Oroszországgal először tizenegy éve szakítottam. Egész télen és 1992
tavaszának elején a "Moszkoviadát" írtam - nem feltétlenül a legjobb, de
mindenképpen a legszenvedélyesebb regényemet. A dolog a régimódi eleganciájú
és burzsoá kényelmű "Waldbert" villában történt, a Starnbergi tó mellett,
München, a babagépek és sok más csábítás közelében. A geopolitikai választék
tehát híján volt minden különösebb kilengésnek: Nyugat, Nyugat és megintcsak
az. Mivel regényemet rémregényként határoztam meg, Oroszország, és mindenekelőtt
Moszkva szükségképpen rémséges színezetet kapott benne. A regénybeli szenvedély
minden intenzitása, ma úgy tűnik, a valóságos (nyugati, bajor) és az elképzelt
(keleti, moszkvai) világ összeütközéséből fakadt. Az utóbbi, bár még teljesen
friss volt az emlékezetemben, óhatatlanul szerzői torzításon ment keresztül.
Gondolom, ez a kontraszt táplálta energiáimat.
A drámaiságot csak fokozták az akkoriban még Münchenben székelő "Szvoboda"
rádióadó orosz nyelvű adásai. Főleg esténként hallgattam, fáradtan az egész
napos bolyongás után hősöm oldalán az elképzelt és félig romba dőlt Moszkvában.
A volt Szovjetunióból érkező hírek elég aggasztóak voltak. Az infláció
őrületes ugrásai, a papír-, áram-, gyufa- és liszthiány - Ukrajnára nézve
ez ugyanoda vezethetett, mint az 1918-1920-as években. Február 23-án a
Szovjet Hadsereg tisztjeinek valamiféle csoportja bejelentette a Szovjetunió
visszaállítását. A birodalom megpróbált feltámadni, ehhez egyáltalán nem
volt szükség semmiféle természetfeletti rendkívüli erőkre. Időnként úgy
tűnik - minden eldőlhet néhány hét vagy éppen nap alatt. Muszáj volt ezzel
valamit kezdeni, és én azt tettem, amit tudtam.
Akkor szakítottam először Oroszországgal.
Másodszor az első, harmadszor pedig - a második csecsen háború idején.
Az első idejéből emlékeztem valamilyen állami főmufti szerepelésére a "Vremja"
műsorán (nálunk akkoriban még lehetett nézni ezt a programot). Arról beszélt,
hogy a háború Groznij bevétele után a következő szakaszába - partizánháborúba
megy át. De mi készen állunk erre a fordulatra, hangoztatta, a negyvenes
évek végén Nyugat-Ukrajnában szerzett tapasztalatokat fogjuk hasznosítani,
épp elég módszert dolgoztak ki apáink. A módszerek szó hallatán eszembe
jutottak egy élemedett moszkvai Puskin-kutató professzor történetei. A
negyvenes évek végén még nem volt professzor (de feltehetőleg már Puskin-kutató
volt), behívták a hadseregbe, a Kárpátokba került, egy likvidáló különítményhez.
Egyebek között volt egy története egy bandáról, amelyik bevette magát egy
barlangba és vadul lövöldözött, csakúgy lövellte kifelé onnan a tüzet,
amíg ők a barlang falába rést nem vágtak, és gázt nem engedtek közéjük.
Minden bandita kivétel nélkül örök álomra szenderült szörnyű görcsök között.
Arra számítottak, hogy legalább egy részüket sikerül kifüstölni és megadásra
kényszeríteni. De ilyenek nem akadtak, amiről az élemedett professzor elismeréssel
nyilatkozott. A minden hadi legitimitást nélkülöző banditákból a szemében
hirtelen tiszteletreméltó harcosokká váltak. Legalább holtukban.
Nem tudom, mire kellett nekem ez a kitérő. Lehet, hogy mindenekelőtt
magam miatt. Szeretni akarom Oroszországot - ez lehet az ok, erősen nyugtalanít
a testvéri ország iránti rosszindulat érzése, amely testvéri ország - minek
is tagadjam? - régóta szerves részünkké vált. Sajnos az orosz kormány semmi
esélyt hagy nekem azzal, hogy időről időre rendszeres gáztámadásokat hajt
végre, és csírájában fojtja el magában a másikat, azt, amelyikért rajongani
szeretnék. Hogy Oroszország-ideálom jobban érthető legyen, igyekszem pontosabban
körvonalazni, megőrizve mégis némi homályosságot: Oroszország nem-birodalmi
lehetőségeiről beszélek.
Lehetséges volna, hogy ebből soha nem lesz semmi?
Legalábbis most, a posztimperiális átalakulás sikertelen kísérletei
után a 90-es évek első felében (ha ennek a megkísérlése ténylegesen megtörtént),
nyersen és őszintén fel kell tenni a kérdést: lehetséges-e egyáltalán Oroszország
számára a nem-birodalmi változat? Lehet-e Oroszország más, mint birodalom?
Tulajdonképpen nem tudom, hogy az értékrendemben a "birodalom" - miért
valami rossz. Ráadásul "a birodalom" nálam teljesen konkrét - az orosz
birodalom. Ha a szívemre teszem a kezemet, nem állíthatom, hogy a brit,
az oszmán vagy a szent római birodalom is hasonló adrenalinreakciót váltana
ki belőlem. A Habsburg birodalomról meg jobb, ha hallgatok - Ukrajnában
számos olvasóm így is mindmáig Redl ezredes ügynökének tart.
A legegyszerűbb ezt az én idioszinkráziámat a hagyományos galíciai
előítéletekkel magyarázni. Ezek persze megmutatkoznak (abban mindenképpen,
hogy az oroszok úgy vannak emlegetve, mint ők), de aligha játszanak döntő
szerepet. Az elenyésző számban és egyre ritkábban jelentkező galíciai russzofób
korlátoltság nem kevésbé dühít, mint az orosz egységért küzdő hivatásos
harcosok legagresszívebb ukránellenes kirohanásai. Egészében a galíciaiak
- vagy szélesebb értelemben - a nyugat-ukrajnaiak veleszületett rosszofóbiájára
vonatkozó elképzelés a legelőrehaladottabb krónikus fázisba jutott orosz
mítoszok közé tartozik, elkeseredett kísérlet a kisöccsünkhöz fűződő viszony
problematikusságának, vagy enyhén szólva nem felhőtlen voltának értelmezésére.
Ennek során mintegy magától értetődőnek veszik a két Ukrajnára vonatkozó
tézist, amelyek közül az egyik - a nagyobb - alapjában véve oroszpárti
és túlnyomórészt orosz nyelvű, a másik pedig - a kisebb - gyűlöli Oroszországot,
és állandóan megzavarja a testvéri szláv kapcsolatok legtisztább vizeit.
Eredetét tekintve ez a tézis ugyanazokban a dolgozószobákban született,
ahol egy évszázaddal ezelőtt már néhány német és osztrák miniszter politikai
intrikájának minősítették a független Ukrajna ötletét. Mint minden olyan
igazság, amely egy dolgozószobából származik, mindenekelőtt naiv. Lényegében
a valóság ellen próbál védekezni: szeretné Ukrajnában lokalizálni az oroszellenes
gonoszt, valahova messzebbre helyezni - a nyugati homályos végekre, a romlott
és álnok osztrák-magyar, lengyel, német és újabban amerikai befolyási övezetbe.
Az amerikaiak körül egyébként az utóbbi időben teljes a zűrzavar - vagy
potenciális ellenfelek, sőt ellenségek e bizonyos övezetek újabb felosztásában,
vagy éppenséggel a legközelebbi szövetségesek a terrorizmus elleni harcban.
Ukrajnából valójában sokkal több van, mint kettő (egyezzünk meg abban,
hogy legalább kétszázhuszonkettő), és hogy pontosan hol húzódnak ma az
ukrán választóvonalak, az nem teljesen világos, csak annyi világos, hogy
mindenütt húzódnak, de a legkevésbé a vallási határok mentén.
És mégis: honnan van bennem ez az ellenérzés az orosz impérium iránt?
Voltaképpen mit vétett ellenem, ha szabad kérdeznem magamtól?
A személyes mitológiámban hirtelen felbukkan 1968 nyara, igen pontosan
- a nyár közepe, nyolc éves vagyok, éppen elvégeztem az általános iskola
első osztályát, és a nyári szünidőben elkerültem Prágába. Azóta ez a város
nagyon sokat jelent nekem: a júliusi "földi paradicsom" érzése örökre befészkelte
magát a látomásaimba 1968 júliusában ezt még nem voltam képes tudatosítani,
de éreztem - a "prágai tavasz" tetőzését, a szabadság lüktetését, a fiatalok
tömegét az utcákon és tereken. Irigyeltem a hosszú hajukat és kötetlen
viselkedésüket. Néhány héttel később - addigra hazatértem - mindennek durván
véget vetett a katonai beavatkozás. Ebben a valóságban valami nem volt
rendben.
Abban az életkorban persze nem mélyedtem el a történtek politikai okaiban.
A beavatkozás a szememben nagyon is esztétikai jellegű konfliktusnak látszott.
Elmondhatatlanul gyönyörű város, tele szabad fiatal emberekkel, esztétikailag
összeegyeztethetetlennek tűnt azzal a rendszerrel, amelyikhez én tartoztam.
El kellett döntenem, hogy én most kivel vagyok. A rendszer oldalán tankok
vonultak fel az ügyben - esztétikai kérdés, vajon vonzóbb lehet-e egy nyolcéves
kisfiúnak, mint valamiféle középkori épületek egy hippi karnevál közepette.
Nem tudom, de abban a konfliktusban én valahogy nem a tankokat választottam.
Ebből következőleg le lehetne szögezni, hogy az ízlésünk kiszámíthatatlan,
és mégis mindent ez határoz meg. De akkor minek írom ezeket a sorokat?
Teljesen elegendő volna rezignáltan elismerni, hogy nekem nem tetszik Oroszország
és semmi, ami orosz, mert nekem már csak ilyen az ízlésem. És ez rettenetes
hazugság volna. Vagy ami még rosszabb - rettenetes igazság.
Mint a gyerekek, egy függőleges vonallal két részre osztok egy darab
papírt, és megpróbálom az egyik felére felírni azt, ami "pozitív", a másikra,
ami "negatív". Már ami Oroszországot illeti, amit gondolok róla. Valamikor
az iskolában éppen így elemeztük az Odüsszeusz alakját - okos, de ravaszdi;
találékony, de álnok; elszánt, de könyörtelen; hős, de züllött. De ebben
az esetben a lista pozitív részébe ez kerül: "intellektuális és lelki tágasság,
mélység és bátorság" (ami egyébként bennünk, ukránokban többnyire álmunkban
sem merül fel), "gyönyörű nem-evilágból-vétetettség", "különleges anarchikus
képesség a lét és a jelentéktelen dolgok fölé emelkedésre", "vitathatatlan
kulturális teljesség és intenzitás". A negatív részbe - "a hatalom rendőri-szolgalelkű
jellege", "manipulatív-dezinformáló tömegtájékoztatási eszközök, "cinikus-manipulatív
politikai szereplők", "a társadalom döntő tömegének xenofób - faji, vallási,
nemzeti - türelmetlensége". Nem nehéz észrevenni, hogy minden, ami pozitív
az individualitással függ össze, az egyenként vett személyiségekkel, míg
minden, ami negatív - a társadalommal, a rendszerrel a maga egészében.
Más szóval el kell ismerni, hogy igaza volt Custine-nek vagy valaki másnak,
aki azt mondta - már nem emlékszem pontosan -, hogy (az oroszok) "elragadtatást
váltanak ki mint egyes egyének külön-külön, és viszolygást mint társadalmi,
állami egészben egyesült organizmus". Íme - se több, se kevesebb: rajongás
és viszolygás, vagy-vagy, orosz végletek.
Ukrajna számára az orosz befolyási övezetben való tartózkodás egyenes
következménye a mindenekelőtt orosz "negatív" másolása. A mai ukrán hatalmi
elit genetikus közelsége az orosz esztétikai eszményhez nemcsak a "Testvér
2" c. akciófilm vagy a szalongengszter pop iránti őszinte lelkesedést jelenti,
de - ami szorosan következik a preferenciák jellegéből - az arra
irányuló makacs törekvést is, hogy orosz mintára stabilizálják saját külön
államukat, hogy elérjék a putyini rendíthetetlenséget és alternatíva nélküliséget.
Ennek a projektnek a kivitelezéséhez nem elegendő az a csekélység, hogy
legyen egy ilyen kicsinyített kiadású ukrán Putyin. Így aztán teljesen
reális perspektíva marad a saját helyi szuverenitás végső feladása - természetesen
anyagi és jogi garanciák fejében - a valódi és egyetlen Putyin kezébe.
Néha úgy néz ki, hogy ez a projekt rendkívül közel áll a megvalósuláshoz,
és valamelyik reggel már egy másik országban ébredhetünk fel. Néha nem
így néz ki: ez annyit jelent, hogy az inga megint kileng az ellenkező irányba.
És mégis, éppen eme stabilizálási geopolitikai projekt viszonylagos
sikeressége láttán azon kapom magam, hogy tudat alatt szeretném minél hangosabban
idézni Hviljovijtól, hogy "El Moszkvától!" Egyáltalán nem kellemes, hogy
kész vagyok egy ennyire ósdi lózunghoz menekülni. Igaz, hogy Hviljovij
aztán kénytelen volt megmagyarázni, hogy nem Moszkvára mint olyanra gondolt,
hanem Moszkvára, mint az össz-szövetségi nyárspolgáriság fővárosára, a
burzsoá nepmanok Moszkvájára, amely hűtlen lett Marx proletár tanaihoz,
és gyalázatosan elfajult. Az ő olvasókönyvekből ismert felszólítását sziszegve
nekem is pontosítanom kéne, melyik Moszkváról is beszélek. Nem, természetesen
nem a nemhivatalos Moszkváról, a moszkvai bejelentő nélküli Moszkváról,
ahol egy-egy lakás nyomorúságosan szűk terében időnként annyi szabad és
nagylelkű ember gyűlik össze, hogy boldogsággal eltelve járkálsz közöttük:
még egy lépés, és kezdődik, gitározás, cigányok, medvék, megmagyarázhatatlan
lelki késztetés a halántékhoz szorított pisztollyal, a hihetetlenül bonyolult
pszichikai struktúra örök rejtélye a diadalmas "Ezt neked Szevasztopolért!"
kiáltással a fináléban.
A latin világgal, tehát a Nyugattal való közvetlen érintkezésre vonatkozó
tapasztalatom tizenegy éves. Kezdve azzal az 1992-es évvel, amikor bevetve
magam az Alpok lábánál a biedermeier-szecessziós "Waldbert"-villába a politikailag
inkorrekt "Moszkoviádámat" írtam, azoktól a téli-tavaszi zavaros napoktól
és éjszakáktól kezdve igyekszem nemoroszként pozicionálni magam a nyugati
kollégák tudatában. "Képzeld el, hogy te Ivan vagy, és mégis mindenki Pavlónak
hív" - magyarázom a hajthatatlanságomat. "Tényleg? - mosolyognak ők hitetlenkedve.
- Jól van, ha ez neked annyira fontos, hát legyél Ivan. De ezzel
együtt mégiscsak Pavlo vagy." Valahogy így.
Őszintén szólva a Nyugattal való huzakodásom tizenkettedik évében ebbe
már kissé belefáradtam, de konokul továbbra is:
- tagadom, hogy Dosztojevszkij közelebb kéne hogy álljon hozzám, mint
Hesse;
- nem vagyok hajlandó az orosz balettre vonatkozó nekem címzett elismeréseket
nyugtázni;
- erősködöm, hogy azt a nyelvet, amelyen a regényeimet és az esszéimet
írom, nem Kravcsuk elnök találta ki 1991 decemberében;
- tüntetően tanúsítom, hogy a "Kalinka-malinka" melódiája teljességgel
hidegen hagy;
- elhúzom a számat, valahányszor azt hallom tőlük, hogy «dabrom posalujszta!».
Ezenkívül még több tucat görcsös gesztust teszek, mint már mondtam,
rólam van szó, az én énemről, bennem látnak, az ördögbe is, valaki mást,
azaz, az ördögbe is, valójában engem nem látnak - mindez csak önvédelem,
az én elkeseredett kapálózásom az ellen, hogy beletörődjek a valóságba,
és egyszer s mindenkorra belássam, hogy a vodka szót az ő konzumerista-hedonista
tudatukból már sosem sikerül kiszorítani a horilka szóval, és évek telnek
el, ők továbbra is a maguk «dabrom posalujsztá!»-jával köszönnek nekem,
s én válaszul a fogamat csikorgatom, és arról álmodozom, hogy Ukrajnában
bevezetik a latin ábécét.
"No de - kérdezi okvetetlenkedve Andrij Bondar barátom, méghozzá nem
is saját magát, hanem egy klasszikust idézve - mi lesz akkor a ? betű vékony
gyertyácskájával és a ? betű holdsarlójával?"
Mi legyen a ?-vel, mi legyen a ?-vel, mi legyen a ?-val?
Saját geo (-kulturális? -politikai? -poétikai?) konstrukcióimban
rendszerint mindenféle múlékony jelenségekre építek. Az egyik ilyen - Közép-Kelet-Európa.
Az utóbbi időben mással se foglalkozom, mint hogy igyekszem leszámolni
azzal az alattomos kérdéssel, hogy "Mi is volna ez?" Szándékosan elmosom
a határait, misztifikálom és ködösítem. "Ez New York - mondom. - Egy oszlop
a kárpáti Rahó közelében. A posztmodern területe, tele emlékezettel és
reménykedéssel. Egy olyan terület, ahol sok a rom. Mozgó terület, amelyik
folyton kelet felé tér el. Az én utolsó territóriumom."
Nem is olyan régen arra a következtetésre jutottam, hogy számomra ez
már semmiképpen sem a Habsburg-dunai idill törmeléke (ahogy rövidlátóan
feltételezni lehetett korábbi írásaim alapján), tehát nem Ausztria-Magyarország,
nem a barna padok, nem a bécsi képeslapok, nem a régi galíciai viccek,
nem Sacher, nem Masoch, nem Kafka, nem Musil, nem Schulz, nem Roth és nem
az összes többi.
Nem, természetesen mindez benne van, de a legmélyén - az, ami alul
van.
És az, ami nem alul van - az a kommunista totalitárius uralom történelmileg
sokkal közelebbi tere, tehát mégiscsak törmelékek és mégiscsak egy birodalomé,
de másfélék és egy másiké - a legszélesebben felfogott Orosz-Szovjet Birodalom
nyugati törmelékei (nemcsak a volt Szovjetunió határain belül, de határain
kívül is, valamennyi nem csak kolóniájával, de domíniumával, protektorátusával
sőt csatlósával is együtt). Ebben a térben nincs benne Ausztria (ily módon
végleg kiesik Közép-Kelet-Európa Habsburg értelmezése), benne van viszont
a volt NDK - és nem csak az 1953-as szovjetellenes munkásfelkelés kapcsán.
Ennek a Közép-Kelet-Európának a határait meghatározni elég sok gondot
okoz nekem. Nem tudom, mi legyen az önfejű titói Jugoszláviával, a Ceausescu-féle
Romániával vagy Enver Hodzsa Albániájával. Egyébként valószínűleg nekik
sem volt hova menniük: kiszakítva magukat annak idején a közvetlen orosz
politikai irányítás zónájából, ezek a rezsimek továbbra is a hatalom orosz
paradigmájának erős befolyása alatt maradtak. Hús a húsából, vér a véréből.
Mindebből következik, hogy az én Közép-Kelet-Európám - ez a volt szocialista
tábor, a keleti blokk. Az a vidék, ahol a lakosság nagyrésze a világ
második világháború utáni felosztásának érezhetően elégedetlen és sértett
alanya maradt, aminek következtében legközelebbi utódaik lelkesen támogatták
az 1989-1991-es évekbeli szerintük igazságosabb felosztást. Más szóval,
ezek azok a régiók, ahol ötven éven át gyűltek a sérelmek, s nőtt ennek
nyomán a gyűlölség Oroszországgal szemben. Tarasz Prohaszko nagyon pontosan
úgy határozta meg ezt a Közép-Kelet-Európát, mint "olyan területet, amely
maximálisan alkalmas partizánháborúra". És valóban, ott van az egész, ahol
az "erdei testvérek" voltak, az Armia Krajowa, az UPA - nem más, mint az
1956-os Budapest, az 1968-as Prága és az 1980-as Gdańsk.
Igen, ez az a terület, ahol az, aki most negyven felé jár, vagy ennél
idősebb, az iskolában tanulta Lenin életét, kirándulásra utazott Moszkvába,
Leningrádba, Volgográdba, eladni vitt oda farmert és használt cuccot, onnan
pedig hozott alkoholt, tévét, ékszereket. Nem csoda, ha még tudnak oroszul
beszélni, és el tudják olvasni a cirill betűket.
De nem mindig hajlandók ezt beismerni.
Valószínűleg nincs jogom mindent így beállítani, nem adva magunknak
semmi esélyt. Mármint azzal, hogy Közép-Kelet-Európa meghatározását egy
olyan területhez kapcsoljuk, "ahol nem túlzottan szeretik Oroszországot",
tehát az oroszellenességhez, beleesve ezzel "a rossz lokalizálásának" bűnébe,
amiért éppen most bíráltuk az orosz ideológusokat.
És ha kiúttalanságunkban megfordítunk mindent 180 fokkal, és eszünkbe
jut a szerelem?
Ebben nem kételkedem, ez létezik.
Az én szerelmem Oroszország iránt közép-európai. Magában foglalja az
okozott bajok, a múlt minden gáztámadásának emlékét. De nem veszti el a
reményt. Az Oroszország iránti közép-európai szerelem - ez nem agyrém,
ez valóság, megvan mindenütt, ahol az emberek még tudnak (ha nem is mindig
akarnak) beszélni oroszul és olvasni a cirill betűket. Nevezzük ezt a realitást
omnipotensnek.
Különös szerelem ez, feltételeket szab. Az igazi szerelem mindig ultimátumszerű.
Az igazi szerelem rendszerint halántékhoz szorított fegyver.
"Mit akarok én Európától? - kérdezte Andrej Dinko, belorusz stratéga
a 90-es évek közepén. - Tiszta sor, hogy ez a káprázat etessen és itasson,
adja ki az esszéimet és a regényeimet. De nem etet, nem itat, nem ad ki.
Mit akarok még Európától? Azt, hogy ott ne Oroszország legyen".
Andrej Dinko nyomán teszem fel a kérdést:
Mit akarok én Oroszországtól?
Mindenekelőtt néhány elemi dolgot.
Hogy hagyjon fel a népirtással, és ismerje el Csecsenföld függetlenségét.
Hogy hagyjon fel Ukrajna (és mindenféle más jöttmentek) szorongatásával
annak kapcsán, hogy ő, mármint Ukrajna kit válasszon, és kit ne válasszon,
kivel egyesüljön életre szólóan, és kivel semmi szín alatt se.
Hogy mondjon le arról az elképzelésről, hogy rövid pórázon tartson
valamennyiünket.
Hogy (megintcsak Andrej Dinkót ismételve) végre hagyja el az extenzív
fejlődés, a Nyugat felé való terjeszkedés útját, és hagyatkozzon önmagára,
hiszen olyan szépséges és mély.
Hogy olvassa a regényeimet az eredeti nyelven.
Hogy megtanulja az országomat ne csak a szalonna hazájának tekinteni.
Hogy soha többé ne dugja rács mögé saját legjobb íróit.
Hogy váljon liberális-individuálissá, hogy az orosz individualitás
(a "pozitív oldal") mindig fölébe kerekedjen az orosz társadalmiságnak
(a "negatív oldalnak").
Más szóval: hogy a despotizmus és az anarchia olyannyira robbanásveszélyes
kevercsében, amelyet Oroszországnak hívnak, az orosz anarchia legyűrje
az orosz despotizmust.
Követeléseim Oroszországtól abszurdak és teljesíthetetlenek, szerelmem
iránta különös.
KARÁDI ÉVA ÉS KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999
Shevchenko is OK
Esszék Ukrajnáról
Ráció, 2004
(Andrzej Stasiukkal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005
"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Erc-herc-perc"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Az egységes Európa igaz története"
Magyar Lettre Internationale, 41
"Közép-keleti revízió"
Magyar Lettre Internationale, 42
"Shevchenko is OK"
Magyar Lettre Internationale, 46
"Románc a kozmosszal"
Magyar Lettre Internationale, 48
"Hajó-város"
Magyar Lettre Internationale, 49
"Csernobil, a maffia és én"
Magyar Lettre Internationale, 51
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu