stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sanda Cordoş
Milyen ország Románia? Milyen a román ember?
(Romaniada)

Florina Ilis Rodica Frenţiu Haiku és kaligrammok (Echinox Kiadó, 2000, Kolozsvár) című kötetének társszerzőjeként haikukkal debutál, és hamarosan ugyanannál a kolozsvári kiadónál két regénye is megjelenik – a Leszállás a keresztről (2001) és a Máté megszólítása (2002) –, amelyek feltűnően eleven elbeszélői világot tárnak az olvasó elé. Mindkét regény szereplői az életpályájukat a kilencvenes évek Romániájában kezdő fiatalok; az elsőben identitásukat az alkotásban és a hitben keresik a szereplők, a második regény fő témája a szerelem. 
A Gyermekek keresztesháborúja, az írónő harmadik regénye 2005 őszén jelent meg a Cartea Românesca kiadónál, és azonnal jelentős díjakat nyert (Év Könyve díjat és a Cuvântul folyóirat nívódíját még abban az évben). Ez a regénye is a mai Romániában játszódik, pazar, gazdagon áradó és eleven stílusban, érdekfeszítően, a szenvedélyesen megírt könyvben az előző regény főhőséhez nagyon hasonló szereplő is jelen van (Ilarie). Itt azonban az elbeszélésmód dinamizmusa és az elbeszélt történet meghatározó módon kapcsolódik az egész könyv témájához (az utazás viszontagságaihoz) és tárgyához. 
Egy forró nyári délután két vonat indul a kolozsvári állomásról: a gyerekek nyaralóvonata, amely a tengerpartra megy, és közvetlenül utána a bukaresti gyors. Néhány vonaton utazó gyerek (a 10. számú Általános Iskola tanulói és a potyautas Calman, egy bukaresti csavargó cigánygyerek) egyszerű gyerekcsínyből, a való és a fantáziavilág találkozásának metszéspotján elhatározza, hogy elrabolják a vonatot, mert: „Mindannyian teljesen természetesnek tartják, hogy nekik, gyerekeknek legyen egy vonatjuk, elvégre vakáció van!” Saját ábrándjaikat követve („Gabriel például nagyon vágyik egy delta repülőgépre, Octavian repülőgépanyahajóra, Raul olyan tizenhatsebességes biciklire, amely Harry Potter Nimbusának összes tulajdonságával rendelkezik, még Sonia is szeretne egy jachtot, medencével és vendéglővel a fedélzetén, ahogy a Titanic című filmben látta”) Calman irányításával lezárják „a felnőttek elkülönült  és zárt világának” fülkéit, bejutnak a mozdonyba, ravaszul és erőszakosan elérik, hogy a vonat ne álljon meg Brassóban, hanem egy elhagyott helyen, Posadán „egy idilli természeti táj kellős közepén”. A gyerekes szervezkedés nemcsak a nyaralóvonat utasainak és az őt követő bukaresti gyors utasainak életét, hanem a szülőkét és a rokonokét is teljesen felforgatja, az esemény felkelti a sajtó érdeklődését, de hamarosan belekeverednek a politika szereplői, a rendőrség, a hadsereg, röviden tehát az egész román társadalom, szárnyra kap a hír, hogy a vonat terroristák kezére került, majd azután a cáfolata, miszerint a vonatrablás a gyerekek keresztesháborúja. 
Florina Ilisnek sokszor a szenzációéhes újságok címoldalainak szóhasználatát is megidéző, lázas és nyugtalan elbeszélése rengeteg szereplőt felvonultat. Hatalmas méretű, többszólamú (a román irodalomban kevés hozzá hasonló mű van), több tíz különböző, a média és a különböző korosztályok eltérő regiszterei szerint megszólaló izgalmas történet tárul az olvasó elé: a 10-12 éves gyerekek nyelvén, amely a divat, a zene és a számítógépes játékok kifejezéseit használja, a tanárok, szülők, nagyszülők, valamint a szexuálisan és anyagilag kiszolgáltatott és kihasznált utcagyerekek nyelvén, akik közül sokan az erőszak mesterei (mert ahogy az egyik fiatalkorú bűnöző mondja: „ahol mi élünk, oda nem jut el a te Istened, mert még ő sem merészkedne oda egyedül!”), Angelica anyó, Calman nagyanyja kuruzslásáig, a cigány maffia, a kis és magasrangú állami hivatalnokok (őrsparncsnok, váltóőr, képviselők, miniszterek, miniszterelnök) beszédmódjáig; a tiszteletre méltó idős hölgytől, Brediceanunéjétól, aki a világháborúban elveszített ikerhúgát keresi, a tényfeltáró újságíró Pavel Caloianuéig vagy az emigrációra készülő Lucreţia Pietraru orvosnőéig, illetve a szerzetes Emanuelééig, aki isteni parancsra az AIDS-beteg Irinát kíséri. Néhány napig tartó rendkívüli feszültség után ebben a felforrósodott helyzetben feltárul a különböző szereplők teljes élete, miközben előreláthatatlan események is történnek velük, például váratlanul viharos szerelmek szövődnek közöttük („hihetetlen boldogság, amelyet a mélyből keserű és kilátástalan szenvedés táplál” – ezt egyaránt átéli a kamasz Sonia, az elhivatott tanárnő, Ileana kisasszony, a cinikus újságíró vagy a negyven felé közeledő úriasszony, Valeria Cristea), elszabadul a szabad és a tiltott szerelem, és általában az erőszak és az ártatlanság nagyon bizalmas, meghitt viszonyba kerül egymással. 
A dolgok megszokott rendjétől való fokozatos és játékos függetlenedés végül drámai fordulatokat vesz. Mivel a gyerekeknek „az élet csak játék, a halál pedig számítógépes elvont fogalom”, örömükben és csak szórakozásból lövöldöznek, és véletlenül gyilkolnak. A gyerekek világában egyszerre jelen van – olykor még a határok is teljesen összemosódnak – az ártatlanság, a frusztráció, a nagyvonalúság és a primitív, atavisztikus kegyetlenség. Ezt az összetettséget egyebek mellett a gyerekek követelési listája is jól tükrözi. A kisiskolások követelési listája („a rendőrfőkapitány teljes megdöbbenésére, akit a román társadalom valódi problémáinak megoldására és nem télapó szerepre képeztek ki”): „Az anyukám jöjjön vissza! írja egy Alina Bratu nevű kislány, énekelni akarok a Sistem együttesben és dj akarok lenni! írja bizonyos Raul, engedjék szabadon az összes árvaházi gyereket! száz üveg nutellát akarok, legyen internet az iskolában, Amerikában akarok tanulni, számítógépet, a Real Madrid ifi-csapatában akarok focizni! Harry Potter varázsköpenyét akarom, ha azt nem lehet, legalább egy Villám-seprűt (bringa)! Ne csúfoljanak bin ladennek! másik iskolába akarok járni! manöken akarok lenni!” Az utcagyerekek nem ennyire konkrét, de annál  komolyabb követelése: „Mi is élni akarunk!”
Ebben az eseményektől és váratlan fordulatoktól rendkívül gazdag történetben állandóan mindenki tereferél és reflektál (még ha csak részletekről és jelentéktelen dolgokról is, de annál szenvedélyesebben), általában két kiemelkedő téma képezi a szereplők heves vitáinak vagy mély elmélkedéseinek tárgyát: a jövő és Románia. Félelmetes szenvedéllyel kivétel nélkül minden szereplő a jövőt kutatja. Livia Domide történelemtanárnő a Cosmopolitan magazin rejtvényében egy arab jóslat nevű szórakoztató játék, A homokba írt jövő segítségével, Angelica anyó, a javasasszony a kuruzslás professzionális eszközeivel rendületlenül üldözi a sors végzetes jeleit: amikor kihúzza kártyapaklijából a halál lapját, látja, hogy „a kártya megint forradalmat jelez, Vajon ez is olyan lesz? töpreng a javasasszony, Megint jön a forradalom? De kinek mondja el ezt, és vajon ki hinné el neki?!” A beteg Irinának a Szűzanyáról vannak látomásai, aki a „nagy hegyekkel körülvett helyre irányítja, ahol nem érheti el a gonosz, de amelyet ártatlanok vére fog áztatni”, miközben Brediceanuné „látja, hogy a nyugati égbolton a nap elsüllyed egy óriási vértóban”, az az érzése, hogy különleges, természetfeletti eseménynek a tanúja lehet, és hermeneutikai magyarázatát útitársnőivel is megosztja, kijelentvén, hogy „ilyent csak a nagy háború idején láttam, és közvetlenül a forradalom előtt!” A racionális gondolkodású tényfeltáró újságíró, Pavel Caloianu viszont úgy véli, hogy – országos szinten – a jövő egyelőre értelmezhetetlen, mert „Állandóan csak halogatunk, a halogatások történetéből áll az egész román történelem! Mintha egy ország sorsát a végsőkig lehetne halogatni, bármit tesz az ember, függőben marad, ahogy a forradalom alatt történt! Mi, románok, már az iskolában elsajátítottuk a türelmet és halogatást, mi vagyunk a történelem örökös halogatói!”
Milyen ország Románia? – ez a súlyos kérdés foglalkoztatja az újságírót, míg a mindennapi fecsegés fő kérdése az, hogy milyen a román ember? Erről élénken, jókedvűen nagy hangon véleményt cserélnek a vasutasok, tanárok, rendőrök - ezúttal nekik is csak az egyetértő rezonőr szerepe jut: „Az állam gondoskodott rólunk, lakást, munkát adott. A románnak csak avval kellett törődni, amit megkapott, s hogy ne lopjon többet az államtól, mint amennyi meg volt engedve! De most mire számíthatunk? A nagyfejesek a kormányban, parlamentben, a nagykutyák, annyit lopnak, hogy nekünk, többieknek, már semmi sem marad! Hát ez így van! mondják a fülkében ülő vasutasok, Régebb elloptunk a másiktól egy-egy kucsmát, s az elég is volt, most meg egyesek tíz kucsmával ágálnak, a másiknak meg egy sincs!”, vagy a helyi őrsparancsnok véleménye a románokról: „Én azt mondom, hogy a román büdös, hazug, tolvaj és nem ért semmihez! Ezért nem mennek itt a dolgok! Na tessék! legyinti meg kézfejével az őrsparancsnok az előtte heverő újságot, most már az amerikaiak akarják megmondani nekünk, uram, hogy mit csináljunk! Európa ezt mondja, Amerika azt mondja! Hát melyiknek adj igazat? [...] Nem könnyű ez a szabadság! Hát a román meg sem érdemli, uram, mert azt sem tudja, hogy az mi?! Fogalma sincs, hogy az mi, a románnak csak meg kell mondani, mit csináljon, s megcsinálja, mert jóravaló!”)  A gyerekekkel szoros kapcsolatot ápoló Ileana kisasszony, a matematika tanárnő viszont (ellentétben kollégái küldetéstudatával: „embert és románt faragok belőlük!”) arra a megállapításra jut, hogy „ezek a gyerekek mind arról álmodoznak, hogy nem románok, hanem amerikaiak, kanadaiak, ausztráliaiak, európaiak, de hogyan is lehetne ezekkel az álmokkal szembeszegülni?”
Románia mint téma kimeríthetetlen drámai és epikai lehetőségeket kínál, és ezt a különböző új prózai művek kiaknázzák (D. Ţepeneag, Adrian Oţoiu, Dan Lungu, Petre Barbu, Petru Cimpoeşu, Bogdan Suceavă etc.). De Florina Ilis legújabb regénye elfogulatlanságának, többszólamúságának  és mélységének köszönhetően, éppen mert – Pavel szavaival élve – „ez a keresztesháború mindenkit érint”, vagyis „mindannyiunkat leleplez a legrejtettebb gondolatainkig”, (eposzként lélegző) igazi Romaniada. Előző két regényéhez hasonlóan (amelyek megérdemelnék, hogy jelentős kiadók az egész országba eljuttassák őket), a Gyermek- keresztesháború regény rendkívül eredeti, élő és jól megrajzolt, feledhetetlen szereplőivel, az előttünk kibontakozó, lenyűgözően bonyolult történeteivel (a gazdag képzelőerő és mesélőkedv bizonyítékai) mindenekelőtt egy irányát vesztett országot ábrázol, amelyről egyszerre elmondható, hogy: eleven és önpusztító, saját félelmei gáncsolják, tobzódik a képzelgésekben és az ábrándokban, viszont képtelen a pontos, áttekinthető, megújuló önépítkezésre, vagyis egy humorral és tragikummal csordultig tele ország.
  Az elveszített ikertestvérét kereső idős hölgy jelenetei után a regény Romulus temetésével zárul, ahol a tizenkétéves kamasz ikeröcs – Remus – halott bátyja koporsójába becsempészi a walkmant, amelyről Eminem rap-számát hallgatja. Nehezen eldönthető, hogy ez az ikerpárjától elszakított testvér egy új történelmi távlat jelképe-e, vagy inkább egy tragédia tanúja. És ez csak egy a legnagyobb elismerést (csillagos ötöst!) érdemlő regény nyugtalanító kétértelműségei közül.
 

       KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret