stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Tóth Krisztina
Élvonal
(szívet rajzoltam az üvegre)
 

Franci bácsi minden évben nyár elején érkezett. Idén valamiért később jött: jócskán július közepén jártunk már, amikor megállt az autó a ház előtt. A fekete pudli azonnal kiugrott, jóval anyám testes unokatestvére előtt, aki csak üggyel-bajjal tudott kikászálódni tavaly óta még terebélyesebbre nőtt pocakjával a volán mellől. A kutya azonnal az én vézna kamasz-lábszáramhoz rohant, átölelte, és rúzs-szerűen előtekeredő rózsaszín fütykösét a zoknimhoz dörgölte.
-Dzsonicsku, nem mész el onnét!
Franci bácsi kassai volt, ezért mindent így becézett. Gyere ide, Dzsonicsku. Idd meg a málnicskut, Krisztinka.
 Nem szerettem a málnicskut, apró magok ülepedtek a pohár aljára: Franci bácsi anyja csinálta, aki a Hernád-parti ház alagsorában lakott egy homályos és macskaszagú odúban. Ha Kassára mentünk, mindig le kellett menni hozzá, hogy örüljön: ilyenkor áporodott süteményeket tett egy kistányérra, búcsúzásnál pedig magához szorított és sóvár, bütykös ujjaival a fejemet simogatta: maradj itt velem. Veszek neked zongorát.
Franci bácsi most sok ajándékot hozott: anyámnak cseh üvegeket, nekem meg egy porcelán szelencét, amelynek összegömbölyödött cica volt a tetején. Régiségboltja volt az egyik Főtérhez közeli utcában, a kutya az üvegajtó mögül leste farkcsóválva a járókelőket. Órák ketyegtek az üzletben, kínai vázák, nippek és ezüst képkeretek sorakoztak a zsúfolt polcokon. Magyarokkal is kereskedett, rendszeresen átjárt a határon, hogy árut hozzon és vigyen. Ezt-azt, mikor mit, mondogatta titokzatosan hunyorogva. Csak el ne törjön, ugye, Dzsonicsku.
Na gyerekek, menjünk befele.
A nála huszonöt évvel fiatalabb Milena magas volt és szőke. Áttetsző bőrén átderengő ereiben nem folyt se magyar, se szlovák, se zsidó vér, Franci bácsi pedig éppen a válláig ért: nehezen tudtuk elképzelni, mit szeretett az öregen, apám rosszmájú megjegyzése szerint nyilván azt gondolta, hogy a bőre alatt is pénz van, anyám szerint pedig egyszerűen apapótlékot látott benne, amit meg én nem tudtam felfogni, hiszen semmi apait nem tudtam fölfedezni ebben az ormótlan, göcögve nevetgélő emberben. Úgy hittem, az apák erősek és sportosak, de mindenekelőtt jóval fiatalabbak. Milenához azonban semmiféle ironikus megjegyzés nem ért el, hallgatag volt, szelíd és gyönyörű. Csodáltam a tiszta bőrét, a világító szőkeségét és titokzatosan sugárzó nyugalmát. Órákig ült Franci bácsi mellett anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, figyelte a számára szinte teljesen érthetetlen magyar beszédet, időnként belekortyolt a poharába és mosolygott. Áno, áno.
Sajnáltam, hogy most nem jött. Valami állásinterjúra utazott Pozsonyba, úgyse fogja megkapni, ingatta a fejét Franci bácsi, de hát hadd menjen, no. Szegénykém.
Délben nagy volt a forróság, a felnőttek a nappaliban, lehúzott redőnyök mögött iszogattak.
-Krisztinka, gyere már be kicsikét. Dzsonicsku, lábhoz.
Oszt milyen lett a bizonyítvány? Hoztál-e csupa egyest? -kérdezte hunyorgatva.
Elsápadtam, hogy most mi ez, mi a fenét akar ezekkel az egyesekkel, de aztán anyámra nézve hirtelen eszembe jutott, hogy Franci bácsi ezt mindig összekeveri, ott náluk az egyes az ötös, úgyhogy kezdtem mondani, hogy igen, tiszta ötös lettem. Meg hogy kiváló úttörő. Hogy képzelje el,  idén megkaptam a kiváló úttörő kitüntetést és majd mehetek nyaralni, tíz nap múlva indulok is a táborba- augusztus elején kezdődik.
Na jól van, mondta Franci bácsi. Az a lényeg, hogy tanuljál. És akkor majd lesz belőled orvosnő, vagy mit én tudom. Mindig így mondta, mit én tudom, az istennek nem bírta megjegyezni, hogy hogyan kell mondani, de anyámékat láthatólag ez se zavarta, ahogy elnézték Franci bácsi más idegesítő szokásait is, például azt, hogy vastag és húsos orrát állandóan jelentőségteljesen szívogatta. És jársz-e már a diszkotyékába?- kérdezte még. Anyámra néztem, mintha tőle várnám a választ, de aztán apám felelt, hogy dehogy járok, még csak az kellene, hetedikben diszkóba. 
-És a fiúk?
Volt egy szerelmem, egy nyolcadikos, aki rendszeresen megvárt az iskola előtt, de nem ülhettem fel a Simsonjára. Féltem, az apámtól, nem is mertem, úgyhogy a busz mellett jött mindig motorral, én meg néztem ki az ablakon és szívet rajzoltam az üvegre. Ez persze nem tartozott Franci bácsira.
 Kiküldtek, hogy csináljam meg a kávét, de aztán sokáig nem kiabáltak értem, úgyhogy leültem a hallban és figyeltem, mit beszélnek. Előzőleg a bácsi arról mesélt, hogy bement valami pofa az üzletébe, és aztán újra, egyre gyakrabban, és mindig levert valamit, képzeljük el, aztán csak úgy kilépett az ajtón. De nem szólt semmit, vagy mit én tudom, mondta, csak nézett, aztán elment. 
Ültem kint a tálcával, csipesszel toronyba raktam a kockacukrokat.
-Na. És akkor ott lenn voltunk a pincében, és ott engem megvertek. De úgy megvertek ám, hogy az orromon jött a vér, tiszta véres volt mindenem. Hát gondoltam, tik nem fogtok engemet megijeszteni. És akkor hallottam, hogy ez a Milena, hogy ő kiabál, mert verik őtet is nagyon. Kérdezem őket, hogy hát mit csinálnak a feleségemmel. Néznek rám, aztán megint ütnek, erre gondolom, mégiscsak muszáj vagyok megkérdezni. Ők azt nem tudhatták, de én tudtam, hogy terhes, úgyhogy mondom nekik, engedjék el nekem a Milénát. Hát erre nem szóltak semmit, csak kimentek, azt otthagytak engem egyedül. Eltelt egy jó darab idő, megint hallottam, hogy a Milena kiabál ám nagyon. Aztán akkor visszajöttek, elibém tettek egy papírt, azt mondták ám, hogy mindent lehet szépen aláírni, mert a kedves felesége, így mondták, a kedves felesége, már úgyis mindent elmondott. Aláírom, azt mehetünk is haza.
Hát akkor engem hirtelen valami nagy nyugalom szállt meg, és tudtam, hogy most már akármit csinálhatnak, mert ezek semmit se tudnak. 
Blöffölnek.
Ezt a hibát elkövették, értitek: ha nem mondják, hogy a Milena mindent bevallott, akkor talán el is hiszem nekik. De így rájöttem, hogy ezek semmit se tudnak. Ingatta a fejét. 
Semmit se tudnak. Mer’ a Milena olyant nem csinál.
A torony hatnál leomlott. Bevittem a kávét.
-Nyughass, Dzsonicsku, itt van ne, de ne a szőnyegen. 
Feküdtem a szobámban az ágyon és elképzeltem a szerelmemet, amint verik őt egy pincében. Aztán meghallja, hogy kiabálok, és az őröket fellökve kiront, minden ajtót belök a folyosón és 
végül rám talál. Ölbe vesz, megyünk föl a fényre. Én vagyok Milena, hosszú szőke hajam van és ülök a szerelmem mögött a motoron.
Nem tudtam, ha két hétre elmegyek táborozni, vajon kibírja-e. Hogy hűséges lesz-e ennyi ideig, vagy talál magának egy másik lányt, egy olyat, akit el tud vinni a dombra motorozni és akinek nem kell sötétedésre hazamenni, akit egész a kapuig lehet kísérni. Féltem az augusztustól, bár Franci bácsi azt mondta, legyek büszke, hogy az élvonalba tartozhatok, meg hogy egészen biztosan orvosnő lesz majd belőlem.
 Anyám vitt ki a buszpályaudvarra a kora reggeli gyülekezőre. Mi voltunk az elsők, tanácstalanul álltunk a bőrönddel a hűvösben, de aztán megjött a rajvezető és bemutatott a tárnoki kislánynak, akit gyér hajú, karikás szemű anyukája kísért. Olyan volt a bőrük, mint a sütőpapír.
Tetszett nekem ez a név, kicsit olyan volt, mint a titoknok. „Tárnok úr, őfelsége a király hívatja”- és a tárnok siet, hogy kitárja a palota parkra néző ablakait.
Harminchatan lettünk volna, de nem mindenki jött a buszhoz, mert volt, akit a szülei vittek le kocsival, pedig előre mondták, hogy azt nem lehet.
Négy óra volt az út, senki nem akart énekelni. Közben fokozatosan emelkedett a hőmérséklet, izzott a levegő, a busz nem tudott átmenni a fahídon, mely az országútról a faluba vezetett.
Kerültünk, aztán megálltunk a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. 
Éles árnyékok imbolyogtak a fullasztó hőségben, lassan kerültek elő a csomagok a busz gyomrából. A tárnoki kislány álmatagon körbefordult, aztán odahányt a murvára.
A magunkkal hozott élelmiszert mind be kellett rakni a közösbe: alufóliába csomagolt szendvicsek, zsömlék, főtt tojások gyűltek az ebédlő hosszú, gyalult asztalán. 
A csomagjainkat aztán a fal tövében álló padokra raktuk, ahol két ember átnézte a holminkat, hogy „nem maradt-e bent valami romlandó, csoki, vagy ilyesmi.” Közben 
leültünk az ebédlő össze-vissza vésett és sikált asztalaihoz, vártuk a levest. A rajvezető néni váratlanul visszajött- rémülten láttam, hogy az én piros hátizsákomat tarja a kezében. Letette a padra, aztán amikor mindenki elcsöndesedett és őt nézte, egy barna, kerek dobozkát húzott elő: ez meg micsoda?
Kiszáradt a torkom, úgy feleltem: pirosító. Anyám vette születésnapomra, egy kis hegyi levegő, mondta nevetve, tudta, hogy mennyire zavart sötét bőröm állandó tompasága. A rajvezető néni elmondta, hogy itt jó levegőn, egészséges helyen leszünk, úgyhogy erre igazán semmi szükségem nem lesz, aztán még megkérdezte, hogy van-e valakinél orvosság, vatta, vitamin, mert azt is nyugodtan le lehet adni, ne kelljen többször mondania.
 Tízen feküdtünk egy hálóteremben, a szekrények pedig kint voltak az előtérben.
Este kilenckor leoltották a lámpákat, az ablakok késő szürkületi téglalapjában látni lehetett a parkban szálldosó denevéreket és a meg-megrázkódó fekete lombokat. Reggel hatkor volt a riadó, negyed óránk volt megmosakodni, aztán mentünk alaki gyakorlatra és zászlófelvonásra. Fél nyolckor reggeliztünk, utána libabőrösen kocogtunk a kastély körüli úton.  Csikorgott a murva, izzadtan és mégis borzongva róttuk a köröket.
 A legnagyobb nehézséget a szekrény rendberakása jelentette. Reggel szabályosan be kellett ágyaznunk, aztán élére hajtva elpakolni a ruháinkat. A lepedőt az ágybetét alá kellett hajtani, a párnát felrázni, a szürke pokrócot pedig a lehetőleg ránctalanra egyengetett paplanra borítani. Ez volt a legmacerásabb, a meghúzott takaró ugyanis folyton behuppadt, ha meg elkészült, nem lehetett már leülni, igaz, erre nem is nagyon volt idő. Inkább az volt a rossz, amikor nyolc és negyed kilenc között a terembe visszaérkezve vártuk a pontozást. Aki mégis az ágyra telepedett, annak utána sebtében kellett megigazítani, a terembe lépő csapatvezetőket ugyanis már vigyáz állásban kellett fogadnunk. Akinek trehány volt a szekrénye, annak az összes holmiját kiszórták a földre és kezdhette szépen újra a hajtogatást, amíg a többiek elmentek továbbképzésre.
Jutka, aki a mellettem lévő ágyon feküdt és aki -este, a sötétben elmondta- Pestimrén lakott, nem volt valami nagy mester az ágyazásban. Az egyik csapatvezető gúnyos kérdésére azt felelte, hogy ez „a lepedő természetes göndörsége”. Ebből aztán szállóige lett, nézték minden reggel, hogy hogyan ágyazott a Jutka- ötödik nap már sírva, gombócba gyűrve dobta az ágyneműt a földre és azt mondta, írt az anyukájának, hogy vigye haza.
 Ebéd előtt hosszan álltunk sorba az orvosi szoba előtt, ahol mindenki kapott egy C vitamint az álmos tekintetű, vézna, strandpapucsos orvosfiútól. Több lánynak is tetszett, de 
-noha egyetlen férfinevelőnk se volt- még a fantáziámban se tudtam ráfanyalodni erre a sápadt, kese hajú fiúra, akinek kiálló szemfogai a fizikatanárunkra emlékeztettek. 
Az első hét végén a tárnoki kislány eltűnt. Senki nem tudta, hova lett- nem láttuk, hogy érte jött volna valaki és el se köszönt senkitől. Igaz, addig se nagyon beszélgetett velünk, és amikor este a fiúkról sugdostunk a sötétben, amikor elmeséltem, hogy értem a szerelmem fog lejönni és motorral visz majd haza, akkor ő többnyire a falnak fordulva aludt, az összegömbölyödött pokrócból legalábbis ezt lehetett sejteni.
Jutka engedélyt kért, hogy átköltözzön az ő ágyára, mert ott volt egy polc a falon, amire rögtön kirakta a kutyája fényképét meg egy csokor virágot, amit a délutáni sétánál szedett.
Délután ugyanis kivételesen nem volt foglalkozás, hanem lementünk a faluba: vettünk fagyit, aztán elvittek minket az Ajándékboltba, ahol mindenki vásárolhatott valamit a szüleinek. Voltak itt képeslapok, sokan csak azt vettek, meg lehetett falra akasztható kis faképeket is kapni, amelyekbe bele volt égetve a Kastély rajza a falu kacskaringós betűkkel írt nevével. Te nem találtál semmit?- kérdezte Ági néni, mire vonogattam a vállam, hogy nincs nálam elég pénz, aztán mégiscsak kiválasztottam egy zöldellő partot ábrázoló képeslapot.
A folyópart egyébként egyáltalán nem így festett, a holtág a vízszabályozás miatt teljesen leapadt, a környéket állandóan belengő furcsa, rothadó pára állítólag a szikkadó mederből szállt fel és terült szét az egész folyóvölgy felett. Ági néni hazafelé folyamatosan magyarázott, egyszikűek, kétszikűek, Jutka meg szedte a virágokat. Nekem fájt a vállam: nem szóltam senkinek, pedig már napok óta volt rajta egy duzzanat, mintha megcsípte volna valami.
 Éjszaka az egyik lány, egy kövér és asztmatikus hetedikes bepisilt. Jutka vette észre. Már hajnalodott, csiripeltek a madarak, hűvösség töltötte be a termet, kint csikorogtak a konyhások léptei a murván. Jutka felkeltette a lányt, aki buta tekintettel ült az ágyon, és csak sokára értette meg, hogy a lelógó, nedves lepedőt el kell valahogy tüntetni. Pizsamában toporgott, amíg kivettük alóla, aztán Jutka kiment a mosdóba, hogy kiöblítse. A lány közben visszafeküdt, én meg megígértem, hogy nem mondjuk meg. A kiöblített lepedőt próbáltuk a párnája alá dugni, de kilógott, úgyhogy végül összecsavarva egy zacskóba dugtuk és egyszerűen kidobtuk. A zörgésre közben mások is felébredtek, úgyhogy kinéztem az ablakon, nem jön-e valaki. Ági néni szobájának teraszáról éppen lelépett az orvos, egy szál pólóban indult a hajnali hidegben a Kastély felé.
Még öt nap, gondoltam. 
Még öt év- és akkor férjhez is mehetek.
Délután a fürdésnél észrevettem, hogy kilyukadt a vállam. Nem lehet ezt másképp mondani, egyszerűen kilyukadt: ott, ahol addig a vörös duzzanat volt, most egy mély, kerek lyuk tátongott és szivárgott belőle a genny.
Az orvos tűnődve vizsgálgatta, leragasztotta, aztán adott még egy C vitamint.
Ne fürödjek, mondta, mert az nem fog jót tenni neki. Különben majd begyógyul szépen, fűzte hozzá erőtlen hangon és elnézett a levegőbe, mintha a széljárást kémlelné, a délutáni meleggel ugyanis megint kellemetlenül felerősödött a holtág émelyítő, megfoghatatlan bűze.
A fürdést egyébként is utáltam: egy hatalmas betonmedence szélén kuporogtunk a törölközőnkön, aztán sípszóra mindenki a vízbe tódult és fröcskölni kezdett, mintha egy vidám gyerekfilm pancsolós jelenetéhez statisztálnának lelkesen. Ültem a napon a lyukkal a vállamon és arra gondoltam, hogy jön már értem a szerelmem motoron, hogy már itt van a faluban, áll a kovácsoltvas kapu előtt és kérdezősködik, tudják, az a szép barna hajú lány, hát persze, bólint a portás bácsi, a római hármas épületben van.
Éjjelre belázasodtam. Tudtam, hogy ez a láz, nagy puha árnyékokkal és tompuló zajokkal jött, forgolódva próbáltam hűvös területeket találni az átforrósodott lepedőn. Később elmozdultak a körvonalak, rázott a hideg, úgyhogy tapogatózva fölkeltem és megindultam a felügyelőtanár szobája felé. Aludt mindenki, lépegettem mezítláb az ágyak között, jól esett a kő hidegsége. A hálóteremből a hátsó ajtón egy kis közlekedőbe lehetett lépni: egyik oldalon a takarítószereket tartották, másik oldalon Ági néni ajtaja nyílt. Bekopogtam, de nem jött válasz. Egy ideig tanácstalanul álldogáltam, aztán lenyomtam a kilincset. Először az ágyra néztem, de üres volt, a homályban csak a feldúlt ágyneműt tudtam kivenni a földre dobott ruhákkal. Ági néni a másik oldalon, meztelenül és szenvedő arccal, négykézláb állt a földön, közvetlenül mögötte pedig az orvos állt, mintha épp talicskázás közben engedte volna el a lábát. A férfi  lassan felém nézett, és nem tudom, felismerte-e a sötétben az ajtóban álló alakot, nekem mindenesetre az volt az érzésem, hogy tekintete egy pillanatra találkozott az én lázas és értetlen tekintetemmel, aztán lassan visszafordult, mint aki csak valami jelenést látott, én pedig óvatosan újra lenyomtam az alumíniumkilincset és visszacsuktam az ajtót. Vártam még egy ideig, de semmiféle hang nem szűrődött ki, ami értelmezte volna a furcsa élőképet, semmiféle mozgás, surrogás nem volt érzékelhető, mintha az elvarázsolt kastély szereplőit lepte volna meg mozdulat közben az álom.
 Nem tudtam elaludni, sajgott a vállam, zakatolt a fejem, hányingerem volt. Reggel 
futás közben félre kellett állnom, mert hirtelen megfordult velem a világ: a kőfalig támolyogtam, aztán leültem a földre. A sötét árnyék, amit tegnap ilyenkor már észrevettem a füvön, most ismertem csak fel, nem levél, hanem egy halott denevér volt. Kicsi denevér, legalábbis nekem az volt az érzésem, egy denevérfióka. Kézbe vettem, néztem az apró, ősmadár-szerű kapaszkodókarmokat, a finom kis bőrlemezkéket a szárnyon. Olyan volt, mint a felvágott gomba fejében a spóralemezek: bársonyos, puha és foszlékony. Fogtam, nem tudtam, mihez kezdjek vele, aztán beraktam egy nagy lapulevél alá és mentem a többiek után, akik már lefutották a kötelező köröket. 
Délutánra úgy felment a lázam, hogy be kellett feküdni a betegszobára, éjszaka pedig már borogatásokat raktak rám, a vállam pedig annyira lüktetett, hogy csak féloldalt összekuporodva bírtam feküdni.
Amikor a városi kórházban felébredtem, az első gondolatom a kis denevér volt. Hogy vajon mi lehet vele, ott hagyták-e a levél alatt nyugodni, vagy valaki összeszedte, amikor gereblyéztek.
Úgy döntöttem, hogy ott maradt. Úgy döntöttem, hogy csak aludt, hogy aztán magához tért, feltámadt, hogy visszatért a Kastély padlására denevértársaihoz, éjszaka pedig ott szálldos a parkban lebegő testvéreivel.
Apám szitkozódva emlegette az állat tanárokat és fapina, KISZ-buzi nevelőnőket, anyám pedig riadtan csitítgatta, miközben a kisvárosi kórházban a piros hátizsákot pakoltuk össze.
Vérmérgezésem volt, napokig tartott, amíg eléggé megerősödtem ahhoz, hogy hazamehessek.
Anyám utána sokszor mondogatta, hogy el van képedve a szekrényemen: élére hajtott ruhák, mintha ez nem is az ő kislánya lenne. Aki egyben veszi le a harisnyáját a nadrággal, akinek ki kell vágni a rágógumit a hajából és aki most lám, egyvonalba rakja le a cipőjét az előszobában. 
Megkomolyodtál, látom. Ideje volt.
A vállam lassan begyógyult, a kicsi vulkán helyén gyöngyházfényű heg lett, de még majd’ két évet kellett várnom arra, hogy valaki  a délutáni szoba homályában kigombolja a blúzomat és vigasztaló csókot nyomjon erre az azóta is sajgó, örök foltra.
Franczi bácsi elmaradt, alig-alig írt, egy évig nem is jött, aztán egyszercsak megírta, hogy júliusban érkezik. Olgica-mama meghalt a Hernád-parti ház alagsorában, a szép Miléna tényleg nem kapta meg a pozsonyi állást, ahogyan később sem kapott soha, semmilyen állást, a második vetélése után pedig Karlovy Varyba utaztak fürdőkúrára, hogy kicsit megerősödjön. Gyermeke sohase lett, évek múltán egy halvaszülés végleg meggyőzte a sors akaratáról, amely valami titokzatos okból Franczi bácsi mellé rendelte őt élni, hogy mindvégig szőke árnyékként kísérje, nevessen a viccein, az agyvérzése után pedig haláláig ápolja valószínűtlen és hallgatag ragaszkodásával.
De mindez akkor még a távoli jövő volt, Miléna töretlen szépségében ragyogva lökte ki hosszú, aranyszín lábait az autóból, Franczi bácsi ugyanolyan lassan kászálódott, Dzsonicsku pedig két év után is változatlan izgalommal pattant elő, hogy mohón átölelje az első közeledő lábszárat.
Ezen a lábszáron most egy gézkötés volt, a felforrósodott kipufogó ugyanis mély, kerek sebet éget a vádlira, ha az ember elővigyázatlanul, nem terpeszben ül fel a vezető mögé a Simsonra.
-Dzsonicsku, pfuj, nem mégy el onnét!
Hát te meg mit csináltál a láboddal, angyalom?
Miléna is a kötésre nézett, meg a szüleim is, mintha most látnák először a kerek sebet.
-Én? Semmit. Motoroztam.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret