stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Senadin Musabegović      (31-32)

Itt, kívülünk

Itt: a számmal sodrom félre homlokodból a tincset;
itt, emlékszem, halántékodon a kék véna megremegett,
egy pillanattal azelőtt,
hogy a gránátrobbanás fölröpítette a gyerekcipőt;
itt formáltam újra csókjaimmal a tested;
itt hallgattam pulzusod dobolását a levegős csöndben;
itt, ajkaink között, kirajzolódott életed térképe,
akár a magányos öreg kezében a bot csomós nyele;
itt zárkóztunk be önnön zugainkba, miközben
elnéztük a verebet,
amint ázottan tollászkodik;
itt húztad össze lábujjaid a piros cipődben, éles kavicsok
törték fel;
itt nyújtogatta nyakát fehér gallérjából a járókelő, s bámulta
selyemblúzod alatt táncoló melledet;
itt csúszott le a számon az alma íze, ami miatt kettőnket
Isten
kiűzött belőlem, belőled,
ide, ebbe.
 
 

Az öngyilkos

Amikor Szarajevóban elkezdődött a háború, arra gondoltam: ha élne ő, az öngyilkos, biztos rám lőne. Rám nézne a szemüvege mögül, melyet vele együtt temettek el, és a föld ősi sötétségéből belefúrná tekintetét a puska rám irányzott célkeresztjébe. Éreztem, amint a puska kozmikus köre saját magamba dob, megnövel, és kiemel a világból engem. Eggyé olvadtam vele a golyósüvítésben, ami széthasítja a pillanatot, melyben:
ez az utca nem önmaga, mígnem
darabokra töri a szirénahang, amitől megdermed a halálfélelem,
és üresen mozdul a papír;
ez a kutya nem önmaga, mígnem
meleg hússá válik a szemétdombon,
és más pofák turkálnak benne;
ez az ember, aki ballonokat cipel, nem önmaga, mígnem
kifordul az aszfaltra, golyóütötten,
fölhördül, visszapördül a nyelve,
ráömlik a víz a ballonból, s felpuhítja,
megmossa őt a túlvilágra;
a szél nem önmaga, mígnem
megmozdítja a papírt,
lefújja a csöppeket a ballonról a szájra,
összekeveri a halott nyálával,
széthordja a kutya tetemét,
keresztülfú a szájüregemen, számon, orromon, fülemen, ujjaimon,
elsodor a folyón, halak súrolják testem, elvisznek a horizontig,
ahol a tenger, a nap, az ég egy lövésben egyesülnek,
és végtelenné tesznek engem.
 
 

A "Koševo" kórház vázlatrajzához

Miközben a kesztyűs orvosok,
akár a fehér vámpírok,
szétválogatták az élőket s a holtakat,
az összehúzott szemöldökökben,
a halottak elkékült tekintete fölött,
összegyűlt a világ minden csöndje.

Az ápolónővér,
miközben egy öregasszony hervadt ráncait masszírozta,
beleakadt könyökével a lila függönybe,
és gyengédség áramlott szét ujjai alatt.

A korhadt deszkákra helyezett áldozat zsebéből
kenyérmorzsák pörögtek.
A részleteket kiélesítette a veréb csőre.

A föld a szomszéd "Lav" temetőben
csontvázzá változtatta nagybátyámat.

A halálnak nincs arca, csak csöndje van, amit átlyuggatnak a tam-tam
hangok,
egy őrültéi, aki a földön hever,
arccal az égnek,
öklével veri a törzsét,
s valakit hívogat.
És miközben egyenletes ütésekkel írta tele testét
isteni cifrákkal,
csontok repedezése hallatszott.
"Ez a város közelebb áll Istenhez, mint az áldozati oltár" -
gondolom, miközben elnézem sima kopasz koponyáját
a homokba süppedve, rajta fekete betűkkel ez áll:
RAMBO.
 
 

Felsorolások

Legelőször, az ingujj alatt, az órát láttam meg
a meggyilkolt kezén,
aztán, a ketyegés ritmusában:
görnyedt embereket, felé rohanvást,
a sziréna fényét, amint löketekben világította meg a dermedt
arcokat,
ráncos kezeket, melyek hordágyra fektették,
vörös keresztet, mértani vérformát, a mentő-
autón,
a nadrágszárból kihullt fehér talpat, melynek ujjai
az ég felé fordultak,
a részletekké omló arcot.

Ülök a szobámban sötétben, gyertyafényben, sorolom
a tényeket:
a gyertya rembrandti árnyékokat váj arcomra,
kezeim unalmukban kereszteződnek, összekulcsolódnak, szétválnak,
lábujjaim - ötfejű szörnyeteg, nagyujjam
árnyéka
a másikra hull, széttöri, megmoccantja -
kitépik magukat az üresség kozmikus visszhangjából.
 



Lettre, 2008 nyári, 69. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret