stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Szegő Dóri - Éber Márk Áron
Az átmenet terei
(Romkocsmák) 

Romkocsmák, retró-kertek és nosztalgiateraszok az ezredforduló Budapestjén
Késő este Budapest belső kerületeinek a főútvonalaktól távol eső mellékutcái látszólag kisvárosias, élettelen képet mutatnak. Elvétve látni csak egy-egy járókelőt, úti céllal vagy magával a kószálással mint céllal. Magányos szoknyapecérek, kutyasétáltatók, zárás után a fal mellett tapogatózó kocsmabútorok, szerelmesek, örömlányok. A kapualjakban váltják egymást a papírdobozból és pokrócból gyúrt fedezék mögül tekintgető hajléktalanok és a mámor különféle "halmazállapotaiban" elmerülők. Ám az éjszakai pesti posztón akadnak különös szövetrészek is. Kómába küldött épületek mögé rejtett hang- és fényszigetek, a megszokottól eltérő élményszerzést keresők terei. A befogadó épületek múltja és funkciója sokféle lehet: nagyobb részben evakuált lakóházak egykor cselédpletykától hangos udvarai, ahol valaha megrendelők siettek az ötvös-, szabó-, műbútoros-, bőrős műhelyekbe. Később tiszta szemű cigánygyerekek vívtak közelharcot a gang biztonságos lőállásaiba visszavonult kisnyugdíjasokkal. Egy-egy ottfelejtett lyukban kisiparosok forgolódtak: rögeszmésen űzték sok évtizedes hagyományba ágyazott mesterségüket, és váltak - talán nem is szándékoltan - az értékmegőrzés utolsó gyalogezredévé. Akad azonban az új funkciót nyert terek között ipari épület is: a Tűzraktár néven alakult egykori laboratóriumi műszergyár-monstrum a Tűzoltó utcában, vagy egy néhai autószerelő műhely, melyben a Wartburgokba és Trabantokba hajoló olajos kezű szakik helyett ma már csak a Kuplung nevű kocsmát találjuk, mely a kékgalléros munka éthoszát élménnyé esztétizálja. Valamint ott vannak a méltatlanul kiaknázatlan Duna-partunkból kis részeket visszafoglaló homokpartok is. E forma élharcosára, a luxuskivitelben újragondolt Kopaszi-gátra ma már csak emlékezhetünk.
 A romkocsmák léte nem nélkülözi az előzményeket: hasonlók voltak az egykori sörkertek és kioszkok, de gondolhatunk a második világháború utáni tömbbálokra is, melyeket regeneráló, traumaoldó céllal tartottak az Erzsébetváros utcáin és házainak udvarán. A valaha magas presztízsű, közép- és nagypolgári lakónegyedekre súlyos csapást mértek a szocializmus évtizedei, a belváros erózióját tétlenül néző "panelpolitika". A kilencvenes évekre válságossá váló helyzetet az ingatlanfejlesztők igyekeztek kihasználni. Mára különös hibridek születtek: szakadt ruhájú, régi pompájukat csak nyomokban őrző, századfordulós házak váltakoznak a papagájszínekben virító új építésű társasházakkal. Az érkező telepesek nehezen férnek meg a slumosodó negyedek kis, önkormányzati lakásainak kiszoruló népével. A befektetői marketing a gyarmatosított negyedek patinájára, múltat idéző, kisvárosias hangulatára épít, miközben tevékenységével éppen felszámolja azt. A jelen Budapestjének egyes városszöveteit és lakóit talán ma is patologikus állapot jellemzi, és újra időszerű a traumaoldás.
 Budapest átmeneti bérházövezetében az összegyűlés, ismerkedés, szórakozás és eszmecsere szigetei sokfélék, mégis közös bennük, hogy a romlás talaján nőttek. Olyan átmeneti helyzetben lett létjogosultságuk, amikor a város régi közösségi terei már megszűntek, de helyüket még nem foglalták el újak. Az államszocializmus rendszerváltásba torkolló válsága felszínre hozta az addig javarészt rejtett szociális problémákat. Mára a budapesti közterek a munka és fedél nélkül maradottak menedékeivé lettek: leromlottak, tönkrementek. A koldusokkal teli, kosszal és zajjal szennyezett aluljárókban, csomópontokon a járókelő a bozótharcos szerepébe kényszerül - gyorsan átsiet, vagy eleve oda sem merészkedik. Ha útja során megpihenne, szinte csak fogyasztás ellenében igénybe vehető konzumterek (kávézók, gyorséttermek, plázák) közül választhat. A találkozásnak, eszmecserének helyt adó agora szerepét a budapesti nyilvános terek mára végleg elveszítették - kevés kivételt képez a Millenáris Park, az Erzsébet vagy a Kosztolányi tér.
 A fejlett Nyugat értékrendszerének átalakulását hozó kulturális átmenet Kelet-Közép-Európát épp hogy csak elérte: a posztmateriális értékek - melyek szakítanak az anyagi javak felhalmozásának célkitűzésével, és az életminőséget helyezik előtérbe -, leginkább az államszocializmus romjain felnövekvő, alternatívát kereső fiatal nemzedék körében váltak elsődlegessé. Ebben a szellemben jött létre a "romkocsmák népe", mely megteremtette a maga agoráit: az alternatív kulturális központokat, retró-kerteket és nosztalgiateraszokat. Ezek az "interregnumban" létrejövő közösségi terek többszörösen is kapcsolódnak az átmenetiséghez. Legszélesebb értelemben az egykori keleti blokk államainak kulturális-mentális romjaitól induló tranzitút kifejeződései. A romkocsmák tárgyi kultúrája a hatvanas évektől fokozatosan felpuhuló rendszer fogyasztói legitimációjának kellékeiből merít, miközben azt a nyugati fogyasztási mintákhoz igazodva értelmezi újra. Gondoljunk csak a hiánygazdaság lefelé nivelláló, uniformizált, kényszer-evidens Tisza-cipőjére, mely - a Puma mintájára történő felélesztésével és újradizájnolásával - mára retró-trendi márkává vált. Szűkebb értelemben átmeneti a megszelídített közösségi tér is. A sokszor bontásra váró, de legalábbis felújításra szoruló ingatlanromokra a bezárás és kiköltöztetés visszatérő árnyai vetülnek. A közönség körében a bezárásról terjedő rémhírek - nem függetlenül a tudatos üzletpolitikától - csak tovább fokozzák a helyek látogatottságát. Hasonlóan a hazánkban alig-alig meghonosodó squatokhoz (foglalt házakhoz) a folyamatos bezárásveszély aktivista összefogásra és protestálásra sarkall, elősegíti az identitás térbeli lehorgonyzását, s az aktuális hírek tudóit mindenkor a jól informáltság és a megkülöböztetettség érzésével jutalmazza. "Minden este lehet az utolsó este" - az e körül keltett "hisztéria" alakítja a romkocsmák népének aktuális vonzódásait, és teremt napról napra tömeges "kultúr-zarándoklatot" a bezárással leginkább fenyegetett helyre. E hálás szerepet hónapok óta a Király utcában költő Sirály tölti be.
 A romokra - akárcsak a hagyományokra - azonban nem csak rátalálni lehet, ki is kell őket találni. A stílust érző alkotószellem rásegít az enyészetre. A romkocsma védjegye, a "lepattantság", sokszor fokozott, művi. A "tarkamezős" beruházások olyan, a retró-életérzésre hangoló tereket céloznak meg, melyek a saját múltjukat kínálják fel imázsépítésre - akárcsak a Blahán álló Állami Áruházban működő Corvintető vagy a Komjádi Uszoda tetőterasza, a csíkos, madzagos fürdőnadrágra utaló Fecske. Az igénytelenség esztétikája az identitáskeresés mellett a gazdasági racionalitás igényét is kielégíti - a romkocsmák költséghatékony befektetések. E kertekben, udvarokon, teraszokon a fiatal közönség nosztalgikus töltetet ad a saját élményként át nem élt szocializmus tárgyi kultúrájának, a kornak ebben a formában "soha-nem-volt-jelenét" konstruálja meg. Néha az államszocializmus emlékezete mégis kínosan hiteles: barakkpultok előtti hosszú sorban állás után a porzó salakban fuldokló fiatalok halovány pincelámpák fényénél fogyasztják drága sörüket. Azért a kapitalizmus kísértete is ott áll a pultnál: felénk kacsintva az italok árán ironizál.
 A szcénát megóvja az egyneműség veszélyétől, hogy egy évszázad stílusaiból merít: biedermeier, szecesszió, szocreál. A korok, tárgyak rendezetlen egymásra hatása különös harmóniát teremt - akár a nemzedékek emlékeivel telerakott padlás. A "bútorparkban" sajátosan vegyülnek az eredetileg nyilvános terekre tervezett padok, pléh- és műanyag asztalok, a megszűnő mozikból, felszámolt "művházakból" leselejtezett széksorok, a társaságokat feloldó és egyesítő csocsóasztalok, valamint a privát lakótereket idéző fotelek, kanapék, állólámpák, almáriumok. A belső kialakítás elengedhetetlen tartozékai a szedett-vedett világítótestek: rizslámpák, bádogdobozok, fáklyák, mécsesek, melyeknek térkijelölő és differenciáló szerepük is van. A múltból való építkezéssel a romkocsmák bojkottálják a befektetők képviselte irányt: a dózer nyomában épülő gyökértelenül új formákat.
 Szemben a belváros elegáns caféival, steril "igényességgel" kialakított lounge-aival és kifinomult pubjaival; szemben a borfetisizmusnak helyt adó pincékkel és kerthelységekkel; szemben a feles-kevert szagától áporodott talponállókkal, az olcsó menüvel csalogató kiskocsmákkal és kockás terítős pincevendéglőkkel; szemben a szintetikus drogok és a party-kultúra tereivel, a romkocsma-szcéna alapvetően más jellegű életstílusmintákat vonz, más típusú élményszerzési módokat kínál. A vadszőlővel benőtt, ódon tűzfalak tövében ál-szakadt fiatalok ácsorognak a színes lampionok alatt: bölcsészek és művészfélék, biciklis futárok és a hetvenes évek konfekciódivatát idéző lányok, bátortalan középiskolások és diplomás munkanélküliek, Erasmus-studentek és büszkén guide-oló helyi erők, vörös szemekkel bágyadtan pillogók és fröccsükkel hevesen gesztikulálók, a kimódolt kócosság és a szándékosan ottfelejtett borosta szertelenül sármos kakasai. A színtér szereplői mind a Gerhard Schulze nevéhez kapcsolódó "élménytársadalom" helyi "önmegvalósító miliőjéhez" - annak bohém frakciójához - sorolható figurák. E miliő tagjai magasabb képzettségű fiatalok, akik az élethelyzeteik kényszereihez való alkalmazkodás helyett vágyaik beteljesítésére koncentrálnak, eleve adottnak tételezett belső lényegük kibontakoztatására törekszenek. Jellegzetes életformájuk a művészi életvitel, melyhez a romkocsmák világa nyújt autentikus hátteret.
 "A kultúra mint csali" - melyről Wessely Anna ír -, a budapesti romszórakozóhelyek vonatkozásában is érvényesül. A levetkőzött épületeket elsőként artisztikus figurák fedezik fel: a romokban alkotó- és közösségi tereket, mozit, kocsmát, kiállító-, színház-, koncert- és műtermeket alakítanak ki. Gyakran csak egy ottfelejtett cégtáblára emlékeztető vaslemez jelzi: ki itt belép, kerékpárt és szánkót a kampóra akasztva hagyjon fel az asztali kiszolgálás minden reményével. Ám a rejtett udvarokat lassan felfedezik az ismerősök ismerősei is, a korábban egyneműnek tűnő társaságot "tájidegen" figurák hígítják: a magukat az autenticitás letéteményesének tekintő insiderek mellett megjelennek a légkondicionált irodaházból forró klímára vágyó outsiderek is. Ugyanakkor a régi terek az alapító közönség számára előbb megszokottá, majd unalmassá válnak. A magára valamit is adó alternatív számára a helyek kommercializálódása egyet jelent megkülönböztető értékük elvesztésével, ezért újabb érintetlen zugokat keres és talál, új udvarok lombjai alatt húz össze kopott hokedliket. A helyek csak addig vállalhatók, ameddig nem tömegesednek el - ebben az átmenetiség egy újabb aspektusa jelenik meg. A szimbolikus ellenállás kulturális formái - vagy annak máza - tehát egy jól ismert paradoxonhoz vezet: az önmagukat a konzum-katedrálisokkal szemben megfogalmazó helyek (úgymint a Szimpla Kertmozi, a Tűzraktár és utódai, illetve a Kultiplex) nagy sikerük révén csakhamar - különösen az eredeti, underground vendégkör szemében - "romplázává", "szimpla kapitalistává" válnak. A kreativitásra és a bricolage-ra alapozó divatellenes stílusjegyek kidolgozása egy új divatkánon felépítéséhez és rögzítéséhez vezet.
 A helyszínek közötti vándorlással az élményszerzés változatossá, epizódszerűvé tehető. Az önmegvalósító fiatalok, illetve a Zygmunt Bauman által metaforikusan "turistának" nevezett életfelfogás megtestesítői, ahogyan élményprojektjeiket, élettörténetüket is tripek esetleges láncolatából kirajzolódó utazásként értelmezik. A "turisták" kínosan ügyelnek döntési szabadságukra, a megállapodottságtól és a tartós kötöttségektől való mindenkori távolságtartásra: fix munkahely helyett jobok, házasság helyett partnerkapcsolatok, felelősségvállalás helyett flexibilitás. Minden kötelezettségvállalás rövid távú és csak "további intézkedésig" hatályos - akárcsak az e miliő kedvelt díszleteiként szolgáló romkocsmák esetében.
 S hogy a romszórakozóhelyekre kiköltöztetés, az épületekre bontás vár, valós félelem. Jóformán szezonról szezonra költözik a - nevében a fejlett világhoz való felzárkózásunk túlbuzgó igyekezetén ironizáló - West-Balkán, a szocializmus presszókultúrájának tisztelgő Szóda Udvar, a további engedély hiányában önfelszámoló Mumus, Platán és Akku, valamint a multiplexek gúnyrajza, a Kultiplex. Az ellenérdekelt szereplők között folyó küzdelem egyik tétje a helyek működésének engedélyezése és folytonosságuk fenntartása. Ebben a - bourdieu-i mezőként is értelmezhető - erőtérben megjelennek egyfelől az ingatlantulajdonosok és -spekulánsok: hol a telekérték növekedésére játszva, hol az alternatív kultúrát támogató, az üres épületeket - bérleti díj fejében - átengedő büszke mecénások képében. Másfelől erős pozíciókkal bírnak a szavazataikat féltő kerületi vezetők, akik a "kulturális örökség megóvása" címén időnként önellentmondóan érvelnek, és az üzlet szagára gyűlve bőszen tartják a markukat; az engedélyekről határozó illetékesek, valamint a bontási ügyekben (gyakran illuzionista módjára) döntő hatósági szakértők. Színre lépnek a nyugati minták meghonosításának civil aktivistái és kultúrmisszionáriusai is, rehabilitációs programjaikban teret adva bohémeknek, idealistáknak és a szórakozás romvárainak; s e nemes cél zászlaja alatt feltűnnek a kocsmát, boltot megnyitni kész, retróhullám-lovas vállalkozók. Ma már a romkocsmák piacán oligarchák harca dúl: egy befektetői kör három-négy különböző profilú helyet üzemeltet. Az egykocsmás játékosokat a piacról való kiszorulás fenyegeti, ha nem képesek megfelelni a verseny követelményeinek. Rövid távú megállapodások, háttéralkuk függvénye, marad-e a brand, megnyit-e jövőre is "a hely", és ha nem, hová költözik, s mely piaci szegmensre fókuszál majd az üzletpolitika.
 Bárhogy is alakul e mező, útban a romkocsmák felé kifutunk a városról való gondolkodás jól kitaposott, merev síneiről, az unásig ismételt látószögekből. A romszórakozóhelyek élettel és értelemmel telítik a Duna-partot, a pesti bérházak és gyárépületek udvarait: új perspektívákat kínálnak a város megtapasztalásához. Talán a nappal migréntől, éjjel lázálmoktól gyötört Budapest kezdett öngyógyításba, s lappangó életenergiáját a kómába küldött épületek mögé rejtett hang- és fényszigetek szabadítják majd fel. Egy biztos: az átmenet terei vitathatatlanul előmozdítják a városszövet revitalizációját; rugalmasságukkal, játékosságukkal és kreativitásukkal csak segíthetik egy rossz közérzetű nagyváros megújulását.



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret