stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Agnieszka Drotkiewicz
Párizs London Dachau
 

Ahogy akarod, mondod, és eloltod a lámpát, lehet, hogy én oltom el, lehet, hogy mindketten eloltunk egy-egy lámpát. (Meg)csókollak. Over and over and over and over again. A nyakad, a tarkód, a karod, könyököd, aztán a vállad, a térdhajlatod, megint a nyakad, a lábad, a combod kétszer, aztán még ötször, megint a combod. A Kelvin Klein-alsó már rég a fűtőtest alatt hever. Hallgatom, ahogy lélegzel, dalokat hallok, mindenféle dalokat, nem tudom, mikor kezdek imádkozni. Hozzád, az élethez. Kinyújtom a karom, a nyakad keresem, talán meg is fogom a kezed, de két külön világban vagyunk. A Határok Nélkül bárban. Én - az élet királynője, én - ezer árgus szem, én - a végtelen hitelkártyája, én - a pohár vízben kinyíló örökzöld növény.
Sans frontiers.
All is full of love. Kyrie eleison.
Így történt.
Én — utána összegömbölyödtem az ágy végében, és még a lábadat simogattam, a nyelvemmel megérintem hirtelen oly idegennek tűnő szájpadlásomat.
Kérsz egy csokit, kérdezed. Nem, nem kérek csokit.
Nem bírok most csokit enni. Nem bírok. Ugyan, az előbb egy csomó kalóriát elégettél, jót tesz.
És megérezni a bőröd ízét és illatát, a füled mögött, a térdhajlatban. És megérezni ezt a csodálatos egységet, amikor te kifújod a levegőt, én beszívom.
Feléd nyújtom a kezem.
Rendben, mondod, ha ennyire akarod, megteszem. Megteszem, hogy már soha többé ne akarjad.
Egyetlen csók nélkül, egyetlen szó nélkül, úgy csinálod, hogy már soha ne akarjam, hogy már semmi mást ne akarjak, csak elfelejteni.
Nem felejtem el.
A szerelemtől megfosztott szerelem is misztérium, csakhogy olyan, mintha beesnénk egy idegen esküvőre, sírsz, pedig nincs is jogod. Én sírok, jogcím nélkül egyenesen az arcodba sírok, a könnyem végigfolyik a párnán, a csodálkozástól, a félelemtől, az elragadtatástól, az elragadtatástól...

Aztán ott, azon a párnán, az arcomat a válladba fúrom, és eljön a szatori.  Ebben a pillanatban megértek mindent, mindenbe beleegyezem, minden helyes, minden jó, hallom a narrátor hangját, azt hiszem, Krzysztof Pieczyński, ne félj, Basia, nem szalasztasz el semmit, a szerelmed elveszi tőled azt, amire szüksége van, ne félj, hogy túl nagy lesz a csönd, ha meggyőződik róla, hogy hallod, azt mondja majd: közepesen erőset, citrommal, és ne feledd, fél kanál cukorral, se többel, se kevesebbel; azt mondja majd, akkor hatkor a szokásos helyen, ő maga fogja a kezedet behúzni a zsebébe, lenyomja a fejed, szétnyitja az ajkát, hogy ne lehessenek kétségeid. És ha ezt nem teszi, akkor nyilván nem erre van szüksége, csak ennyi, aludj nyugodtan, Florence Nightingale, vége a műszaknak, jól szerepeltél, meglesz a jutalma, egy csomag kávé és mandarin az ünnepekre, új törölköző nőnapra, nőkrachra, lanolinos szappan, kakaós nápolyi...Törölgesd meg vattával, kicsit csípni fog, nagyon jól csinálod. Tedd a szerelmet standbyra, esetleg rámosolyoghatsz, fordulj el a képernyőtől, egy halvány mosoly, ne legyen túl széles, az erős mimika előnytelen. És most csöndet, csöndet, mire való az a sok szó, silencio, silentium, csak így, szavak nélkül.
És akkor már nem cirógatod többé a hajam, de lehet, hogy csak lelassulnak a mozdulataid, én meg arra gondolok, hogy ha most vége, akkor hanyadszor történik ez, és még hányszor fog megtörténni.
Basia, mondod.
Igen?
Csinálsz nekem egy "édes pillanatot"?
Persze.

Kimegyek a konyhába, keresem az erdei gyümölcsös "édes pillanatot". Ez a kedvenced. Kóstold meg a többi ízt is, biztat Oetker doktor, a málnást, nugátost és az amarettót... Óvakodj a többi íztől. Vizet töltök a forralóba. Várom, hogy felforrjon. Egy csipet édes pillanatot teszek a nyelvemre. Csíp.
Önfeladó szerelem?
De miért nem érti meg senki, hogy egy fiút szájon csókolni olyan, mint amikor friss oxigénhez jutunk?
Önfeladó szerelem, ugye?
Aranyláz, ajándékőrület, nagylelkűségi hisztéria, licitálás, horror vacui, dollárral rágyújtani, pezsgőben fürdeni, adományvázlat, barokk tobzódás, too much of good things could be wonderful, minden összekeveredett bennem. Átadtam a saját adagomat, szendvicseket kentem neked, megengedtem, hogy előttem fürödj, feltörültem utánad a fürdőszobát, vacsorát főztem: mai ikon, a nőstény rituálisan elkészíti a hím táplálékát, bogyókat szed, levest forral, világos társadalmi szerepek, amerikai étvágy.
Nagyon porhanyós tésztát sütöttem, nyeltem a könnyeimet, föltettem egy kávét, bort hoztam és pezsgőkoktélokat, minden ajándéknak drágábbnak kellett lennie az előzőnél, a gyerekek nevetésével kezdődik, végül láng-angyalok és jég. Cukorkát hoztam és képeslapokat (Mit csinálsz?  Hogyhogy mit, beidegzem a pavlovi reflexet, hogy örülj, ha megpillantasz). Először mindössze a szabad délutánjaimat adtam neked (mindent odaadnék azért, hogy megint így legyen), aztán jöttek magam készítette ajándékok, installációk, lemondások mézeskalácsai, a szerelem porhanyós tésztája, ötfogásos vacsorák, több takaró, több levegő, Dior Higher kölni, Burberry sál, könnyek a szélben, kívánságműsor: and it is only you.
A víz felforrt.
Nem kellett volna megkavarnod, mondod. Megcsináltam volna. Jobban.

Erósz Thanatosz Biosz
Kiköpök egy pókot az asztalra. Milyen nagy, mondja Maja.
A szájához emeli a forró csokit. Valeriána-szaga van, fintorog. Miből csinálják ezt?
Nem válaszolok, kezemet a napfoltra teszem, kiköpöm a következő pókot. Már hét pók mászkál az asztalunkon.
Ba¶ka, ne csináld. Már alig van hely.
Tényleg.
Jön a pincér a ronggyal. Nem, még ne. Kiteregetem a Cityt.
Elvihetek már valamit?
Nézzük a hideg csokit a csésze alján.
Ott van még valami, mondom. Az alján.
Az alján?
A legalján.
Aha. Hozhatok még valamit nektek?
Talán, mondja Maja. Egyáltalán nem zárható ki.
Egy kakaót kérek.
Habos kakaót, mondja. A tejszínhab legyen fahéjjal megszórva. Kavard fel és kóstold meg, jó-e. Rendben?
Azt hiszem, az ANTSZ megbüntetne.
Kóstold meg, jó?
Rendben. Nagyon jó, mondja a pincér. Ez ugyanaz a Thome York-like fiú, most már megismerem. Nem fog ellenállni. Senki sem tud Majának ellenállni, és senki sem jut ki innen élve. Maja úgy néz ki, mintha egy Vermeer-képről lépett volna elő, a sötétvörös hajával, egyenes frufrujával, meggyszínű kasmírpulóverében és csipkeszoknyában.
A kávézó nagyon dögös, nagyon világos és nagyon zsúfolt. Az ünnepi dekoráció a melegség érzetét imitálja.
Tetszel neki, neveti el magát Maja.
Aha.
Mi bajod van?
Tudom is én, közben a pókokat bámulom.
Nézd csak meg, bökök rá az egyikre az ujjammal, ez kárminpiros.
Ba¶ka, hagyd abba. Már megint?
Mindig ugyanez van. Lubickolsz a fényben, semmi láz, semmi ájulás. Olykor szeretnek. Nem gyötörnek és nem gyötörsz. Nem szeretnek.
Szóval most ez van, mondja Maja. Kár. A férfiak olyan értetlenek.
Maja, Maja. Azok a néma napok, amikor bezár a pincébe. Izoláció, hibernálás, karantén. Agyonütni az időt. Haldokolni a szabad ég alatt.
Splendid isolation, nemde?
Alszol, mintha agyonütöttek volna, álmodban kiráz a hideg.
Járkálsz a celládban. Megpróbálod elnyomni Virginia Woolf elégedett csettintéseit. Hideglelés. Vég nélküli múltidézés, mivel sérthettem meg, amikor megjelent, mit csinálhattam ennyire rosszul. Állni a tükör előtt, csipkedni a saját arcunkat, csipkedni a combunkat. Megállapítani, hogy ideje volna végre leszokni erről a szerelemről.
Basia, Basia. Maja megsimogatja az arcomat.

Hazaindulok. Nekimegyek a járókelőknek, vigaszt keresek az almáskofa tekintetében, sírok az Empik parfüméria falán lévő Nude-reklámtól.

               KERTÉSZ NOÉMI FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret