stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ingo Schulze
Olvasni vagy írni
avagy "nem hülyeség-e hét vagy éppen nyolc hónapig írni egy regényt, ha venni is lehet egyet akármelyik könyvesboltban két dollárért?" (Mark Twain)
 

Megkönnyebbültem, amikor ennek az előadássorozatnak a szervezői elküldtek nekem egy oldalt a "kulcskérdésekkel". Ez a "vezérfonal" lehetőséget kínált arra, hogy szilárdabb talajt érezzek a lábam alatt, és megóvott az olyasfajta közhelyektől, mint hogy "Egy rossz könyv írására nincs mentség", vagy hogy "Súlyos esetben a nyomtatott papír kevesebbet ér, mint az üres." Mert ha valaki azt akarja állítani, hogy még sose voltak ilyen kedvező feltételek irodalom előállítására, mint ma, az rengeteg érvet tud felhozni emellett - akárcsak az ezzel ellentétes  szembenálló nézet képviselői.  A "vezérfonalat" adó kérdésekkel magam előtt, amelyek az önértelmezés és az önigazolás fontos pontjait voltak hivatva megvilágítani, mindenesetre mindjárt az elején elakadtam.
"Kialakított egy sajátos írásmódot - hogyan jött ez létre?"
Tényleg úgy gondolják, hogy kialakítottam egy saját írásmódot? Nem hiszem.
"Másképp kell ma írni, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt?"
Természetesen lehet ma is éppen úgy írni, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt, de ez ma valami mást jelent.
"Van-e a munkájának »központi témája«?"
Nem, én azt remélem, hogy mindig benne van MINDEN. Az, ami centrálisnak látszik, sokszor csak utólag derül ki.
Úgy látszott, hogy két perc alatt kész leszek a leckémmel, amíg bele nem ütköztem a következő kérdésbe:
"Hogyan keletkezik egy szöveg?" 
Soroljak most fel egyszerűen példákat arra, hogyan alakult ki ez a történet vagy az a fejezet? Előtte még tisztáznom kellene, hogyan merült fel egyáltalán ez az ötlet, ez a stílus. Vagy nem azt kéne először megkérdezni, hogy miért írok egyáltalán?

Miért írok egyáltalán?
Nagyon későn kezdtem el olvasni. Csak tizenhárom évesen nyúltam először unalmamban egy könyvhöz. Szerencsére elsőként a "Tim Thaler oder das verkaufte Lachen“ [Tim Thaler vagy az eladott nevetés] került a kezembe, két könyvvel később ugyanilyen véletlenül a "Martin Eden" Jack Londontól. Az egy írónak az elismeréshez és dicsőséghez vezető rögös útjáról szól. 
 Elhatároztam, hogy író leszek, és felkészültem a nélkülözésekre, amelyek azonban egyszer majd megtérülnek. Jack Londonhoz képest reményteljesebbnek éreztem a helyzetemet: Csekély volt a valószínűsége annak, hogy az NDK-ban éheznem kelljen, vagy ne tudjam a lakbért kifizetni. Ráadásul - a hetvenes évek második feléről beszélek - az írókat Keleten egészen más szerep illette meg, mint a kapitalista világban, ahol a siker - lásd Jack London - mindenekelőtt a pénzben jutott kifejezésre. Nálunk viszont az írók voltak a lehető legfontosabb személyiségek. Egy egész állam fel tudott bolydulni egy dal néhány sorától, egyetlen nevet nem emlegettek olyan sűrűn, mint e dal írójáét. Tényleg lehetetlen volna, hogy egyszer én is tudjak ilyen sorokat írni? 
 És a szocializmus minden torzulás és elfajzás ellenére mégiscsak a fejlettebb társadalom volt, tehát a történelmi újvilág. A kapitalizmus régi világáról már untig elég könyv íródott - önszántamból nem cserélnék egyetlen nyugati íróval. Naplót írtam részletesen, mert meg akartam őrizni, nem akartam többé veszni hagyni a sok szép és boldog órát.
  Reiner Kunzét olvastam, és megpróbálkoztam az első költeményekkel. Hermann Hesse 
megrázott és felemelt. Franz Kafka tanácstalanná tett. Thomas Mannt olvastam, és nem értettem, mit akart mondani az olvasónak. Leonard Frank mondanivalója világosabb volt. Hemingway-t olvastam, és másodszor is író akartam lenni. Semmiről sem ábrándoztam áhítatosabban, mint hogy a hideg, vihar verte Rue de l' Odéonon odalépjek Sylvia Beach nagy kályhájához, vagy hogy ősszel, amikor a fény eltűnik a Luxembourg parkban, a kertekben barangoljak, és felkeressem Rue Fleurus 27 alatti műteremlakásában Gertrude Steint. Néhány dolog mégiscsak egyszerűbbnek tűnt a kapitalizmusban.
 Ugyanakkor dúlt bennem a harc a keresztény hitem és az írói próbálkozásaim között. Amikor egyik "költeményemet" megmutattam egy barátomnak az "Ifjú Gyülekezetből", szemrehányóan kérdezte: "Hát sosem érezted Jézus Krisztus kegyelmét?" Úgy éreztem, hogy ellentmond egymásnak a hit és az írás. Semmi sem állhatott közém és a világ közé. Nem akartam semmiféle lefegyverző vigaszt, semmit, amit eleve védelmeznem kéne. És mivel az ördög a logika mestere, ateista lettem. Az írásomnak ez nem sokat használt.
 A 80-as évek elején, érettségi után 18 hónapig katona voltam, a Szolidaritás a felkelést próbálgatta, a békemozgalom megtöltötte Keleten a templomokat, Nyugaton az utcákat, és én olyan történeteket írtam, amelyeknek kivétel nélkül a hadsereg adta a hátterét. Mivel nem kellett "baráti segítségnyújtásra" Lengyelországba sietnünk, bár Honecker sürgette a bevonulást, 1983-ban megkezdtem klasszika filológiai tanulmányaimat a jénai egyetemen. De mintha nem tudnék semmi másról, továbbra is a katonaévekről írtam. Egy felolvasáson aztán hallhattam az előttem addig ismeretlen írót, Gert Neumannt, elkértem a címét, és elküldtem neki néhány írásomat. Egy rövid elbeszélés tetszett neki - sajnos nem az, amit a legjobbnak tartottam. De ez a történet egy titkot rejt, írta nekem, mert egy hallgatást írtam körül. Ezen kéne tovább dolgoznom. Hátha sikerül megírnom ezt a történetet.
Valami olyasmi miatt kaptam némi dicséretet, amit nem is igazán értettem, nemhogy szándékomban állt volna. A hadsereg ellen, a fegyverkezési hajsza ellen akartam könyvet írni. De valahogy nem jutottam egyről kettőre. A katonatörténetek kifújtak.
Komolyan vettem a Hemingway-féle követelményt, hogy igaz mondatokat kell írni. 
És ezt meg is próbáltam, de a figurák és a dolgok kivonták magukat a szavaim hatóköréből, mintha nem akarnák, hogy bármi közük legyen hozzám, mintha kényszert akarnék velük szemben alkalmazni. Egyszerűen nem sikerült igaz mondatokat írnom. Nem mintha külső vagy belső cenzúrának lettem volna kitéve, hanem mert nem voltam rá képes. Minden olyan lett "mintha". Eközben magamat és a környezetemet nagyon is reálisnak éreztem, amiképpen a boldogság és a fájdalom sem volt kevésbé valóságos Keleten, mint mindenütt a világon.
A következő 8-9 évben nem sikerült semmi olyat írnom, amit el tudtam vagy akartam volna küldeni egy írónak. Mégis viszonylag könnyen megválaszoltam volna akkoriban is ezeket a kérdéseket: "Miért írok? Miért akarok írni?"
Tegyék most félre egy kicsit azt a szempontot, hogy az írással esetenként pénzt is lehet keresni, vagy hogy ismertté, közismertté, híressé válás vágya mindig ott kering, mint a por a tollforgatók körül, és hogy ott van a valamit készítés öröme, aminél mindegy, hogy egy autó megjavításáról van-e szó, vagy egy regény megírásáról. Ha tehát levonják a pénzről és dicsőségről való álmodozást és a teremtés örömét, a "Miért ír Ön?" kérdését behelyettesíthetik a "Miért olvasok én?" kérdésével, és maguk is megválaszolhatják.
Először mindig olvasó vagyok. Ha nem olvasnék, nem is írnék. Ha el tudnám képzelni az életet könyvek nélkül, nem írnék könyveket. Kibírhatatlan leszek, ha hosszú ideig nem jutok olvasáshoz (=íráshoz) vagy nem találok (= találok ki) valamit, ami a bűvkörébe vonna.
De miért van ez így? Miért nem tudok egy regényt aztán letenni? Miért boldogít egy elbeszélés? Miért tud rám felszabadítóan és vigasztalóan hatni egy költemény?
Egy ideiglenes, Önök számára valószínűleg nem elégséges válasz így szólhatna: A költőiségen és - ezt mindjárt hallják még tőlem - a varázsigén múlik. 

Egy félévre Szentpétervárra mentem
Az írás óriási kaland - akárcsak az olvasás. Ha a motívumok mozgásba lendültek, és az ember velük dialogizálva követi őket, az írás olyan lehet, mint az olvasás. És időnként az olvasás olyan, mint az írás, ha az ember felütötte maga előtt a könyvet, mint egy partitúrát, átérzi a motívumokat, és mint egy egész zenekarral, előadja magának a művet. 
Mindez azonban nem ad választ arra a nekem, Ingo Schulzénak rendkívül fontos kérdésre, hogy miért nem írtam már húszévesen egy könyvet vagy huszonöt évesen? Joggal hozhatják fel, hogy ezzel fárasszak másokat, de ugyanilyen joggal mondhatják, hogy ez a tapasztalatokkal függ össze, a belső érettebbé válással, az irodalom ismeretével, a véletlennel, az egészséges táplálkozással és még sok minden mással.
 A következőkben röviden néhány ilyen tapasztalatról szeretnék beszámolni, irodalmat és véletleneket felemlíteni, de mindezt abban a reményben, hogy ezzel valami olyasmire mutassak rá, amit jó lett volna korábban tudnom. Közlési vágyam azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a poétikai kérdések többé-kevésbé közvetve mindenkit érintenek, tehát nem csak a költők és a gondolkodók sajátos esetében vetődnek fel.
 Amikor 1993-ban egy félévre Szentpétervárra mentem, hogy elindítsak egy hirdetési újságot, álmomban sem jutott eszembe, hogy erről írjak. Éppen harminc éves lettem, befejeztem a tanulmányaimat, másféléves színházi dramaturgi karrier, egy rövid idő polgárilag mozgolódó polgárként Lipcse és Altenburg utcáin, és szűken három év ügyvezetés egy lapkiadóban húsz alkalmazottal. 89 ősze után alig jutottam hozzá az olvasáshoz, az írásról nem is beszélve. A katonatörténeteken kívül, amelyek 8-10 évvel azelőttről valók, nem hevert semmi az asztalfiókomban.
 Keletnémet létemre a nyugati üzletember szerepében repültem Keletre, már nem az NDK-ból mentem a Szovjetunióba, mint még 89 nyarán, hanem a Német Szövetségi Köztársaságból oroszországba, és már nem Leningrádba, hanem Szentpétervárra. Amit a piacgazdaságról az elmúlt években megtanultam, azt ekkor tanultam meg, és közben a százszorosát kerestem annak, amit a helybeli barátaim és munkatársaim kaptak. Ezzel a hátérrel - három évvel korábban a különbségek még jelentéktelenek voltak -, az embernek nemigen állt módjában, hogy mellé ne fogjon.
 Ha 93 elején végigmentél Szentpéterváron a Nyevszkij proszpekten - a piacgazdaság posztszovjet verziója még alig volt egy éves -, a nyugati illatszerbolt mellett ott láthattad az állami zöldségüzletet, az elé egy amerikai újságárus és egy orosz cipőtisztító vette be magát. Nacionalisták, rojalisták, kommunisták, demokraták harsogtak egymásra a megafonjaikból, hari-krisnás fiatalok keringtek katolikus misszionáriusok és ortodox papok körül, két szőrmebundás hölgy társalgott a koldusasszony mellett az eresz alatt. Az ellentétek rendkívül élesek voltak és ott voltak közel egymás mellett. Ha aztán még felidézik ennek a városnak a történetét, és figyelembe veszik, hogy nincs úgyszólván egyetlen négyzetmétere Szentpétervárnak, amely ne lett volna irodalmi hőstettek színtere, akik kaphatnak némi fogalmat arról, milyen atmoszférába csöppentem.
Faxon küldtem leveleimben napi megfigyeléseimet egy barátomnak, aki kedvesen kritikus érdeklődéssel sajtolta ki ezeket tőlem, és vett rá a pontos odafigyelésre és fogalmazásra. Ezektől vezetett az út a vázlatos feljegyzésekhez, amelyeket - Oszip Mandelstam "Örmény utazását" mint nagy példaképet szem előtt tartva - ott tartózkodásom utolsó heteiben kezdtem el.
Ezekből a feljegyzésekből állt össze egy kis elbeszélés. Németországba visszatérve továbbírtam. A második történet egészen másmilyenre sikerült, mint az első. Olvastam Belijt, Szorokint, Puskint, Lermontovot, Mandelstamot, Mamlejevet, Gogolt, Dosztojevszkijt, Harmszot, Prigovot, Hlebnyikovot, Kaverint, Rubinsteint, Majakovszkijt, Zoscsenkót, Brodszkijt, Jeszenyint és másokat, meséket is meg szentek legendáit. Minden könyv ösztönzést adott, nemcsak azért, mert saját élményeimmel érintkezett, hanem azért is, mert mintákat kínált, amelyek szóra bírtak, amelyek valamit kimondhatóvá tettek. Átvettem stílusokat, motívumokat, egyes mondatokat vagy megpróbáltam történeteket újra elmondani. Az írás közben érzett örömömet csak a hitetlenkedő csodálkozásom múlta felül, hogy most hirtelen lehetségessé vált, amit oly sokáig hiába próbáltam. Hasonlóképpen felkavart később, hogy elfogadta a kéziratomat a Berlin Verlag. 
A recenzesek többsége, a jóindulatúak is megjegyezték, hogy bár a szerző itt-ott ügyesen mesél, de sehol nem mondja azt, hogy ÉN, még nem találta meg saját hangvételét, hangját, stílusát, írásmódját. Az egyik recenziónak ez volt a címe: "33 történet keres egy szerzőt". A felolvasásokon is ezt kellett hallanom: De hol van Ön a saját történeteiben? Hol mondja azt, hogy ÉN?
Az ilyen kérdések tanácstalanná tettek. Az írás éppen akkor kezdett nekem menni, amikor nem gondoltam többé a saját Énemre, amikor nem kerestem többé a saját autentikus, összetéveszthetetlen hangomat, hanem mindenekelőtt az orosz és szovjet irodalom segítségével reagáltam egy szituációra. Szenpéterváron rátaláltam arra, ami a legsajátabb tapasztalatomat érintette: az átállást az egyik társadalmi rendszerről egy másikra. Egy Énre, úgy ahogy ezt a kérdezők gondolták, nem volt hozzá szükségem.
Különös módon mindig azokkal a történetekkel vallottam kudarcot, amelynek a szereplői elhagyták az orosz földet, és Németországba utaztak. Újra és újra megpróbáltam, de az alakjaim térde megroggyant, és elestek
Véletlen volt, hogy első kéziratom lezárása után Raymond Carvert olvastam. Hirtelen hallottam egy hangot, amelyen az itteni jelent is meg tudtam szólaltatni. Azáltal, hogy megpróbáltam Anderson, Hemingway és Carver rövid prózáinak stílusát a 89 utáni keletnémet vidékre alkalmazni, lehetett valamit közölni. Véletlenül rábukkantam egy megfelelő frekvenciára. Csak ezzel landoltam újra Kelet-Németországban. A második könyvemnél visszafogottabb volt az Énem reklamálása a kritikákban. Hogy az észak-amerikai hagyományhoz nyúltam vissza, azt inkább dicséretesnek találták.
Mégis meg kell kérdeznem magamtól: Plagiátor vagyok, egy sarlatán, saját igazi szubsztancia és hang nélkül?  Nincs-e egy írónak szüksége egy ha nem is éppen zseniális, de legalább jellegzetes, összecserélhetetlen Énre?
Vilém Flusser az emberi Ént egy hagymához hasonlította. Ennek a hagymának minden héja egy-egy kapcsolat. Ha egyre tovább hámozzuk a hagymát, végül nem marad belőle semmi. És így van ez a kapcsolataitól megfosztott emberrel is. Ha ezt a Flusser-féle képet követjük, az ÉN a kapcsolataim összessége. De minden kapcsolat egy másik Ént mutat, mert minden kapcsolatba lépés kialakítja a maga hullámhosszát, mindkét részről mást szólaltat meg, valamit feltár és valamit elfed. A következő kapcsolatban megint másképp van. Az ember meglepi vagy untatja magát meg másokat és viszont. 
Miért volna ez az írás esetében másként?

Van-e saját hangom?
A saját stílus igényének elutasításával, hogy helyette az anyaggal folytatott párbeszédben alakítson ki mindig új stílust, Döblin egy olyan hagyományt követett, amelyhez én is szívesen sorolom magam. Úgy a 60-as évek elejétől a moszkvai művész- és írókörökben olyasmi következett be, amit én mai szemmel a döblini hagyomány egy változatának látok (a képzőművészet számára Warhol lenne a vonatkoztatási pont, ha nem lettek volna egyidejűek). Számomra ezek a művek olyan alapvetőek, hogy kijelenthetem, a moszkvai konceptualisták ismeretében már az NDK-időkben boldogultam volna minden "írás-szüneteltetés" nélkül. …
A disszidensek (Szolzsenyicin), az újnacionalisták (a falusi próza képviselői) és az avantgárd is azzal az igénnyel lépett fel, hogy tanítson, népnevelő, démiurgosz legyen. Ilyenként jogot formáltak az igazságra és a mások feletti hatalomra. Ebben hasonlítanak.
A különböző stílusok ütköztetése és egymás mellettisége [a regiszterek váltogatása] nemcsak hogy relativizálja a mindenkori hirdetett, abszolút érvényre számot tartó igazságokat, szándékaik rokon voltát is feltárja. Az író, bármilyen autentikusnak és összetéveszthetetlennek véli is magát, nem ezeken a nyelveken kívül helyezkedik el. Ő is a "családba" tartozik. Ezt úgy is ki lehetne fejezni, mint arra irányuló törekvést, hogy feltárjuk a saját előfeltevéseinket, és ezzel kijelöljük a mondottak érvényességének a körét, hogy azonnal relativizáljuk a saját igazunkra formált igényt.
Remélem, hogy két könyvemben ezt legalábbis megkíséreltem. Az elsőben az egyik történet a másikkal relativizálódik, az egyik stílus a másikkal, a boldogságról alkotott egyik elképzelés a másikkal. A felségterületek kölcsönösen határosak egymással. 
A másodikban, amely inkább egyetlen stílust követ, minden fejezet előtt található egyfajta botlatókő a beleélés ellen, a fejezet tartalmának "epizálása", ami azt jelzi: másként is el tudom mesélni az egészet, mint banalitást, mint szimpla sztorit, mint összefoglalást a kritikák számára.
Egyik könyv se jöhetett volna így létre annak megtapasztalása nélkül, hogyan alakult át egy olyan, amilyen szocialista rendszer egy olyan, amilyen kapitalista rendszerbe. (Azt a lehetőséget, hogy módomban állt  két rendszert megismerni, és ezáltal össze is tudom a kettőt hasonlítani, előnynek érzem.) Ez a "rendszerváltás" azonban nem a központi témám, hanem az az anyag, amelyben számomra a szerelemről és halálról szóló sok régi történet alakot ölt. Összefoglalva azt mondanám, az a fontos, hogy megtaláljam a helyzetemhez leginkább megfelelőt. Hogy eközben tökéletes utánzatot adok, vagy ennek során valami egyéni, valami új jön-e létre, az nekem mindegy.
 
A szomszédaink Budapestre utaznak
Mielőtt befejezném, szeretném ezt egy kis kísérleten szemléltetni. Ha 1988-ban azt mondják: "A szomszédaink Budapestre utaznak", az azt jelenti: Ezeknek aztán van mit a tejbe aprítani! Négyesben Budapestre nyaralni! Vajon mennyiért válthatnak feketén? Barátoknál laknak-e vagy kempingben? Biztos egy kis Nyugatot akarnak szippantani (filmeket látni, koncerteket hallgatni, amik nem jutnak el ide, az NDK-ba) vagy rokonokkal találkozni. És hol másutt lehet még ilyen kellemesen ejtőzni a termálvízben? Egy évvel később ez a mondat röviden azt jelenti: Ezek meg akarnak pattanni. És még egy évvel később: Olcsón fogunk nyaralni. Most már végre igazi németek vagyunk, ezért gyorsan be is szereztünk egy új rendszámtáblát. Szállodában lakunk, és esténként az asztalon táncolnak nekünk a lányok.
Ezt a játékot bármelyik tetszés szerinti kijelentéssel eljátszhatják. Egy és ugyanaz a mondat különböző társadalmakban eltérő asszociációkat vált ki. Ez belátható. Érdekesebb ennek a következtetésnek a megfordítása, erre megy nálam ki a dolog. Mi történik akkor, ha én, aki valamit el akarok mesélni, egy és ugyanazt a mondatot, egy és ugyanazt a stílust két különböző világra alkalmazom? Két ilyen mondat, mint: "Jim Gilmore Kanadából jött Hortons Bay-be. Megvette az öreg Hortontól a kovácsműhelyt és a vaskereskedést “, az NDK-ra nem működik: "Harry Nelson Drezdából jött Bernauba. Megvette az öreg Meyertől a kovácsműhelyt és a vaskereskedést.“ Ennek nincs értelme. Nem így mentek a dolgok. Ha viszont ma azt írom: "Harry Nelson Frankfurtból jött Altenburgba. Házakat keresett, mindenekelőtt azonban építési telkeket a vroshoz vezető út mentén", ezzel megkapják egy történet kezdetét, ez esetben a Simple Storys második fejezetéét. Megpróbáltam Ernest Hemingway "Fenn Michiganben“-jét átültetni, és meg voltam lepve, milyen gond nélkül felszívta magába ez a minta a mai dolgokat. Egy bérház annak idején nem képviselt tőkét, egy autót nem lehetett csak úgy megvásárolni. Egy könyv többet jelentett és ugyanakkor kevesebbet is, mint egy könyv, egy budapesti utazás nem feltétlenül kellett hogy egy utazás legyen Budapestre. Ha ezekre az összehasonlításokra gondolnak, talán érthetőbbé válik az a mondat, hogy a 89/90-es korszakváltással a pénzből pénz lett, a dolgokból pedig áruk. Azt is mondhatnám: A Hemingway-példa az NDK-hoz nem illett. Annak a nyelvnek a jelentése, amelyet az emberek egy olyan rendszerben használnak, amely főként ideologikus posztulátumokon nyugszik, más, mint annak a nyelvne a jelentése, amelyet egy olyan rendszerben használnak, amely elsősorban az árukon, a piacon, a pénzen keresztül próbálja magát szabályozni. Nem használhatom egy és ugyanazt a stílust a 89/90 előtti és utáni időkre.
A megfelelő ellenszere mind a haladásgondolatnak, amit például  
Hemingway félretol, mind a tetszés szerintiségnek, amely a példányszámokra figyelve mindig a legújabb aranyborjúnak hódol. Aki a megfelelőt keresi, annak a számár nincsenek elavult irodalmi formák. Csak nem megfelelő összefüggések. 
A megfelelő lehet, mint Döblinnél, egy olyan modern regény, mint a "Berlin, Alexanderplatz", egy indiai eposz, mint a Mana*, vagy egy olyan "konvencionális" fejlődésregény, mint a "Nincs pardon" (Alfred Döblin). Szorokinnál lehet ez az idilli falusi próza, a propagandafrázisok vagya a feketemisék liturgiájának stílusa. A giccs Marion Bloom monológjában, a Ulysses végén éppolyan helyénvaló, mint a minden színárnyalatot, minden gesztust felfogó leírásszövedék egy Robert Musilnál, vagy a telefonmonológok szóforgácsai William Gaddisnél. Egy mai regény mindig egy választ arra a kérdésre is: Hogyan lehet még elbeszélni? Meg kell adnunk rá a magunk válaszait Homérosz és Faulkner, Petronius és Joyce, Melville és Kafka, Dante és Beckett, Döblin, Hölderlin, Gaddis, Goethe és Arno Schmidt után. Talán sürgető igény, de sokkal inkább csak lehetőség, ösztönzés, bátorítás, hogy megtaláljuk a számunkra itt és most megfelelőt, a királyi utat a költői, a mitológiai elem, az ellen-ige, az új lélegzetvétel, a hasonlat, a metafora, a varázsige keresése során - hogy megmondjuk, mi van. Ahogy azt remélem, hogy a világot meg lehet látni egy vízcseppben, úgy remélem, hogy azzal, hogy megpróbáltam megfelelni egy kérdésre, érintettem más kérdéseket is, ami azt is jelentheti, hogy egy probléma megoldása a kérdés eltűnésében mutatkozik meg.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 



Lettre, 2008 nyári, 69. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret