stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Max Blecher
Történetek a közvetlen irracionalitásban
(Intimplari in irrealitatea imediata)

Vörös napjával és párás reggeleivel megérkezett az ősz. A fényben tolongó külvárosi házak friss mészszagot árasztottak. Színehagyott napok voltak, a felhős ég olyan volt, mint a szennyes ruha. Az eső vég nélkül kopogott a kihalt parkban. Súlyos esőfüggönyök lengtek a sétányokon, mint valami hatalmas, üres teremben. Cuppogva jártam a nedves fűben, hajamról, karomról patakokban csorgott a víz.
Amikor az eső elállt, a koszos városvégi sikátorokban kinyíltak az ajtók, a házak lélegezni kezdtek. Nyomorúságos lakások voltak, esztergályozott szekrényekkel, a komódokon művirág, bronzborítású gipszszobrocskák, és amerikai fényképek. Alacsony mennyezetű, penészes, beletörődő közömbösségükben magasztos szobácskákba vesző életek, amelyekről semmit sem tudtam.
Azokban a házakban szerettem volna lakni, belehatolni intim világukba, hagyni, hogy álmodozásaim, keserűségeim úgy oldódjanak fel bennük, mint valami erős savban. Mit nem adtam volna, ha otthonos léptekkel bemehetek egyik vagy másik szobába, ha fáradtan ledőlhetek a virágmintás, kreton huzatú párnák közé, az ócska díványra! Hogy ott más, belső intimitásra tegyek szert, más levegőt szívjak, magam is megváltozzam... A díványon heverve bámuljam ezt az utcát, amelyiken most lépkedek, a ház mélyéről, függönyök mögül, (igyekeztem a lehető legpontosabban elképzelni, milyen lehet a díványról, félig nyitott ajtón keresztül nézve az utca látképe), hogy olyan emlékekre bukkanjak magamban, amelyeket nem éltem át, az örökkön-örökké magammal cipelt élettől idegen emlékekre, a bronzborítású szobrocskák, a kék és lila pillangókkal díszített lámpaburák bensőséges világához tartozó emlékekre. Milyen jól éreztem volna magam ezek között az olcsó és közömbös díszletek között, amelyek mit sem tudtak rólam...
A mocskos kis sikátor kinyújtotta elém sáros pasztáját. Legyezőként szétnyíló házak álltak ott, meg fehér, kockacukorszerű házacskák, meg a szemükre húzott tető alatt meglapuló, bokszolóként vicsorgó házak. Szénásszekerekkel találkoztam, majd hirtelen csoda: egy ember az esőben, a hátán kristálydíszes csillárt cipelt, az üveg csilingelt az ember vállán, miközben a csillogó lapocskákon nehéz vízcseppek csorogtak végig. Végső soron mi a világ súlya?
Az eső hervadt virágokat, növényeket mosdatott a kertekben. Az ősz rezes, piros-lila tűzvészeket gyújtott, a szirmok fellobbantak, mint a láng, mielőtt kialszik. A piacon hatalmas zöldséghalmokból csorgott a víz és a sár. A céklák hasadékán hirtelen kibuggyant a föld sötétpiros vére. Odább a levágott káposztafejek halmai mellett jóságos, szelíd burgonyák hevertek. Egy sarokban duzzadt, visszataszító dinnyék kétségbeejtően szép gúlája, sima héjuk szinte kicsattant az egész nyáron át nyelt napfénytől. 
A felhők összegyűltek az ég közepére, majd szétszóródtak, keskeny sávokat hagyva egymás közt, megannyi végtelenbe vesző folyosót, máskor meg hatalmas lyukakat, melyek minden másnál pontosabban mutatták a város felett örökké ott lebegő szívszaggató ürességet.
Ilyenkor messziről esett az eső, olyan égből, amelynek már nem volt vége. Tetszett a nedves fa megváltozott színe, szerettem a házias és rendes kertecskéket szegélyező vizes, rozsdás, rácsos kerítéseket, melyeken hatalmas lófarokhoz hasonló víznyalábokkal keveredve járt át a szél.
Néha kutya szerettem volna lenni, az állatok ferde perspektívájából, alulról felfele pillantva nézni ezt a nedves világot. Földbe mélyedő tekintettel, a sár sötét színéhez szorosan kötődve, közelebb lenni a földhöz.
Ez a régóta bennem szunnyadó vágy őrült erővel tört fel azon az őszi napon, az üres telken.

Aznap csavargásaim a város széléig, a marhavásártérig vezettek.
Előttem hevert az esőben ázó telek, hatalmas sártócsa. A trágyából savanyú húgyszag párállott. Felette rongyos, bíbor- és arany díszletek közt készült nyugovóra a nap. Előttem messzire nyúlt a meleg, puha sár. Mi más fürdethette volna nagyobb örömben a szívemet, mint ez a tiszta, magasztos mocsoktenger?
Először tétováztam. Haldokló gladiátorként, utolsó erejével küzdött még bennem a neveltetés. Aztán egy pillanat alatt sötét, áthatolhatatlan éjszakába süllyedt, már nem tudtam magamról semmit. 
Előbb az egyik lábam, majd a másikat is belemélyesztettem a sárba. Bakancsom kellemesen csúszott a rugalmas, ragadós masszában. Most már sárból lettem, egy voltam vele, földből szökkentem szárba.
Most már bizonyosnak látszott, hogy a fák nem mások, mint a föld kérgéből kinőtt, megkeményedett sár. A színük magáért beszélt. Vajon csak a fák? Hát a házak, hát az emberek? Főleg az emberek. Mindenki. Persze semmiféle buta legendáról nem volt itt szó: „Porból lettél s porrá leszel.” Ez túl tágnak, túl elvontnak, túl tartalmatlannak tetszett a sáros telekkel szemben. Emberek és tárgyak éppen ebből a trágyából és vizeletből törtek elő, amelybe az én nagyon is konkrét bakancsaim mélyedtek.
Hiába burkolták be magukat az emberek selymes, fehér bőrükkel, hiába húztak szövetruhát. Hiába, mind hiába... Ott maradt bennük hajthatatlanul, győzedelmesen és elemien a sár, a meleg, kövér, bűzlő sár. Az unalom és a butaság, amely betölti az életüket, épp eleget mond erről.
Magam a sár különleges teremtménye voltam, a világra küldött térítő. Azokban a percekben jól éreztem, ahogy visszatér a sár emléke, eszembe jutottak a forró sötétségben végighánykolódott éjszakáim, mikor a bennem lévő lényegi sár hasztalan próbálkozott felszínre törni. Akkor lehunytam a szemem, ő pedig érthetetlen bugyogással tovább főtt a sötétben...
Körülöttem nyújtózott a sáros telek... Ez volt az én igazi, ruháktól, bőrtől, izmoktól lenyúzott, földig lenyúzott húsom.
Rugalmas nedvessége, nyers szaga mélyen befogadott, mert hiszen mélyen hozzátartoztam. Néhány, véletlenszerű látványelem, például gesztusok, melyekre képes voltam, finom, vékonyszálú hajam, üveges, nedves szemem választott el csupán mozdulatlan, ősrégi mocskától. Mindez kevés volt, nagyon kevés az iszap végtelen fenségéhez képest.
Járkálni kezdtem minden irányba. Bokáig süllyedtem bele. Szemerkélt az eső, a távolban, véres, gennyező felhők függönye mögött nyugvóra tért a nap.
Hirtelen lehajoltam, és a sárba mélyesztettem a kezem. Miért ne? Miért ne? Üvölteni szerettem volna.
Langyos, szelíd krém volt, minden nehézség nélkül járt benne fel-alá a kezem. Mikor összeszorítottam az öklömet, a sár szép, fényes, fekete szeletekben csurrant ki az ujjaim között.
Mi tettek addig a kezeim? Hol töltötték az időt? Kedvem szerint mozgattam őket ide-oda. Nem voltak eddig mások, mint erős bőr- és izomlánccal vállaimhoz kötött szegény, rab madarak. Szegény madarak, akik csupán néhány fontos dologként megtanult és ismételgetett, jóindulatú, buta gesztusban, kaphattak szárnyra.
Lassan-lassan visszavadultak, élvezték régi szabadságukat. Most trágyába forgatták a fejüket, galambként burukkoltak, szárnyuk boldogan... boldogan verdesett...
Örömömben meglengettem őket a fejem fölött, hadd repüljenek. Nagy sárcseppek hulltak az arcomra, a ruhámra.
Miért töröltem volna le őket? Minek? Ez csak a kezdet volt, tettemnek nem lett semmiféle súlyos következménye, nem remegett meg az ég, nem rázkódott össze a föld. Mocskos kezemmel gyorsan végigsimítottam az arcomat. Határtalan boldogság fogott el, régóta nem volt ilyen jó kedvem. Mindkét kezem az arcomra, majd a nyakamra szorítottam, a hajamhoz dörzsöltem.
Az eső hirtelen finomabban, sűrűbben kezdte rá. A nap még megvilágította a telket, hatalmas lámpaoszlop egy szürke márványterem mélyén. A nap fényében frissen mosott ruha illatát árasztó, arany eső hullott.
A telek kihalt volt. Itt –ott egy-egy száraz kóréhalom, azokból ettek a marhák. Egyet elvettem, és nagy gonddal szétbontottam. Reszkettem a hidegben, sáros kezeimmel nehezen bontogattam a kukoricacsuhét. Nagyon izgatott a dolog. Annyi mindent lehet látni egy száraz kukoricakórén. Odább, a telek végében egy nádfedelű kunyhó állt. Odaszaladtam és bebújtam az eresz alá. A tető annyira alacsony volt, hogy belevertem a fejem. A fal mellett teljesen száraz volt a föld. Leheveredtem. Régi zsákokra hajtott fejjel, egymáson átvetett lábakkal immár átadhattam magam a kóré alapos vizsgálatának.

Boldog voltam, hogy belefoghatok ebben a szenvedélyes kutatásba. A kóré hajlatai, üregei elragadtatással töltöttek el. Foggal kettétéptem, puha, édeskés pihét találtam benne. Csodálatos bélés volt ez egy kórénak, ha az emberek is puha pehellyel bélelték volna ereiket, a bennük levő sötétség maga is édesebb, könnyebben elviselhető lett volna. 
Bámultam a kórét, a hallgatás nyugodtan nevetett bennem, mintha bennem valaki szünet nélkül fújta volna a szappanbuborékot. 
Esett és sütött a nap, messze a ködben szemétdombként füstölt a város. Néhány tető, templomtorony csillant furcsán a nedves félhomályban. Olyan boldog voltam, hogy azt sem tudtam, melyik hiábavaló tettel próbálkozzam először: a kórét vizsgáljam, a csontjaimat egyengessem el, vagy a távoli várost bámuljam.
A lábaimtól nem messze, ahol a sár kezdődött egy béka ugrott fel. Először közelített hozzám, aztán meggondolta magát és a telek felé indult. „Ég veled, kisbéka!” kiáltottam utána. Ég veled! Vérzik a szívem, hogy ilyen hamar elhagysz... ég veled, szépségem! Hosszú tirádát rögtönöztem a békához, mikor abbahagytam a beszédet, utána dobtam a kórét, hátha eltalálom...
Végül a gerendákra meredve fáradtan lehunytam a szemem és elaludtam.
Csontig hatoló mély álomba zuhantam
... Álmomban egy napfényes, fehér házakkal teli, poros utcájú városban voltam, talán valami keleti városban. Fekete, gyászfátylakba burkolt nő mellett mentem. Meglepő módon a nőnek nem volt feje. A fátylak gondosan el voltak rendezve ott, ahol a fejnek kellett volna lennie, de a helyén csak tátongó lyuk volt, tarkóig üres gömb.
Mindketten siettünk, egymás mellett lépkedve egy keresztekkel teli szekeret követtünk, azon volt a fekete ruhás asszonyság férjének a holtteste.
Úgy értettem, háborúban vagyunk. Valóban, nemsokára egy állomáshoz jutottunk, lementünk a lépcsőkön egy villanyfénnyel gyengén megvilágított alagsorba. Éppen megérkezett a sebesülteket szállító vonat, ápolónők nyüzsögtek izgatottan a peronon, kis kosarakból cseresznyét és perecet osztogattak a vonatbeli nyomorékoknak.
Az egyik első osztályú fülkéből hirtelen leszállt egy jólöltözött, gomblyukában kitüntetést viselő, kövér uraság.
Monoklija volt és fehér kamáslija. A fején kopaszodó foltra pár ezüstös hajszálat fésült. Karjában fehér pekingi pincsit tartott, a szeme olyan volt, mint két, olajban úszó achátgolyó.
Pár percig fel-alá járkált a peronon, keresett valakit. Végül megtalálta, a virágárusnő volt. Pár csokor piros szegfűt választott ki a kosárból, elegáns, ezüst monogramos pénztárcájába nyúlva fizette ki.
Aztán visszaült a vagonba, és az ablakon át láttam, hogy a kutyát elhelyezi az ablak melletti asztalkán, és egyenként nyújtja neki a piros szegfűszálakat, melyeket az állat látható étvággyal falt fel...
Hatalmas rázkódásra ébredtem...
Az eső jobban rákezdte. Az esőcseppek ott doboltak mellettem, a falhoz kellett szorulnom. Fekete lett az ég, a távolban már nem látszott a város.
Fáztam, mégis lángolt az arcom. A megkeményedett sár kérge alatt jól éreztem forróságát. Fel akartam állni, de mintha villám vágott volna a lábamba. Teljesen el voltam gémberedve, óvatosan, egyenként kellett szétválasztanom összekulcsolt lábaimat. A zoknim hideg volt és nedves.
Arra gondoltam, behúzódom a kunyhóba. De zárva volt az ajtó, s az ablaknyílás be volt deszkázva. A szél szerteszórta az esőt, sehova sem bújhattam előle.
Esteledett. Hamarosan sötétbe merült a kihalt telek. A végén, ott, ahonnan jöttem kigyúltak egy kocsma fényei.
Egy szempillantás alatt ott voltam, szerettem volna bemenni, inni valamit, melegben, emberek közt, italszagban üldögélni. Végigkutattam a zsebeimet, de nem találtam bennük pénzt. A kocsma előtt, a bentről bűzlő füst- és gőzfüggönyön át vidáman szakadt az eső.
Rá kellett szánnom magam valamire, például a hazatérésre. De hogyan?
Olyan mocskosan nem lehetett. De lemondani sem akartam a mocsokról.
Kimondhatatlan keserűség fogott el, így érezhet az az ember, aki látja, hogy már semmit sem tehet.
Rohanni kezdtem a sötét utcákon, tócsákon ugráltam át, vagy térdig gázoltam beléjük.
Egy pillanat alatt úgy elöntött a kétségbeesés, hogy szerettem volna üvölteni, szétverni a fejem a fákon... Aztán minden bánatom egyetlen nyugodt, szelíd gondolattá csitult. Most már tudtam, mit kell tennem, ha már nem folytatódhat semmi, nem marad más, mint végezni mindennel. Mit hagyok hátra? Egy nedves, csúf világot, ahol halkan hull az eső... 

     VALLASEK JÚLIA FORDÍTÁSA
       



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret