Matei Calinescu
Naplójegyzetek
(2009 márciustól decemberig)
2008 március
Reggeli séta Ucával a Bryan Parkban. Esőre áll az idő. Elég meleg van,
de fúj a szél. Az utóbbi napokban Pascalt olvastam, arról mesélek neki.
Beszélek neki Pascal kedvenc húgáról, Jacqueline-ról, akit már kislány
korában tehetséges költőnek tartottak. Alig tizenöt évesen játszott egy
Scudéry-darabban. Az előadást Richelieu is látta (1639). A teljhatalmú
bíboros elragadtatva gratulált az ifjú színésznőnek. A lánynak sikerült
kieszközölnie nála, hogy atyja – a már egy éve tartó bujkálásából – visszatérhessen
családja körébe. Étienne Pascalnak azért kellett menekülnie, mert részt
vett a polgármesteri hivatalnál tartott tüntetésen (Párizs, 1638). Az 1640-es
évek végén Jacqueline, bátyjával együtt, megismerkedett a Port-Royal-i
janzenisták tanításaival. Elhivatottságot érzett az apácaélet iránt. Egy
ideig várnia kellett a tervével, mert apja nem adta beleegyezését. Apja
halála után viszont még a bátyja könyörgése sem tudta eltántorítani elhatározásától.
1652-ben öltötte fel a fátylat. 36 évesen halt meg, 1661-ben, önvádtól
gyötörten. Nem tudta megbocsátani magának, hogy engedett a kényszernek,
és legbelső meggyőződését megtagadva, aláírta a janzenista alapelveket
megtagadó nyilatkozatot.
„Van ilyen?” kérdi Uca kétkedve. „Hogy valaki amiatt haljon meg, mert
aláírt valamit?” „Persze, hogy van”, felelem, és röviden felvázolom neki
a történet hátterét. Éppen akkor olvastam a Le Garn-kiadásban egy Pascal-nak
tulajdonított szöveget: „Vizsgálódás az aláírásról”. A tanulmány a Port-Royal-i
apácák kezén forgott, és1661-ben Jacqueline is megerősíti Pascal szerzőségét
egy Antoine Arnaud-nak írott levélben.
Miről is szólt ez az írás? A katolikus főhatóságok arra kérték (illetve
kényszerítették) a Port-Royal-iakat, az apácákat is, hogy írjanak alá egy
hivatalos nyilatkozatot. Ebben el kell ismerniük Róma fennhatóságát, és
nyíltan meg kell tagadniuk Jansenius öt alapelvét, amelyeket két pápa –
X. Ince és VII. Sándor – is elítélt: „Őszinte megbánással vetem alá magam...
szívemből és kimondott szavaimmal elítélem...” stb.
Ez a Pascal-nak tulajdonított dokumentum tulajdonképpen a szerző és
a francia katolikus főhatóságok közötti tárgyalások eredménye. A szerző
elemzi a nyilatkozat aláírásának jelentőségét, majd – egy igen elmés, szándékoltan
nehezen követhető, és egy nem eléggé figyelmes olvasó számára igen bonyolult
logikai érvelés után mentő megoldást, „kiskaput” kínál: az aláírók csak
hallgatásra kötelezik magukat, de – igaz, kimondatlanul – megőrizhetik
belső meggyőződéseiket. Jacqueline azonban nem volt hajlandó elfogadni
ezeket a feltételeket sem. A többi nővér – Angélique de Saint-Jacques-kal
az élen –, mégis kényszerítette, hogy aláírja. Ez után nem sokkal, 1661.
október 4-én meghalt.
Aztán visszatértem Uca kérdésére: „Nyilván nem tudhatjuk, mi volt a
halála közvetlen oka. De az igazi oka? Egyszerűen nem tudott továbbélni
az árulásnak számító aláírás után.” Javasoltam Ucának, hogy keressünk hasonló
eseteket a saját tapasztalatainkból.
A kommunista rezsim alatt mit jelentett, ha valaki aláírta a „szerződést
az ördöggel”, azaz a Szekuritátéval? Felidézem kedves ifjúkori barátom,
Mironel Chiraleu emlékét, aki azért lett öngyilkos a nagyenyedi börtönben,
mert a román gulag-on elszenvedett ötévi raboskodás után, a szabadulása
előtt, zsarolással akarták kényszeríteni a szerződés aláírására.
Alecu Paleologu viszont – a szabadulása előtt – engedett a zsarolásnak.
Éveken át kellett szállítania a (hamis, fiktív, néha – mint például Nicu
Steinhardt esetében – dicsérő) jelentéseket. Ezért még pénzt is kapott,
amit nagy szerényen el is fogadott, nehogy a visszautasítással „megsértse”
az összekötő tisztet. Az 1989 decembere után sietve közzétett vallomásában
volt egy sokkoló mondata:„Hát, én nem voltam olyan bolond, mint...”, és itt
egy olyan személy neve következett, aki, bár a börtönben „szerződést kötött
az ördöggel”, a szabadulása után képtelen volt elviselni a titkos szekuritátés
kapcsolatokat, és véget vetett az életének. „Hát, én nem voltam olyan bolond...”
Az utóbbi évek – sajnos igen szelektív – leleplezései után köztudott,
hogy a volt politikai elítéltek közül sokan írtak alá ilyen szerződést.
De másokat is kényszerítettek rá. Voltak olyanok is, akik önszántukból
lettek besúgók. A legnagyobb csodálat illeti meg azt a néhány nagyszerű
embert, például Nicu Steinhardot, ezt a rendkívül bátor férfit, aki következetesen
visszautasította, hogy a hálózat tagja legyen.
Én az önkéntes száműzetést választottam. Részben éppen azért szántam
rá magam, mert a Szekuritáté rendszeres időközökben felkeresett. Igaz,
inkább csak fenyegető célozgatásokkal, de rá akartak venni, hogy besúgó
legyek. Ezt rettenetesen megalázónak éreztem. Az „aláírni vagy sem”-dilemma
tehát sokkal személyesebben érint, mint ahogyan az időben behatárolt, kizárólag
történelmi és teológiai Pascal-írást olvasva gondoltam. Ez a kérdés – eltérő
feltételek mellett – minden tekintélyelvű társadalomban megtartja időszerűségét,
a 20. században pedig – mind a jobb-, mind a baloldali totalitárius
rendszerekben – különösen élesen tevődik fel. Még az amerikai demokráciában
is megőrzi érvényességét. A McCarthy-korszak idején, az 1950-es években
üldözték a szovjet-barátsággal, kommunista-szimpátiával vádolt embereket.
2008. június
Egyre inkább a múltban élek – ahogy Szent Ágoston mondta, „a múlt jelenében”–
-, de nem csak azért, mert egyre idősebbnek érzem magam, vagy mert olyan
betegségben szenvedek, amely igencsak behatárolja jövőmet. Hanem mert még
mindig érnek keserű meglepetések, amelyek miatt meg kell változtatnom a
véleményemet, vagy arra késztetnek, hogy felülvizsgáljak öröknek vélt barátságokat.
Amit az előbb a „múlt jelenének” neveztem, végül is ugyanolyan kiismerhetetlen,
mint a tulajdonképpeni jövő, beleértve a „jövő jövőidejét”is, ami véletlenszerűen
váltakozó jót is, rosszat is tartogat számunkra. Az idő múlásával persze
egyre több lesz a rossz, míg az egész a legrosszabbal, a végső rosszal
véget nem ér –, ami, végül is, nem is lehet annyira rossz.
Néhány napja mail-ben elküldték a Magazin istoric egyik cikkét, ami
a Vlad Georgescu szekuritátés múltját bizonyító dossziéról szólt. Georgescut
még otthonról ismertem. 1969-ben találkoztam vele, amikor a tengerparton
nyaraltunk. De csak jó tíz évvel később lettünk barátok, amikor, már mint
a romániai ellenzék egyik képviselője, ő is elhagyta az országot.
A cikkből kiderül, hogy a fiatal történészt 1963-ban „beszervezte”
a Szekuritáté. Aláíratták vele a „az ördöggel kötött szerződést”, és a
Mircea C?linsescu fedőnevet kapta. Micsoda név-egybeesés! Miután beadott
néhány írott jelentést, (valószínűleg ártalmatlan dolgok lehettek, ha a
cikk nem idéz kompromittáló adatokat), 1965-ben azzal a kéréssel fordult
a Szervekhez, hogy hagyják békén. Egy összekötő tiszt írta alá az együttműködés
alóli hivatalosan felmentését. De élete további alakulását figyelembe véve,
mégsem zárhatók ki bizonyos rosszindulatú feltételezések. Az például teljesen
egyértelmű, hogy a Szeku időnként továbbra is kapcsolatba lépett vele.
A találkozásaikról készült jelentéseket csatolták a dossziéhoz. Ezekből
kiderül, hogy először csak az írott, majd, egyáltalán, bármilyen jelentés
készítését visszautasította. De ígéretet tett, hogy ha az állambiztonságra
nézve veszélyes értesülések birtokába jut, önkéntesen tesz jelentést. A
folyamatos pszichológiai terror idején több olyan bátor ember, aki visszautasította
az együttműködést a Gonosz Intézményével, választotta ezt a megoldást (vagy
valami hasonlót).
Persze, maradnak megválaszolatlan kérdések. A ’60-as évek végétől Vlad
rendszeresen utazhatott külföldre, hosszabb-rövidebb látogatásokra. Nemzetközi
konferenciákon vett részt. 1973-ban egy szemesztert töltött vendégprofesszorként
a Columbia University „Nicolae Iorga” történelem-tanszékén. Az általános
rettegés és gyanakvás logikája szerint ebből az következik, hogy titkokban
továbbra is együttműködött a Szekuritátéval.
De ne feledjük, mindig voltak kivételek, és sokkal több, mint gondolnánk.
A közhiedelemmel ellentétben, a Gonosz Intézménye sem működött tökéletesen.
Elsősorban éppen amiatt, hogy titkosan működött. A titkossággal kapcsolatban
felidézem egy személyes élményemet. A sokadik „beszervezési kísérlet” után,
amiket mindig visszautasítottam, felszólítottak, hogy írjak alá egy nyilatkozatot,
amit a Piaţa Roman?-n az egyik konspirációs lakásban mondtak tollba. Ebben
arra kellett köteleznem magam, hogy senkinek, még a feleségemnek, a családomnak,
a legközelebbi barátaimnak sem fogok beszélni róla, hogy a Szeku megkeresett,
sem a beszélgetés témájáról, mert, ellenkező esetben, „a törvény teljes
szigorával” torolják meg vétkemet. De hogy ez pontosan mit is jelentett,
nem volt világos, mivel ezek a törvények...titkosak voltak. Nem tartottam
be a nyilatkozat pontjait, de ez nem könnyített a lelkiismeretemen. Megalázónak
éreztem, hogy egyáltalán aláírtam. Legalább megkérdeztem volna, melyek
is azok a megtorló intézkedések!
A fenyegetések titkosságára hivatkozva leplezni tudták gyakori tévedéseiket,
ezzel takargatták az intézkedéseik következetlenségét. És ez a titkosság
még hatékonyabbá tette a kollektív paranoia-keltést, súlyosbította általános
gyanakvás légkörét. Egyeseknél ez odáig fajult, hogy nem elégedtek meg
a folyamatos önellenőrzéssel, hanem fel is jelentették saját magukat. Ez
a titkosság a teljhatalmú megtorló hatóságot olyan, a maffiához hasonló
okkult szervezetnek állította be, ami döntő szerepet játszott abban, hogy
sokan vállalták az együttműködést. Ráadásul, mivel a rendszer megdönthetetlennek
látszott, azt hitték, nem kell félniük a leleplezéstől vagy egy (akár csak
jelképes) felelősségre vonástól. A volt politikai foglyokat, akik 1964-ben
kaptak amnesztiát, fenyegetésekkel, zsarolással törték meg. Mások a karrierjük
érdekében, szakmai előrejutásért, külföldi utazások lehetőségéért adták
be a derekukat. Sokan komolytalanságból, felületességből lettek árulókká,
néhányan pedig egyszerűen kicsinyes haszonlesésből.
Az okok és indokok skálája végtelenül széles, de a döntés, hogy valaki
beálljon-e besúgónak (ha csak látszatból is), végül kinek-kinek a szabad
elhatározásától függött.
Ami az együttműködést illeti, szerintem minden formája – árulás, elsősorban
a bizalom elárulása, a bizalom ördögi tagadása. A besúgás ennek az alapvető
társadalmi értéknek az (akár szándékos, akár szándéktalan) bemocskolását
jelentette.
Ki tudja, mivel kényszerítették Vladot, hogy végül aláírja a szerződést.
Valószínűleg a szekusok fenyegetései és a saját sebezhetőségének a tudata
volt az igazi ok – mivel politikus-földbirtokos családból származott, eleve
„osztályellenségnek” számított. De egészen biztos, hogy az első pillanattól
kezdve gyötörte a szégyen és a bűntudat. Ez adott erőt neki ahhoz, hogy
két évvel később meghozza kockázatos döntését, és visszautasítsa a további
együttműködést. Ez sokkal veszélyesebb lépésnek számított, mint ha már
a kezdet kezdetén megtagadta volna, hogy a hálózat tagja legyen. A Magazin
istoric cikke elismeri szakmai felkészültségét, mégis azt sugallja, hogy
azért tehetett külföldi utakat, mert már nem a belföldi államvédelmi szervekkel,
hanem a kémelhárítással működött együtt. Ezek szerint külföldön élő románokról
kellett értesülések szereznie, alkalom adtán akciókat szervezni ellenük.
De ne felejtsük, hogy a 60-as évek elejétől a következő évtized elejéig
általában lehetett már utazni, kongresszusokra, szakmai konferenciákra,
ösztöndíjasként hosszabb ideig is külföldön tartózkodni, anélkül, hogy
a Szekuritáté valamelyik intézménye beszervezte volna az embert. Kis szerencsével
és kellő kitartással még akkor is lehetett külföldre menni, ha azelőtt
már többször is (magyarázat nélkül) elutasították az illető kérelmét.
Amikor 1973-ban meghívtak Bloomingtonba (lektornak, Fulbright-tal a
családommal együtt, New-Yorkig teljesen véletlenül egy gépen repültünk
Vlad Georgescuval.
Ez volt Vlad utolsó külföldi utazása azelőtt, hogy meghozta volna a
döntést: végleg külföldön marad.
1974 után egyre több üldöztetésben volt része. Megírta a Politika és
történelem: néhány román kommunista ügye (1944-1977) című tanulmányát,
amit titokban terjesztettek. Végül 1977 áprilisában-májusában letartóztatták.
De befolyásos pártfogók (például a bukaresti amerikai nagykövet és Jimmy
Carter államtitkára) közbenjárására hamarosan szabadult, és ösztöndíjasként
Washingtonba utazhatott. 1982-ben, a Szabad Európa Rádió román tagozatának
igazgatója lett, mint ő maga mondta, ? contre-c?ur, mert az volt
az álma, hogy történelmet tanítson egy amerikai egyetemen.
Hat év múlva – időközben többször is találkoztam vele, az Egyesült
Államokban vagy Münchenben, ahol mindig meghívott a rádióba is –, 1988
nyarán agydaganatot diagnosztizáltak nála. Néhány hónapi eredménytelen
gyógykezelés után, novemberben halt meg. Utoljára augusztusban láttam,
egy müncheni kórházban. Az US News and World Report hetilap – és még sokak
– véleménye szerint a „Radu” elnevezésű, sugárfertőzést okozó titkos fegyver
okozta a halálát. Ebben az ügyben sohasem fogunk tisztán látni, mivel a
kommunista rendszer1989 decemberi megdöntése után ezzel a sötét üggyel
kapcsolatos aktákat azonnal megsemmisítették. De az is lehet, hogy ilyen
dosszié soha nem is létezett, hanem Ceauşescu szupertitkos, szóbeli utasítására
történt minden. Véleményem szerint Vladot a Szabad Európánál kifejtett
tevékenysége miatt gyilkolták meg. De a legfőbb ok mégis az volt, hogy
a rádió leadta Pacepa tábornok emlékiratait, ami rettenetesen felbőszíthette
Ceauşescut. Emiatt a Szekuritáté életveszélyesen megfenyegette Vladot.
Nagyon rossz néven vettem a Magazin istoric-ban megjelent cikk írójától,
hogy nem tért ki Vlad halálának körülményeire. A híresztelés, hogy „beépült”
volna a Szabad Európához, tipikusan szekus módszerre vall. A Gonosz Intézménye
így akarta lejáratni a külföld előtt. A cikk átveszi ezeket a rágalmakat,
és ez meglehetősen gyanús fényben tünteti fel a szerzőt. Ki lehet, talán
egy tudatlan fiatal kutató? Akit esetleg többé-kevésbé tudatosan manipuláltak?
Ami engem illet, tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy Vlad Georgescu
végleg megszakított minden kapcsolatot Szekuritátéval, még a Romániából
való távozása előtt. Energikus, élettel teli, meggyőződéseihez hű férfinak
ismertem, és csodáltam bátorságáért. A bátorság volt az alapvető jellemvonása,
ez adott neki erőt, hogy – mint egy igazi hős – élete kockáztatásával,
helyrehozza hibáját. Hős volt, diszkrét, szerény, csendben kitartó, igazi
hős.
2008. december
Olvastam a Lettre Internationale legutóbbi számában Adam Michnik Lech
Walesáról írott cikkét.
Az utóbbi évtizedek történelmében játszott szerepének köszönhetően
Walesa a kommunizmus elleni harc élő legendájává vált: 1980-ban a gdanski
felkelés vezetője, az 1981-es Jaruzelski-féle „hadiállapot” idején politikai
fogoly, azután a „Szolidaritás” vezetője, 1989-ben, a kommunista rendszer
összeomlása után a kerekasztal-tárgyalások egyik vezetője, majd 1990 és
1995 között a Lengyel Köztársaság államelnöke.
De 2008 júniusában a Nemzeti Emlékezet Intézetének két történésze a
titkos államvédelmi dossziék vizsgálata után megjelentetett egy tanulmánykötetet.
Állításuk szerint Walesa, akit még ifjúmunkás korában szervezett be a titkosrendőrség,
„Bolek” fedőnév alatt titkos ügynökként tevékenykedett az 1970-es évek
elején.
Az állambiztonsági szervekkel együttműködők névsora, valamint – sok
más, hasonló könyvvel együtt – ez a tanulmány is akkor került a nyilvánosság
elé, amikor a Kacziński-testvérek klerikális, antikommunista kormánya jutott
hatalomra.
Michnik undorral figyeli, hogyan mérgezi az új „revans”-politika az
ország erkölcsi légkörét. Mindent és mindenkit le akarnak leplezni, nem
törődve a mindennapi élet bonyolultságával. Nem veszik figyelembe, hogy
mennyire különböző utak, helyzetek vezettek a beszervezésig, hogy hányféleképpen
zsarolták meg az áldozatokat. Azzal sem törődnek, hogy mi történt az együttműködési
nyilatkozat aláírása után. Sokféle dokumentum született: voltak tényleges
feljelentések, ál-feljelentések, olyanok is, amelyek felmentettek valakit
egy vád alól. Előfordul a feljelentések teljes hiánya, vagy – egy adott
időponttól kezdve – minden együttműködés megtagadása!
Michnik még valamire felhívja a figyelmet: képtelenség lenne (aprólékos
és szigorú kritikai elemzés nélkül) tárgyi bizonyítékként elfogadni az
iratokat. Ezeket a dokumentumokat egy hazugságra, félrevezetésre, a túlzó,
sőt gyakran hamis bizonyítékok gyártására szakosodott, a totalitárius hatalom
érdekeiért bármire képes intézmény írta le és őrizte hosszú évekig.
Ami Walesát illeti, Michnik szerint fiatalkorában valóban elkövethette
ezt a vétket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy később a Gonoszság
Intézményének és az egész rendszernek engesztelhetetlen, éles elméjű és
hatékony ellenségévé, hiteles történelmi hőssé váljon. A kommunizmus elleni
harc dicsőséges éveiben, jelenti ki a legnagyobb határozottsággal Michnik,
Walesa „nem volt állambiztonsági ügynök”. De hát nem tragikus, hogy ez
a hősi életút ilyen kétes helyzetből indult? Metafizikai szempontból bizonyára
az. De a történelmi-emberi összefüggéseket figyelembe véve, csak csodálni
tudjuk a lelkierejét, hogy az elkövetett vétket nem bűnbánattal vagy szégyenérzettel
akarta jóvátenni, hanem évtizedekig tartó hősies kiállással, bátran vállalva
minden kockázatot és nehézséget, győzedelmeskedve nemcsak önmagán, hanem
– legalább egy időre – a gonoszság erőin is. Diadalmaskodott a Gonoszon,
amely egykor kihasználta pillanatnyi gyengeségét, csüggedését.
Csehországban az utóbbi időben Kundera ügye áll az érdeklődés és a viták
középpontjában. Ez bizonyos tekintetben hasonlít, de némileg el is tér
az eddig tárgyalt esetektől. A cseh íróval kapcsolatban egyetlen, 1948
októberében keletkezett dokumentum került elő a csehszlovák titkosrendőrség
irattárából. Akkoriban Kundera Prágában volt egyetemi hallgató. Diákotthonban
lakott. Lelkes ifjú kommunistaként (erről nem hajlandó beszélni) ő lett
az egyik hálóterem fegyelmi felelőse. A dokumentum szerint Milan Kundera
egyetemi hallgató (és pontos születési hely, dátum) jelentette a rendőrségen,
hogy az egyik diáktársa, egy bizonyos Dvoraček, feltételezhetően kém. Dvoračeket
letartóztatták, huszonkét év fogságra ítélték, amiből tizennégyet töltött
le. Uránbányában is dolgozott. Ma beteg öregemberként Svédországban él.
Elmondta, hogy soha nem gyanúsította Kunderát a feljelentésért (ezek szerint
az író nevét nem említették a per során), hanem egy bizonyos diáklányt,
akinek a szerelmével Kundera jó barátságban volt. Nyilvánvaló, hogy minderre
elsősorban újságírók kutatásai nyomán, és csak jóval a történtek után derült
fény. És ez az irat véletlenül került az irattárba? Vajon hiteles, vagy
hamisítvány?
A dokumentumban, amelyet a Totalitárius Rendszereket Tanulmányozó Intézet
egyik jelentéktelen történésze tett közzé, és aminek a kapcsán most, hatvan
év elteltével egy igen súlyos vétek elkövetésével vádolja az írót, minderről
még csak említés sem történik.
Nyilvánvaló, hogy a közzététel előtt ez a bizonyos történész nem végzett
beható kritikai szövegelemzést, nem mérlegelte a dokumentum jelentőségét
(a legális lehetőségeken belül), nem tette lehetővé az eltérő vélemények
megvitatását.
Érdekes, hogy sem az akkori, sem a későbbi évek titkos dokumentumaiban
soha nem szerepel Kundera neve. Nem került elő semmilyen „jelentés-vállalás”
az ő aláírásával, és semmilyen, együttműködésre utaló irat.
De akkor mi lehetett a célja a kompromittáló dokumentum közzétételének?
Talán csak figyelemkeltés: ebből tudható, hogy az Intézetben komoly munka
folyik, és nem tesznek kivételt a nagy nevekkel sem. Lehet, hogy erkölcsileg
akarták lejáratni Kunderát: a cseh értelmiség jó része utálja, mert nem
rejti véka alá a szülőhazája iránti teljes érdektelenségét. Azon kívül
olyan arrogáns, hogy külföldön akar élni. Ráadásul, anyanyelvét „elárulva”,
az utóbbi időben franciául ír. Az sem kizárt, hogy a céhbeliek irigysége
volt a mozgatórugó. Bizonyára sok cseh író nézi rossz szemmel az egykori
pályatársat, aki világhírű lett.
Az sem kizárt, hogy ez az egyetlen dokumentum tényleg eredeti és hiteles.
Mint ahogy az sem, hogy az állambiztonságiak hamisítványa. Eredetileg ki
tudja, milyen megrendezett ügyben akarhatták felhasználni, de valamiért
letettek róla. A sztálini idők konstrukciós pereihez mindig több forgatókönyv
készült, és mindegyikhez gyártottak megfelelő „bizonyítékokat” is. Mivel
végül nem használták fel az állítólagos kém ügyének tárgyalásakor, a második
feltételezés a valószínűbb. Ezen kívül egyéb lehetőségeket is számba vehetnék,
de nem érdemes ilyen spekulációkba belemenni. A zárkózott Kundera párizsi
kiadóján, a Gallimard-on keresztül visszautasította az ellene felhozott
vádakat, egyszerűen „színtiszta hazugságnak” minősítve az egészet. Míg
nem kerül elém az ő állítását meggyőzően cáfoló bizonyíték, inkább neki
hiszek. Eleve minden „vádaskodó megközelítés” – bármiről legyen is szó
– viszolygást kelt bennem. Ezért is értek egyet a Michnik véleményével.
És ami Romániát illeti: mit mondhatnék? Mindazok, akik lelepleződtek,
1990 után egyik napról a másikra a kommunizmus ádáz ellenségeinek,
és bár kénytelenek voltak aláírni a „szerződést”, a múlt rendszer áldozatainak
szerepében érvényesülnek,
míg az egykori politikai foglyokat, a belső ellenállókat, a kommunista
ideológia ellenfeleit az igazi szekuritátésok és besúgók besározták, szidalmakat
szórtak rájuk, eltávolították őket az új, „igazi” demokrácia felelős posztjaiból,
majd amikor ezek a régi-új emberek kerültek hatalomra, kedvükre manipulálták
a dossziékat. Az ő dossziéik, természetesen, „elvesztek”.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|