stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Thomas Hylland Eriksen
A skandináv kulturális térség
(Svédek, dánok és norvégok egymásról)
 

A nemzeti identitás nehezen megfogható az empirikus kutatás számára. Könnyű róla elegáns teóriákat felállítani általánosítva és elvontan, és könnyen felismerhető számos kézzelfogható megnyilvánulásában: olyan legitimáló jellegű állami rituálékban, mint a Függetlenség Napja meg a nemzetközi sportesemények, a nyelvről, a nemzeti kultúráról és az amerikanizálódás veszélyeiről szóló nyilvános vitákban (utóbbi igazán globális téma, mindenütt fellelhető az Egyesült Államokat leszámítva), történelemkönyvekben, tantervekben, stb.  Hogy mekkora relatív jelentőséggel bír a nemzeti identitás  a társadalom folyamatos újratermelésében, az  mégsem nyilvánvaló. A nemzeti érzés hirtelen felerősödhet és kivirágozhat sajátos rítusok vagy sajátos történelmi pillanatok kapcsán, hogy aztán észrevétlenül eltűnjön a kiváltó tényező eltűnésével. A nemzeti identitás viszonylagos fontosságának mértékét az egyes emberek életében és a társadalom újjátermelésében csak olyan megbízhatatlan módszerekkel lehet mérni, amilyenek a kérdőíves felmérések. Egy olyan szubjektíven –belülről – meghatározott, elkerülhetetlenül átpolitizált és sokat vitatott valamit, mint a nemzeti identitás, csak kerülőúton, közvetve vagy negatív módon lehet leírni. A nemzeti identitások szubsztantív vonásaira többnyire anekdotikus formában hoznak fel bizonyítékokat. Ilyen és hasonló okokból a nemzeti identitások elhivatott dekonstruálására vállalkozók jelentős előnyre tettek szert a tudományos életben, míg az ugyanezen identitások megkonstruálására vállalkozókat, akik közül sokan nagy hatalommal járó tudományos posztokat foglalnak el, többnyire úgy írják le, mint esszencialistákat, pozitivistákat, vagy éppenséggel mint az állam agymosáson átesett kiszolgálóit.
Szolgáljanak ezek a megjegyzések az elkövetkezőkkel szembeni fenntartások jelzésére, hiszen amiről szó lesz, az a skandináv népek egymással szembeni kölcsönös sztereotípiáinak kétségtelenül homályos és bizonytalan felvázolásának és annak kísérlete, hogy kimutassuk szerepüket az egyes partikuláris nemzeti önképek vagy identitások újratermelésében.

Nemzeti identitáspolitika Skandináviában
Kívülről nézve a skandináv kulturális identitás általában egyformának tűnhet. Az idegen sztereotípiák a skandinávokat gazdag, felvilágosult, racionális és unatkozó protestánsoknak képzelik erős jóléti állammal, laza szexuális erkölcsökkel és a természet és az egyszerűség utáni intézményes vágyakozással. De mint mindig, ha közelebbről betekintünk az identifikálódás kínai varázsdobozaiba, erőteljes szembeállítások jelennek meg itt is minden szinten. A három skandináv országon belül határozott elképzelések uralkodnak a szomszédaikról, és a svédek, dánok és norvégek közötti taxonómiai kontrasztok nem kis mértékben járulnak hozzá az egyes nemzeti ének érdemi definíciójához. A kulturális identitás szempontjából elég kimerítően le lehet írni a skandináv háromszöget egyszerű bináris viszonyok rendszereként.
Nem véletlen, hogy az egymásról alkotott képek annyira fontosak a skandináv nemzeti identitásokhoz. A három ország történelme nagyon összefonódott. Voltak közöttük háborúskodások, rövid életű szövetségek és határviták a középkortól kezdve. Kulturálisan hasonlóak, nyelvileg pedig annyira közel állnak egymáshoz, hogy megértik egymás nyelvét, mintha ugyanazon nyelv dialektusai volnának. (Mégis rutinszerűen fordítják a könyveket norvégról svédre, dánra és viszont: a nemzeti nyelv természetesen nem több és nem kevesebb, mint egy dialektus hadsereggel a háta mögött.) A három ország gazdasági integrációja jelentős mérvű, és Dániának majd Svédországnak az Európai Közösségbe való belépése ellenére sincs útlevélkényszer, szabad a munkaerőáramlás az országok között. Valójában a nacionalizmus néhány 19. századi teoretikusa szerint, Giuseppe Mazzinit is beleértve, „objektíve” csak egyetlen skandináv nemzet létezett magábafoglalva a mai három államot. Másszóval ez a három ország ebből a szempontból kényelmetlenül közel áll egymáshoz, és sok más etnikai és nemzeti identitáshoz hasonlóan a legközelebbi szomszédaitól igyekszik a legnyomatékosabban megkülönböztetni, elhatárolni magát. Az egymásról kölcsönösen kialakított sztereotípiákra az ellenségképek és a baráti képek furcsa keveréke jellemző, az afrikai törzsi társadalmak bizonyos rokoni kapcsolatainál megfigyelhető kétértelmű „viccelődő viszonyhoz” hasonlóan.
Ami azt illeti, az olyan vicceket, amelyekben „a svéd, a dán és a norvég” szerepel, mindhárom országban ismerik a gyerekek: a svéd mindig úgy van beállítva, mint a felvilágosodás gazdag és arrogáns gyermeke, a dán, mint enyhén dekadens hedonista, a norvég pedig mint tanulatlan, olykor ostoba vidéki tökfej. Ezek a viccek jól illusztrálják, hogy a kölcsönös sztereotípiák nemcsak a másik meghatározásához járulnak hozzá, hanem visszahatnak az önmeghatározásra is. A következő példa sok szempontból tipikus:
Egy svéd, egy dán és egy norvég hajótörést szenved, és egy lakatlan szigetre kerül. Megjelenik egy tündér, és megígéri, hogy teljesül egy kívánságuk. A svéd rögtön azt mondja, „Haza akarok menni a nagy és kényelmes villámba, ott a Volvóm, a videóm és a príma IKEA bútorom”. Ezzel el is tűnik. Akkor a dán azt mondja: „Haza akarok menni a koppenhágai meghitt kis lakásomba, beleülni a kényelmes fotelomba, a lábam az asztalom, mellettem a szexi barátnőm és egy karton sör.” Ezzel eltűnik. A norvég, hosszas töprengés után így felel a tündérnek: „Tudj’isten, hirtelen olyan egyedül érzem itt magam, úgyhogy azt hiszem, azt kívánom, jöjjön a két cimborám vissza.”

Norvégia

Skandináviát Európa két legrégebbi nemzetállama alkotja és az egyik legfiatalabb, Norvégia, amely szigorúan véve középkori királyságként létezett a Fekete Halált (1384-50) követő öszeomlásáig, aztán dán provincia volt több mint négyszáz éven át, majd átadták Svédországnak a napóleoni háborúk után (1814-ben), részben kompenzációként az elvesztett s az oroszokhoz került Finnországért, részben hadizsákmányként. Norvégia csak 1905-ben lett független országgá, békés úton kiválva Svédországból, az elit által végbevitt félévszázadnyi modernizálódás és nemzetépítés után, amely elit ehhez főként a jóval délebbi romantikus mozgalomból merítette az ösztönzést. Részben az újabbkeletű függetlenedés folytán a nacionalizmus észrevehetőbb és jobban érvényesül minden téren Norvégiában, mint a szomszédainál. Egy közvéleménykutatás szerint a norvégok 96 százaléka ünnepli meg az Alkotmány Napját, ami eredetileg a svédek elleni tiltakozás ünnepe a 19. századból. A kutatók kimutatták, hogy a norvég történelemkönyvek nacionalistábbak, mint a szomszéd országbeliek, a kutatási témák és a könyvkiadási politika is a nacionalizmus erősségét tükrözi az országban.
Történelmi okokból a norvég nemzeti identitást a dánokkal és a svédekkel szembeállítva kellett kialakítani. A 19. század második felében megjelent domináns nemzeti identitás, amely mindmáig érvényesül a hivatalos nemzeti szimbolikában, Norvégia rusztikus, tiszta és romlatlan jellegét hangsúlyozza. Dániához a városi polgárságot és a sznob úrhatnámságot asszociálják, Svédországhoz pedig az arroganciát és az erős államhatalmat. Nem véletlen, hogy a norvég identitást a természeti tájjal és a falusi élettel kellett összekapcsolni. Bár az országban vannak kisebb-nagyobb városok is, a norvég táj és a néphagyományok sokkal alkalmasabbak voltak nemzeti szimbolumoknak, mivel arra utaltak, hogy Norvégia rendelkezik olyasmivel, ami Svédországból és Dániából hiányzik. Ma az átlag norvég elképzelés Svédországról a keleti szomszédot a bürokratikus raconalitással, kérlelhetetlen felvilágosult ideológiával, egy központosított, autoriter állammal és az állandó felülkerekedés arrogáns légkörével jellemzi. A dánokról kialakított általános norvég felfogás ennél barátságosabb, a déli szomszédot érzelmes és kissé hedonista, de roppantul városias és kedélyes népségnek ábrázolja.
Mint a legfiatalabb partnernek a skandináv univerzumban Norvégia nemzeti identitása erősebbnek és zabolátlanabbnak tűnik a dánokénál és a svédekénél. A kisebb kollektív identitások persze általában jobban definiáltak, és az érintettek kevésbé szenvednek „identitásproblémáktól”, mint azoknak a nagyobb közösségeknek a tagjai, akikkel szemben meghatározzák magukat. Az észtek identitása világosabban körülhatárolt és kevésbé ambivalensen meghatározott, mint az orosz identitás, és ugyanez mondható el a skót-angol vagy velszi-angol, katalán-kasztíliai vagy breton-francia identitások viszonyáról. A norvég önidentitás kohéziója, amely mára meggyengült a lakosság egyes szegmenseiben és megerősödött másoknál a globalizáció erőinek hatására, és ennek egy lényegében romantikus, kulturalista ideológiából gyökerezése mégiscsak nagyon megnehezíti a bevándorlók integrálódási folyamatát.

Svédország

August Strindberg, a neves drámaíró ellátogatott Norvégiába néhány évvel a Svéd-Norvég unió felbomlása előtt, és azt írta a naplójába, hogy Norvégia saját hazájának mélységes tragédiájára emlékezteti. Új, fiatal és friss országként, amely előtt nyitva áll a jövő, Norvégia negatív módon mutatta meg, milyen posványba süllyedt Svédország, egy reménytelenül régimódi és dekadens, merev és rugalmatlan ország, amelyet egy dekadens arisztokrácia irányít szennyes alsóneműben, amely képtelen arra, hogy lerázza a múltját és modern, racionális országgá váljon.
Hamar kiderült, hogy Strindberg tévedett. A 20. századi svéd nemzetépítés látványosan sikeres eredménnyel arra törekedett, hogy megváltoztassa éppen azt az életvilágot, amelyben a svédek éltek. A Folkhemmet (Népotthon) szociáldemokrata fogalma, amely a társadalom minden szintjét megtestesítette a házastársi kapcsolattól az állami bürokráciáig, felvilágosult eszme volt az egyenlőség, ésszerűség és modernitás előmozdítására.
A svéd állam már a második világháború előtt azon munkálkodott, hogy a hagyományos életformákat hatékonyan helyettesítse modern életvezetési módokkal. Az országot iparosították és urbanizálták, az oktatási intézményeket korszerűsítették, hivatalos kampányok keretében tanították meg az embereket a higiéniára, a pontosságra, a kötelességtudatra, stb. A háború utáni Svédországot szokták hideg, autoriter és barátságtalan társadalomként jellemezni (ilyennek látta Hans Magnus Enzensberger), de úgy is, mint a legmodernebb és legfejlettebb társadalmat a világon. Csak a legutóbbi időkben, a jelenlegi gazdasági visszaesés és a svéd szociáldemokrácia ideológiai válsága során kezdett a kulturális romanticizmus és nosztalgia szerepet kapni a hivatalos 20. századi svéd nemzettudatban.
A norvég nemzeti identitástól eltérően, amely tartalmát a falusi tradíciókból és a múltbeli régi dicsőségből meríti, a svéd identitás – Strindberg várakozásaival szemben – lényegében jövőre orientált és modern volt mindvégig a század folyamán. Mivel Svédország az északi régió domináns állama, a svéd identitást sokszor összemosták otthon az északi identitással, a pán-nordizmus ott sokkal erősebb, mint másutt, ami alól csak a Finnországban élő svéd ajkú kisebbség képezhet kivételt. Mindenesetre míg a norvég és a dán nemzeti himnusz, mint ez várható, saját országát dicsőíti, a svéd himnusz egyszer sem tesz említést Svédországról, de ezekkel a sorokkal végződik:  „Jag vill leva, jag vill dö i Norden” („Ott élek és ott halok meg, Északon”).
A megkerülhetetlen szélsőjobbos peremcsoportoktól eltekintve nehéz volna valamiféle kulturális nacionalizmust felfedezni a svéd mindennapokban, mindenesetre fellép egy viszonylag határozott kép önmagukról, amikor kapcsolatba kerülnek vagy éppen szembeállítják magukat dánokkal és norvégokkal. A svédek körében bevett kép szerint a norvég rusztikus és faragatlan halzabáló, siralmas a modora, sáros a csizmája, ehhez járult később a norvég földgázlelőhelyekből fakadó gazdagság irigykedő elismerése. Semmi nem megalázóbb egy svéd átlagférfi számára, mint a norvégok győzelme a két ország közötti nemzetközi futballmeccsen; mint ahogy a norvég férfiak sem drukkolnak ennek megfelelően soha őszintébben a sportolóiknak, mint amikor a nagy testvéreik ellen játszanak.
A svédeknek a dánokról alkotott szokásos képe negatívabb, mint a parasztos, de ártalmatlan norvégokról kialakult kép. A két nemzet évszázadokon keresztül versengett a régió feletti hegemóniáért, és a 17. századig vitathatatlanul Dánia volt az erősebb. A svéd közfelfogás hajlamos a dánokat megbízhatatlan, naplopó (a dolce far niente szellemétől áthatott), sörivó, nemtörődöm, nem valami tiszta és teljesen szétszórt népségnek tartani. A norvégokkal szembeállítva tehát a svédek modern és kiművelt népnek tűnnek, a dánokkal szembeállítva pedig ésszerű és összeszedett népnek tekinthetik magukat.

Dánia

A dán sztereotípiák a norvégokról és a svédekről komplementerei a már említetteknek, és mivel egymás sztereotípiáinak az ismerete eléggé elterjedt a három országban, ezek az elképzelések a kulturális különbözőségre vonatkozó közös skandináv diszkurzív terep részét képezi. Annak ellenére, hogy az európai kontinens törzsének északi csúcsán van abszolút földrajzi elhelyezkedése szerint, Dánia relatív helyzete alapján déli ország.
Egy dán iskolások között a 80-as évek közepén végzett felmérésből az derült ki, hogy a norvégokról azt gondolták, hogy „minden rendben van velük, de egy kicsit vidékiesek és nagyon nacionalisták”, a svédeket viszont „arrogáns népségnek” tekintik, „akik azonban jól tudnak futballozni”. Dániában a legliberálisabbak a drogokra vonatkozó törvények, és a legkevésbé van korlátozva az alkoholfogyasztás Skandinávián belül, és Koppenhága – a legészakibb igazán európai nagyváros – úgy terpeszkedik a norvég és a svéd képzeletben, mint a bűn és az élvezetek városa. A svédek és a norvégok egyaránt sűrűn látogatnak el Dániába, közülük sokan egyedül azért, hogy élvezzék a liberális dán viszonyokat.
A dánoknak a norvégokról alkotott mai felfogására még mindig rányomja bélyegét, hogy elvesztették Norvégiát 1814-ben, mégpedig nem norvég népfelkelés, hanem geopolitikai események következtében. Részben emiatt a norvégokról kialakult kép majdnem egyhangúlag baráti. A barátokról kialakított kép, bár sokkal kevésbé vizsgálják, mint az ellenségképet, szintén hozzájárulhat az önmagunkra vonatkozó kép kialakításához. A norvégokat parasztos és egyszerű, de becsületes és egyenes népnek tartják, amely közel él az arrafelé gyönyörű és látványos természethez. A svédeket ezzel szemben humortalan bürokratáknak tekintik, akik engedelmes ebekként végrehajtanak mindent, amit az állam mond nekik, és akik a materiális státus-szimbólumok megszállottai. Ezért aztán azt tartják róluk, hogy ha eljönnek Dániába, elvesztik a mértéket, és csúnyán viselkednek.  Egy Svédországhoz közeli tengerparti dán városban ez állt egy plakáton: „Tartsd tisztán a városodat, vidd a svédet a komphoz”. Egyes dánok tréfából azt mondják, hogy „Oroszország felé veszik az irányt”, ha átkelnek a két országot elválasztó szűk tengerszoroson.
Linde-Laursen dán etnológus megállapította a dán-svéd sztereotípiák összehasonlító elemzése során, hogy a modern szónak pozitív konnotációi vannak a svéd és negatívak a dán nyelvben.
A svédekkel és a norvégokkal egyaránt szembeállítva a dánok önmagukat hajlamosak könnyed, toleráns és városias népnek tekinteni, amely barátságos és laza, amely kedveli a dán hygge-t – ez lefordíthatatlan kifejezés, nagyjából olyasmit jelent, mint az otthonosság. A dán konyhát is kifinomultabbnak tartják a barbár északiakénál.

Következtetések

Svédország mélyen belenyúlik a dán és a norvég identitásba. A norvégok számára Svédország majdnem a legfontosabb meghatározó Másik, a hozzá való viszony sokat ad hozzá a személyes, a kollektív és az állami identitáshoz Norvégiában, míg a dánoknál csak Németország vetekszik Svédországgal ebben a tekintetben, mint a legfontosabb meghatározó Másik. A svéd eset ennél jóval bonyolultabb. Lehet ugyan azt mondani, hogy a svéd identitást a norvégokat, dánokat és finneket egyaránt magábanfoglaló vszonyulások rendszere határozza meg kulturálisan, Svédország a háború utáni időszakban sokat merített az Egyesült Államokkal – ezzel a másik jövőre orientált, haladó országgal való összehasonlításból is.
Bár a többiekről kialakított kép nem egyértelműen pozitív – a dán-svéd sztereotípiákat voltaképpen klasszikus ellenségképként lehetne jellemezni –, mégis hozzájárulnak Skandinávia mint egyetlen kulturális térség helyreállításához. A sztereotípiák, ahogy röviden utaltam rá, fontos elemei az egyes nemzeti identitások elhatárolásának és egy közös diszkurzív mező létrehozásának. Skandinávia esetében a kölcsönös sztereotípiák, azt lehetne mondani, inkább vezettek a másik és metaforikus ellenséggel való közelebbi azonosuláshoz, mint igazi ellenségeskedéshez. Mert mindent egybevetve a skandinávok tudják, hogy a legközelebbi rokonai egymásnak, és a korábbi háborúskodás dacára ma már nem áll fenn a szomszédok közötti erőszakos összetűzések veszélye. Lehet, hogy nem értelmeznék így a helyzetet, és a nemzetközi kapcsolatok a régióban alakulhattak volna sokkal kevésbé nyugodtan és kiegyensúlyozottan, ha a skandinavistáknak a 19. században sikerült volna létrehozniuk egy közös skandináv nemzetállamot.
 

                     KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret