stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Márton László
Fényképekkel és nélkülük
(irodalom mint képaláírás)
 

Kékesi Zoltán esszéje arra ébresztett rá (már megint), mennyire történeti képződmény az ember, és életünk egy-egy szakasza (jelen esetben az Árnyas főutca anyaggyűjtésének és megírásának nagyjából egy éve), melyről azt hisszük, annyira közel van, hogy még úgyszólván benne élünk, milyen gyorsan és visszavonhatatlanul válik lezárulttá, a valaha megélt, ám immár többé meg nem élhető múlt részévé. Kékesi esszéjét olvasva előkerestem az Árnyas főutca  tíz évvel ezelőtti munkafüzetét, és okulásul, főleg önmagam okulására beírtam a számítógépbe az egyik (szinte találomra kiválasztott) beszélgetés anyagát.
Minden regényem úgy jött létre, hogy a koncepció kifejlesztése közben, de még az effektív megírás végső stádiumában is egyszerre kellett kitalálnom az alkotói feladatot és annak egyik lehetséges (művészi értelemben lehetőleg minél produktívabb) megoldását. E tekintetben az Árnyas főutca nem különbözik többi regényemtől. Annyiban viszont különbözik tőlük, hogy többi munkám koncepciója meglehetősen határozottan tartalmazta a műfaji kritériumokat is, viszont ez a könyv, miközben létrejött és elnyerte végleges formáját, egyszersmind át is került egyik műfajból a másikba.
Nagyon is igaza van Kékesinek, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy nincsen emlékezés képzelet és fikció nélkül. Ezt számomra, különösen történelmi regényeim írása közben, igen sok kézzelfogható tapasztalat igazolta. Arra viszont csak az Árnyas főutca megírása közben ébredtem rá, hogy e körülménynek milyen váratlan prózapoétikai következményei lehetnek. Az Árnyas főutcát eleinte dokumentumregénynek, afféle félközelmúltba visszavetülő szociográfiának képzeltem. A fényképek a szövegkondenzáció elemi egységei lettek volna, körülöttük valamiképp egyensúlyba kellett volna kerülniük a szubjektív-személyes mozzanatoknak a történelmi-társadalmi háttér objektív, ellenőrizhető tényeivel. (Ma is élénken emlékezetemben él az 1930-as években kiadott hivatalnok- és gazdacímtárak sajátságos költőisége.) Arra számítottam, hogy a fényképek (plusz az egyes fényképekhez kapcsolódó narratívumok) sorrendjének eldöntésével a cselekmény is úgyszólván magától kialakul.
Nem így történt, és nem elsősorban azért, mert a rendelkezésemre bocsátott fényképektől egy idő után el kellett búcsúznom, hanem azért, mert az emlékezés közben működő képzelet és fikció olyan következményeivel kellett szembesülnöm, amelyekre nem számítottam. "Az irodalom nem képaláírás" - mondta tíz évvel ezelőtt egy közeli barátom, kissé szigorúan. Nem adhattam igazat neki: némely esetekben az irodalom igenis az, képaláírás. Az Árnyas főutca megírásával egyidőben kezdtem fordítani Sebastian Brant monumentális művét, A Bolondok Hajója című középkorvégi, allegórikus-szatirikus világlátomást, mely a szöveg és a kép különleges harmóniáját hozta létre. A fametszetek nagy részét az akkor épp Baselben időző Dürer készítette. Úgy képzelem, hogy Dürer lerajzolt, illetve fába metszett egy Bolondságot, Brant pedig verses formában megírta. Talán ez a különös mű is arra bátorított, hogy cselekményesítő faktort lássak a kezem ügyébe került fényképekben, vagyis hogy egy összefüggő eseménysor elemeivé tegyem őket, noha eredetileg csak annyi közük volt egymáshoz, hogy együvé kerültek egy dossziéban. És talán ez volt az oka annak is, hogy az alakuló szövegbe egyre kevésbé voltak integrálhatók, a végleges változatból pedig kilökődtek.
Kérdés azonban, hogy: csakugyan didaktikus célzatú-e az Árnyas főutca? Vajon az elbeszélő (aki nem azonos a 90-es évek végi szerzővel) csakugyan az olvasó okítása végett mérlegeli-e önnön mozgásterének korlátait?
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt az elbeszélői önkény pártatlanságának bűvöletében éltem és dolgoztam, ezt próbáltam összekapcsolni a történelmi tények hézagaiban feltűnően aktívvá váló fantáziával. De ha ezt leszámítjuk is, az Árnyas főutca megírásakor rá kellett döbbennem, hogy a cselekményt szinte kizárólag a nyíltan vállalt szerzői-elbeszélői beavatkozások viszik előre. És ha netán a szerző vagy a vele nem azonos narrátor úgy dönt, hogy az adottnál többet bíz az olvasó önkényes és igazságtalan képzeletére: az vajon nem lenne szintugyanúgy az önkényes szerzői-elbeszélői döntések egyike?
Másfelől pedig: amikor az elmúlt kétszázötven év nagy epikusai számot vetnek regényeikben munkájuk nehézségeivel, belső ellentmondásaival, olykor buktatóival is, vajon ezt nem teszik-e a cselekmény szerves részévé, vagy legalábbis olyan hasznos kitérővé, mely a cselekménynek újabb lendületet ad? Ilyesmiken töprengtem, miközben újraolvastam és beírtam a gépbe az Árnyas főutca nyersanyagának egy kis részét. Szögletes zárójelben állnak az utólagos reflexiók.  

Munkafüzet, 1998
(1998. IV. 20. I.-vel és M.-mel fényképeket nézegetünk.)
G.-ék. Fűszerbolt, benzinkút. Nagy forgalom. G. Magda Bpestre ment férjhez, úgy maradt életben. G. Dezső: maradt utána W. Idánál egy vásárlási könyv. "Megbízható kereskedő!" Kedélyben gazdag, lármás nagypolgári élet, rövid felkiáltó mondatokkal, idézőjelekkel telegombostűzve ---

I. ügyvéd otthagyta a feleségét G. nagybátyja felesége kedvéért. Legánya Kató. M. Katóval együtt kerül ki Auschwitzba. Megbetegedett, Revier-be került. Megbetegedett, M. meglátogatta, vitt neki káposztatorzsát, K. már nem tudta megenni. Üzente szüleinek: "én még nagyon fiatal vagyok, 23 éves". Hogyhogy fiatal?! M. fel van háborodv. Hiszen ő, M. összesen 16. Kis híján eljegyezte H. Béla, elhúzódott a jegyesség. Odakint (így!!!), létszám-Appelen K. Manyi (M. nővére) mosta le a sáros facipőjét, mert neki már nem volt ereje hozzá ----

Sz. Gyula udvarháza. (Régi háznak látszik.) Nyaralt náluk egy kislány, aki játékokat tanított be az óvodában, loknis haja volt, nevére már nem emlékeznek. Sz. korán kelt, reggel 6-kor lehetett látni, amint megy ki a földekre. A ház mellett volt egy nagy bodzabokor, ágai kinyúltak az utcára, M. lopkodta az utca felől a bodzavirágot. Nagymamája orvosságot és teát készített belőle. M. kamillát is gyűjtött, de azt nem Sz.-ék házatáján -----

H. Bélát bízzák meg, hogy lebeszélje G.-t a szerelemről. Meg is próbálja, de kevés meggyőződéssel. M. édesanyja (szigorú asszony): "Bizony, a G...ka korán kezdi, sokra viszi!" M. + 3 barátnője elnevezik A. atyát Aminak, minden széktámlára, padra stb. odakarcolják, odavésik. AMI. Szeretem azt, AMI? De nem válik így az atyából akaratuk ellenére túlságosan is tárgy? Mire ő: "Maga csak ne aggódjék, Lacikám, jólesett neki, hogy egy kicsit tárgynak néztük!" A patikától a promenádig nem lehetett csókolózni, a promenád után már lehetett. [V. 13-án kérdem W. Idától, vajon ő is kijárt-e a Várkertbe. Precíz válasz: "Nem, kérem, én csak a promenád végéig mentem, tovább nem".]

M. 1943-ban a Purim-spílen a prológot szavalja "magyar" ruhában. (Aranyflitterek, gyöngyösbokréta, bordó bársony szoknyaszegély.) Egy másik képen Bocskai-ruhában. V. fényképész, G. nagynénjének férje. Másik nagynénjének férje szintén fényképész volt Losoncon. Fényképészeti adottságokkal rendelkező család. Mit csináltak (volna) a fényképezés feltalálása előtt? Móric bácsit, vitézségi nagyezüst 1917-ből, húsz évvel később, 37-ben ismét behívják. Amikor kiderül, hogy harcok nélkül "visszatér" a Felvidék, minden zsidót leszerelnek, magyarázat nélkül. Amíg Móricz bácsi katonáskodik, G. vezeti a műtermet, rengeteg felvételt készít, megrendeléseket vesz föl (15 éves).

D. Ignác kántor gyönyörűen énekelt, bariton hangja volt, szerette a gyerekeket. Leányának, Mirjamnak az egyik purim-spílen a rabbi miatt nem volt szabad énekelnie, merthogy a kántor gyerekei ne színészkedjenek. M. Auschwitzban együtt volt a kántor feleségével + két leánnyal. További gyermekek: Szruli (Jenő) és Ári (Ernő). Mondogatta az anya a lágerben: "Nem történhet velünk baj, mert a Jóisten vigyáz ránk!" [Hogyan lehet egy ilyen közhelyszerűen hangzó reménykedés beteljesültét értelmezni egy olyan történet keretein belül, mely egyre inkább az árnyakról szól?] Népes család, és az egyetlen olyan zsidó család a megyében, melynek minden tagját elvitték, és minden tagja életben maradt. [Azon van-e a hangsúly, hogy lám csak, előfordult ilyesmi, volt ilyen eset, vagy azon-e, hogy egy volt a sokezerből?]

A Fő utcában volt a Hungária szálló, Sch. Sándoré volt, mellette a csendőrőrs. Sch. nevelt fia, Sch. Jenő. A vendéglőben plakát, Zwack, ágaskodó lovak.. M.-t fölemelték, hogy simogassa meg a lovak fejét. L. Gyuri: a fiúk Pestre jártak gimnáziumba. Szünidő: megjöttek a fiúk! Közben lehetett levelezni. B. A. (= bélyeg alatt): "Titok!", "Szeretlek!" stb. G. szeretett kártyázni, pénzben kártyázott, amikor betegen feküdt. Gyuri nyert, G.-nek fölment a láza. Gyuri nagymamája M. nagymamájának a testvére volt, de nagy volt a rangkülönbség.

K. Laci (M. bátyja) egy moziban bujkált hetekig, naphosszat filmet nézett. Az egyik jegyszedő lány volt a szerelme. A Garay utcában lakott, a nagybátyjánál (amíg ki nem költöztették őket a lakásból) - lehet, hogy a mozi a Bethlen mozi volt? [Milyen filmeket vetítettek 1944-ben Budapesten? És hogyan lehet a filmbeli cselekményt beépíteni a valóságos cselekménybe? Mire gondolhat K. Laci, amikor - mondjuk - Veit Harlan filmjét, a Jud Süss-t vetítik? Arra gondol, hogy a németek úgyis elveszítik a háborút? És közben mégis a propagandafilm hatása alá kerül? Lehet-e beszélni az üldözöttség állapotából és a korszak filmjeiből együttesen adódó esztétikai tapasztalatról? Lehet-e ilyesmivel próbálkozni egy óriási adag Mándy-epigonizmus nélkül?] 

U. Kató eltett egy darab kenyeret, hogy majd odaadja az öccsének, ha találkozik vele. Hónapokig nem nyúlt hozzá, akármennyire legyengült az éhségtől. A kenyér megmaradt, K. öccse nem. M. a lágerben hazaálmodta magát. Ébredéskor arra vágyott, hogy a lágerről álmodhasson, és abból ébredhessen fel.

Iskolai csoportképek. U. Feri: jó erős hangja volt, mókamester, purimspíl-főszereplő. G.-val egyidős. Apja termény-nagykereskedő. Belefeküdtek a magtárban a mákba, és tömték a szájukba. A rabbinak vékony hangja volt. U. Feri nem látszott ki a szószék mögül, élethűen utánozta a rabbi vékony hangját. Sem őt nem lehetett látni, sem ő nem látta, hogy jön a rabbi. A rabbi magaviseletből elégtelent ad neki, héberből jelest. A négy U.-fiú, J., L., E. és F., nagyság szerint. L. tüdőbeteg volt, J. lázadó alkat, a két kisebbik fiú maradt életben, már nem tudni, hogyan menekültek meg.

K. Bandi 20 évesen, kesztyűs kézzel. Levágta az egyik ujját, hogy ne vigyék el munkaszolgálatra. Így viszont Auschwitzba vitték. 4 kislány egy bokor tövében, 12 évesek. K. Magda, Sz. Klára, P. Ilona. S. Ilona. A következő évben már nincs együttes fényképezkedés. Farsangi kép: G. krampusz, mellette fél angyalszárny látszik, 3 sötét maszk, Mikulás. Kirándulási kép: M. a legszélén. Nem akart rákerülni, mert a tisztelndő ott áll középen, és M. fél, hogy meglátják a szülők, viszont lemaradni sem szeretne a képről.

"Otthon" mozgóképszínház. Népművelési nap: istentisztelet, koszorúzás, szellemi torna, csecsemőgondozási verseny, szavalat, ének-zeneszámok, Műkedvelő Úri Zenekar, népitánc, a balassagyarmati Dalegylet hazafias programja. Víz nem volt a községben, viszont volt 6 tagú uszodabizottság (1938-ban). Próbafúrást is végeztettek, arra az esetre, ha majd megépítik az uszodát.

Sz. Gyula földbirtokos, virilista, gőzmalomtulajdonos, a helyi Takarékpénztár Rt. igazgatósági tagja, majd igazgatóhelyettese. A Polgári Lövészegylet alelnöke. A Nógrád Vármegyei Törvényhatósági Bizottságon belül az Adófelszámolási Albizottság póttagja, a Borellenőrzési Bizottság választmányi tagja. [Vajon ezek és a hozzájuk hasonló nyelvi konstrukciók hogyan jelölik ki egy emberi lény körvonalait a térben és az időben?]  



Lettre, 2008 nyári, 69. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret