stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Adam Phillips
A felejtés múzeuma

Van egy furcsa mozzanat, legalábbis a mai olvasó számára különös momentum Rousseau-nak az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről írott értekezése (1754) bevezető ajánlásában. A rómaiakról elmélkedik, "valamennyi szabad nép mintaképéről", arról, hogy még a római nép sem volt képes kormányozni önmagát, miután felszabadult a Tarquiniusok elnyomása alól. Mint írja, sokáig tartott, mire hozzászoktak "a szabadság üdvös levegőjéhez" ezek "a zsarnokság uralma alatt megfáradt vagy inkább eldurvult lelkek". A rómaiak traumatikus múltja - persze Rousseau nem így fogalmazott -, amelynek során ők kegyetlenkedtek másokkal és mások kegyetlenkedtek  velük, valamint ennek utóhatása, ami miatt nehezükre esik, hogy szabadon irányítsák saját társadalmukat, vezeti Rousseau-t furcsának tűnő óhaja megfogalmazásához: "Valamely boldog és békés köztársaságban kerestem volna tehát hazát magamnak - írja -, ahol az állam kezdetei mintegy az idők éjszakájába vesznek, s ha meg is esett, hogy ellenség támadt rá, a támadás mindig csak nyilvánvalóbbá és erősebbé tette lakosaiban a bátorságot és a hon szeretetét, s polgárai, hosszú ideje megszokván a bölcs függetlenséget, nem csupán szabadok, de méltók is a szabadságra." (J. J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Helikon, 1978. Szerk. Ludassy Mária, 63. old. Kis János fordítása)
 Rousseau-nál az ellentmondások és a homályosságok épp olyan sokat mondóak, mint a kimondott javaslatai. Vajon ez az óhajtott ország azért olyan boldog és békés köztársaság, mert a történelme az idők homályába vész? Azért békés és boldog köztársaság, mert csak olyasfajta ellenséges támadásnak volt kitéve, ami a legjobbat hozta ki a lakosaiból; és ha így volt, miért kellett ennek a történelemnek az idők sötétségébe vesznie? A római nép példájára való hivatkozását tekintetbe véve világossá válik, hogy Rousseau szerint a rossz történelem kárára válik a köztársaságnak, amiből persze súlyos konzekvenciák adódnak, ahogy ezt Rousseau és az olvasói nagyon jól tudják, mert nagyon kevés társadalomnak van ilyen ártalmatlan múltja - ha egyáltalán - (az aranykor mítoszai tanúsítják ezt azzal, amit elfedni igyekeznek). A mai olvasó számára ebben az a furcsa, hogy Rousseau-nak határozott meggyőződése, hogy a boldog jövő, "a boldog és békés köztársaság" előfeltétele a múlt elvesztése, egy olyan múlt más szóval, amit elfelejtettek, amit ténylegesen el kell felejteni, mivel minden bizonyítéka elveszett.
 Manapság inkább hajlunk arra, hogy sajnáljuk múltunk elvesztését, hogy tartsunk ettől, igyekezzünk elkerülni ezt, és újra megtalálni elveszett múltunkat. A felejtést a személyes és a politikai életben (a privát- és a közéletben egyaránt) egyfajta babonás rettegés övezi. Úgy vélik, még azok is, akik már nem hisznek a megválthatóságunkban, hogy az emlékezet segíthet, hogy a visszaemlékezés a megváltás mítoszának utolsó nyoma. A múlt eltörlésére irányuló kísérleteket vagy azokat, amelyek a múltat dogmatikus módon egy számunkra tetszetősebb változatával igyekeznek helyettesíteni, mostanában sokan szemlélik gyanakvással, még azok is, akik úgy gondolják, hogy a történetírás nem lehet más, csak a történelem újraírása; hogy minden történelem revizionista történelem, csak az a kérdés, hogy minek az érdekében revideálják a történelmet.
 A holokauszt-tagadók eltérnek azoktól a történészektől, akik egészen pontosan fel akarják tárni, hány embert öltek meg a koncentrációs táborokban - , de még mindig tudni akarhatjuk, pontosan mi is volna az, amiről - akarva-akaratlanul - meg akarnak győzni bennünket (és saját magukat). Akik meg akarják mondani, mire emlékezzünk, azt is meg akarják mondani, hogyan éljünk. Az elvárható élethez hozzátartozik bizonyos elvárható emlékek egész készlete is.  Akarva-akaratlanul - tehát ha rá akarnak venni, vagy ha azt akarják, hogy tartózkodjunk tőle - az emlékezést mindig valami jövőkép irányítja.
 Úgyhogy amikor azt mondjuk, hogy mindenkinek emlékeznie kellene a holokausztra, a lehető legvilágosabban tisztáznunk kell, hogy mit akarunk kezdeni ezzel az emlékezéssel. Tudjuk például, hogy azt mondani, hogy "aki elfelejti, mi történt a múltban, könnyen megismételheti azt", még nem jelenti azt, hogy aki emlékszik rá, nem fogja megismételni.  És amennyiben megismétlik - nem minden trauma ismétlődik meg, ha csak nem definiáljuk úgy a traumát, mint ami megismétlődik -, nem ugyanúgy ismétlődik meg. Hajlamosak vagyunk azt hinni, miközben ez a kép lebeg a szemünk előtt, hogy akik emlékeznek a múltra, és megismétlik, ezt a restaurálás, megújítás, ünneplés, újraértelmezés stb. aktusaként teszik; míg akik elfelejtették a múltat - vagy elfojtották, ahogy mostanában a traumatizáltakról mondjuk -, hajlanak erre , anélkül hogy tudnák, hogy ezt teszik. Gondoljunk úgy rájuk, hogy szerencsétlenek, hogy megszállottjai valaminek, aminek nincsenek a tudatában, mint akiket valami arra késztet, hogy megismételjék, újrajátsszák a múltat. A megváltó emlékezésnek ebben a mítoszában visszaemlékezni a szörnyűségre - az eredendő bűnre, a kulturális vagy személyes traumára -állítólag csökkenti vagy megelőzi az újra bekövetkezés lehetőségét. Visszaemlékezni a traumára annyi, mint újra elképzelni azt az életet, amelyben előfordult, mint ahogy visszaemlékezni egy bűncselekményre annyi, mint felidézni a törvényt, amit nem lett volna szabad megszegni.
 Valami önáltatás húzódik meg az emlékezés megváltó erejének mítosza mögött, amely szerint az, amire emlékezni kell, - ha a megfelelő dolgokra emlékszünk a megfelelő módon -,a javunkra válik, sőt erényesebbé tesz. Ha helyesen emlékezünk, úgy fogunk élni, ahogy szeretnénk. Éppen ez az emlékezet tesz minket jóvá. Ugyanakkor józan ésszel tudjuk, hogy az emlékezet mindig csak annyira erényes, mint azok, akik élnek vele. A nácik kialakították a saját változatukat az emlékezésre azzal, hogy feltámasztották az árja eredetükről szóló mítoszukat. Az elkövetett atrocitások rekonstruálása, dokumentálása, tanúsítása, elemzése és nyilvánosságra hozása láthatólag nem változtat az ő látásmódjukon. A nácizmus nemcsak egy másikfajta használható ikonográfia és ideológia - a kulturális színtéren - pro és kontra. A megszállott emlékezés vakká tesz az emlékezettel való visszaélések és a felejtés előnyei iránt. Bizonyos dolgokról - és talán a holokauszt is ilyen, talán csak egy a többi között - nem azt kellene kérdeznünk, hogy hogyan kellene rá emlékeznünk, hanem hogy hogyan lehetne elfelejteni.
 Az a modern félelem gyötör bennünket, hogy nem fogunk megfelelően felejteni, vagy hogy nem lehet felejteni; . Lehet persze azt kívánni, hogy az atrocitásokat ne legyen szabad elfelejteni; nem tudnánk elviselni, hogy olyanok legyünk, akik képesek az ilyesmit elfelejteni.
Hajlamosak vagyunk olyan élmények kitörlésére az emlékezetünkből, ami túl sok volt nekünk, azaz a pszichológia redukáló nyelvén szólva: vagy túl élvezetesek, vagy túl fájdalmasak. A feledhetőt a triviálissal vagy a kibírhatatlannal azonosítjuk, de ugyanakkor azt hisszük, hogy (az emlék, az élmény, a vágy) még mindig megvan valahol, és visszahozható. Úgy gondoljuk, hogy fenn van tartva egy hely a trivialitások számára, ahova hathatósan el vannak rejtve. ("Mindenre emlékezni az őrültség egyik fajtája - ezt mondja Brian Friel Translations" ének egyik szereplője.) Vannak visszajáró és vannak elhessegetett emlékek, és nem mindig tudjuk eldönteni, hogy melyikről van szó. És mindenekfelett talán éppen ez az, ami miatt emlékezésre kényszeríteni az embereket, akárcsak evésre kényszeríteni, olyan kétes és morálisan olyan problematikus vállalkozás.
 Ha azt akarjuk, hogy a német emberek emlékezzenek a holokausztra, mégpedig úgy emlékezzenek rá, mint valami szörnyűségre, a legjobb esetben valami ilyesmit mondhatunk nekik: mindig hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mások miatt aggódjunk, holott talán éppen a mások miatti szorongás az az igazi trauma, amit mindenáron szeretnénk elfelejteni. Soha többé nem felejthetitek el. És az ebben a legrosszabb, hogy szépen követve a talio-elvet, a kínzókat kínozva magunk is a minket elborzasztó szörnyűség egyik válfaját műveljük. (Talán nem véletlen, hogy a bűntudat sokszor agresszívvé teszi az embereket, és így a bűntudatkeltés olykor éppen azt váltja ki, amit el akarunk kerülni.) Az embereket emlékezésre késztetni azt feltételezi, hogy kiszámíthatónak tartjuk az emlékekre való reagálásukat. Megpróbálunk megtervezni bizonyos megoldásokat, holott a megtervezett megoldások maguk is részei a problémának. A kierőszakolt emlékezés - az az elvont elgondolás, hogy az ember megtanulhatja kívülről a saját személyes történetét, mégpedig a helyes változatában - a történelemtől való félelem kifejeződése; egy megalapozott félelemé attól, hogy a történelem ki van téve sokféle és változó értelmezésnek. Hogy mire emlékszünk, és hova vezethet minket az emlékezet - hogy mi mit tehetünk vele, és az mit tehet velünk -, nem lehet előre látni. Az ún. liberális demokráciák nem rejthetik véka alá azt a tényt, hogy vannak olyan állampolgáraik, akik azért akarnak emlékezni a holokausztra, hogy ösztönzést merítsenek belőle. 
Más szóval az emlékezés nem az instrumentális ész egyik formája. Tökéletesen érthető, ha a holokauszt esetében vannak, akik nem akarják, hogy az emberek erről a saját fejükkel gondolkodjanak. A holokauszt körül konszenzus kívánatos, minden más a terror táptalaja. Megvan-e most bárkinek a lehetősége arra, hogy saját véleménye legyen a holokausztról? Igen helyesen senki sem bátorítja a holokauszt áldozatait, hogy idézzék fel elmondhatatlan élményeiket, méghozzá egy meghatározott módon idézzék fel. Mit várunk akkor az elkövetőktől és a leszármazottaiktól?
Egy dolgot akarunk, olyan visszaemlékezést, ami szavatolja, hogy az soha többé meg ne ismétlődhessen. De lehet, hogy maga ez a kívánság - ami inkább hasonlít ördögűzésre, mint párbeszédre - maga is túl megfélemlítő és túl irreális.  Lehet, hogy inkább olyan, mint a történelem Rousseau által áhított elvesztése. Mivel megmondták nekik, hogy mire kell emlékezniük, és azt is, hogy mit kell érezniük ezzel kapcsolatban, nincs sok esély rá, hogy minden egyes német egyén történetét és élményeit megismerjük egyszer. Ahol konfliktus volt - különösen az ún. szemtanúk milliói esetében, akik azáltal játszottak össze a rendszerrel, hogy szemet hunytak -, ott engedelmesség is lesz.
A kényszerű emlékezés, mint mindenfajta indoktrináció, félelem az emlékezettől, attól, hogy mit hozhat felszínre, ha csak rajta múlik. Ahhoz, hogy magára lehessen hagyni az emlékezetet, felejtésre van szükség; a felejtés időeltolására, metabolizmusára, halasztó hatására. A felejtést meg kell engedni, ha azt akarjuk, hogy az emlékezésnek - a nem-engedelmes, nem-manipulált emlékezetnek - legyen esélye. De esélyt adni az emlékezésre lehet, hogy olyasmi, amit most nem igazán mernénk megkockáztatni. Annyi sok hivatalos emlékmúzeum után érdemes volna elgondolkozni azon, milyen is lehetne a felejtés múzeuma?

            KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

(Index on Censorship 2005/2, eurozine 2005/ 06-29.)



Lettre, 66. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret