Mindenünket bepakoltuk. Mindent Nicole-tól meg korábbról. Féltem, hogy túlsúlyosak leszünk. Nekünk is hozzájött még pár cuccunk. Tej meg új ruhák nekem, neki meg a könyvek, katalógusok, folyóiratok. Nem is számítva a kerékpárt, hisz nyilván föl sem engedik a gépre, legalábbis minden előkészítés nélkül. Ha előbb bejelentettük volna, talán úgy, de én semmit sem léptem ez ügyben, szinte semmit. Felvettem két levisfarmert, három pulóvert, sőt két dzsekit is. Rám förmedt, rémesen nézek ki, tisztára, mint egy afrikai. El is húzódott kissé, gondolom, kínos volt neki. Egy ilyen bokszolóval bóklászni a reptéren.
- Ez Nicole-é, a láncokért, karkötőkért, gyűrűkért…
- Mondhatod úgy, hogy az ékszerekért.
Aztán elhallgattam. Mint egy hólabda zöttyentem a széksorba és vártam. Úgy egy órával korábban értünk ki a reptérre. Egy előtt különben is el kellett hagynunk a szállodát. A portugál csaj után nem búsultunk, minek? Szinte hallottam a főnökkel való párbeszédet. A tűzbe tettem volna érte a kezem. - Itt mindnyájan másodrendűek vagyunk, össze kell tartanunk. - Talán igaza is volt, a pénzt talán valóban csak elvesztettük. Amikor eltűnt, már el is feledkeztem róla.
Ő is leült, de maradt köztünk egy üres szék. Mintha nem ismertük volna egymást, mintha más-más bolygóról érkeztünk volna. Csöndben maradt, és csöndben voltam én is, tisztára, mint a buszon. Ki-ki maga elé nézett. Itt ugyan nem volt mozgás, kivéve a nagy lármával jövő-menő embereket. Néztem óriási bőröndjeiket, majdnem, mint a mieink, de a mieinkben főként ajándékok voltak. Csak a kerékpár bizonyult fölöslegesnek. Gondolom, emiatt húzódott el tőlem, és nem a két réteg ruha miatt. Tudta, talán a szemem fehérjén keletkezett kis pöttyről, hogy a kerékpárján jár az eszem.
- Legalább megpróbálhatnánk - mondta váratlanul a túloldalról, kezével a bringa ülésén.
Csöndben maradtam. Átültem volna a másik sorba, de magamba roskadva ott maradtam a helyemen. A másik oldalról szebb rálátásom lett volna a bőrére, néztem volna a nyakán a teste belseje felé tartó ereket. Elegem volt a bőröndökből meg a körülöttünk nyüzsgő emberekből is. Mind egyformák voltak többnyire, egyedül neki volt ez a papírszerű bőre. Szinte felzizzent, ha hozzányúlt az ember, de most nem akarta, hogy köze legyen hozzám. Ha mosolygott, ha nem görbítette le a száját, mint most, lassan fény gyúlt a belsejében, átitatta azt a bársonyos papírt, és felragyogott. Ott volt az ér, elsősorban, hogy megtörje a monotóniát, vagy hogy jelezze abiku természetét.
Úgy igazította a haját, ahogy a nagymamája szokta, tehát ahogy a függönyt félrehúzzák, közben keresztbe vetette a lábát, majd fölállt, és felébresztett hócsomó dermedtségemből.
- Gyere, álljunk oda, mielőtt sokan lesznek.
Tehát nem volt olyan nagy baj ezzel az átöltözéssel, láttam, még a fény is kigyullad és szétárad benne… felkeltem és utána mentem a bőrönddel, kissé túlságosan botladozva, kissé túlságosan imbolyogva, de ezt ő nem láthatta. Megállt a pultnál, odaadta a csomagját, hogy feltegyem a futószalagra, a kerékpár ottmaradt a széksornál. Odapillogtam meg az előttünk ülő nőre…
- Az útleveleket kérem …
Rémült képet vághattam, nem tudom, mi volt a pöttyel a szememben, megállt-e vagy körözött, de abban a pillanatban rájöttem, hogy nemcsak a pénzünket, hanem az útlevelünket is elvesztettük. Kezemmel lassan a kabátomba nyúltam, talán tovább tartott, egy darabig a zsebemben kotorásztam, végül kivettem egy azaz egy darab útlevelet.
- Az enyém itt van, a tiedet nem tudom…
- Ne most…
- Hiszen nem csinálok semmit… - még egyszer odanyúltam, inkább bizonyítékként… - nincs nálam és nem is emlékszem, hogy egyáltalán nekem adtad volna.
A fény a bőre alatt, mely már kezdett lassan felnyílni, egy pillanat alatt kihunyt. Csak a papír maradt a felszínén, és az ér hatalmas folyója mintha a finom szövet átszakításával fenyegetne.
- Akkor ott kell lennie valahol a csomagban.
Nyugodtnak látszott, csak az ér lüktetése árulta el…
- Kérem, engedjék előre a többi utast! - úszott előre valahonnan egy üvegszerű hang.
Magammal cipeltem a két bőröndöt, mintha álmodnék, a széksoroknál leraktam a földre és felnyitottam. Ő leguggolt kettőnk szakadéka mellé, és remegő kézzel lassan rakosgatni kezdte a pulcsikat, a tejet, a mézet, a cipőket, a neszeszert… Valahogy ünnepélyesen végezte, szó nélkül, mint aki büntetést hajt végre. Párszor végigfuttatta rajtam ijedt tekintetét, legszívesebben elbújt volna az első fa mögé, hogy jól kisírja magát. De a Charles de Gaulle-on ugye nincsenek fák, csak ezek a széksorok az óriási, többnyire üveggel borított csarnokokban, néhány egyenruhás biztonsági kutyákkal, ezek a csomagok meg ezek az emberek. A repülőgépek a túloldalon várakoztak… - útlevél nélkül semmit sem tehetnek. - mondta egy férfihang, a gazdája fölénk magasodott. Mellette ültem, és sorra átvettem a cuccokat. Ugyanolyan rémült voltam, mint ő, néma, remegett a kezem, mely annyiszor akarta megsimogatni, és ugyanannyiszor megtorpant. Még az a vattatextúra is lehullt, ami összeránthatta volna. Az volt az érzésem, valahova messze úszott, egyre kisebb lett, egyre jobban magába roskadt, és én nem tudtam, hogyan tartsam meg a tenyeremen.
A bőröndök második átvizsgálásakor a cuccok már ott hevertek körülöttünk, kíváncsi tekintetek vettek körül bennünket, köztük a kutyásoké is, ő mindent felforgatott, és teljesen elfüggönyözte az arcát. Egy ideig csak bámultam előttem görnyedő sziluettjére, mely annyira kicsinynek, annyira aszottnak tűnt, már csak néhány tussal rajzolt vonás volt, csak a széleken, belülről meg tiszta papír, vatta vagy valami még könnyebb anyag. Megint meg szerettem volna érinteni, de a kezem nyilván rettegett attól, hogy üres teret érintsen, ezért suttogva csak ennyit mondtam…
- Semmi baj…
Semmi, semmi, semmi, felelte a haja leginkább.
- Legfeljebb egy másik napon repülünk, nem fontos, hogy épp ma utazzunk…
Mindent odaadtam volna, hogy valami mást mondjak, csak ne ezeket a szavakat, ezek kettévágnak engem…
- Nem, te csak menj, én hazamegyek…

?

Le kellett ülnöm, hogy átgondoljak mindent. Hogy a levegőből nézzem a szanaszét heverő cuccot, a remegő kezét, önmagamat. Égetett a rajtam lévő rengeteg ruha, szakadt rólam a víz, de a kezem nem akart megmozdulni, nemhogy az engem visszatartó fölösleges holmit eltávolította volna. A hangja meg egyre csak ezt ismételte: - Menj, menj -, de csak amíg fel nem állt, és nem kezdett visszapakolni a bőröndbe. Valami mindig kint maradt, a tej, a cipők, a kávé, a méz, a halkonzervek… És amikor még a hatalmas műanyagzsákot is szétnyitotta, melyre az Eiffel-torony volt nyomtatva, szinte elsötétült előttem a világ.
- Átpakolod…?
- A te cuccaidat, igen, hogy le ne késd a gépet.
Hol van már a lány a buszról, aki kissé megzökkent az ülésén, és kérte, hogy maradjak. Akaratlanul a cippzárat néztem, a bőrét és főként az arcát. Még mindig eltakarta a haja, így nem tudtam pontosan, sír-e vagy mi van.
- Én is maradni akarok…
A gyomrom mélyéből mondtam ki ezeket a szavakat, szinte morajlott. Lehetetlen, hogy nem hallotta, mégis megismételtem.
- Maradni akarok…
Lehet, hogy inkább magamnak mondtam, mint neki.
- Nem, neked menned kell - nézett rám hosszú idő után.
- Menned kell…
- Együtt jöttünk és együtt is megyünk. Teljesen mindegy, hogy Afrikába vagy vissza Ljubljanába, de semmiképp sem…
A morajlástól elment a hangom, megtöröltem az ajkam és nyeltem egyet.
- Nem akarom mindkettőnket büntetni az én hibámért…
Felálltam és közelebb mentem hozzá, mint egy régi bokszmeccsről szóló filmben.
- Nem a te hibád, ha ellopják az útleveledet…
Megfogtam nyirkos tenyerét, dermedt volt, akár a halak fényes hasa.
- …és ha két nappal korábban veszed észre, sem volna másképp.
- Azért minden másképp alakult volna, kevésbé filmszerűen, nézők nélkül.
Kisiklott a kezemből, és felült a kerékpárra.
- Gondolod, hogy a portugál csaj tette?
Már nem féltem, a jelenet feszültsége, kínos volta engedett, már csak a ruháimtól kellett megszabadulnom.
- Igen, azt gondolom… ideadnád azt a szatyrot?
Kissé kidagadt a nyakán az ér, lüktetett néhányat.
- Nem megyek sehová, csak ettől a cókmóktól akarok megszabadulni és lerakni valahová.
Még egyszer megrázta a szatyrot, hogy az szélesre nyílt, és várt. Lassan levetkőztem, óvatosan, nehogy elveszítsek valamit. Bokszolóból átváltoztam önmagammá, bepakoltam a levist, a dzsekiket, a pulcsikat a szatyorba, majd becsuktam. Az előadás lassan a végéhez közeledett, már az emberek is széledezni kezdtek körülöttünk.
- És most mihez kezdünk - kérdezte egészen halkan.
- Semmihez, éjszakánként te történeteket mesélsz nekem, én rádiózok, és kecskéket tenyésztek, mint Kandy és Ama, ha nekik sikerül…
Kedvesen, forrón elmosolyodott, s az ér szinte teljesen eltűnt a nyakán.
- Egyelőre azt hiszem, a kecskékkel még ráérünk.
- Úgy gondolod mostantól fogva?
- Visszamegyünk a szállodába, keresünk egy másik járatot, bejelentjük a lopást?
Füttyentettem a kis fekete férfinak, aki egész idő alatt körülöttünk téblábolt. Odaszaladt, egészen kifúlva, szinte boldog arccal. A balkezén hiányzott egy ujja, a középső.
- Elintézné a csomagokat, holnap repülünk…
- A kerékpárt is?
- Azt is…
Megsimogattam a könyökét, amely már felmelegedett, forróbb lett, és magammal húztam a szabadba. Odakint éles volt a levegő, világoskékkel átitatva…
- Előbb megkeressük a portugál csajt.
- És aztán?
- Semmi, a kecskék meg a te történeteid éjjelente.
- Neked, és mit kapok én?
- Majd kitalálunk valamit, ne aggódj.
Kis megtorpanás, a test enyhe rándulása, a fény néma, ünnepélyes áradása a bőre alól és az illata, melyet egészen mostanáig az agyamban hordoztam, de nem tudom, mikor ment ki a fejemből…
- Megtanulnál gitározni, vagy talán előbb ngonin játszani és azután gitáron? Nekem?
- Mmmm, ha (vajon ez azt jelenti, hogy most elhiszi a szavaimat?) ha te…
- Cssss, egy szót se szólj, ígértél valamit, és az ígéret szép szó…

?

Le kellett ülnöm, hogy végiggondoljam. Hogy madártávlatból lássam a köröskörül lerakott poggyászt, a remegő kezét, önmagamat. Égett a testem, mintha lepkék röpdöstek volna bennem. Szárnyukkal megérintették belső részeimet, és ha a hajam nem égett volna, még azt hiszem, valahol a szabadban vagyok egy széles réten. Kezemmel beletúrtam, mármint a hajamba, és egy pillanatra elrejtőztem. El akartam menni, de nem így. Elegem volt Párizsból, azaz mindig is elegem volt belőle, most mégis vissza kellett térnem. Fölkapni az egész cuccot, fölpakolni a buszra, újrakezdeni ugyanazt a témát, ahogyan Ama szokta a gitárján, csak más tempóban… Egy műanyagszatyor pukkanása ébresztett fel, a nagy műanyagszatyoré, a Eiffel-toronnyal.
- Csomagolsz…?
- A cuccaidat, igen, különben lekésed a gépet.
Meg se rebbent, mint akkor a buszon, könyvekkel a térdén, nyitott cipzárral, finom, a legfinomabb bőrrel, amit valaha láttam, melyben középütt úgy futottak a kék erek, mint a villanydrótok… és azt mondta, kérlek, maradj. Ha ilyesmit mond, biztosan maradok, de mivel nem mondta, csak a kezét követtem, ahogy a pulóvereket szedegette a földről, a cipőket, a mézet Sitának, a kávét Ousmannak… és óvatosan rakosgatta a feltáruló Eiffel-toronyba.
- Jó lesz így, vagy inkább a bőröndöt hagyjam itt?
A fejemet ráztam, jó lesz a műanyagszatyor. Azt akartam neki mondani, hogy később, ha megtalálta az útlevelét, ha utánamjön, hozza el a két bőröndöt is, de a kezem csak némán rakosgatott. Nem mintha sírást hallottam volna, a házak állítólag sohasem sírnak, de abban a pillanatban megszűnt létezni… az én házam is. Legalább mondhatott volna valamit, de mivel semmit sem mondott, ott hagyott az ajtó előtt, csak a kezét néztem. Ha kissé följebb emelem a pillantásomat, láthattam volna, kék folyó tépi fel a morajló bőrt, s papírdarabok röpülnek széjjel.
- Üdvözöld Sitát, jó?
Még mindig nem mertem ránézni, és azt hiszem, attól kezdve mindig így volt. Nem tudom, hogyan történt, de úgy döntöttem, hogy elutazom, egyedül, egyes számban, ezzel a töméntelen ruhával magamon és a műanyagszatyorral, mely úgy lógott a kezemben, mint a zöld mangó.
- Nem olyan nehéz - nyögtem ki végre, a földre szegezett tekintettel. - Csöppet sem nehéz - csak ennyit, semmi mást.
- Ha szükséged lesz valamire, menni fog utánad.
Nem mondta, utánad küldöm vagy utánad jövök, hanem csak valami személytelen harmadik személyben, valami, menni fog. Mintha nekünk kettőnknek semmi közünk nem volna ehhez, mintha csak a poggyász miatt volna minden, mintha a poggyász magába szívta volna minden érzésünket. Sziluettje ellentétben állt megtört arcával, amit elfedett a haja. A karja ott nyugodott a teste mellett.
- Húzd össze…
- Mit…
A műanyagszatyorra gondolt. Megörültem, az utolsó pillanatban úgy megörültem, mint a gyerek, hogy maradt még ez a szatyor, még ennek a becipzározása. Lassan lehajoltam, és nagy hanggal behúztam a cipzárt. Még a vége előtt a hasamba vágott, ott, ahol a pillangók röpdöstek, a hajának az illata mindennek a tetejébe. Közeledett hozzám, hogy megcsókoljon, búcsúzóul bizonyára, de félrehúzódtam előle. Nem mintha nem akartam volna, hanem mert úgy éreztem, ez a csók engem is bedarálna a pillangók hímporába…
Mivel már minden be volt csukva, és el volt igazítva, elmentem. Hátat fordítottam ennek az én házamnak, anélkül, hogy egy szót szóltam volna, anélkül hogy valóban elbúcsúztam volna, mert sohasem szerettem a búcsúkat és elmentem. Általában ő volt, aki távozott, most váratlanul minden rám maradt. Mindenképpen úgy gondolom, hogy ebben a hátatfordításban nincs semmi felséges. Hátulról, a hátam mögül ugyan hallottam még, ahogy suhant a karja, ahogy fölemelte a levegőbe.
- See you tomorrow, vagyis a következő életben…
Ha bármi mást mond, olyasmit, mint akkor a buszon, bizonyosan minden más lett volna, így viszont a szatyrom és a lángoló hajam és a testem ott maradt a pult mellett, a nyakában kék kendőcskét viselő útlevélkezelőnél. Ez rám mosolygott és azt mondta, nem vagyok túlsúlyos, az Eiffel-tornyos szatyromat fölvihetem kézipoggyászként. Fölemeltem az Eiffel-tornyot, és mintha álmomban tenném, kiléptem a kettősünkből, mely talán soha nem is létezett, amivel talán soha nem is találkoztam, amit sohasem szerettem, sohasem nyaltam, sohasem… Elvégre csak egy álom volt az egész, Kalif rendezésében…

Gállos Orsolya fordítása

Gabriela Babnik (1979) Bársonyos bőr c. regénye 2007. legjobb első könyve lett a 23. Szlovén Könyvvásáron. A szerző afrikakutató, könyve egy Burkina Fasobeli férfi és egy ljubljanai nő története - a férfi által elbeszélve. Az afrikai és az európai, a fekete férfi és a fehér nő kapcsolata