A gazdasági törvények a mentalitások és a szokások függvényében működnek, ezért fontos a különböző országokban kialakult gazdasági rendszerek nemzeti jellegzetességeinek kutatása. Sehol sem létezik az állam és a bűnöző csoportok beavatkozásától mentes tiszta kapitalizmus, de közismert a két nagy 20. századi közgazdász, Ludwig von Mises és Friedrich August von Hayek által felvázolt ideális modellje. Ezzel a modellel szeretném összehasonlítani a mai Oroszország valóságos gazdaságát, hogy érthetőbbé váljon a mi titokzatos országunk.
Tulajdon helyett hatalom
A kapitalizmus alapja - a magántulajdon, ugyanakkor Oroszországban
a magántulajdon intézménye nem tud teljes mértékben megvalósulni, mert
nincsenek garanciák a védelmére. Nálunk a magas szintű igények kielégítéséhez
nem tulajdonnal, hanem közvetlen hatalommal kell rendelkezni. A hatalom
birtoklásához egy olyan szervezet szolgálatába kell állni, amely képes
nem gazdasági jellegű kényszert alkalmazni, nem árt például állami hivatalba
lépni.
A gazdasági hatalom abban jut kifejezésre, ki rendelkezik az anyagi
javak, az energia és az információ áramlása fölött. Oroszországban a termelés
irányítója és az egyszerű munkás nem tevékenységének deklarált eredményességében
érdekelt, hanem abban, hogy a lehető legnagyobb legyen az emberek, az áruk,
a szolgáltatások, a nyersanyag, a pénz stb. mennyiségének áramlása. Minél
nagyobb ez az áramlás, annál több nyereség fordítható a személyes szükségletekre;
emiatt nem az jelent előnyt, ha takarékoskodnak az erőforrásokkal, hanem
ha minden lehetséges módon felhasználják, elrontják, tönkreteszik azokat.
Nálunk a valamennyire is jelentős magán- és álmagántulajdon egy kis
számú "elit" kezében van, és nem a termelést szolgálja, hanem a korábban
felhalmozott gazdagság eltulajdonítását és felhasználását, melynek megteremtésében
az új tulajdonosok többnyire nem vettek részt. A posztszovjet orosz mentalitástól
idegen az a gondolat, hogy érdemes volna önként befektetni hosszú távú
vállalkozásokba, de bármikor bekövetkezhet a magántulajdon erőszakos elkobzása,
ezért legális birtoklása általános veszélyforrás, és nyugtalanságot kelt
azok körében, akik birtokolják. Sokkal reményteljesebb az állam védőszárnyai
alatt szolgálatban állni, és a mindennapi szükségleteket a kincstár számlájára
kielégíteni. A nomenklatúra, az államhivatalnokok és a képviselők privilégiumait
egyáltalán nem szüntették meg, sőt, rendre bővül a kiváltságok köre.
Korlátozott felelősség
A szovjet gazdaság részleges, ám titkos privatizációja már az úgy nevezett
"pangás" éveiben, L. I. Brezsnyev főtitkársága idején megkezdődött, ám
ez a folyamat 1991 után legálissá vált, a korábbi vezetők - főnökök és
barátaik, rokonaik szűk köre érdekeinek megfelelően. Egyáltalán nem véletlen,
hogy sok állami vállalat korlátolt felelősségű társasággá és szövetkezetté
alakult (vagy neveződött) át: ezek vezetői és beosztottjaik nem felelnek
személyi tulajdonuk veszteségeiért. A részvényeken alapuló vállalkozások
munkásai nem érzik magukat tulajdonostársaknak és továbbra is kevéssé érdekeltek
a haszonban és a minőségi termelésben.
Egy sikkasztással vádolt hivatalnok vagy csődbe jutott gazdálkodó bírósági
úton elkobozható vagyonrésze jelentéktelenül kicsi ahhoz viszonyítva, mennyit
rejtett el, utalt külföldre, vagy helyezett el rokonainál és barátainál
az illető. Ráadásul lehetetlen is elvenni valakitől azt, amit elherdált,
evésre, ivásra, utazásokra költött. Egy vállalkozás vezetője a hivatalnok
helyzetét tekinti ideálisnak, amelyben a maximális hatalom minimális felelősséggel
jár, a rossz eredmények bűnét a főnökökre és a beosztottakra lehet kenni,
vagy arra, aki korábban ugyanazt a pozíciót elfoglalta.
Elkobzások és a vagyon maximuma
Az állam időnként néhány ember, sőt egész társadalmi rétegek számára
lehetővé teszi, hogy vagyont gyűjtsenek, hogy azután elvegye tőlük. Ez
gyakori eljárás volt a középkori Európában, ám Oroszországban máig változatlanul
létezik.
Rettegett Iván elvette a bojárok családi birtokait. II. Katalin cárnő
idején szekularizálták az egyház földjeit, de később a hatalmon lévők nem
akadályozták meg az egyházi tulajdon gyarapítását. A bolsevikok államosították
a földbirtokosok és a gyárosok magántulajdonát, de a NEP idején engedélyezték
a kis magánvállalkozásokat, azután pedig elkobozták a vagyonukat. A parasztoknak
megengedték, hogy vagyonra tegyenek szert, azután felszámolták a kulákságot.
A II. világháború után a pénzreform és az infláció révén kobozták el az
emberektől a megtakarításaikat. A gazdasági változások posztszovjet időszaka
hiperinflációval, a privatizációs jegyek hazugságával és pénzügyi piramisjátékokkal
kezdődött. Az 1998 augusztusában bekövetkezett pénzügyi összeomlás
volt "a gazdagok szegények elleni forradalmának" soron következő, de nem
utolsó aktusa. Nincstelenek millióinak anonim és rejtett módon történő
kifosztása hatásosabb módja a meggazdagodásnak, mintha néhány gazdagtól
vennék el nyíltan a vagyonát. Ezen is látszik, mi az, ami megkülönbözteti
az 1992-es évet 1918-tól, látható a szovjet korszakban sokat "fejlődött"
kisajátító politika eredménye. És napjainkban sem védi meg semmi a magántulajdont
az államosítástól és a privatizált vagyon visszaállamosításától. Ez abból
is látszik, milyen mohón tulajdonítja el az állam a különféle vállalatok
részvényeinek ellenőrző csomagjait.
Az oroszországi gazdaságpolitika a tolvajlást ösztönzi a dolgozók különböző
csoportjai számára, más társadalmi rétegekre, a védtelen "társadalmi" tulajdonra
és a természeti forrásokra szabadítja rá őket. Folytatódik a kolhozok,
a szovhozok, az erdőgazdaságok, a nemzeti parkok, a hétvégi telkek, kertes
villák ("dácsák") szétosztása és elbitorlása, a természetvédelmi területek
veteményeskertekké alakítása; a városi parkok, a parkerdők, az ártéri erdők,
a páratlan értékű botanikus kertek és arborétumok kivágása és beépítése.
Az állam egy gazdasági és egy adminisztratív ok miatt igyekszik rablógazdálkodásra
ösztönözni a polgárait: így nem neki kell ellátnia őket, és az emberek
könnyen manipulálhatók, ha a hatalom bírósági eljárással fenyegetőzik.
A bűnözők szokásrendje.
Oroszországban nincsenek törvényesen és a piacon saját felelősségükre
fellépő, független személyiségek; mindegyiknek kell, hogy legyen valamilyen
"fedőszerve". Mindenki, aki magánvállalkozónak tűnik - legyen bár utcai
árus vagy bankár - valójában árnyékstruktúrák által felbérelt szolga, akinek
kijelölnek egy munkahelyet, és meghatározzák, hogy a jövedelem mekkora
hányadára számíthat. A jövedelem rá eső része rendszerint több annál, mint
amennyit az államnak törvényesen befizetett adó után megtarthatott volna.
Oroszországra a törvényt nem tisztelő polgárok gazdasági versenye jellemző,
hanem olykor nemzetközi hírnévre is szert tett uralkodó csoportosulások
osztják fel az adott területet. A befolyásolási szférák határainak megvonásakor
előfordulnak gyilkosságokkal végződő leszámolások. Az orosz gazdasági rendszer
irányítása nem írott szabályok, hanem a börtönbéliekhez hasonlító
szokások, "a tolvajvilág törvényei" alapján történik, amelyeknek meghatározhatatlansága,
disszonanciája, változékonysága miatt még több konfliktus támad. A tőkemozgás
kísérőjelenségeként patakokban folyik vér. A gazdaságban a
banditizmus határozza meg az etikai normákat, amelyek teljesítését a maga
módján kikényszeríti ki. Előfordul ugyan, hogy amikor a "gazdasági bűnözők"
belefáradnak az erőszakba, előre megállapodnak abban, hogy szigorú
értelemben vett gazdasági törvények alapján oldják meg a konfliktusokat,
de ez a humánus elgondolás általában kudarcba fullad: felfedezik, hogy
nem tökéletesek és használhatatlanok a törvénykönyvek, és ami a legfontosabb:
főként maguk az államot képviselő, korrumpált hivatalnokok szegik
meg a törvényeket.
A féllegális jövedelmek olykor nem is személyi tulajdonba, hanem
földalatti alapítványhoz kerülnek, amellyel egy szabadlábon lévő, hivatásos
bűnöző rendelkezik, és ő tartja fenn a hivatalos kapcsolatokat a jogrendet
érvényesíteni hivatott szervekkel. A jövedelem efféle koncentrálása és
átcsoportosítása valahogy a hagyományos feudalizmust és a szocializmust
idézi, csak ma már nem az egész államot átfogó jelenség ez, hanem a gazdaság
bizonyos ágazataiban uralkodó tendencia; ám nálunk vitathatatlanul nem
egyéni magángazdaságok, hanem kollektív vállalkozások, szövetkezet-féleségek
léteznek. A bűnszövetkezetek részben köztulajdonban lévő pénzének átmosására
a speciálisan erre a célra létrehozott legális pénzügyi szervezetekben
kerül sor, illetve külföldre juttatják vagy ingatlanba fektetik a csalás
útján szerzett jövedelmet. Azok, akiket mi - talán helytelenül -maffiózoknak
nevezünk, magukra vállalták a szocialista gazdaság szerepköreit, felosztották
egymás között, decentralizálták, részben privatizálták, és így mintegy
tökéletesítették a szovjet parancsuralmi rendszert, amelyből ez az újabb
struktúra szervesen kifejlődött. Egyébként gyorsan a múlté lett az éjjel-nappal
kedvenc éttermében tanyázó sikeres hivatásos bűnözőről kialakult romantikus
kép. Ma a hivatásos bűnözők szerepét egyre gyakrabban a jogrend védelmével
megbízottak játsszák, akik átveszik pártfogoltjaik szokásait, sőt szóhasználatát
is, és maguk irányítják a bűnszövetkezeteket.
Egyenlőtlenség és vertikális kapcsolatrendszer
A kapitalista gazdaságban nagyrészt horizontális kapcsolatok
révén, egyenrangú partnerek között megy végbe a munkaerő, az áru,
a szolgáltatások eladása és megvásárlása, Oroszországra azonban ez
nem jellemző; nálunk az egyik fél határozza meg a feltételeket és
uralkodik, a másik pedig elfogadja ezt a helyzetet és alárendeli magát
neki.
Oroszországban a férfiak többsége éveket töltött el a hadseregben vagy
börtönben. A hagyományos orosz család, az óvoda és az iskola szintén elnyomta
a személyiséget. Most e nevelés áldozatai belevetették magukat a kereskedelembe.
Ugyanakkor a legsikeresebb üzletemberek a Komszomol és a KGB apparátusában
dolgoztak egykor, és jól megőrizték korábbi személyes kapcsolataikat és
szokásaikat. A priori feltételezhető, hogy az oroszországi üzleti életből
a továbbiakban is hiányozni fog a szabadság, a kezdeményezés, a felelősségtudat,
és nagy függőség, kényszer, felelőtlenség, a hierarchia vertikális kapcsolatai,
parancsuralom, alárendeltség jellemzi majd.
A totális diktatúrában alkalmazott közvetlen kényszert fokozatosan
az adminisztratív piac váltotta fel: állandó alkudozás a szolgáltatások
függőleges cserefolyamatában, ahol a főnök nemcsak utasít, hanem lehetővé
teszi a beosztottja számára azt is, hogy némi haszonra tegyen szert, amelyből
persze ő maga is részesül. Napjainkban csak úgy kormányozhat valaki hatékonyan
egy régiót, csak úgy irányíthat sikeresen egy gyárat, vezethet egy munkásbrigádot,
vagy egy katonai egység parancsnokaként csak úgy lehet sikeres, ha - a
dolog lényegénél fogva - bűnös egyezségre lép az adott közösség alsóbb
szintjen lévő tagjaival. A szovjet gazdaság bizonyos értelemben már a 60-as
években, Hruscsov idején piacgazdasággá vált, csakhogy az efféle, a pénz
megkerülésével, vertikálisan működő piac a liberális kapitalizmus teoretikusainak
még álmukban sem jutott eszükbe. Csak 1991 után kezdtek a szolgáltatások
"árnyékpiacán" először pénzt alkalmazni (főként USA-dollárokat - készpénzben).
Az "árnyékgazdaság"
A fejlett kapitalizmus országaiban az árnyékgazdaság tiltott
tevékenységekkel függ össze. Oroszországban az állam és a banditizmus
szimbiózisa a tekintélyes és a létezés számára nélkülözhetetlen gazdasági
tevékenységet is az "árnyékgazdaságba" kergeti. A versenyképes áruk
és szolgáltatások előteremtése csak féllegálisan valósulhat meg nálunk,
minthogy a jövedelem egy részét elrejtik, ám befizetik az
államnak az adót, másoknak pedig a követelt védelmi pénzt. A magánszektorban
kifizetett valódi munkabér rendszerint különbözik a névleges bérelszámolásokban
kimutatott összegektől. Nagyon gyorsan tönkremegy az az üzletember, iparos
vagy falusi gazda, aki lelkiismeretesen figyelembe veszi a büntető törvénykönyv
és az adórendszabályok előírásait. Oroszországban a teljes törvénytisztelet
teljes védtelenséget jelent.
A lakosság nem a szupermarketekben, butikokban, boltokban, hanem utcai
bódékban, csomagküldő szolgáltatások révén és a kiskereskedelemnek helyet
biztosító piacokon elégíti ki élelem- és ruhaszükségleteit, szerzi
be a háztartásához szükséges termékeket. Az eladók, a szállítók, a rakodómunkások
munkaidejét nem szabályozza törvény, a kereskedelemben dolgozók nem tömörülnek
szakszervezetbe, nem kötnek jogilag megfelelő munkaszerződéseket, nem biztosítanak
maguknak szolgálati időt és nyugdíjat. Ez félig "árnyéktevékenységnek"
tekinthető, még akkor is, ha a vállalkozásoknak engedéllyel rendelkező,
bejegyzett tulajdonosai vannak. A "fejlett" országokban az "árnyékgazdaság"
a "föld alá" rejtőzik, nálunk azonban szembeötlő a jelenléte - "a jogrendet
biztosító szervek" is jól látják, hiszen érdekeltek a létezésében.
Az orosz gazdasági növekedés azért tűnik, ha nem is nagynak, de az optimisták nézőpontjából szimptomatikusnak, mert az "árnyékgazdaság" egy része legálissá válik, és beleesik az adóhatóságok, tehát a statisztikai hivatalok látókörébe is. Ám az állami kontroll kiterjesztése miatt még többen tönkremennek azok közül, akik az árnyékgazdaságban tevékenykednek, és eltűnnek a még számon nem tartott termékekkel együtt. Ha egy hivatalnok a termelés bővüléséről, ugyanakkor a pénzügyi fegyelem szigorításáról ad jelentést, akkor inkább a valódi termelés csökkenésére lehet következtetni. A termelés még nagyfokú adócsökkentés hatására sem növekszik, mert semmilyen pénzügyi kedvezmény nem kárpótol a teljes legalitást és a magángazdasági tevékenység átláthatóságát kísérő halálos kockázatért.
Erőszak az üzleti életben és a partnerek megbízhatatlansága
Az árnyékgazdaságban kötött üzleteknek nincs jogi megerősítése; a szóbeli
megállapodások nem csak rossz szándék következtében bomlanak fel, hanem
gyakrabban a senkitől sem függő körülmények miatt. Azt, aki tartozik, gyakran
előre figyelmeztetik, majd "bekapcsolják a számlálószerkezetet" (gyorsan
emelkedő kamatokat számítanak fel neki), hogy rákényszerítsék a fizetségre,
és nem ritkán megverik, megkínozzák, megölik. A szenvedő fél kénytelen
ugyanígy másokból "kipréselni a tartozásukat" vagy kirabolni valakit.
A totalitarizmus után a kényszer és az erőszak eloszlott és részben
privatizálódott, de méreteiben aligha csökkent, és továbbra is a gazdasági
tevékenység irányító elve közé tartozik. Az orosz üzleti élet pionírjainak
mindig készen kell állniuk arra, hogy öljenek, vagy hogy meghalhatnak.
Ezért saját felfegyverkezett testőreik vannak, felhasználják az állami
erőszakszervezeteket és ez utóbbiak közegéből kikerült magasan képzett
hivatásos gyilkosokat.
A kapitalista ipar számára idejében kell szállítani a nyersanyagot
és az alkatrészeket, a becsület és a bizalom magas szintjén és pontosan
kell teljesíteni a feltételeket. Oroszországban a partnerek megbízhatatlansága
miatt csupán a viszonylag egyszerű tevékenységek élveznek elsőbbséget,
amelyek során az árut vagy a szolgáltatást szinte azonnal kifizetik, és
az ügyletben résztvevők személyesen érintkeznek. A bonyolultabb, hosszabb
távú, többütemű vállalkozások, szerződések, programok gyakran reménytelenek,
vagy megvalósíthatatlanok, vagy megvalósításuk sok nehézséggel jár.
Individuum helyett közösség
A törvénytelenség atmoszférájában csak a régről ismert, közeli hozzátartozókban
lehet megbízni. Az üzleti és a politikai életben reménytelennek tűnik
a barátság, ráadásul a hagyományos, patriarchális közösségekben a barátságnál
nagyobb értéke van a rokonságnak, mely meghatározott kötelezettségeket
ró a közösség tagjaira; és e kötelezettségek teljesítését kikényszerítheti
a hozzátartozókból álló bíróság. Ha az üzleti életben vállalkozik valaki,
nem árt sok családtaggal rendelkeznie, rájuk támaszkodhat, és ügyesen helyezheti
el őket a felügyelete alatt tartott kereskedelmi pontokon és útvonalakon.
Az európai területeken élő városlakóknak rendszerint nincsenek kiterjedt
családi kapcsolataik. Előnyt élveznek ezen a téren a sokgyermekes és szerteágazó
családi viszonyokkal rendelkező ázsiai etnikai csoportok.
A kriminalizálódott Oroszországban nem létezik a liberális kapitalista
gazdaságra jellemző szabad, autonóm személyiséget feltételező, egyenrangú
partnerek közötti együttműködés; inkább a "gazda" akaratát teljesítő ügynöki
tevékenység mondható tipikusnak. Bármely szférában idejében be kell
lépni egy vezetőnek alárendelt csoportosulásba. De még jobb, ha valaki
beleszületik egy közösségbe, és egy helyet örököl a kasztjában. Érdekes,
hogy a magát poszt-indusztriálisnak nyilvánító orosz főváros közegében
az iparosodás kora előtti "termelési viszonyok" a legéletképesebbek. Úgy
tűnik, a mai oroszországi viszonyok kedveznek valamiféle újközépkori, rendi-kasztszerű,
nemzetségi viszonyokon alapuló társadalmi rend kialakulásának.
Mindenre kiterjedő tevékenység szakosodás helyett
A valódi kapitalizmusban a magas szintű termelékenység annak köszönhető,
hogy létezik specializálódás és munkamegosztás. Ideális esetben
mindenki a saját szakmájában dolgozik, és a keresetéből megvesz bármilyen
árut vagy szolgáltatást. Oroszországban nem így van, a beosztottak megbízhatatlansága,
szélhámossága és a túlságosan megemelkedett árak miatt a monopolhelyzetben
lévők és közvetítőik számára kifizetődőbb, ha mindent önállóan végeznek
el.
Hétköznapokon az orosz emberek a "fő" munkahelyükön teljesítik az
"úri robotot", hétvégén és ünnepnapokon pedig közvetlenül saját magukra
és a családjukra dolgoznak. A legtöbb munkás, mérnök, hivatalnok
családja apró földtulajdonnal rendelkezik a város környékén. A "szabadidőben"
az éppen "szabadságon lévők", "a munkanélküliek", a "munkavégzésre már
képtelenek" (például a nyugdíjasok) munkáját felhasználva mezőgazdasági
termelés folyik, házak épülnek, lakásokat újítanak fel. A seftelő kereskedő
saját maga vásárolja fel és rakodja át az árut, ő maga szállítja és adja
el a megrendelőinek.
A kolhozok és a szovhozok is lemondtak arról, hogy szakosodjanak, és
a földművelés, felújítás, kereskedelem, építkezés minden lehetséges formájával
foglalkoznak. Sok ipari kombinát, tudományos kutatóintézet, katonai
egység is alkalmazottjai hasonlóan sokoldalú foglalkoztatójává kezd válni.
Minden intézmény, vállalat, hivatal arra törekszik, hogy saját műhelyei,
üzemegységei, szolgáltatásai, gépei legyenek, még ha azokat ritkán használják
is. A kapitalizmus teoretikusai rendkívül hatástalannak tartanák az ilyesfajta
munkaszervezést. Ez az "önkiszolgáló", önellátó, naturális gazdaság és
az árukompenzáció segít a túlélésben háború, gazdasági krízis és összeomlás
idején, de nem nevezhető valódi, nyugati típusú piacgazdaságnak, inkább
annak az ellenkezője.
A kisvállalkozások helyett apró vállalkozások
Az oroszországi hatalom akadályozza a nem állami eredetű legális
kisvállalkozások létrejöttét, de a hatalom alsó szintjein szolgálatban
lévők ténylegesen érdekeltek abban, hogy létezzenek elszigetelten,
jelentéktelen módon, jogtalanul tevékenykedők, hogy a jogsértésekkel
szembeni küzdelmet imitálva őket lehessen üldözni, sanyargatni kifosztani,
vagy éppen gyámkodni lehet felettük, "a szárnyuk alá" fogadhatják
őket. Ily módon a seftelő kereskedőkből élnek a "jogrendet felügyelő szervek",
a vámosok, az állami és az önkormányzati szállításokat végzők. Maga az
államigazgatás nem teszi lehetővé, hogy a kiskereskedelem legális, zsarolástól
mentes, nagyobb vállalkozássá váljon.
A mezőgazdaságban is hasonló a helyzet
Az élelmiszer-ellátást főként a falusiak és a városlakók apró háztáji
földjei és hétvégi telkei biztosítják. A nagyobb farmok létrejöttét hevesen
támadják az orosz falvak vezetői és lakói. A féltékeny és idegengyűlölő
parasztok nem tűrik, hogy a földijeik kiemelkedjenek, és az idegenek, a
máshonnan érkezők földhöz jussanak. A különálló, egy családhoz vagy egy
udvarhoz tartozó tanyák a kriminalizálódott alaphelyzet miatt lehetetlenülnek
el: előbb vagy utóbb kirabolják vagy felégetik ezeket. A falvakban és a
hétvégi házakból álló települések parcelláin működő gazdaságok nagyrészt
nem szakosítottak és nincsenek gépesítve, a terményeket főként a tulajdonos
és családtagjai fogyasztják el, a nagyvárosok piacaira szinte képtelenség
eljutni, ezt nagyon megnehezítik a konkurens nagykereskedők és a monopolhelyzetben
lévő felvásárlók. A vidéki kistermelők nem tudnak és nem is akarnak önállóan
és alulról szerveződve együttműködni, mert már amúgy is a korábbi
gazdák, a szovjet gazdasági és párt nomenklatúra tagjainak irányítása
alatt álló álszövetkezetek és álkereskedelmi társaságok tagjai. A régi
kolhozok és szovhozok földjén létrejött, önálló felelősséget nélkülöző
rabság, jobbágyság kényelmesebbnek, egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnik
az önálló gazdálkodásban szükséges teljes felelősségvállalásnál..
Egyfajta ellátást, szociális védettséget nyújtó megoldások
A kapitalista vállalatok kibocsátják a megtermelt árukat, nyereségesek,
adót és munkabért fizetnek. Nálunk sok gyárban és üzemben nem teljesülnek
ezek a legfontosabb funkciók, mégsem jutnak csődbe, nem zárnak be,
a munkásaikat pedig nem bocsátják el, sőt azok rafinált módszereket alkalmaznak
annak érdekében, hogy sok napig vagy heteken át hiányozhassanak a
munkahelyükről. Az ünnepekhez és a túlmunka után járó szabadnapokhoz egészen
könnyen hozzájárultak a várakozási idők, a részmunkaidős foglalkoztatás
és az eredeti funkciójukat vesztett szabadságolások. Ténylegesen általánossá
váltak a városok felnőtt lakossága körében is a hosszúra nyúló karácsonyi-újévi
és húsvéti-májusi szabadságok. A futószalagok és a szerszámgépek hosszú
időre leállnak a mezőgazdasági és a vadon termő növények begyűjtési időszakaiban,
a halászati idényben, és amikor az élelmiszereket elteszik télire.
A munkások és az alkalmazottak széthordják és eladják a
vállalatok vagyonát, másodlagos alapanyaggá változtatják; más üzemrészek,
műhelyek, részlegek dolgozóival cserélnek termékeket; lopott anyagból
építenek fel hétvégi házacskákat, garázsokat, fészereket; művelik a kerteket
és a veteményeket, fuvarozással és felújításokkal, utcai árusítással
tesznek szert mellékjövedelemre, miközben megmaradnak eredeti társadalmi
helyzetükben és szolgálati idejüket is megőrzik. A parasztudvar és a kolhoz
illetve a szovhoz szimbiózisa is ehhez hasonló, csak sokrétűbb és tartósabb
kapcsolaton alapszik: a család élelmet, fűtő-és építőanyagot, trágyát,
kölcsöngépeket nyer ily módon, de mindez sokkal inkább a munkaidő kárára
megy. A Szovjetuniótól örökölt gyárak és üzemek, kolhozok és szovhozok
szinte nem is termelővállalatok, sokkal inkább fogyasztásra berendezkedett,
félig-meddig bűn- és árnyékszövetkezetek, amelyek biztosítják a tagjaik
egyéni gazdasági tevékenységéhez szükséges erőforrásokat és körülményeket
- főként Szibéria szénhidrogén tartalékai terhére. Ez lényegében nem más,
mint egy sajátosan meggyökeresedett, hatásos és pozitív önfejlődésre képes
rablógazdálkodás. Ezt a rendszert persze szétverhetik a fölülről voluntarista
módon bevezetendő újabb adminisztratív reformokkal.
A szovjetkorszakban épült városok munkástelepekből állnak össze. A
gyárakhoz lakóházak, államilag fenntartott közlekedési eszközök, egészségügyi
intézmények, pihenőhelyek, mezőgazdasági farmok tartoznak. A gyárak villanytelepei
és kohói szolgáltatják az emberek számára a villanyt és a meleget;
a vállalati buszok szállítják a dolgozókat a telkükre és a horgásztanyákra,
a gyerekeket pedig a nyári táborokba. A régi nagyvárosokban - a fővárosokban,
a köztársaságok, régiók, körzetek főbb központjaiban a gyárak könnyebben
átadhatók új gazdáiknak ezzel a szociális intézményekkel ellátott, kommunális
lakószektorral együtt, de Oroszország más vidékein árverésen megvásárolni
egy ipari kombinátot nem jelent mást, mint hogy a vevő egy egész várost,
sőt régiót vesz a vállára, minden lakójával és egész környezetével
együtt; szinte ahhoz hasonlóan, ahogyan a XVIII. században lehetett gyárat
szerezni a jobbágyokkal, azok családjával, kunyhóival, veteményeseivel
és kaszálóival együtt. Ilyesfajta meglepetések várják azokat a külföldi
befektetőket, akik licitálás révén akarnak bérbe venni egy gyárat, miközben
nincsenek tisztában az orosz sajátosságokkal, és elbizakodottan hisznek
abban, hogy a piacgazdasági mechanizmusok egyformák az egész világon.
A fejlődés padkájára szorultak között nincs egyedül Oroszország
Az orosz gazdaság furcsaságainak sorra vételekor egyáltalán nem gondolom
azt, hogy Oroszország az egyedüli ilyesfajta, "a normálistól eltérő" ország
a világon, amelyik a józan ész ellenében valamilyen sajátos úton halad.
Nem, ezekkel az "oroszos" (vagy inkább "szovjet") jellemzőkkel találkozhatunk
Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Albániában, a Független Államok Közösségének
országairól már nem is beszélve. Az 1989 és 1991 között végbement antikommunista
forradalmak földrajzilag két szovjet birodalom széteséseként is értelmezhetők:
széthullott a belső birodalom - a Szovjetunió - és a külső "szocialista
tábor". Az elgyengült szörny bizony nem tudta megemészteni az idegen
civilizációk különböző időkben lenyelt darabjait. A nyugati csatlósok és
gyarmatok visszatértek Európába, a déliek és a keletiek - visszakerültek
az ázsiai középkorba. De a Szovjetuniótól örökölt "második világ"-nak az
Orosz Föderáció által irányított nagy bázisterülete megőrizte alapvető
sajátosságait.
Nem vállalkozom annak megítélésére, hogy a poszt-szocialista
pravoszláv és muzulmán országok mostani tengődésében mennyiben hibás népeik
mentalitása, és mennyiben a Szovjetunió; milyen mértékben határozta meg
Oroszország sorsát Bizánc és a tatár-mongol iga, és milyen mértékben földrajzi
elhelyezkedése és természeti adottságai. Ugyanakkor a múlt közismerten
súlyos terhe aligha teszi lehetővé, hogy a közeljövőben utolérjük az euro-atlanti
világot, amely az új ökológiai és morális kihívásokra felelve addigra maga
is a felismerhetetlenségig megváltozik. Nemkevésbé sajátos fejlődés vár
Kínára, Indiára, az iszlám térségekre és Afrika trópusi országaira. Több
mint valószínű, hogy a liberális kapitalizmus világítótornya kialszik,
mielőtt még az emberek többségének iránymutatójává válna.
Oroszország nemcsak lemaradó láncszeme az emberiség általános fejlődésének,
amelyet azért igyekszik utolérni, hanem történelme állandó és ingadozó
elemeit makacsul őrző stabil földrajzi valóság is. Az "átmeneti időszak"
mítoszának kettős propagandisztikus célja van, egyfelől a külföldi hitelek
szerzése és a befektetőknek az országba csábítása; a nincstelenné vált
"lakosságot" pedig a tíz év múlva bekövetkező gazdasági felemelkedés ígéretével
kívánják megnyugtatni. Ez a felemelkedés semmivel sem valószerűbb annál
a múltbéli igyekezetnél, amikor is húsz év alatt szerették volna felépíteni
a kommunizmust. A megroppant, de egészen még össze nem omlott gyarmatbirodalom
tehetetlenségében elherdálja meg nem újuló kulturális és természeti örökségét.
Amikor a szovjet nomenklatúra külföldön is járt fiatal nemzedéke már
szeretett volna a pártbizottságok felügyelete nélkül, szebben és szabadabban
élni, akkor jól jöttek a "disszidensek" gondolatai. A demokratizálás, liberalizálás
és a szuverenitás zászlója alatt, a sosem látott szabad kereskedelem és
szólásszabadság atmoszférájában úgy történt a vagyon és a hatalom
újraelosztása, hogy közben meggyengült az állam. A különböző régiókban
szatrapák vásárolhatták meg a hatalmat, cserébe lojálisaknak kellett maradniuk
a Kremlhez. Az 1991-es forradalom legfőbb feladatai megvalósultak, a további
reformok szükségességéről pedig azért is érdemes papolni, hogy el lehessen
vonni a figyelmet a külpolitikában érvényesülő zsarolásról. Az országon
belül folyó valódi gazdaságpolitika pedig olykor a NEP-korszak megszorításaira
emlékeztet, azokban az esetekben, amikor az egyéni gazdasági tevékenységet
elfojtják vagy speciális állami szervek ellenőrzése alá vonják, az állam
képviselői pedig vásárolják az ellenőrző részvénycsomagokat, ahogyan ez
például 2001-ben is történt.
Nincs elvi különbség a legnagyobb monopóliumok államosítása és privatizálása
között, csupán az élükön álló személyek hatásköre módosul. A "népgazdaság"
működése szempontjából teljesen mindegy, ki vezeti az energetika vagy a
közlekedés szféráját: egy magántulajdonos oligarcha, aki kisajátítható,
vagy egy miniszter, aki félreállítható; ráadásul gyakran egy ember tölti
be ezt a két szerepkört, így hát az a fontos, hogy ez a személy megfeleljen
az önkényúrnak. A mi régről ismert államkapitalizmusunk a tekintélyelvű
politikai rezsimben érdekelt, és nem törődik az emberi jogokkal.
Bizonyos piacgazdasági szabályok átvételével az elmúlt háromszáz évben
egyáltalán nem először, hanem legalább háromszor vagy négyszer láthatóan
megújult Oroszország hagyományos újraelosztásos gazdasága és a korrupción
alapuló bürokratikus-rendőri államszervezete; kulturális-civilizációs értelemben
elérte a nyugatosodás új hulláma az országot, új eszméket, technológiákat
fogadtunk be, külső pénzügyi hatások értek bennünket, beszívtuk a szabadság
importált levegőjét, ezzel hosszabbítva meg amúgy is elhúzódó agóniánkat.
VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu