Tóth Krisztina
Élvonal
(szívet rajzoltam az üvegre)
Franci bácsi minden évben nyár elején érkezett. Idén valamiért később
jött: jócskán július közepén jártunk már, amikor megállt az autó a ház
előtt. A fekete pudli azonnal kiugrott, jóval anyám testes unokatestvére
előtt, aki csak üggyel-bajjal tudott kikászálódni tavaly óta még terebélyesebbre
nőtt pocakjával a volán mellől. A kutya azonnal az én vézna kamasz-lábszáramhoz
rohant, átölelte, és rúzs-szerűen előtekeredő rózsaszín fütykösét a zoknimhoz
dörgölte.
-Dzsonicsku, nem mész el onnét!
Franci bácsi kassai volt, ezért mindent így becézett. Gyere ide, Dzsonicsku.
Idd meg a málnicskut, Krisztinka.
Nem szerettem a málnicskut, apró magok ülepedtek a pohár aljára:
Franci bácsi anyja csinálta, aki a Hernád-parti ház alagsorában lakott
egy homályos és macskaszagú odúban. Ha Kassára mentünk, mindig le kellett
menni hozzá, hogy örüljön: ilyenkor áporodott süteményeket tett egy kistányérra,
búcsúzásnál pedig magához szorított és sóvár, bütykös ujjaival a fejemet
simogatta: maradj itt velem. Veszek neked zongorát.
Franci bácsi most sok ajándékot hozott: anyámnak cseh üvegeket, nekem
meg egy porcelán szelencét, amelynek összegömbölyödött cica volt a tetején.
Régiségboltja volt az egyik Főtérhez közeli utcában, a kutya az üvegajtó
mögül leste farkcsóválva a járókelőket. Órák ketyegtek az üzletben, kínai
vázák, nippek és ezüst képkeretek sorakoztak a zsúfolt polcokon. Magyarokkal
is kereskedett, rendszeresen átjárt a határon, hogy árut hozzon és vigyen.
Ezt-azt, mikor mit, mondogatta titokzatosan hunyorogva. Csak el ne törjön,
ugye, Dzsonicsku.
Na gyerekek, menjünk befele.
A nála huszonöt évvel fiatalabb Milena magas volt és szőke. Áttetsző
bőrén átderengő ereiben nem folyt se magyar, se szlovák, se zsidó vér,
Franci bácsi pedig éppen a válláig ért: nehezen tudtuk elképzelni, mit
szeretett az öregen, apám rosszmájú megjegyzése szerint nyilván azt gondolta,
hogy a bőre alatt is pénz van, anyám szerint pedig egyszerűen apapótlékot
látott benne, amit meg én nem tudtam felfogni, hiszen semmi apait nem tudtam
fölfedezni ebben az ormótlan, göcögve nevetgélő emberben. Úgy hittem, az
apák erősek és sportosak, de mindenekelőtt jóval fiatalabbak. Milenához
azonban semmiféle ironikus megjegyzés nem ért el, hallgatag volt, szelíd
és gyönyörű. Csodáltam a tiszta bőrét, a világító szőkeségét és titokzatosan
sugárzó nyugalmát. Órákig ült Franci bácsi mellett anélkül, hogy egyetlen
szót szólt volna, figyelte a számára szinte teljesen érthetetlen magyar
beszédet, időnként belekortyolt a poharába és mosolygott. Áno, áno.
Sajnáltam, hogy most nem jött. Valami állásinterjúra utazott Pozsonyba,
úgyse fogja megkapni, ingatta a fejét Franci bácsi, de hát hadd menjen,
no. Szegénykém.
Délben nagy volt a forróság, a felnőttek a nappaliban, lehúzott redőnyök
mögött iszogattak.
-Krisztinka, gyere már be kicsikét. Dzsonicsku, lábhoz.
Oszt milyen lett a bizonyítvány? Hoztál-e csupa egyest? -kérdezte hunyorgatva.
Elsápadtam, hogy most mi ez, mi a fenét akar ezekkel az egyesekkel,
de aztán anyámra nézve hirtelen eszembe jutott, hogy Franci bácsi ezt mindig
összekeveri, ott náluk az egyes az ötös, úgyhogy kezdtem mondani, hogy
igen, tiszta ötös lettem. Meg hogy kiváló úttörő. Hogy képzelje el,
idén megkaptam a kiváló úttörő kitüntetést és majd mehetek nyaralni, tíz
nap múlva indulok is a táborba- augusztus elején kezdődik.
Na jól van, mondta Franci bácsi. Az a lényeg, hogy tanuljál. És akkor
majd lesz belőled orvosnő, vagy mit én tudom. Mindig így mondta, mit én
tudom, az istennek nem bírta megjegyezni, hogy hogyan kell mondani, de
anyámékat láthatólag ez se zavarta, ahogy elnézték Franci bácsi más idegesítő
szokásait is, például azt, hogy vastag és húsos orrát állandóan jelentőségteljesen
szívogatta. És jársz-e már a diszkotyékába?- kérdezte még. Anyámra néztem,
mintha tőle várnám a választ, de aztán apám felelt, hogy dehogy járok,
még csak az kellene, hetedikben diszkóba.
-És a fiúk?
Volt egy szerelmem, egy nyolcadikos, aki rendszeresen megvárt az iskola
előtt, de nem ülhettem fel a Simsonjára. Féltem, az apámtól, nem is mertem,
úgyhogy a busz mellett jött mindig motorral, én meg néztem ki az ablakon
és szívet rajzoltam az üvegre. Ez persze nem tartozott Franci bácsira.
Kiküldtek, hogy csináljam meg a kávét, de aztán sokáig nem kiabáltak
értem, úgyhogy leültem a hallban és figyeltem, mit beszélnek. Előzőleg
a bácsi arról mesélt, hogy bement valami pofa az üzletébe, és aztán újra,
egyre gyakrabban, és mindig levert valamit, képzeljük el, aztán csak úgy
kilépett az ajtón. De nem szólt semmit, vagy mit én tudom, mondta, csak
nézett, aztán elment.
Ültem kint a tálcával, csipesszel toronyba raktam a kockacukrokat.
-Na. És akkor ott lenn voltunk a pincében, és ott engem megvertek.
De úgy megvertek ám, hogy az orromon jött a vér, tiszta véres volt mindenem.
Hát gondoltam, tik nem fogtok engemet megijeszteni. És akkor hallottam,
hogy ez a Milena, hogy ő kiabál, mert verik őtet is nagyon. Kérdezem őket,
hogy hát mit csinálnak a feleségemmel. Néznek rám, aztán megint ütnek,
erre gondolom, mégiscsak muszáj vagyok megkérdezni. Ők azt nem tudhatták,
de én tudtam, hogy terhes, úgyhogy mondom nekik, engedjék el nekem a Milénát.
Hát erre nem szóltak semmit, csak kimentek, azt otthagytak engem egyedül.
Eltelt egy jó darab idő, megint hallottam, hogy a Milena kiabál ám nagyon.
Aztán akkor visszajöttek, elibém tettek egy papírt, azt mondták ám, hogy
mindent lehet szépen aláírni, mert a kedves felesége, így mondták, a kedves
felesége, már úgyis mindent elmondott. Aláírom, azt mehetünk is haza.
Hát akkor engem hirtelen valami nagy nyugalom szállt meg, és tudtam,
hogy most már akármit csinálhatnak, mert ezek semmit se tudnak.
Blöffölnek.
Ezt a hibát elkövették, értitek: ha nem mondják, hogy a Milena mindent
bevallott, akkor talán el is hiszem nekik. De így rájöttem, hogy ezek semmit
se tudnak. Ingatta a fejét.
Semmit se tudnak. Mer’ a Milena olyant nem csinál.
A torony hatnál leomlott. Bevittem a kávét.
-Nyughass, Dzsonicsku, itt van ne, de ne a szőnyegen.
Feküdtem a szobámban az ágyon és elképzeltem a szerelmemet, amint verik
őt egy pincében. Aztán meghallja, hogy kiabálok, és az őröket fellökve
kiront, minden ajtót belök a folyosón és
végül rám talál. Ölbe vesz, megyünk föl a fényre. Én vagyok Milena,
hosszú szőke hajam van és ülök a szerelmem mögött a motoron.
Nem tudtam, ha két hétre elmegyek táborozni, vajon kibírja-e. Hogy
hűséges lesz-e ennyi ideig, vagy talál magának egy másik lányt, egy olyat,
akit el tud vinni a dombra motorozni és akinek nem kell sötétedésre hazamenni,
akit egész a kapuig lehet kísérni. Féltem az augusztustól, bár Franci bácsi
azt mondta, legyek büszke, hogy az élvonalba tartozhatok, meg hogy egészen
biztosan orvosnő lesz majd belőlem.
Anyám vitt ki a buszpályaudvarra a kora reggeli gyülekezőre.
Mi voltunk az elsők, tanácstalanul álltunk a bőrönddel a hűvösben, de aztán
megjött a rajvezető és bemutatott a tárnoki kislánynak, akit gyér hajú,
karikás szemű anyukája kísért. Olyan volt a bőrük, mint a sütőpapír.
Tetszett nekem ez a név, kicsit olyan volt, mint a titoknok. „Tárnok
úr, őfelsége a király hívatja”- és a tárnok siet, hogy kitárja a palota
parkra néző ablakait.
Harminchatan lettünk volna, de nem mindenki jött a buszhoz, mert volt,
akit a szülei vittek le kocsival, pedig előre mondták, hogy azt nem lehet.
Négy óra volt az út, senki nem akart énekelni. Közben fokozatosan emelkedett
a hőmérséklet, izzott a levegő, a busz nem tudott átmenni a fahídon, mely
az országútról a faluba vezetett.
Kerültünk, aztán megálltunk a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt.
Éles árnyékok imbolyogtak a fullasztó hőségben, lassan kerültek elő
a csomagok a busz gyomrából. A tárnoki kislány álmatagon körbefordult,
aztán odahányt a murvára.
A magunkkal hozott élelmiszert mind be kellett rakni a közösbe: alufóliába
csomagolt szendvicsek, zsömlék, főtt tojások gyűltek az ebédlő hosszú,
gyalult asztalán.
A csomagjainkat aztán a fal tövében álló padokra raktuk, ahol két ember
átnézte a holminkat, hogy „nem maradt-e bent valami romlandó, csoki, vagy
ilyesmi.” Közben
leültünk az ebédlő össze-vissza vésett és sikált asztalaihoz, vártuk
a levest. A rajvezető néni váratlanul visszajött- rémülten láttam, hogy
az én piros hátizsákomat tarja a kezében. Letette a padra, aztán amikor
mindenki elcsöndesedett és őt nézte, egy barna, kerek dobozkát húzott elő:
ez meg micsoda?
Kiszáradt a torkom, úgy feleltem: pirosító. Anyám vette születésnapomra,
egy kis hegyi levegő, mondta nevetve, tudta, hogy mennyire zavart sötét
bőröm állandó tompasága. A rajvezető néni elmondta, hogy itt jó levegőn,
egészséges helyen leszünk, úgyhogy erre igazán semmi szükségem nem lesz,
aztán még megkérdezte, hogy van-e valakinél orvosság, vatta, vitamin, mert
azt is nyugodtan le lehet adni, ne kelljen többször mondania.
Tízen feküdtünk egy hálóteremben, a szekrények pedig kint voltak
az előtérben.
Este kilenckor leoltották a lámpákat, az ablakok késő szürkületi téglalapjában
látni lehetett a parkban szálldosó denevéreket és a meg-megrázkódó fekete
lombokat. Reggel hatkor volt a riadó, negyed óránk volt megmosakodni, aztán
mentünk alaki gyakorlatra és zászlófelvonásra. Fél nyolckor reggeliztünk,
utána libabőrösen kocogtunk a kastély körüli úton. Csikorgott a murva,
izzadtan és mégis borzongva róttuk a köröket.
A legnagyobb nehézséget a szekrény rendberakása jelentette. Reggel
szabályosan be kellett ágyaznunk, aztán élére hajtva elpakolni a ruháinkat.
A lepedőt az ágybetét alá kellett hajtani, a párnát felrázni, a szürke
pokrócot pedig a lehetőleg ránctalanra egyengetett paplanra borítani. Ez
volt a legmacerásabb, a meghúzott takaró ugyanis folyton behuppadt, ha
meg elkészült, nem lehetett már leülni, igaz, erre nem is nagyon volt idő.
Inkább az volt a rossz, amikor nyolc és negyed kilenc között a terembe
visszaérkezve vártuk a pontozást. Aki mégis az ágyra telepedett, annak
utána sebtében kellett megigazítani, a terembe lépő csapatvezetőket ugyanis
már vigyáz állásban kellett fogadnunk. Akinek trehány volt a szekrénye,
annak az összes holmiját kiszórták a földre és kezdhette szépen újra a
hajtogatást, amíg a többiek elmentek továbbképzésre.
Jutka, aki a mellettem lévő ágyon feküdt és aki -este, a sötétben elmondta-
Pestimrén lakott, nem volt valami nagy mester az ágyazásban. Az egyik csapatvezető
gúnyos kérdésére azt felelte, hogy ez „a lepedő természetes göndörsége”.
Ebből aztán szállóige lett, nézték minden reggel, hogy hogyan ágyazott
a Jutka- ötödik nap már sírva, gombócba gyűrve dobta az ágyneműt a földre
és azt mondta, írt az anyukájának, hogy vigye haza.
Ebéd előtt hosszan álltunk sorba az orvosi szoba előtt, ahol
mindenki kapott egy C vitamint az álmos tekintetű, vézna, strandpapucsos
orvosfiútól. Több lánynak is tetszett, de
-noha egyetlen férfinevelőnk se volt- még a fantáziámban se tudtam
ráfanyalodni erre a sápadt, kese hajú fiúra, akinek kiálló szemfogai a
fizikatanárunkra emlékeztettek.
Az első hét végén a tárnoki kislány eltűnt. Senki nem tudta, hova lett-
nem láttuk, hogy érte jött volna valaki és el se köszönt senkitől. Igaz,
addig se nagyon beszélgetett velünk, és amikor este a fiúkról sugdostunk
a sötétben, amikor elmeséltem, hogy értem a szerelmem fog lejönni és motorral
visz majd haza, akkor ő többnyire a falnak fordulva aludt, az összegömbölyödött
pokrócból legalábbis ezt lehetett sejteni.
Jutka engedélyt kért, hogy átköltözzön az ő ágyára, mert ott volt egy
polc a falon, amire rögtön kirakta a kutyája fényképét meg egy csokor virágot,
amit a délutáni sétánál szedett.
Délután ugyanis kivételesen nem volt foglalkozás, hanem lementünk a
faluba: vettünk fagyit, aztán elvittek minket az Ajándékboltba, ahol mindenki
vásárolhatott valamit a szüleinek. Voltak itt képeslapok, sokan csak azt
vettek, meg lehetett falra akasztható kis faképeket is kapni, amelyekbe
bele volt égetve a Kastély rajza a falu kacskaringós betűkkel írt nevével.
Te nem találtál semmit?- kérdezte Ági néni, mire vonogattam a vállam, hogy
nincs nálam elég pénz, aztán mégiscsak kiválasztottam egy zöldellő partot
ábrázoló képeslapot.
A folyópart egyébként egyáltalán nem így festett, a holtág a vízszabályozás
miatt teljesen leapadt, a környéket állandóan belengő furcsa, rothadó pára
állítólag a szikkadó mederből szállt fel és terült szét az egész folyóvölgy
felett. Ági néni hazafelé folyamatosan magyarázott, egyszikűek, kétszikűek,
Jutka meg szedte a virágokat. Nekem fájt a vállam: nem szóltam senkinek,
pedig már napok óta volt rajta egy duzzanat, mintha megcsípte volna valami.
Éjszaka az egyik lány, egy kövér és asztmatikus hetedikes bepisilt.
Jutka vette észre. Már hajnalodott, csiripeltek a madarak, hűvösség töltötte
be a termet, kint csikorogtak a konyhások léptei a murván. Jutka felkeltette
a lányt, aki buta tekintettel ült az ágyon, és csak sokára értette meg,
hogy a lelógó, nedves lepedőt el kell valahogy tüntetni. Pizsamában toporgott,
amíg kivettük alóla, aztán Jutka kiment a mosdóba, hogy kiöblítse. A lány
közben visszafeküdt, én meg megígértem, hogy nem mondjuk meg. A kiöblített
lepedőt próbáltuk a párnája alá dugni, de kilógott, úgyhogy végül összecsavarva
egy zacskóba dugtuk és egyszerűen kidobtuk. A zörgésre közben mások is
felébredtek, úgyhogy kinéztem az ablakon, nem jön-e valaki. Ági néni szobájának
teraszáról éppen lelépett az orvos, egy szál pólóban indult a hajnali hidegben
a Kastély felé.
Még öt nap, gondoltam.
Még öt év- és akkor férjhez is mehetek.
Délután a fürdésnél észrevettem, hogy kilyukadt a vállam. Nem lehet
ezt másképp mondani, egyszerűen kilyukadt: ott, ahol addig a vörös duzzanat
volt, most egy mély, kerek lyuk tátongott és szivárgott belőle a genny.
Az orvos tűnődve vizsgálgatta, leragasztotta, aztán adott még egy C
vitamint.
Ne fürödjek, mondta, mert az nem fog jót tenni neki. Különben majd
begyógyul szépen, fűzte hozzá erőtlen hangon és elnézett a levegőbe, mintha
a széljárást kémlelné, a délutáni meleggel ugyanis megint kellemetlenül
felerősödött a holtág émelyítő, megfoghatatlan bűze.
A fürdést egyébként is utáltam: egy hatalmas betonmedence szélén kuporogtunk
a törölközőnkön, aztán sípszóra mindenki a vízbe tódult és fröcskölni kezdett,
mintha egy vidám gyerekfilm pancsolós jelenetéhez statisztálnának lelkesen.
Ültem a napon a lyukkal a vállamon és arra gondoltam, hogy jön már értem
a szerelmem motoron, hogy már itt van a faluban, áll a kovácsoltvas kapu
előtt és kérdezősködik, tudják, az a szép barna hajú lány, hát persze,
bólint a portás bácsi, a római hármas épületben van.
Éjjelre belázasodtam. Tudtam, hogy ez a láz, nagy puha árnyékokkal
és tompuló zajokkal jött, forgolódva próbáltam hűvös területeket találni
az átforrósodott lepedőn. Később elmozdultak a körvonalak, rázott a hideg,
úgyhogy tapogatózva fölkeltem és megindultam a felügyelőtanár szobája felé.
Aludt mindenki, lépegettem mezítláb az ágyak között, jól esett a kő hidegsége.
A hálóteremből a hátsó ajtón egy kis közlekedőbe lehetett lépni: egyik
oldalon a takarítószereket tartották, másik oldalon Ági néni ajtaja nyílt.
Bekopogtam, de nem jött válasz. Egy ideig tanácstalanul álldogáltam, aztán
lenyomtam a kilincset. Először az ágyra néztem, de üres volt, a homályban
csak a feldúlt ágyneműt tudtam kivenni a földre dobott ruhákkal. Ági néni
a másik oldalon, meztelenül és szenvedő arccal, négykézláb állt a földön,
közvetlenül mögötte pedig az orvos állt, mintha épp talicskázás közben
engedte volna el a lábát. A férfi lassan felém nézett, és nem tudom,
felismerte-e a sötétben az ajtóban álló alakot, nekem mindenesetre az volt
az érzésem, hogy tekintete egy pillanatra találkozott az én lázas és értetlen
tekintetemmel, aztán lassan visszafordult, mint aki csak valami jelenést
látott, én pedig óvatosan újra lenyomtam az alumíniumkilincset és visszacsuktam
az ajtót. Vártam még egy ideig, de semmiféle hang nem szűrődött ki, ami
értelmezte volna a furcsa élőképet, semmiféle mozgás, surrogás nem volt
érzékelhető, mintha az elvarázsolt kastély szereplőit lepte volna meg mozdulat
közben az álom.
Nem tudtam elaludni, sajgott a vállam, zakatolt a fejem, hányingerem
volt. Reggel
futás közben félre kellett állnom, mert hirtelen megfordult velem a
világ: a kőfalig támolyogtam, aztán leültem a földre. A sötét árnyék, amit
tegnap ilyenkor már észrevettem a füvön, most ismertem csak fel, nem levél,
hanem egy halott denevér volt. Kicsi denevér, legalábbis nekem az volt
az érzésem, egy denevérfióka. Kézbe vettem, néztem az apró, ősmadár-szerű
kapaszkodókarmokat, a finom kis bőrlemezkéket a szárnyon. Olyan volt, mint
a felvágott gomba fejében a spóralemezek: bársonyos, puha és foszlékony.
Fogtam, nem tudtam, mihez kezdjek vele, aztán beraktam egy nagy lapulevél
alá és mentem a többiek után, akik már lefutották a kötelező köröket.
Délutánra úgy felment a lázam, hogy be kellett feküdni a betegszobára,
éjszaka pedig már borogatásokat raktak rám, a vállam pedig annyira lüktetett,
hogy csak féloldalt összekuporodva bírtam feküdni.
Amikor a városi kórházban felébredtem, az első gondolatom a kis denevér
volt. Hogy vajon mi lehet vele, ott hagyták-e a levél alatt nyugodni, vagy
valaki összeszedte, amikor gereblyéztek.
Úgy döntöttem, hogy ott maradt. Úgy döntöttem, hogy csak aludt, hogy
aztán magához tért, feltámadt, hogy visszatért a Kastély padlására denevértársaihoz,
éjszaka pedig ott szálldos a parkban lebegő testvéreivel.
Apám szitkozódva emlegette az állat tanárokat és fapina, KISZ-buzi
nevelőnőket, anyám pedig riadtan csitítgatta, miközben a kisvárosi kórházban
a piros hátizsákot pakoltuk össze.
Vérmérgezésem volt, napokig tartott, amíg eléggé megerősödtem ahhoz,
hogy hazamehessek.
Anyám utána sokszor mondogatta, hogy el van képedve a szekrényemen:
élére hajtott ruhák, mintha ez nem is az ő kislánya lenne. Aki egyben veszi
le a harisnyáját a nadrággal, akinek ki kell vágni a rágógumit a hajából
és aki most lám, egyvonalba rakja le a cipőjét az előszobában.
Megkomolyodtál, látom. Ideje volt.
A vállam lassan begyógyult, a kicsi vulkán helyén gyöngyházfényű heg
lett, de még majd’ két évet kellett várnom arra, hogy valaki a délutáni
szoba homályában kigombolja a blúzomat és vigasztaló csókot nyomjon erre
az azóta is sajgó, örök foltra.
Franczi bácsi elmaradt, alig-alig írt, egy évig nem is jött, aztán
egyszercsak megírta, hogy júliusban érkezik. Olgica-mama meghalt a Hernád-parti
ház alagsorában, a szép Miléna tényleg nem kapta meg a pozsonyi állást,
ahogyan később sem kapott soha, semmilyen állást, a második vetélése után
pedig Karlovy Varyba utaztak fürdőkúrára, hogy kicsit megerősödjön. Gyermeke
sohase lett, évek múltán egy halvaszülés végleg meggyőzte a sors akaratáról,
amely valami titokzatos okból Franczi bácsi mellé rendelte őt élni, hogy
mindvégig szőke árnyékként kísérje, nevessen a viccein, az agyvérzése után
pedig haláláig ápolja valószínűtlen és hallgatag ragaszkodásával.
De mindez akkor még a távoli jövő volt, Miléna töretlen szépségében
ragyogva lökte ki hosszú, aranyszín lábait az autóból, Franczi bácsi ugyanolyan
lassan kászálódott, Dzsonicsku pedig két év után is változatlan izgalommal
pattant elő, hogy mohón átölelje az első közeledő lábszárat.
Ezen a lábszáron most egy gézkötés volt, a felforrósodott kipufogó
ugyanis mély, kerek sebet éget a vádlira, ha az ember elővigyázatlanul,
nem terpeszben ül fel a vezető mögé a Simsonra.
-Dzsonicsku, pfuj, nem mégy el onnét!
Hát te meg mit csináltál a láboddal, angyalom?
Miléna is a kötésre nézett, meg a szüleim is, mintha most látnák először
a kerek sebet.
-Én? Semmit. Motoroztam.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|