stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Lángh Júlia

Szemezgetés afrikai regényekből

A NŐ, A TEST ÉS A TÁRSADALOM


 
 

Gyerekkorom olyan volt, mint a többi afrikai kislányé a rákkeltő tejpor érkezése előtt. Kétéves koromig szívtam anyám hosszú mellbimbóit. Élősködtem rajta, mint egy strici, lány változatban. Nem volt pelenkám. A hulladékomat ott pottyantottam el, ahol rámjött. Nagymama mögöttem járt, összeszedte az összeszednivalót. Ha közölni akartam, hogy valamivel nem értek egyet, két lábbal az ég felé rúgkapáltam és ordítottam, amitől senki sem zavartatta magát...

Egészen négy éves koromig. Azután megváltoznak a dolgok, és a társadalom megköveteli a magáét. Ez az első emlékem: ülök a nádkunyhónk előtt, rettenetes bűntudat nyomaszt. Mama szigorúan kérdezi:

- Mit csinálsz?

- Semmit.

-Semmit? Szégyelld magad, egy nő, aki semmit sem kezd a tíz ujjával! Sipirc, gyerünk! Munkára![1]

A kisgyereknek teljes a szabadsága, semmilyen társadalmi kényszerrel nem gyötrik, azt csinál a testével, amit akar. Négy éves koráig. Azután, abban a korban, amikor mifelénk még csak néhány elemi szabályt várunk el: szobatisztaság, köszönés, járda szélén megállás, az afrikai kislánynak a családi közösség felelős tagjává kell válnia: vízhordás, kölestörés, babhüvelyezés, kistestvérre vigyázás. Szégyen a tíz ujját dologtalanul hagyni. 

Érdemes néhány szót a rákkeltő tejporra vesztegetni. A jelző költői tömörítés: az a tejpor nem volt rákkeltő, viszont igaz, hogy halált okozott. A három évtizede kitört botrány hullámai máig nem csitultak el a Nyugatról importált tejpor miatt meghalt csecsemők ügyében. A 70-es években a Nestlé elárasztotta az afrikai piacot "anyatejpótló" tejjel táplált dundi csecsemők képével, a szülőotthonokban ingyen osztogatta a tejport, és nagyban hozzájárult az afrikai nőknek ahhoz a téveszméjéhez, hogy az a modern, az a menő, korszerű és nyugatias, ha nem szoptatnak, hanem cumisüvegből etetik a gyereket. 

A drámát a két világ szokásai közötti óriási különbségek okozták. A Nestlénél senkinek sem jutott eszébe - vagy ha igen, akkor szándékos emberölésben bűnös -, hogy az afrikai nőnek nagy kincs a víz, gyakran messzi kútról cipeli, de még ha van elég vize, és elmossa a cumisüveget, akkor is a vizet fölforralni, azután ihatóra lehűteni, az üveget, cumit hosszasan vízben forralni: ez furcsának tűnik egy afrikai parasztasszony számára, nincsen benne a hagyományaiban, nem is fogja csinálni. Továbbá az sem jutott eszükbe - vagy ha igen, lásd fent -, hogy az ingyenes áruminta-osztogatás beszüntetése után az anyáknak nem lesz pénzük naponta megvenni a babatejport, de a saját tejük addigra már elapad. Így is történt. Sok anya erőteljesen hígította a tejport, hogy "több legyen", és végül nemcsak a forralatlan víz okozta a kicsik halálát, hanem, kellő mennyiségű tápszer híján, az alultápláltság is.

Így terjesztette a mi világunk az ő világukban a "nyugati kultúrát", hamisan és félrevezetően. Ugyan már hány olyan nőről tudunk, aki direkt elapasztja a tejét, hogy inkább tápszerrel etesse a csecsemőjét? Persze, létezik ilyesmi is, de ne tekintsük többnek, mint sokféle nyugati kultúránk egyik buta és ártalmas melléktermékének. Ennyire azért már nem vagyunk elidegenedve a saját testünktől?!

De honnan tudhatná Hadzsara Tahouában, Dzsamila Doualában vagy Mélanie N'Djamenában, hogy a szemében vágyott és irigyelt Nyugaton nem csak az a menő, amit neki az óriásplakátok mutatnak? És hogy a gyereke meg fog halni, ha ő beveszi a reklámot? Az elmúlt években is érkeztek hírek Togóból, Burkinából, Kamerunból, hogy évente több ezer csecsemő a tápszeres táplálás következtében hal meg.

Afrikában még ma is eléggé elterjedt az a mélyen gyökerező szemlélet, amely a betegség okát valamilyen ártó személyben, a közösség egy rosszindulatú tagjában, egy ellenségben, egy varázslóban vagy boszorkányban keresi. Ezúttal nem is alaptalanul, csakhogy ebben az esetben túlságosan hatalmas az ellenfél, semhogy ártó hatása marabuk és fetisiszták ellenvarázslataival elhárítható lenne.

Önkívületben táncoló

Ámbár volt példa arra, még a misszionáriusok idejében, hogy a fétisek ereje legyőzte a fehéreket. Úgy kezdődött, hogy Joseph atya keresztény térítési lendületében rendre elrabolta a bennszülöttek fétiseit, a poklok kínjaival fenyegetve őket pogányságukért. Amikor odáig vetemedett, hogy a szent szigetről elemelte a szent beszélő dobot, a tömeg megindult ellene.

A nők letették a rőzseköteget, otthagyták az esti főzést, a mozsártörőket a mozsár mellett, a jamgyökérpürét félig fölverve. Ki ér oda hamarább a misszióra? A mellek zötykölődtek a futástól, a nagydob adta a ritmust az eszeveszett rohanáshoz. És még a férfiak is! Oh, a férfiak, máskor oly méltóságteljesek és büszkék, mentesek az efféle női kíváncsiságtól: pletyka, szóbeszéd, mendemonda... De ezúttal a férfiak félretolták az awalé játéktáblát, a pálmabort, az ostáblát, hogy megnézzék, mi történik.

Az egész falu, gyerek, felnőtt, öreg összegyűlik a missziónál, a pap nagy rémületére a fétisek táncát járva, a szent beszélő dob tüzes és megbűvölő ritmusára. 

A fetisiszta nők és férfiak önkívületben táncoltak tovább. Egy beavatott fiatal lány levetkőzött. A gonosz lelkek könyörögtek Istennek, hogy a lehető leghosszabb ideig tartson az önkívület, annyira gyönyörű és pompázatos volt az ekként lemeztelenített látványosság: a mellek szépségével és tömörségével csak az a buzgóság, ifjonti hit és műgond versenyezhetett, amivel a lány levetette magáról lepleit: felséges volt. Ettől az atyának még jobban forgott a feje, azután elgyötörve, ájultan összeesett, kicsurgott a nyála.[2]

A regény szereplői ezt egyértelműen a szent sziget és a szent nagydob szellemi győzelmének tekintik: a fétisek ereje diadalmaskodott a fehér ember sápadt képei és vérzőtestű szenvedője fölött. Egy öreg vándor később visszaemlékezve a jelenetre föl is teszi a kérdést:

Mondjátok meg nekem, transzban táncoló nők, mondjátok, hogyan fejtsem meg test-üzeneteteket, hogy elérjem azt a láthatatlan világot, amelyet ti lázas világossággal láttok?

Erre nem kapunk választ, de részben hasonló test-üzenetekkel máshol is találkozunk, méghozzá a gyász leírásánál. A tetem lábánál a siratóasszonyok ide-oda hemperegnek a földön, tépdesik a ruhájukat, teli tüdőből üvöltenek. Hasonlóképpen cselekszenek a nők Meka, az öreg néger körül, aki egy börtönben töltött éjszaka és sok testi megpróbáltatás után, másnaposan, a viszontagságok során elvesztett kitűntetésére gondolva, némán fekszik az ágyán. A dráma oly súlyos, hogy a nők úgy viselkednek, mint gyász esetén. A látogatók ezt előre tudják, ezért húzódnak félre.

Kelara, Amaliára támaszkodva, belépett a házba. Néhány látogató arrébb húzódott, hogy helyet hagyjon neki a földön a fetrengéshez. Amit nyomban el is kezdett. Villámsebességgel földre rogyott. A polctól Meka ágyfejéig gurult, onnan a kunyhó végébe, ahol a tyúkok aludtak. Kezét, lábát rángatta, kúszott, térdelt, újra végignyúlt a földön, szuszogott, köpött, öreg testét fölfedve szaggatta a ruháját, még jobban kiáltozott, s csak azért állt föl, hogy még vadabb erővel verje magát a földhöz. Amália és a többi nő utánozta. A férfiak csillogó szemmel figyelték ezt a látványosságot, miközben, inkább erőtlenül, csöndre intették a nőket. A tekintetek mind Essomba feleségén kötöttek ki, akin már nem volt ruha, miközben a földön ide-oda gurulva heves rángásokkal emelte égnek lábait.

Meka, mint egy hulla, feküdt a hátán, keze a mellén összefonva, tekintete elveszett valahol a rafia mennyezeten. Amikor Kelara az ágya mellé gurult, behnyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki, amikor a túloldalról, a polc alól hallotta a sírását. De amikor Essomba fiatal felesége jött az ágya mellé vonaglani, Meka villámsebesen megfordult és gyorsan egy ferde pillantást vetett rá.

A látványosság akkor fejeződött be, amikor a nők elcsigázva végignyúltak a tűz mellett: úgy feküdtek ott, mint egy csapat alligátor a folyóparton.[3]

Excíziótól a meddőségig és tovább

Lássunk egy hagyományos női életutat Szálimáta példáján. Sorsa a testi kiszolgáltatottság eseményein át vezet. Amikor a hajnali dobpergés hívta a lányokat az excízió mezejére, anyja ezzel bocsátotta útjára:  "Leányom, légy bátor! A bátorság az excízió mezején, az az anya és a törzs büszkesége."

A társadalmi kényszer óriási; az anya okkal félti a lányát, de föl sem merül benne, hogy szembefordulhatna a hagyománnyal, amely csiklójuk kimetszésére ítéli a nőket. Szálimáta emlékezik.

Újra látta maga előtt, ahogy a lányok egymás után leoldják magukról és eldobják a kendőszoknyát, leülnek a fölfordított agyagedényre, és a metszőasszony, a kovács felesége, nagy boszorkány, előrelép, előhúzza a kést, egy hajlított pengéjű kést, felmutatja a hegyeknek, és lemetszi a csiklót, amelyet tisztátalannak, zavarosnak, tökéletlennek tekintenek, és a megoperált lány föláll, megköszöni a javasasszonynak, belefog a győzelem és virtus dalába, kórusban ismétli az egész gyülekezet. (...) Visszaemlékezett a pillanatra, amikor sorra került, amikor a metszőasszony közeledett hozzá. A hangzavar - a vénasszonyoké, a már kimetszett lányoké, a keselyűké és a hegyekből, erdőkből visszavert visszhangé - forróságot keltett. Már fölkelt a nap, ott vöröslött a fakoronák mögött. A dögkeselyűk a vér szagára előbukkantak a ködből és a lombok közül. Vad károgással és rikoltozással köröztek a fejek fölött. A metszőasszony Szálimátához lépett, leült elé, a szeme vörösben úszott, keze és karja undorítóan véres volt, szuszogása, mint egy zuhatagé. Szálimáta csukott szemmel átadta magát, és érezte, ahogy a fájdalomözön végigfutott a lába közétől föl a hátán, nyakán és fején, és vissza, le a térdéhez; föl akart állni, hogy énekeljen, de nem tudott, elállt a lélegzete, a fájdalom heve megfeszítette tagjait, mintha vége szakadt volna a földnek a lába alatt, és a többiek, a kimetszett lányok, a hegyek és az erdők fölborultak és elrepültek a ködbe és a születő napba; zsibbadás nehezedett a szemhéjára és a térdére, és eszméletét vesztve összecsuklott...

Ezek után a vérben úszó lányt megerőszakolja a fetisiszta, akire gyógyítását bízzák; és az egész közösség elfogadja a fetisiszta állítását, miszerint egy démon volt az erőszakoló. A lány nem meri megcáfolni.

Asszonykorában a meddőség átkával kell szembesülnie.

A meddőség szégyen, örök szenvedés a nőnek, aki a társadalomban csak a teste által kaphat helyet. Amikor feleségül vették, fizettek érte, megvásárolták munkaerejét és termékenységét, mert az utódok jelentik az öregségi biztosítást. Szükség van a sok gyerekre, a lányokért pénzt és jószágot lehet kapni, a fiúk pedig szaporítják a nemzetséget, irányítják a családot, amely gondoskodik az öregekről. Ezért az asszonyt, aki nem szül, mély megvetés övezi: teste nem teljesíti a társadalom által elvárt szerepet.

Mit meg nem tesz azért, hogy testét engedelmességre bírja! Ezt Fáma, a megfáradt férj tekintetén keresztül látjuk, akinek a mecsetben elkalandoznak a gondolatai.

Szálimáta esténként végigimádkozta a hosszú és kegyes szúrákat, mint egy marabu, aki azért könyörög, hogy a széklete arannyá változzon. Mikor végez már? Lázasan rakodta szét a gri-griket, agyagkorsókat, lopótököket, leveleket, fölhajtotta a bizonyára keserű főzetet, mert az arca visszataszító fintorokba rándult, leveleket égetett, a kunyhó undorító szagoktól füstölődött (Fáma a takaró alá dugta az orrát), az asszony a lángok fölé állt, a füst átitatta a ruháját és fölhatolt oda, amit egy mecsetben nem nevezhetünk a nevén, mondjuk úgy, hogy a fűszeres, a mézes csuporig, és elüldözte (ez az, amiért Fáma leginkább neheztelt) a guyava oly bódító illatát. Szálimáta, még mindig lázas tevékenységben, két ujját egy kis tökedénybe mártotta, bekente mellét, térdét és alsóneműjét, előkeresett négy gri-grit és fölakasztotta őket az ágy négy sarkán a karókra, és elkezdődött a tánc... Először csak verte az ütemet, topogott, döngölt, a talaj megremegett, aztán már ugrált, nekiszabadult, csapkodta a tenyerét, és fél-malinké, fél-arab nyelven dalolta a strófákat, azután tagjai reszketni kezdtek, majd az egész teste is, dadogások és sóhajok szakították meg az énekét, és félig öntudatlanul lecsuklott a gyékényre, mint egy halom lián, amelyet leszakítottak támasztékáról. 

Lehet, hogy Fámának, ahelyett, hogy passzívan és neheztelve a takaró alá bújik, inkább Szálimátával együtt testét kenegetni, táncolni, dalolni kellett volna a siker érdekében, ám ezt bizonyára férfihoz méltatlannak tartotta volna. Aminthogy arra sem gondolt soha, hátha az ő teste meddő, és nem az asszonyé ? Hiszen igen sok lánnyal próbálkozott a városban (amit a meddő feleségnek persze szótlanul kellett tűrnie), de egyik sem tudott neki gyereket adni.

Következik a végső megaláztatás : Fáma második feleséget hoz a házhoz. Ezt is a testében éli meg Szálimáta.

Fáma és két felesége picike helyiségben lakott, ahol egyetlen bambusz ágy volt, egy tara. A feleség (akihez az aznapi éjszaka tartozott) fölmászott az ágyra a férj mellé, a másik asszony meg összekucorodott a tara lábánál a gyékényen. De Szálimáta ahhoz, hogy termékeny legyen (emlékszünk rá), mindig úgy ment ágyba, hogy előbb hosszan imádkozott, leveleket égetett, vajjal bekencézte magát és táncolt, táncolt, amíg ki nem fulladt és el nem veszítette az eszét. A varázslást, imádságot és táncot most megzavarták. Mariam zavart. Szemtelen volt, mint egy légy, és, mondják, termékeny, mint egy egér. Szálimáta minden reggel, ébredés után, a társfeleség hasát leste, és az a has növekedni látszott. Igen, nőtt! Szálimáta féltékeny lett, egyre őrültebben, és aztán egy reggel szitkozódva kitört. A két társfeleség, mint két tyúk, rontott egymásra, mindketten beleakaszkodtak a másik ruhájába. Mariam mindenáron le akarta mezteleníteni Szálimátát, hogy mindenki lássa "egy meddő nő összezsugorodott méhét", Szálimáta meg azért akarta ruháitól megszabadítani Mariamot, hogy az egész világ fölismerje "egy kurva semmivel sem mérhető, rothadt micsodáját". Szétválasztották őket. De a szitkok egész nap röpködtek, sőt éjszaka is; ez az éj különben Mariamé volt. Az ima után elfújták a lámpát és lefeküdtek. De sajnos a tara nyikorgott. Aludtak önök valaha egy tarán? Nyikorog és nyöszörög, mintha a harmattan kellős közepén a fák alatti száraz avarban fetrengene az ember.[4]

Hentesfej a mélyhűtőben, csecsemőhulla a kézitáskában

A lázadáshoz hosszú érlelődési idő kell, de azután, ha robban, akkor nagyot szól. A nők föllázadtak a férfiuralom ellen. Valancia városában sztrájkba léptek, tizenhárom holdon át tartó teljes aszkézisre kényszerítve az egész várost. És ez sem volt elég: döntést hoztak, hogy ezentúl a házasodó pároknál a nő adja a nevét a férfinak. Ezt már megsokallták a férfiak, aminek a  hentes, Elmano Zola, hangot is adott.

<<"Adják nekünk a tetveket, a világ minden tetűjét - mormogta a hentes. - Adjanak nekünk himlőt és a világ minden gombáját, de ne a nevüket ! "

A tetvekről meg kell jegyeznünk, hogy Valanciában ezzel a képpel fejezték ki a házastárs félrelépését. A postás tetveit átadta az urának: ez bizony azt jelenti, hogy a hites urát a postással csalta. Elmano Zola nagy hibát követett el, amikor inkább a tetveket, tehát a női test esendőségét választotta, csakhogy ne kelljen elfogadnia azt az eszmei fölényt, amit a nő számára a névadás jelentene.

Nem lehet tudni, Elmano Zola morfondírozása miként jutott el a nők fülébe. Másnap reggel, kitárva a mélyhűtő ajtaját, hogy odaadja a szokásos fél kiló májat Bona atyának, aki minden nap abban az órában jött érte, amelyben Armano Yozua befejezte a reggeli imák kikiáltását, a hentesné álmos szeme még alig különböztette meg a tárgyakat, amikor a mélyhűtőben meglátta a borzalmak borzalmát: férje testének három darabját, fogai között, pergamenpapíron, szemfestő ceruzával írva és körömlakkal aláhúzva ezek a szavak, amelyeket aztán mindannyian elolvastunk, forró könnyekben úszó szemmel: "A nők is emberek."[5]

Meglehetősen emberes, azaz férfias módon válaszoltak a nők a hentes sértő megjegyzésére. 

Nézzünk egy más típusú lázadást, amikor a nő a társadalmon kívüliséget választja - és ezt is a testében éli meg -, továbbá fölborítja a szexuális szereposztás hagyományos hierarchiáját. Irene Fofo beszél:

Tolvaj vagyok, művelt szóval kleptomán. Szeretek lopni, csórni, elcsenni, eltulajdonítani, meglovasítani, lenyúlni. Amikor megfújok valamit, az idegeim olyan elektromosságot termelnek, hogy az szerteárad az egész testemben. Szikrákat vet az agyamban! Szemem lángra gyúl! Lüktető fényvillámok futnak át a szívemen! Átnedvesedek. Az orgazmus önkívületébe esem! Elélvezek. Egyébként, a szexen kívül semmit sem ismerek, ami akkora gyönyört nyújtana nekem, mint a lopás.[6]

El is ragad egy nő lába mellől egy nagy, kékeszöld táskát, fut vele, fut, fut, lerázza a követőit, leül egy fa alá, hogy megnézze a zsákmányát, kinyitja a táskát: egy csecsemő hullája van benne. Ebben a pillanatban:

- Segíthetek, asszonyom? - kérdezi fölöttem egy férfihang. 

Fölnézek és a szívemet forró gőz csapja meg. Kikészít az egész figura: hosszú lábai miatt ki kell nyújtanom a nyakamat, hogy jobban lássam ajka érzékiségét; izmos mellkasától reszketni kezdek a napsütésben, nadrágja könnyű kidudorodása felkavar. (...) Az ismeretlen karonfog. Hónalja a vadon nőtt mangó fanyar illatát árasztja. Odafönn zöld az ég, alig húznak ráncot rajta az elsuhanó madarak. A szívem teszi a dolgát: eszeveszettül dobog. Az idegvégződéseim rángatóznak. Elfelejtem a szexuális szerepek hierarchiáját. Követelem a túlzás, a bujaság, a kicsapongás erkölcsét. Kezem a hátára csusszan, állomásozik kicsit a fenékvágás dúsan verejtékező kezdeténél... Nadrágját lecsúsztatom a combján, előtárva természetének állatias, meztelen igazságát.

És így tovább, mélyebben a meztelen igazságba; nem véletlenül reklámozták a könyvet úgy, mint az első afrikai erotikus regényt. Az excízióval megcsonkított, megkérdezése nélkül férjhezadott, a férfinak egész életében kiszolgáltatott nő után a mai afrikai irodalomban új női figurák jelennek meg, de ennek a tárgyalása már máshová vezet. 


[1] Calixthe Beyala: Asseze l'Africaine. Paris, 1994.
[2] Jean-Marie Adiaffi: La carte d'identité. Paris, 1980.
[3] Fardinand Oyono: Le vieux Negre et la médaille. Paris, 1956.
[4] Ahmadou Kourouma: A függetlenség fényes napjai. Budapest, 2001.
[5] Sony Labou Tansi: Les sept solitudes de Lorsa Lopez. Paris, 1985.
[6] Calixthe Beyala: Femme nue, femme noire. Paris, 2003.

Lettre, 2008 nyár, 69. szám


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret