stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Borisz Rodoman
Az ideális kapitalizmus és az orosz valóság
(törvények, mentalitások, szokások)
 

A gazdasági törvények a mentalitások és a szokások függvényében működnek, ezért fontos a különböző országokban kialakult gazdasági rendszerek nemzeti jellegzetességeinek kutatása. Sehol sem létezik az állam és a bűnöző csoportok beavatkozásától mentes tiszta kapitalizmus, de közismert a két nagy 20. századi közgazdász, Ludwig von Mises és Friedrich August von Hayek által felvázolt ideális modellje. Ezzel a modellel szeretném összehasonlítani a mai Oroszország valóságos gazdaságát, hogy érthetőbbé váljon a mi titokzatos országunk.

Tulajdon helyett hatalom
A kapitalizmus alapja - a magántulajdon, ugyanakkor Oroszországban a magántulajdon intézménye nem tud teljes mértékben megvalósulni, mert nincsenek garanciák a védelmére. Nálunk a magas szintű igények kielégítéséhez nem tulajdonnal, hanem közvetlen hatalommal kell rendelkezni. A hatalom birtoklásához egy olyan szervezet szolgálatába kell állni, amely képes nem gazdasági jellegű kényszert alkalmazni, nem árt például állami hivatalba lépni.
A gazdasági hatalom abban jut kifejezésre, ki rendelkezik az anyagi javak, az energia és az információ áramlása fölött. Oroszországban a termelés irányítója és az egyszerű munkás nem tevékenységének deklarált eredményességében érdekelt, hanem abban, hogy a lehető legnagyobb legyen az emberek, az áruk, a szolgáltatások, a nyersanyag, a pénz stb. mennyiségének áramlása. Minél nagyobb ez az áramlás, annál több nyereség fordítható a személyes szükségletekre; emiatt nem az jelent előnyt, ha takarékoskodnak az erőforrásokkal, hanem ha minden lehetséges módon felhasználják, elrontják, tönkreteszik azokat.
Nálunk a valamennyire is jelentős magán- és álmagántulajdon egy kis számú "elit" kezében van, és nem a termelést szolgálja, hanem a korábban felhalmozott gazdagság eltulajdonítását és felhasználását, melynek megteremtésében az új tulajdonosok többnyire nem vettek részt. A posztszovjet orosz mentalitástól idegen az a gondolat, hogy érdemes volna önként befektetni hosszú távú vállalkozásokba, de bármikor bekövetkezhet a magántulajdon erőszakos elkobzása, ezért legális birtoklása általános veszélyforrás, és nyugtalanságot kelt azok körében, akik birtokolják.  Sokkal reményteljesebb az állam védőszárnyai alatt szolgálatban állni, és a mindennapi szükségleteket a kincstár számlájára kielégíteni. A nomenklatúra, az államhivatalnokok és a képviselők privilégiumait egyáltalán nem szüntették meg, sőt, rendre bővül a kiváltságok köre.

Korlátozott felelősség
A szovjet gazdaság részleges, ám titkos privatizációja már az úgy nevezett "pangás" éveiben, L. I. Brezsnyev főtitkársága idején megkezdődött, ám ez a folyamat 1991 után legálissá vált, a korábbi vezetők - főnökök és barátaik, rokonaik szűk köre érdekeinek megfelelően. Egyáltalán nem véletlen, hogy sok állami vállalat korlátolt felelősségű társasággá és szövetkezetté alakult (vagy neveződött) át: ezek vezetői és beosztottjaik nem felelnek személyi tulajdonuk veszteségeiért.  A részvényeken alapuló vállalkozások munkásai nem érzik magukat tulajdonostársaknak és továbbra is kevéssé érdekeltek a haszonban és a minőségi termelésben.
Egy sikkasztással vádolt hivatalnok vagy csődbe jutott gazdálkodó bírósági úton elkobozható vagyonrésze jelentéktelenül kicsi ahhoz viszonyítva, mennyit rejtett el, utalt külföldre, vagy helyezett el rokonainál és barátainál az illető. Ráadásul lehetetlen is elvenni valakitől azt, amit elherdált, evésre, ivásra, utazásokra költött. Egy vállalkozás vezetője a hivatalnok helyzetét tekinti ideálisnak, amelyben a maximális hatalom minimális felelősséggel jár, a rossz eredmények bűnét a főnökökre és a beosztottakra lehet kenni, vagy arra, aki korábban ugyanazt a pozíciót elfoglalta.

Elkobzások és a vagyon maximuma
Az állam időnként néhány ember, sőt egész társadalmi rétegek számára lehetővé teszi, hogy vagyont gyűjtsenek, hogy azután elvegye tőlük. Ez gyakori eljárás volt a középkori Európában, ám Oroszországban máig változatlanul létezik.
Rettegett Iván elvette a bojárok családi birtokait. II. Katalin cárnő idején szekularizálták az egyház földjeit, de később a hatalmon lévők nem akadályozták meg az egyházi tulajdon gyarapítását. A bolsevikok államosították a földbirtokosok és a gyárosok magántulajdonát, de a NEP idején engedélyezték a kis magánvállalkozásokat, azután pedig elkobozták a vagyonukat. A parasztoknak megengedték, hogy vagyonra tegyenek szert, azután felszámolták a kulákságot. A II. világháború után a pénzreform és az infláció révén kobozták el az emberektől a megtakarításaikat. A gazdasági változások posztszovjet időszaka hiperinflációval, a privatizációs jegyek hazugságával és pénzügyi piramisjátékokkal kezdődött.  Az 1998 augusztusában bekövetkezett pénzügyi összeomlás volt "a gazdagok szegények elleni forradalmának" soron következő, de nem utolsó aktusa. Nincstelenek millióinak anonim és rejtett módon történő kifosztása  hatásosabb módja a meggazdagodásnak, mintha néhány gazdagtól vennék el nyíltan a vagyonát. Ezen is látszik, mi az, ami megkülönbözteti az 1992-es évet 1918-tól, látható a szovjet korszakban sokat "fejlődött" kisajátító politika eredménye. És napjainkban sem védi meg semmi a magántulajdont az államosítástól és a privatizált vagyon visszaállamosításától. Ez abból is látszik, milyen mohón tulajdonítja el az állam a különféle vállalatok részvényeinek ellenőrző csomagjait.
Az oroszországi gazdaságpolitika a tolvajlást ösztönzi a dolgozók különböző csoportjai számára, más társadalmi rétegekre, a védtelen "társadalmi" tulajdonra és a természeti forrásokra szabadítja rá őket. Folytatódik a kolhozok, a szovhozok, az erdőgazdaságok, a nemzeti parkok, a hétvégi telkek, kertes villák ("dácsák") szétosztása és elbitorlása, a természetvédelmi területek veteményeskertekké alakítása; a városi parkok, a parkerdők, az ártéri erdők, a páratlan értékű botanikus kertek és arborétumok kivágása és beépítése. Az állam egy gazdasági és egy adminisztratív ok miatt igyekszik rablógazdálkodásra ösztönözni a polgárait: így nem neki kell ellátnia őket, és az emberek könnyen manipulálhatók, ha a hatalom bírósági eljárással fenyegetőzik.

A bűnözők szokásrendje.
Oroszországban nincsenek törvényesen és a piacon saját felelősségükre fellépő, független személyiségek; mindegyiknek kell, hogy legyen valamilyen "fedőszerve". Mindenki, aki magánvállalkozónak tűnik - legyen bár utcai árus vagy bankár - valójában árnyékstruktúrák által felbérelt szolga, akinek kijelölnek egy munkahelyet, és meghatározzák, hogy a jövedelem mekkora hányadára számíthat. A jövedelem rá eső része rendszerint több annál, mint amennyit az államnak törvényesen befizetett adó után megtarthatott volna.
Oroszországra a törvényt nem tisztelő polgárok gazdasági versenye jellemző, hanem olykor nemzetközi hírnévre is szert tett uralkodó csoportosulások osztják fel az adott területet. A befolyásolási szférák határainak megvonásakor előfordulnak gyilkosságokkal végződő leszámolások. Az orosz gazdasági rendszer irányítása nem írott  szabályok, hanem a börtönbéliekhez hasonlító szokások, "a tolvajvilág törvényei" alapján történik, amelyeknek meghatározhatatlansága, disszonanciája, változékonysága miatt még több konfliktus támad. A tőkemozgás kísérőjelenségeként patakokban folyik vér.   A gazdaságban a banditizmus határozza meg az etikai normákat, amelyek teljesítését a maga módján kikényszeríti ki. Előfordul ugyan, hogy amikor a "gazdasági bűnözők" belefáradnak az erőszakba, előre  megállapodnak abban, hogy szigorú értelemben vett  gazdasági törvények alapján oldják meg a konfliktusokat, de ez a humánus elgondolás általában kudarcba fullad: felfedezik, hogy  nem tökéletesek és használhatatlanok a törvénykönyvek, és ami a legfontosabb: főként maguk az államot  képviselő, korrumpált hivatalnokok szegik meg a törvényeket.
A féllegális  jövedelmek olykor nem is személyi tulajdonba, hanem  földalatti alapítványhoz kerülnek, amellyel egy szabadlábon lévő, hivatásos bűnöző rendelkezik, és ő tartja fenn a hivatalos kapcsolatokat a jogrendet érvényesíteni hivatott szervekkel. A jövedelem efféle koncentrálása és átcsoportosítása valahogy a hagyományos feudalizmust és a szocializmust idézi, csak ma már nem az egész államot átfogó jelenség ez, hanem a gazdaság bizonyos ágazataiban uralkodó tendencia; ám nálunk vitathatatlanul nem egyéni magángazdaságok, hanem kollektív vállalkozások, szövetkezet-féleségek léteznek. A bűnszövetkezetek részben köztulajdonban lévő pénzének átmosására a speciálisan erre a célra létrehozott  legális pénzügyi szervezetekben kerül sor, illetve külföldre juttatják vagy ingatlanba fektetik a csalás útján szerzett jövedelmet. Azok, akiket mi - talán helytelenül -maffiózoknak nevezünk, magukra vállalták a szocialista gazdaság szerepköreit, felosztották egymás között, decentralizálták, részben privatizálták, és így mintegy tökéletesítették a szovjet parancsuralmi rendszert, amelyből ez az újabb struktúra szervesen kifejlődött. Egyébként gyorsan a múlté lett az éjjel-nappal kedvenc éttermében tanyázó sikeres hivatásos bűnözőről kialakult romantikus kép. Ma a hivatásos bűnözők szerepét egyre gyakrabban a jogrend védelmével megbízottak játsszák, akik átveszik pártfogoltjaik szokásait, sőt szóhasználatát is, és maguk irányítják a bűnszövetkezeteket.

Egyenlőtlenség és vertikális kapcsolatrendszer
A kapitalista gazdaságban nagyrészt  horizontális kapcsolatok révén, egyenrangú partnerek között megy végbe a munkaerő,  az áru, a szolgáltatások eladása  és megvásárlása, Oroszországra azonban ez nem jellemző; nálunk az egyik fél határozza meg a feltételeket és  uralkodik, a másik pedig elfogadja ezt a helyzetet és alárendeli magát neki.
Oroszországban a férfiak többsége éveket töltött el a hadseregben vagy börtönben. A hagyományos orosz család, az óvoda és az iskola szintén elnyomta a személyiséget. Most e nevelés áldozatai belevetették magukat a kereskedelembe. Ugyanakkor a legsikeresebb üzletemberek a Komszomol és a KGB apparátusában dolgoztak egykor, és jól megőrizték korábbi személyes kapcsolataikat és szokásaikat. A priori feltételezhető, hogy az oroszországi üzleti életből a továbbiakban is hiányozni fog a szabadság, a kezdeményezés, a felelősségtudat, és nagy függőség, kényszer, felelőtlenség, a hierarchia vertikális kapcsolatai, parancsuralom, alárendeltség jellemzi majd.
A totális diktatúrában alkalmazott közvetlen kényszert fokozatosan az adminisztratív piac váltotta fel: állandó alkudozás a szolgáltatások függőleges cserefolyamatában, ahol a főnök nemcsak utasít, hanem lehetővé teszi a beosztottja számára azt is, hogy némi haszonra tegyen szert, amelyből  persze ő maga is részesül. Napjainkban csak úgy kormányozhat valaki hatékonyan egy régiót, csak úgy irányíthat sikeresen egy gyárat, vezethet egy munkásbrigádot, vagy egy katonai egység parancsnokaként csak úgy lehet sikeres, ha - a dolog lényegénél fogva - bűnös egyezségre lép az adott közösség alsóbb szintjen lévő tagjaival. A szovjet gazdaság bizonyos értelemben már a 60-as években, Hruscsov idején piacgazdasággá vált, csakhogy az efféle, a pénz megkerülésével, vertikálisan működő piac a liberális kapitalizmus teoretikusainak még álmukban sem jutott eszükbe. Csak 1991 után kezdtek a szolgáltatások "árnyékpiacán" először pénzt alkalmazni (főként USA-dollárokat - készpénzben).

Az "árnyékgazdaság"
A fejlett kapitalizmus országaiban az árnyékgazdaság  tiltott tevékenységekkel függ össze.  Oroszországban az állam és a banditizmus szimbiózisa a tekintélyes és a létezés számára nélkülözhetetlen gazdasági tevékenységet is az "árnyékgazdaságba" kergeti. A versenyképes  áruk és szolgáltatások előteremtése csak féllegálisan  valósulhat meg nálunk,  minthogy a jövedelem egy részét  elrejtik, ám  befizetik az  államnak az adót, másoknak pedig a követelt védelmi pénzt. A magánszektorban kifizetett valódi munkabér rendszerint különbözik a névleges bérelszámolásokban kimutatott összegektől. Nagyon gyorsan tönkremegy az az üzletember, iparos vagy falusi gazda, aki lelkiismeretesen figyelembe veszi a büntető törvénykönyv és az adórendszabályok előírásait. Oroszországban a teljes törvénytisztelet teljes védtelenséget jelent.
A lakosság nem a szupermarketekben, butikokban, boltokban, hanem utcai bódékban, csomagküldő szolgáltatások révén és a kiskereskedelemnek helyet biztosító piacokon elégíti ki élelem- és  ruhaszükségleteit, szerzi be a háztartásához szükséges termékeket. Az eladók, a szállítók, a rakodómunkások munkaidejét nem szabályozza törvény, a kereskedelemben dolgozók nem tömörülnek szakszervezetbe, nem kötnek jogilag megfelelő munkaszerződéseket, nem biztosítanak maguknak szolgálati időt és nyugdíjat.  Ez félig "árnyéktevékenységnek" tekinthető, még akkor is, ha a vállalkozásoknak engedéllyel rendelkező, bejegyzett tulajdonosai vannak. A "fejlett" országokban az "árnyékgazdaság" a "föld alá" rejtőzik, nálunk azonban szembeötlő a jelenléte - "a jogrendet biztosító szervek" is jól látják, hiszen érdekeltek a létezésében.

Az  orosz  gazdasági növekedés azért tűnik, ha nem is nagynak, de az optimisták  nézőpontjából szimptomatikusnak, mert az "árnyékgazdaság"  egy része  legálissá válik, és beleesik az adóhatóságok, tehát a statisztikai  hivatalok  látókörébe is. Ám az állami kontroll kiterjesztése miatt még többen tönkremennek azok közül, akik az árnyékgazdaságban tevékenykednek, és eltűnnek a még számon nem tartott termékekkel együtt. Ha egy hivatalnok a termelés bővüléséről, ugyanakkor a pénzügyi fegyelem szigorításáról ad jelentést, akkor inkább a valódi termelés csökkenésére lehet következtetni. A termelés még nagyfokú adócsökkentés hatására sem növekszik, mert semmilyen pénzügyi kedvezmény nem kárpótol a teljes legalitást és a magángazdasági tevékenység átláthatóságát kísérő halálos kockázatért.

Erőszak az üzleti életben és a partnerek megbízhatatlansága
Az árnyékgazdaságban kötött üzleteknek nincs jogi megerősítése; a szóbeli megállapodások nem csak rossz szándék következtében bomlanak fel, hanem gyakrabban a senkitől sem függő körülmények miatt. Azt, aki tartozik, gyakran előre figyelmeztetik, majd "bekapcsolják a számlálószerkezetet" (gyorsan emelkedő kamatokat számítanak fel neki), hogy rákényszerítsék a fizetségre, és nem ritkán megverik, megkínozzák, megölik. A szenvedő fél kénytelen ugyanígy másokból "kipréselni a tartozásukat" vagy kirabolni valakit.
A totalitarizmus után a kényszer és az erőszak eloszlott és részben privatizálódott, de méreteiben aligha csökkent, és továbbra is a gazdasági tevékenység irányító elve közé tartozik. Az orosz üzleti élet pionírjainak mindig készen kell állniuk arra, hogy öljenek, vagy hogy meghalhatnak. Ezért saját felfegyverkezett testőreik vannak, felhasználják az állami erőszakszervezeteket és ez utóbbiak közegéből kikerült magasan képzett hivatásos gyilkosokat.
A kapitalista ipar számára idejében kell szállítani a nyersanyagot és az alkatrészeket, a becsület és a bizalom magas szintjén és pontosan kell teljesíteni a feltételeket. Oroszországban a partnerek megbízhatatlansága miatt csupán a viszonylag egyszerű tevékenységek élveznek elsőbbséget, amelyek során az árut vagy a szolgáltatást szinte azonnal kifizetik, és az ügyletben résztvevők személyesen érintkeznek. A bonyolultabb, hosszabb távú, többütemű vállalkozások, szerződések, programok gyakran reménytelenek, vagy megvalósíthatatlanok, vagy megvalósításuk sok nehézséggel jár.

Individuum helyett közösség
A törvénytelenség atmoszférájában csak a régről ismert, közeli hozzátartozókban lehet megbízni.  Az üzleti és a politikai életben reménytelennek tűnik a barátság, ráadásul a hagyományos, patriarchális közösségekben a barátságnál nagyobb értéke van a rokonságnak, mely meghatározott kötelezettségeket ró a közösség tagjaira; és e kötelezettségek teljesítését kikényszerítheti a hozzátartozókból álló bíróság. Ha az üzleti életben vállalkozik valaki, nem árt sok családtaggal rendelkeznie, rájuk támaszkodhat, és ügyesen helyezheti el őket a felügyelete alatt tartott kereskedelmi pontokon és útvonalakon. Az európai területeken élő városlakóknak rendszerint nincsenek kiterjedt családi kapcsolataik. Előnyt élveznek ezen a téren a sokgyermekes és szerteágazó családi viszonyokkal rendelkező ázsiai etnikai csoportok.
A kriminalizálódott Oroszországban nem létezik a liberális kapitalista gazdaságra jellemző szabad, autonóm személyiséget feltételező, egyenrangú partnerek közötti együttműködés; inkább a "gazda" akaratát teljesítő ügynöki tevékenység mondható tipikusnak. Bármely szférában idejében  be kell lépni egy  vezetőnek alárendelt csoportosulásba. De még jobb, ha valaki beleszületik egy közösségbe, és egy helyet örököl a kasztjában.  Érdekes, hogy a magát poszt-indusztriálisnak nyilvánító orosz főváros közegében az iparosodás kora előtti "termelési viszonyok" a legéletképesebbek. Úgy tűnik, a mai oroszországi viszonyok kedveznek valamiféle újközépkori, rendi-kasztszerű, nemzetségi viszonyokon alapuló társadalmi rend kialakulásának.

Mindenre kiterjedő tevékenység szakosodás helyett
A valódi kapitalizmusban a magas szintű termelékenység annak köszönhető, hogy létezik  specializálódás és munkamegosztás.  Ideális esetben mindenki a saját szakmájában dolgozik, és a keresetéből megvesz bármilyen árut vagy szolgáltatást. Oroszországban nem így van, a beosztottak megbízhatatlansága, szélhámossága és a túlságosan megemelkedett árak miatt a monopolhelyzetben lévők és közvetítőik  számára kifizetődőbb, ha mindent önállóan végeznek el.
Hétköznapokon az orosz emberek a "fő" munkahelyükön teljesítik az  "úri robotot", hétvégén és ünnepnapokon pedig közvetlenül saját magukra és a  családjukra dolgoznak. A legtöbb munkás, mérnök, hivatalnok családja apró földtulajdonnal rendelkezik a város környékén. A "szabadidőben" az éppen "szabadságon lévők", "a munkanélküliek", a "munkavégzésre már képtelenek" (például a nyugdíjasok) munkáját felhasználva mezőgazdasági termelés folyik, házak épülnek, lakásokat újítanak fel. A seftelő kereskedő saját maga vásárolja fel és rakodja át az árut, ő maga szállítja és adja el a megrendelőinek.
A kolhozok és a szovhozok is lemondtak arról, hogy szakosodjanak, és a földművelés, felújítás, kereskedelem, építkezés minden lehetséges formájával foglalkoznak.  Sok ipari kombinát, tudományos kutatóintézet, katonai egység is alkalmazottjai hasonlóan sokoldalú foglalkoztatójává kezd válni. Minden intézmény, vállalat, hivatal arra törekszik, hogy saját műhelyei, üzemegységei, szolgáltatásai, gépei legyenek, még ha azokat ritkán használják is. A kapitalizmus teoretikusai rendkívül hatástalannak tartanák az ilyesfajta munkaszervezést. Ez az "önkiszolgáló", önellátó, naturális gazdaság és az árukompenzáció segít a túlélésben háború, gazdasági krízis és összeomlás idején, de nem nevezhető valódi, nyugati típusú piacgazdaságnak, inkább annak az ellenkezője.

A kisvállalkozások helyett apró vállalkozások
Az oroszországi hatalom akadályozza a nem állami eredetű  legális kisvállalkozások létrejöttét, de a hatalom alsó szintjein szolgálatban lévők  ténylegesen érdekeltek abban, hogy létezzenek elszigetelten, jelentéktelen módon,  jogtalanul tevékenykedők, hogy a jogsértésekkel szembeni küzdelmet imitálva őket lehessen üldözni, sanyargatni kifosztani, vagy éppen gyámkodni lehet felettük, "a  szárnyuk alá" fogadhatják őket. Ily módon a seftelő kereskedőkből élnek a "jogrendet felügyelő szervek", a vámosok, az állami és az önkormányzati szállításokat végzők. Maga az államigazgatás nem teszi lehetővé, hogy a kiskereskedelem legális, zsarolástól mentes, nagyobb vállalkozássá váljon.

A mezőgazdaságban is hasonló a helyzet
Az élelmiszer-ellátást főként a falusiak és a városlakók apró háztáji földjei és hétvégi telkei biztosítják. A nagyobb farmok létrejöttét hevesen támadják az orosz falvak vezetői és lakói. A féltékeny és idegengyűlölő parasztok nem tűrik, hogy a földijeik kiemelkedjenek, és az idegenek, a máshonnan érkezők földhöz jussanak. A különálló, egy családhoz vagy egy udvarhoz tartozó tanyák a kriminalizálódott alaphelyzet miatt lehetetlenülnek el: előbb vagy utóbb kirabolják vagy felégetik ezeket. A falvakban és a hétvégi házakból álló települések parcelláin működő gazdaságok nagyrészt nem szakosítottak és nincsenek gépesítve, a terményeket főként a tulajdonos és családtagjai fogyasztják el, a nagyvárosok piacaira szinte képtelenség eljutni, ezt nagyon megnehezítik a konkurens nagykereskedők és a monopolhelyzetben lévő felvásárlók. A vidéki kistermelők nem tudnak és nem is akarnak önállóan  és alulról szerveződve  együttműködni, mert már amúgy is a korábbi gazdák, a  szovjet gazdasági és párt nomenklatúra tagjainak irányítása alatt álló álszövetkezetek és álkereskedelmi társaságok tagjai. A régi kolhozok és szovhozok földjén létrejött, önálló felelősséget nélkülöző rabság, jobbágyság kényelmesebbnek, egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnik az önálló gazdálkodásban szükséges teljes felelősségvállalásnál..

Egyfajta ellátást, szociális védettséget nyújtó megoldások
A kapitalista vállalatok kibocsátják a megtermelt árukat, nyereségesek, adót és munkabért fizetnek. Nálunk sok gyárban és üzemben nem teljesülnek ezek a legfontosabb funkciók, mégsem jutnak csődbe,  nem zárnak be, a munkásaikat pedig nem bocsátják el, sőt azok rafinált módszereket alkalmaznak annak érdekében, hogy sok napig vagy  heteken át hiányozhassanak a munkahelyükről. Az ünnepekhez és a túlmunka után járó szabadnapokhoz egészen könnyen hozzájárultak a várakozási idők, a részmunkaidős foglalkoztatás és az eredeti funkciójukat vesztett szabadságolások. Ténylegesen általánossá váltak a városok felnőtt lakossága körében is a hosszúra nyúló karácsonyi-újévi és húsvéti-májusi szabadságok. A futószalagok és a szerszámgépek hosszú időre leállnak a mezőgazdasági és a vadon termő növények begyűjtési időszakaiban, a halászati idényben, és amikor az élelmiszereket elteszik télire.
A munkások és az alkalmazottak  széthordják  és eladják a vállalatok vagyonát, másodlagos alapanyaggá változtatják;  más üzemrészek, műhelyek, részlegek dolgozóival cserélnek  termékeket; lopott anyagból építenek fel hétvégi házacskákat, garázsokat, fészereket; művelik a kerteket és a veteményeket, fuvarozással és felújításokkal, utcai árusítással  tesznek szert mellékjövedelemre, miközben megmaradnak eredeti társadalmi helyzetükben és szolgálati idejüket is megőrzik. A parasztudvar és a kolhoz illetve a szovhoz szimbiózisa is ehhez hasonló, csak sokrétűbb és tartósabb kapcsolaton alapszik: a család élelmet, fűtő-és építőanyagot, trágyát, kölcsöngépeket nyer ily módon, de mindez sokkal inkább a munkaidő kárára megy.  A Szovjetuniótól örökölt gyárak és üzemek, kolhozok és szovhozok szinte nem is termelővállalatok, sokkal inkább fogyasztásra berendezkedett, félig-meddig bűn- és árnyékszövetkezetek, amelyek biztosítják a tagjaik egyéni gazdasági tevékenységéhez szükséges erőforrásokat és körülményeket - főként Szibéria szénhidrogén tartalékai terhére. Ez lényegében nem más, mint egy sajátosan meggyökeresedett, hatásos és pozitív önfejlődésre képes rablógazdálkodás. Ezt a rendszert persze szétverhetik a fölülről voluntarista módon bevezetendő újabb adminisztratív reformokkal.
A szovjetkorszakban épült városok munkástelepekből állnak össze. A gyárakhoz lakóházak, államilag fenntartott közlekedési eszközök, egészségügyi intézmények, pihenőhelyek, mezőgazdasági farmok tartoznak. A gyárak villanytelepei és kohói szolgáltatják  az emberek számára a villanyt és a meleget; a vállalati buszok szállítják a dolgozókat  a telkükre és a horgásztanyákra, a gyerekeket pedig a nyári táborokba. A régi nagyvárosokban - a fővárosokban, a köztársaságok, régiók, körzetek  főbb központjaiban a gyárak könnyebben átadhatók új gazdáiknak ezzel a szociális intézményekkel ellátott, kommunális lakószektorral együtt, de Oroszország  más vidékein árverésen megvásárolni egy ipari kombinátot nem jelent mást, mint hogy a vevő egy egész várost, sőt  régiót vesz a  vállára, minden lakójával és egész környezetével együtt; szinte ahhoz hasonlóan, ahogyan a XVIII. században lehetett gyárat szerezni a jobbágyokkal, azok családjával, kunyhóival, veteményeseivel és kaszálóival együtt. Ilyesfajta meglepetések várják azokat a  külföldi befektetőket, akik licitálás révén akarnak bérbe venni egy gyárat, miközben nincsenek tisztában az orosz sajátosságokkal, és elbizakodottan hisznek abban, hogy a piacgazdasági mechanizmusok egyformák az egész világon.

A fejlődés padkájára szorultak között nincs egyedül Oroszország
Az orosz gazdaság furcsaságainak sorra vételekor egyáltalán nem gondolom azt, hogy Oroszország az egyedüli ilyesfajta, "a normálistól eltérő" ország a világon, amelyik a józan ész ellenében valamilyen sajátos úton halad. Nem, ezekkel az "oroszos" (vagy inkább "szovjet")  jellemzőkkel találkozhatunk Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Albániában, a Független Államok Közösségének  országairól már nem is beszélve. Az 1989 és 1991 között végbement antikommunista forradalmak földrajzilag két szovjet birodalom széteséseként is értelmezhetők: széthullott a belső birodalom - a Szovjetunió - és a külső "szocialista tábor".  Az elgyengült szörny bizony nem tudta megemészteni az idegen civilizációk különböző időkben lenyelt darabjait. A nyugati csatlósok és gyarmatok visszatértek Európába, a déliek és a keletiek - visszakerültek az ázsiai középkorba. De a Szovjetuniótól örökölt "második világ"-nak az Orosz Föderáció által irányított nagy bázisterülete megőrizte alapvető sajátosságait.
Nem vállalkozom annak megítélésére, hogy a poszt-szocialista  pravoszláv és muzulmán országok mostani tengődésében mennyiben hibás népeik mentalitása, és mennyiben a Szovjetunió; milyen mértékben határozta meg Oroszország sorsát Bizánc és a tatár-mongol iga, és milyen mértékben földrajzi elhelyezkedése és természeti adottságai. Ugyanakkor a múlt közismerten súlyos terhe aligha teszi lehetővé, hogy a közeljövőben utolérjük az euro-atlanti világot, amely az új ökológiai és morális kihívásokra felelve addigra maga is a felismerhetetlenségig megváltozik. Nemkevésbé sajátos fejlődés vár Kínára, Indiára, az iszlám térségekre és Afrika trópusi országaira. Több mint valószínű, hogy a liberális kapitalizmus világítótornya kialszik, mielőtt még az emberek többségének iránymutatójává válna.
Oroszország nemcsak lemaradó láncszeme az emberiség általános fejlődésének, amelyet azért igyekszik utolérni, hanem történelme állandó és ingadozó elemeit makacsul őrző stabil földrajzi valóság is. Az "átmeneti időszak" mítoszának kettős propagandisztikus célja van, egyfelől a külföldi hitelek szerzése és a befektetőknek az országba csábítása; a nincstelenné vált "lakosságot" pedig a tíz év múlva bekövetkező gazdasági felemelkedés ígéretével kívánják megnyugtatni. Ez a felemelkedés semmivel sem valószerűbb annál a múltbéli igyekezetnél, amikor is húsz év alatt szerették volna felépíteni a kommunizmust. A megroppant, de egészen még össze nem omlott gyarmatbirodalom tehetetlenségében elherdálja meg nem újuló kulturális és természeti örökségét.
Amikor a szovjet nomenklatúra külföldön is járt fiatal nemzedéke már szeretett volna a pártbizottságok felügyelete nélkül, szebben és szabadabban élni, akkor jól jöttek a "disszidensek" gondolatai. A demokratizálás, liberalizálás és a szuverenitás zászlója alatt, a sosem látott szabad kereskedelem és szólásszabadság atmoszférájában  úgy történt a vagyon és a hatalom újraelosztása, hogy közben meggyengült  az állam. A különböző régiókban szatrapák vásárolhatták meg a hatalmat, cserébe lojálisaknak kellett maradniuk a Kremlhez. Az 1991-es forradalom legfőbb feladatai megvalósultak, a további reformok szükségességéről pedig azért is érdemes papolni, hogy el lehessen vonni a figyelmet a külpolitikában érvényesülő zsarolásról. Az országon belül folyó  valódi gazdaságpolitika pedig olykor a NEP-korszak megszorításaira  emlékeztet, azokban az esetekben, amikor  az egyéni gazdasági tevékenységet elfojtják vagy speciális állami szervek ellenőrzése alá vonják, az állam képviselői pedig vásárolják az ellenőrző részvénycsomagokat, ahogyan ez például 2001-ben is történt.
Nincs elvi különbség a legnagyobb monopóliumok államosítása és privatizálása között, csupán az élükön álló személyek hatásköre módosul. A "népgazdaság" működése szempontjából teljesen mindegy, ki vezeti az energetika vagy a közlekedés szféráját: egy magántulajdonos oligarcha, aki kisajátítható, vagy egy miniszter, aki félreállítható; ráadásul gyakran egy ember tölti be ezt a két szerepkört, így hát az a fontos, hogy ez a személy megfeleljen az önkényúrnak. A mi régről ismert államkapitalizmusunk a tekintélyelvű politikai rezsimben érdekelt, és nem törődik az emberi jogokkal.
Bizonyos piacgazdasági szabályok átvételével az elmúlt háromszáz évben egyáltalán nem először, hanem legalább háromszor vagy négyszer láthatóan megújult Oroszország hagyományos újraelosztásos gazdasága és a korrupción alapuló bürokratikus-rendőri államszervezete; kulturális-civilizációs értelemben elérte a nyugatosodás új hulláma az országot, új eszméket, technológiákat fogadtunk be, külső pénzügyi hatások értek bennünket, beszívtuk a szabadság importált levegőjét, ezzel hosszabbítva meg amúgy is elhúzódó agóniánkat.

                                                    VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret