stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Alfonsas Nyka-Niliunas
Egy litván menekült Berlinben
(Berlini napló 1944-45)

Egy szoba Berlinben

Elbing, 1944. szeptember 16.

Königsbergtől Elbing felé az éjszakai órákban különböző formákban folyton visszatérő álom gyötört. Olyan volt, mintha valamilyen ismeretlen házban ébrednék, amelynek falaira erős illatú fűszereket aggattak. A ház idegennek hatott, mintha sosem láttam volna még, de pontosan tudtam, hogy ez a mi házunk Nemeikščiaiban. Az óra erősen balra dőlt. A tükörből csak egy háromszögletű darab maradt meg. A jobb alsó sarkából, amelyből egy eleven és rendkívül világos hajtincs pöndörödött elő. A nyitott ajtóban a küszöbön egy kislány ült, aki az idős Uršule arcát viselte, és az én 1931-ben katonai szolgálatteljesítés közben elesett bátyám, aki éppen akkora volt, mint a kislány, rozsszínű hajjal, szúrós kék szemével és egy hatalmas sisakkal a fején - mint a róla megmaradt fényképen. Odamentem hozzájuk, de a legcsekélyebb figyelemre sem méltattak. A macska, amelyik ott ült egy asztalkendővel leterített cipó mellett, nyalta a szája szélét. Hirtelen valaki elkezdett nagyon magas, tiszta hangon énekelni. Az ének hamarosan vigasztalan panaszdalba ment át; a tükörcserépben egy arc töredéke jelent meg, nagy, kisírt szemekkel, mindenfelől úgy kezdtek közeledni hozzám a falak, mintha át akarnának ölelni. Pánik fogott el, el akartam futni, de abban a pillanatban felébredtem, egy másik álomba, de ugyanabban a házban. Minden tárgy elfordult tőlem. Ebben a szobában egy másik világ hangulata uralkodott, mint Delvaux képein. Az asztal fája elveszítette a színét és az illatát, mintha márvánnyá változott volna. Valahonnan felbukkan a bátyám mint kisgyerek, fejét lehúzza a súlyos sisak, vérzik a szája; szótlanul kézen fog, kivisz magával az udvarra és felfelé mutat: Vaškelis nyírfájának koronájában ott himbálózik egy rubinpiros koporsó. Akarok szólni hozzá, de az ebben a pillanatban belépő kalauz félbeszakította az álombéli szavakat, teljesen kiverte az álmot a szememből.

Berlin ugyanaznap, röviddel éjfél előtt

Az utazás Elbingből Berlinig jelentősebb történések nélkül folyt le. Majdnem egész idő alatt a vonat folyosóján álltam az ablak előtt, és a fakó őszi nap fényében a valahogy litvánosan szürke pomerániai mezőket bámultam. A Sziléziai pályaudvaron szálltunk ki, és azonnal úgy döntöttünk, hogy nem utazunk tovább Bécsbe, legalábbis egyelőre nem. Berlin első látásra megtetszett nekünk. Ezért aztán nem vesztegettük az időt, rögtön nekiláttunk szobát keresni. Vagy ki volt már adva minden, vagy tartózkodási engedélyt követeltek tőlünk. Néhány óra eredménytelen kóválygás után végül találtunk egy szobát (ahol most ezeket a szavakat írom) egy kis szállodában a Koppenstrassén. És most fejedelmien érezzük magunkat: Megvan mindenünk, jól berendezkedtünk!

Szeptember 21.

Még mindig a szállodában a Koppenstrassén. A tulajdonos, mint egy hosszabb társalgás során kiderült, félig litván, Kelet-Poroszországból való. Ha nem volna ez a nemzeti "rokonság", már tegnap ki kellett volna költöznünk. (Egy hétnél tovább csak külön engedéllyel lehet maradni.) Amíg őt nem piszkálják, ő sem háborgat minket. Ha hosszabb ideig akar itt lakni az ember, legalább úgy kell tennie, mintha dolgozna vagy tanulna valahol, különben nem kapja meg a megmentő tartózkodási engedélyt, pedig ezen át vezet az út a mindenható igénylési tanúsítványhoz, ami folyamatosan feljogosít az élelmiszerjegyekre. Ha itt nem tudunk gyökeret verni, folytatjuk az utunkat Bécs felé. Mivel "minden jó, ha rossz a vége", ahogy Vilniusban szoktuk mondogatni, semmi okunk az idő előtti aggodalomra.

Kitisztított cipők

Szeptember 24, vasárnap

Ma egész délután a városban mászkáltam (csodás volt az idő), és megtekintettem a porosz metropolisz nevezetességeit, melyeket a könyvekből ismerek. Berlin napról-napra jobban tetszik, főleg a városi közlekedés ritmusa és a város romantikája. Csak ha az S-Bahnnal vagy U-Bahnnal közlekedik az ember, akkor érzi ennek a városnak a sajátos atmoszféráját. Az első napokban céltalanul utazgattam, hogy megfigyeljem, hogyan mozognak különböző irányokban ennek a sebesült városnak a lakói, hogy tanulmányozzam a fiziognómiájukat és a hangulatukat. Ezeket a közlekedési eszközöket ma a legkülönbözőbb rétegekhez tartozó és a legkülönbözőbb foglalkozású összes berlini használja, kivéve talán a legnagyobb főnököket. És különben is, a tömegközlekedés az egyetlen, ami ebben a városban még többé-kevésbé ép maradt. Ha az ember az S-Bahnon ül, és nem figyel a több kilométer hosszúságban lerombolt városnegyedekre, egészen a normális időkbe képzelheti magát: Minden utas, legyen akár a gyárba tartó munkás vagy az újságjába merülő aktakukac, tip-top és jólvasalt, borotvált és jólfésült. Az iskolába tartó gyerekekre különösen jó ránézni, éppen olyanok, ahogy a német ábécéskönyvekben láttam: "meseszép lányok és fiúk", fehér gallérral, rendesen megfésülve. Minden berlini olyan cipőt visel, amelyik fényes, mint a tükör. Félretaposott cipőtalpat nagyítóval se látni. Amikor először szálltam fel egy ilyen kocsiba, azonnal éreztem a kínos különbséget a saját kinézetem és a többi utasé között: az én cipőm nem volt szépen kitisztítva.

      A tőzsdénél kiszálltam. Aztán sétáltam a Múzeumok szigetén. Schinkel Régi Múzeuma a legszebb, homlokzata a Lustgartenre néz a dóm és a kastély, a Stadtschloss irányába. Ahova csak tekint az ember, mindenütt látni egymáshoz hasonló, és szépnek igazán nem nevezhető emlékműveket, császárokról és fejedelmekről készült lovas szobrokat, amelyek valamilyen módon mégiscsak jól illenek a városrész túlságosan úrias poroszságához. A Lustgartentől a kastély hídján át (az első Heine-levél nyomdokain) haladok az Unter den Linden felé. Mindenütt bombatölcsérek, becsapódások nyomai.  Balra a Kronprinzenpalais romjai, mögötte Knobbelsdorff operaháza. Jobbra a Zeughaus, Neue Wache, az egyetem, a porosz állami könyvtár és így tovább. A Friedrichstrasse és a Pariser Platz közötti szakasz majdnem teljesen lerombolva. Így múlik el a világ dicsősége! A Brandenburgi kapu mögötti út neve Charlottenburger Chausse - széle, úgy két kilométer hosszú sétány, nyílegyenesen vezet az állatkerten át a nagy csillaghoz, a híres győzelmi oszlopig, amely messziről elég impozánsnak tűnik. A parknak magának szép a fekvése, de valahogy hiányzik belőle a természetesség és a világtól való elvonultság. Mint a városban - telides-teli van az állam és a történelem nyomaival: mindig ugyanazok az elmaradhatatlan kurfürstök, ugyanazok a "győzelmek" és hasonlók. Különösen ízléstelen az ún. Győzelmi allé, hihetetlenül csúf szobrok egész sorfalával.

Szeptember 30.

Végre kaptunk egy szobát. A koppenstrassei szállodában, ahol az elmúlt napokban már egyre kevésbé a nemzeti rokonságnak, egyre inkább a cigarettának köszönhetően lakhattunk, a további tartózkodás nemcsak ránk, de a főbérlőnkre nézve is kockázatossá vált. A mostani (állandó!) tartózkodási helyünk címe: Berlin SW 68, Friedrichstrasse 234, a Belle-Allianz-Platz közelében. A legközelebbi földalatti-állomások a Kochstrasse és a Hallescher Tor.  Rajtam és a Vincasokon kívül lakik még a szobánkban két dán Koppenhágából: a fogatlan Jansen és a "koszos Hansen", ahogy a lakástulajdonos, Frau Esser őt nekünk bemutatta. Amikor lefekszik aludni, mindig tele van a szája bagóval, amit aztán éjjel kiköp a párnára. Mind a két dán gépészként dolgozik valami spandaui gyárban. Nem zavarjuk egymást különösebben, mert ők nem tudnak németül, mi meg nem tudunk dánul.

Rendőrségi razzia

Október 5.

Ma reggel, amikor éppen a Halensee környékére tartottunk, ahol ismerősöket készültünk meglátogatni, a Westkreuz pályaudvaron elkapott minket a német rendőrség. Egy másik vasúti kocsiba való átszállás során hirtelen minden felbolydult: Razzia! Valaki elfutott, valaki mást kerestek. Minket meg, akik nagyon nem-berliniesen néztünk ki, lefüleltek. Két civil ruhás rendőrtisztviselő, egy idősebb, kövér és egy fiatal, sápadt, pattanásos arcú fickó, bevitt minket a központi rendőrparancsnokságra (az Alexanderplatz 7-be). Ott kétszer alaposan megmotoztak, majd átküldtek kihallgatásra és jegyzőkönyvbe vételre valamilyen magasabb rangú elöljáróhoz. Ez először udvariasan tudakolta, hogy kik vagyunk és minek jöttünk Berlinbe. Mondtuk, hogy diákok vagyunk, és itt szeretnénk tanulni. Erre ő is mesélni kezdte, hogy fiatalkorában ő is tanult, de nem tudta befejezni a klasszika-filológiai tanulmányait. A fia, akárcsak ő, latint tanult, és be is fejezte a tanulmányait, de a háború első napjaiban elesett a nyugati fronton. Hallgatott egy darabig, aztán gyorsan összecsapott egy rövid jegyzőkönyvet (amit mi szó nélkül aláírtunk), és ráparancsolt egy belépő, egyenruhás rendőrre, hogy kísérjen ki minket az utcára.

Október 12.

Napról-napra jobban átvesszük ennek a számunkra nemrég még ismeretlen városnak az életritmusát, napról-napra egyre erősebben "elberliniesedünk": Már nem kell senkit megkérdeznünk, mi merre és hogyan, magunktól is tudunk mindent. Végre kaptunk állandó élelmiszerjegyeket is. Hogy ne kelljen magamnak az étkezéssel foglalkoznom, beléptem a Frau Esser irányítása alatt működő ellátási rendszerbe, amelybe rajtam kívül még Jansen és Hansen valamint a félkarú Herr Johannes tartozik a szomszéd házból. Az élelmiszerjegyek meghatározott részéért és 30 birodalmi márkáért elég jó ebédet ad. Csak a reggeliről és a vacsoráról kell nekünk magunknak gondoskodnunk.

      Megismerkedtünk Frau Esser lakásának többi bérlőjével is. A szemközti kis szobában a városi közigazgatás egy alkalmazottja lakik, Kantelhardt kisasszony; nála szoktunk esténként, ha nincs jobb programunk, kártyázni. A két másik szobában lakik Hugo Paatz, egy zeneakadémista, és még egy tagbaszakadt középkorú úr, akinek szokatlanul hosszúra nyúlt nyaka és vastag szája van, s akinek a megjelenésekor egész asztaltársaságunk kizárólag az időjárásról hajlandó társalogni.

A romok pora

Október 16.

Reggel: Őszi barangolás. Délben csak úgy csatangoltam minden különösebb cél nélkül, mert egyedül akartam lenni, keresztül-kasul E. T. A. Hoffmann Berlinjén, azaz Unter den Linden, Charlottenstrasse és a Gendarmenmarkt. Amikor ő a Das öde Haust (A kietlen házat) írta, hasonló lehetett az atmoszféra a városban, mint most: mindenütt ez a túlvilági csönd, titokzatos üresség, zugok, melyeket már nem keres föl senki, és épületrészletek, amelyek úgy festenek, mintha egy mesekönyv illusztrációi volnának. Ha felbukkanna ezekben az ablak- vagy ajtónyílásokban a legágrólszakadtabb figura, nem váltana ki csodálkozást a járókelők körében.

      Amikor elhaladtam a Lutter & Wagner mellett, kísértetiesen zizegett a fű a lépcsők réseiben; egy vaserkély elgörbült maradványaiban verebek zsibongtak. A Gendarmenmarkton komoran meredezett a Weber és Spontini korában Schinkel által épített, mára kiégett színház, valamint a francia dóm leszakadt kupolákkal. A 31. számú ház a Taubenstrassén, ahol az udvari bírósági tanácsos úr utolsó napjait töltötte, láthatólag hosszú ideje lakatlan. A járdákon avart sodor a szél, és elkeveri a romok porával, valahonnan meg bádogdarabok iszonyú zörgése hallatszik. Az egykor elegáns villán a kertkapu kőoroszlánja szörnyen bömbölt, mintha a mellette fekvő, repeszektől megsebzett nőstényét siratná.

      Este Immensee (némi megszakítással az óvóhelyen). (...)

Október 18.

Ha van időm, a városba tartva benézek a közeli elemi iskolába, és figyelem a gyerekeket, akik egy magas drótkerítés mögött játszanak az udvaron. Kiabálásuk és szakadatlan mozgásuk, amely céltudatos és ugyanakkor teljesen céltalan is, egy csak számukra érthető logikát követ, nagyon jót tesz az idegeimnek. Legalább egy időre visszaadják a normális élet lassan halványuló érzését.

      Bár már őket is elérte a felnőtteknek ez a tébolyult háborúja, sokan viselnek közülük fekete karszalagot a gyász jeleként, jobban odafigyelve mégis észre lehet venni, hogy ők még mindig a normális életet képviselik a maga teljes etikai, esztétikai és társadalmi sokféleségében. Egyesek közülük, a szépen és ízlésesen öltözött, jólfésült gyerekek, az elithez tartoznak, ők az arisztokraták a gyerekek között. Mások meg plebejusgyerekek, gyerekproletárok, az ő viselkedésükön és arckifejezésükön könnyű kicsiben leolvasni jövendő foglalkozásukat: a kövér hentest, a lenyalt hajú hivatalnokot, aki már most is ceruzával a füle mögött szaladgál, a tekintélyes rendőrt, a pedáns tanítót és így tovább. A foglalkozásoknak ez a bélyege a gyerekelitről nem ennyire leolvasható, bár ott is fel lehet ismerni egy monoklis generálist, egy rövidlátó professzort vagy egy hűvös diplomatát (...)

November 14.

Ma letöltöttem a munkaszolgálat első fél napját: Girnius, Maželis, Vincas meg én alkottunk egy szakaszt. Egy frakkos pedellus osztotta ki a tengerész-egyenruhákat, aztán mindannyian a Hegel-ház lebombázott szárnyánál dolgoztunk, elhordtuk a romokat. A munka egyszerű és viszonylag könnyű: Girnius meg én a még ép téglákat talicskára raktuk, Vincas és Maželis pedig odatolta a téglagyűjtő helyre. Amikor elfogyott a tégla, felpakoltunk ugyanezekre a talicskákra minden lehetséges haszontalan lomot, amit ők ketten aztán az út túloldalán lévő sittrakáshoz toltak.

      A dologtól kissé elvette a kedvünket egy különösen tolakodó és ellenszenves ukrán, aki munkafelügyelőnek adta elő magát. Mi persze ügyet se vetettünk rá. Kis szünet után a könyvtárban folytattuk a munkát, a robbanások erejétől szétdobált könyveket szortíroztuk.

A hadiözvegyek

November 15.

A berlini kávéházakban és vendéglőkben, a pályaudvarokon és a repülőterek légoltalmi váróiban elegáns, többnyire feketébe öltözött idősebb hölgyek tűnnek fel, akik mindig egyedül vannak, mindig magukba mélyedve, mintha egy láthatatlan fal választaná el őket a világ többi részétől, a tekintetük mindig egy csak számukra látható és érthető fájdalomra szegeződik. Mindig úgy néznek ki, mintha sietnének valahová, vagy éppen most térnének vissza valahonnan. Magányuk Baudelaire petites vieilles-eire (kis vénasszonyaira) emlékeztet. Mindig van náluk egy nagy bőrzsák, attól nem válnának meg soha, mintha tönkrement életük maradványait tartalmazná. Ezek a hadiözvegyek és hadianyák. Arcukra írva ott áll minden rezignáltság és apátia ellenére a biblikus mottó: Kinek beszéljem el a fájdalmamat?

      Egyikük, akit véletlenül ismertem meg egy leveskonyhában a Savigny téren, negyedórás "művelt társalgás"  - Hoffmansthal (Der Schwierige), Debussy (L'Îsle joyeuse, Suite bergamasque), Gustav Mahler (Das Lied von der Erde) - után hirtelen a fájdalmáról kezdett mesélni, közben folyton szabadkozott, és törülgette a könnyeit. A férje, egy lovassági ezredes Franciaországban esett el, a fiának, egy tüzér hadnagynak a sztálingrádi katlanban nyoma veszett. További sűrű bocsánatkérések közepette előveszi a kézitáskájából az utolsó leveleiket, és felolvassa nekem. Úgy csengenek a fülemben, mintha a túlvilágról jönnének, annyi kötelességtudat és szeretet van bennük, minden szavukból az intellektuális kétségbeesés szól. Ha nem mondana ellent az illendőségnek, meghívna magához, és megmutatná nekem a férje könyvtárát, az ő meisseni porcelánfigurákból álló gyűjteményét stb. Mindenesetre fölírom a címét, és megígérem, hogy biztosan fölkeresem egyszer - jobb időkben.

November 16.

A porosz főváros másik feltűnő típusa a weimari köztársaság nyugdíjasa: pici öregurak régimódi fekete öltönyben, keménygalléros fehér ingben, II. Vilmos korabeli felöltőben és gondosan kifényesített cipőben. Náluk mindig az az ember benyomása, hogy már látta őket, vagy olvasott róluk: a Simplicissimus karikatúráiban és Theodor Fontane regényeiben. A hadiözvegyektől plebejus külsejük különbözteti meg őket, mint a kis korcskutyákat az arisztokratikus afgán agaraktól. Mindenütt ott vannak, mint a legyek, és igen nagy számban. Találkozni velük a parkokban, a moziban, a borbélynál, a könyvesboltokban, a földalattin stb. Ha kérdezni akar az ember valamit, elég körülnézni, és mindjárt ott teremnek többen is. Mindig készek segíteni vagy beszélgetésbe elegyedni. Néha úgy tűnik, mintha olvasnának a gondolatainkban, és tudnák, hogy teljesen elvesztettük az irányt. Ha az utat kérdezed tőlük, nemcsak részletekbe menően elmagyarázzák, hogyan jutsz el a célhoz, de titokban utánad jönnek, és karon ragadnak, ha rossz felé kanyarodnál.

      Ezen felül rendkívüli módon a szívükön viselik a városuk kinézetét, mintha a saját tulajdonukat képezné. Mindig mérgelődnek, hogy milyen rendetlenség van manapság, milyen modortalanok manapság az állami alkalmazottak, milyenek manapság az árak, és egyáltalán micsoda időket élünk manapság, és nem átallanak csípős megjegyzéseket tenni a mai rendszerre sem.

Herr Rasiermesser

December 8.

Ma reggel, amikor a borbélynál várakoztam, ahol az ismerősünk, Clausen dolgozik, egy dán Koppenhágából, akit a barátai Herr Rasiermessernek (Borotva úrnak) hívnak - egy végtelenül udvarias, mindig parfümözött, jólfésült, mindig szépen öltözött úr ferde vörös orral -, hirtelen felbőgtek a szirénák. Felugrunk valamennyien, és futunk a közeli földalatti állomásra a Friedrichstrassén. Mellettem fut Herr Rasiermesser és félbehagyott frizurájú kuncsaftja - egy vékony, majdnem teljesen kopasz német. Éppen leérünk a lépcsőn, amikor kintről egy hosszú, folyamatos szirénabúgás hallatszik: Légiveszély elmúlt! Mindenki szitkozódik, visszamegyünk. A félbehagyott frizurájú visszaül a helyére. Herr Rasiermesser feni a borotváját, és elmélkedik: A borbély munkája könnyebb lett, mert alig van már olyan kuncsaftja, akinek megvan minden haja; mióta a fiatalok bevonultak a háborúba, csak a félig kopaszok maradtak.

      Gyakrabban jár hozzánk esténként, bár elég mesze lakik, valahol Moabitban. Néha magával hoz egy hangszert, amilyet azelőtt sosem láttam, ő citerának hívja, játszik rajta, és énekel hozzá. Amikor belefog, régi órára hasonlít, amelyik mindjárt elüti a delet. A citera első hangjainál összevonja a ráncokat az arcán, különösen az orra körül, a szeme kidülled, a jól bepomádézott és gondosan megfésült haja kisimul, és két elülső aranyfoga rései közül kiáramlik valami, ami egy elromlott zenegép fújtatására emlékeztet, aztán fokozatosan kitisztul, míg végül fölcsendül egy dán népdal végtelenül szép és bánatos, harmonikus melódiája.

      Amikor befejezi, a daltól megilletődve hallgatunk egy darabig.

      "Te kölyök, te kölyök", szólal meg felém fordulva, nagyot sóhajtva szobatársunk, Jansen.

December 14.

Jéghideg van odakint. Nincs semmi tennivaló. A főbérlőnő könyvei között lapozgatva (a könyvtárszoba az egyetlen nagyjából rendesen fűtött helyisége a lakásnak) találok egy régi verseskötetet lila, elhalványult tintával írt ajánlással "Fanny Essernek. Gottfried R. Berlin 1916. január 17-én Franciaország felé átutazóban" Alatta beragasztva két vers, amit Storm Immensee-jéből vágott ki valaki: Sterben, ach sterben/ soll ich allein. (Egyedül leszek, ha jő a halál.)

      A lapok között lepréselt virágok maradványai, a lapokon ma már senki által nem olvasott szerzők elhalványult nevei - Scherenberg Schneckenburger, Thiersch, Freiligrath, Geibel, Hoffmann von Fallersleben, Wildenbruch... Hirtelen bűntudat fog el, amiért (bár minden rossz szándék nélkül, de mégiscsak) betolakodom valaki másnak az életébe, visszateszem a könyvet a polcra, és visszamegyek a szobámba. (...)

December 24.

Életem első szentestéje otthontól és a szeretteimtől távol.

      Ezen a reggelen rendszerint ott szoktam ülni az asztalnál Nemeikščaiban, lapozgatom az újságok karácsonyi különkiadását, vagy kimegyek a földekre, és alig tudom visszafojtani az ujjongást, amit a ház, az ég, a föld vált ki belőlem. És most... Jobb nem is gondolni rá.

      A téli offenzíva a nyugati fronton (az Ardenneknél) "teljes erőből folyik". A sajtó és a rádió "elsöprő győzelmekről" számol be, stb. De a szkeptikus berliniek már nem hisznek abban, hogy ez az utolsó előrenyomulás még bármilyen befolyással lehetne a háború általános kimenetelére. A mi légópincénk "stratégáinak" felfogása szerint (amely légópincébe a "hatalmas győzelmek" ellenére legalább napjában kétszer le kell rohannunk) ez csak "sok hűhó semmiért". Csak Kantelhardt kisasszony nevezi ezt az elkeseredett csatát az uralkodó propaganda szellemében "a Führer ajándékának a német nép számára".

      Odakint szállingózni kezd a hó. Az utcákra, az emberek arcába és mozdulataiba, a levegőbe, de még a bombáktól szétzúzott homlokzatokba és a tátongó ablaküregekbe is belopózik mindennek dacára valahogy a karácsonyi hangulat. A szürke mezei veréb úgy fest, mintha a befagyott ablaküvegen át egy gyerekkori mesekönyvből repült volna ide. És hirtelen mintha megint az utenai piactéren mennék keresztül, ahol petróleum, hering és fahéj szagát érezni, hazafelé. Megyek le az ösvényen, amely a harangtorony mentén visz el, át a majorsági úton, ki a szabad mezőkre, ott leeresztek egy hatalmas függönyt a hangtalanul hulló hóból és a sötétségből, és elmerülök a mérhetetlen öröm világában.

      A dánok otthonról kapott apró zászlócskákkal díszítették fel a falukat.

Berlin, 1945. január 1.

Ahogy átmegyek a lemenő nap sugaraitól megvilágított Gedächtniskirche mellett a Kurfürstendamm irányában, valamiért  Jurgis Savickis egy képe jelenik meg a szemem előtt: "A vörös ördög a farkával söpri az utat, és kiölti a városra sátáni nyelvét."

Bombázás

Február 27.

Most minden nap és minden éjjel rettenetesen bombázzák a várost. Úgy látszik, még Frau Esser Peter nevű kandúrja is felfogta, hogy rosszabbra fordult a helyzet. Ha felbőgnek a szirénák, az ajtóhoz szalad, és rekedt hangon nyivákolni kezd.  Kantelhardt kisasszony sem beszél már "a német fegyverek" gyors győzelméről. Tegnap este elért minket egy támadás Berlin nyugati részén, a Kurfürstendamm közelében. Éjszakára szállást kellett keresnünk, mert a városközpontban teljesen megbénult a közlekedés. Azzal töltöttük az éjszakát, hogy egyik óvóhelytől szaladtunk a másikig.  Csak jóval éjfél után tanyáztunk le a Nollendorfplatzi földalatti megálló alsó alagútjában. Másnap reggelre persze újra helyreállt a közlekedés, és hazamehettünk. A városban megint minden normálisnak látszott. Az U-Bahn-kocsik tele voltak munkába siető, a reggeli újságokba merülő emberekkel. A pályaudvarok gondosan felsikálva. A kocsikísérőnők tiszta, vasalt egyenruháikban precízen vezényelték a beérkezés, megállás és elindulás rítusait. "Unter den Linden! Beszállás! Vigyázat! Indulás! Friedrichstrasse! Beszállás! Vigyázat! Indulás!" Mintha Zsukov seregei nem itt állnának Küstrin alatt, hanem valahol a Dnyeper mögött! A mi városnegyedünk ezúttal megúszta. "Alles Scheische" ("Sar azs egés"), ahogy pösze dán barátunk, Jansen szereti mondogatni.

Február 28.

Délelőtt bementünk a Keleti Menekülteket Ellátó Hivatalba, amely Berlin délnyugati részén (Willmersdorfban) található, ahol ingyenes vonatjegyeket és élelmiszerjegyeket kaptunk az útra. Amíg még Berlinben vagyunk, kaphatunk hideg ebédet egy menekültek számára létesített ellátóhelyen, amelyet a Potsdamer Platzon rendeztek be, magyarázza nekünk udvariasan egy 16 év körüli szőke lány.

                 KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Lettre, 2007 ősz, 66. szám

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret