stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jurij Andruhovics
De különös szerelemmel
(Oroszországról)
 

Oroszországgal először tizenegy éve szakítottam. Egész télen és 1992 tavaszának elején a "Moszkoviadát" írtam - nem feltétlenül a legjobb, de mindenképpen a legszenvedélyesebb regényemet. A dolog a régimódi eleganciájú és burzsoá kényelmű "Waldbert" villában történt, a Starnbergi tó mellett, München, a babagépek és sok más csábítás közelében. A geopolitikai választék tehát híján volt minden különösebb kilengésnek: Nyugat, Nyugat és megintcsak az. Mivel regényemet rémregényként határoztam meg, Oroszország, és mindenekelőtt Moszkva szükségképpen rémséges színezetet kapott benne. A regénybeli szenvedély minden intenzitása, ma úgy tűnik, a valóságos (nyugati, bajor) és az elképzelt (keleti, moszkvai) világ összeütközéséből fakadt. Az utóbbi, bár még teljesen friss volt az emlékezetemben, óhatatlanul szerzői torzításon ment keresztül. Gondolom, ez a kontraszt táplálta energiáimat.
A drámaiságot csak fokozták az akkoriban még Münchenben székelő "Szvoboda" rádióadó orosz nyelvű adásai. Főleg esténként hallgattam, fáradtan az egész napos bolyongás után hősöm oldalán az elképzelt és félig romba dőlt Moszkvában. A volt Szovjetunióból érkező hírek elég aggasztóak voltak. Az infláció őrületes ugrásai, a papír-, áram-, gyufa- és liszthiány - Ukrajnára nézve ez ugyanoda vezethetett, mint az 1918-1920-as években. Február 23-án a Szovjet Hadsereg tisztjeinek valamiféle csoportja bejelentette a Szovjetunió visszaállítását. A birodalom megpróbált feltámadni, ehhez egyáltalán nem volt szükség semmiféle természetfeletti rendkívüli erőkre. Időnként úgy tűnik - minden eldőlhet néhány hét vagy éppen nap alatt. Muszáj volt ezzel valamit kezdeni, és én azt tettem, amit tudtam.
Akkor szakítottam először Oroszországgal.
Másodszor az első, harmadszor pedig - a második csecsen háború idején. Az első idejéből emlékeztem valamilyen állami főmufti szerepelésére a "Vremja" műsorán (nálunk akkoriban még lehetett nézni ezt a programot). Arról beszélt, hogy a háború Groznij bevétele után a következő szakaszába - partizánháborúba megy át. De mi készen állunk erre a fordulatra, hangoztatta, a negyvenes évek végén Nyugat-Ukrajnában szerzett tapasztalatokat fogjuk hasznosítani, épp elég módszert dolgoztak ki apáink. A módszerek szó hallatán eszembe jutottak egy élemedett moszkvai Puskin-kutató professzor történetei. A negyvenes évek végén még nem volt professzor (de feltehetőleg már Puskin-kutató volt), behívták a hadseregbe, a Kárpátokba került, egy likvidáló különítményhez. Egyebek között volt egy története egy bandáról, amelyik bevette magát egy barlangba és vadul lövöldözött, csakúgy lövellte kifelé onnan a tüzet, amíg ők a barlang falába rést nem vágtak, és gázt nem engedtek közéjük. Minden bandita kivétel nélkül örök álomra szenderült szörnyű görcsök között. Arra számítottak, hogy legalább egy részüket sikerül kifüstölni és megadásra kényszeríteni. De ilyenek nem akadtak, amiről az élemedett professzor elismeréssel nyilatkozott. A minden hadi legitimitást nélkülöző banditákból a szemében hirtelen tiszteletreméltó harcosokká váltak. Legalább holtukban.
Nem tudom, mire kellett nekem ez a kitérő. Lehet, hogy mindenekelőtt magam miatt. Szeretni akarom Oroszországot - ez lehet az ok, erősen nyugtalanít a testvéri ország iránti rosszindulat érzése, amely testvéri ország - minek is tagadjam? - régóta szerves részünkké vált. Sajnos az orosz kormány semmi esélyt hagy nekem azzal, hogy időről időre rendszeres gáztámadásokat hajt végre, és csírájában fojtja el magában a másikat, azt, amelyikért rajongani szeretnék. Hogy Oroszország-ideálom jobban érthető legyen, igyekszem pontosabban körvonalazni, megőrizve mégis némi homályosságot: Oroszország nem-birodalmi lehetőségeiről beszélek.
Lehetséges volna, hogy ebből soha nem lesz semmi?
Legalábbis most, a posztimperiális átalakulás sikertelen kísérletei után a 90-es évek első felében (ha ennek a megkísérlése ténylegesen megtörtént), nyersen és őszintén fel kell tenni a kérdést: lehetséges-e egyáltalán Oroszország számára a nem-birodalmi változat? Lehet-e Oroszország más, mint birodalom?
Tulajdonképpen nem tudom, hogy az értékrendemben a "birodalom" - miért valami rossz. Ráadásul "a birodalom" nálam teljesen konkrét - az orosz birodalom. Ha a szívemre teszem a kezemet, nem állíthatom, hogy a brit, az oszmán vagy a szent római birodalom is hasonló adrenalinreakciót váltana ki belőlem. A Habsburg birodalomról meg jobb, ha hallgatok - Ukrajnában számos olvasóm így is mindmáig Redl ezredes ügynökének tart.
A legegyszerűbb ezt az én idioszinkráziámat a hagyományos galíciai előítéletekkel magyarázni. Ezek persze megmutatkoznak (abban mindenképpen, hogy az oroszok úgy vannak emlegetve, mint ők), de aligha játszanak döntő szerepet. Az elenyésző számban és egyre ritkábban jelentkező galíciai russzofób korlátoltság nem kevésbé dühít, mint az orosz egységért küzdő hivatásos harcosok legagresszívebb ukránellenes kirohanásai. Egészében a galíciaiak - vagy szélesebb értelemben - a nyugat-ukrajnaiak veleszületett rosszofóbiájára vonatkozó elképzelés a legelőrehaladottabb krónikus fázisba jutott orosz mítoszok közé tartozik, elkeseredett kísérlet a kisöccsünkhöz fűződő viszony problematikusságának, vagy enyhén szólva nem felhőtlen voltának értelmezésére. Ennek során mintegy magától értetődőnek veszik a két Ukrajnára vonatkozó tézist, amelyek közül az egyik - a nagyobb - alapjában véve oroszpárti és túlnyomórészt orosz nyelvű, a másik pedig - a kisebb - gyűlöli Oroszországot, és állandóan megzavarja a testvéri szláv kapcsolatok legtisztább vizeit. Eredetét tekintve ez a tézis ugyanazokban a dolgozószobákban született, ahol egy évszázaddal ezelőtt már néhány német és osztrák miniszter politikai intrikájának minősítették a független Ukrajna ötletét. Mint minden olyan igazság, amely egy dolgozószobából származik, mindenekelőtt naiv. Lényegében a valóság ellen próbál védekezni: szeretné Ukrajnában lokalizálni az oroszellenes gonoszt, valahova messzebbre helyezni - a nyugati homályos végekre, a romlott és álnok osztrák-magyar, lengyel, német és újabban amerikai befolyási övezetbe. Az amerikaiak körül egyébként az utóbbi időben teljes a zűrzavar - vagy potenciális ellenfelek, sőt ellenségek e bizonyos övezetek újabb felosztásában, vagy éppenséggel a legközelebbi szövetségesek a terrorizmus elleni harcban.
Ukrajnából valójában sokkal több van, mint kettő (egyezzünk meg abban, hogy legalább kétszázhuszonkettő), és hogy pontosan hol húzódnak ma az ukrán választóvonalak, az nem teljesen világos, csak annyi világos, hogy mindenütt húzódnak, de a legkevésbé a vallási határok mentén.
És mégis: honnan van bennem ez az ellenérzés az orosz impérium iránt? Voltaképpen mit vétett ellenem, ha szabad kérdeznem magamtól?
A személyes mitológiámban hirtelen felbukkan 1968 nyara, igen pontosan - a nyár közepe, nyolc éves vagyok, éppen elvégeztem az általános iskola első osztályát, és a nyári szünidőben elkerültem Prágába. Azóta ez a város nagyon sokat jelent nekem: a júliusi "földi paradicsom" érzése örökre befészkelte magát a látomásaimba 1968 júliusában ezt még nem voltam képes tudatosítani, de éreztem - a "prágai tavasz" tetőzését, a szabadság lüktetését, a fiatalok tömegét az utcákon és tereken. Irigyeltem a hosszú hajukat és kötetlen viselkedésüket. Néhány héttel később - addigra hazatértem - mindennek durván véget vetett a katonai beavatkozás. Ebben a valóságban valami nem volt rendben.
Abban az életkorban persze nem mélyedtem el a történtek politikai okaiban. A beavatkozás a szememben nagyon is esztétikai jellegű konfliktusnak látszott. Elmondhatatlanul gyönyörű város, tele szabad fiatal emberekkel, esztétikailag összeegyeztethetetlennek tűnt azzal a rendszerrel, amelyikhez én tartoztam. El kellett döntenem, hogy én most kivel vagyok. A rendszer oldalán tankok vonultak fel az ügyben - esztétikai kérdés, vajon vonzóbb lehet-e egy nyolcéves kisfiúnak, mint valamiféle középkori épületek egy hippi karnevál közepette. Nem tudom, de abban a konfliktusban én valahogy nem a tankokat választottam.
Ebből következőleg le lehetne szögezni, hogy az ízlésünk kiszámíthatatlan, és mégis mindent ez határoz meg. De akkor minek írom ezeket a sorokat? Teljesen elegendő volna rezignáltan elismerni, hogy nekem nem tetszik Oroszország és semmi, ami orosz, mert nekem már csak ilyen az ízlésem. És ez rettenetes hazugság volna. Vagy ami még rosszabb - rettenetes igazság.
Mint a gyerekek, egy függőleges vonallal két részre osztok egy darab papírt, és megpróbálom az egyik felére felírni azt, ami "pozitív", a másikra, ami "negatív". Már ami Oroszországot illeti, amit gondolok róla. Valamikor az iskolában éppen így elemeztük az Odüsszeusz alakját - okos, de ravaszdi; találékony, de álnok; elszánt, de könyörtelen; hős, de züllött. De ebben az esetben a lista pozitív részébe ez kerül: "intellektuális és lelki tágasság, mélység és bátorság" (ami egyébként bennünk, ukránokban többnyire álmunkban sem merül fel), "gyönyörű nem-evilágból-vétetettség", "különleges anarchikus képesség a lét és a jelentéktelen dolgok fölé emelkedésre", "vitathatatlan kulturális teljesség és intenzitás". A negatív részbe - "a hatalom rendőri-szolgalelkű jellege", "manipulatív-dezinformáló tömegtájékoztatási eszközök, "cinikus-manipulatív politikai szereplők", "a társadalom döntő tömegének xenofób - faji, vallási, nemzeti - türelmetlensége". Nem nehéz észrevenni, hogy minden, ami pozitív az individualitással függ össze, az egyenként vett személyiségekkel, míg minden, ami negatív - a társadalommal, a rendszerrel a maga egészében. Más szóval el kell ismerni, hogy igaza volt Custine-nek vagy valaki másnak, aki azt mondta - már nem emlékszem pontosan -, hogy (az oroszok) "elragadtatást váltanak ki mint egyes egyének külön-külön, és viszolygást mint társadalmi, állami egészben egyesült organizmus". Íme - se több, se kevesebb: rajongás és viszolygás, vagy-vagy, orosz végletek.
Ukrajna számára az orosz befolyási övezetben való tartózkodás egyenes következménye a mindenekelőtt orosz "negatív" másolása. A mai ukrán hatalmi elit genetikus közelsége az orosz esztétikai eszményhez nemcsak a "Testvér 2" c. akciófilm vagy a szalongengszter pop iránti őszinte lelkesedést jelenti, de - ami szorosan következik a preferenciák jellegéből  - az arra irányuló makacs törekvést is, hogy orosz mintára stabilizálják saját külön államukat, hogy elérjék a putyini rendíthetetlenséget és alternatíva nélküliséget. Ennek a projektnek a kivitelezéséhez nem elegendő az a csekélység, hogy legyen egy ilyen kicsinyített kiadású ukrán Putyin. Így aztán teljesen reális perspektíva marad a saját helyi szuverenitás végső feladása - természetesen anyagi és jogi garanciák fejében - a valódi és egyetlen Putyin kezébe. Néha úgy néz ki, hogy ez a projekt rendkívül közel áll a megvalósuláshoz, és valamelyik reggel már egy másik országban ébredhetünk fel. Néha nem így néz ki: ez annyit jelent, hogy az inga megint kileng az ellenkező irányba.
És mégis, éppen eme stabilizálási geopolitikai projekt viszonylagos sikeressége láttán azon kapom magam, hogy tudat alatt szeretném minél hangosabban idézni Hviljovijtól, hogy "El Moszkvától!" Egyáltalán nem kellemes, hogy kész vagyok egy ennyire ósdi lózunghoz menekülni. Igaz, hogy Hviljovij aztán kénytelen volt megmagyarázni, hogy nem Moszkvára mint olyanra gondolt, hanem Moszkvára, mint az össz-szövetségi nyárspolgáriság fővárosára, a burzsoá nepmanok Moszkvájára, amely hűtlen lett Marx proletár tanaihoz, és gyalázatosan elfajult. Az ő olvasókönyvekből ismert felszólítását sziszegve nekem is pontosítanom kéne, melyik Moszkváról is beszélek. Nem, természetesen nem a nemhivatalos Moszkváról, a moszkvai bejelentő nélküli Moszkváról, ahol egy-egy lakás nyomorúságosan szűk terében időnként annyi szabad és nagylelkű ember gyűlik össze, hogy boldogsággal eltelve járkálsz közöttük: még egy lépés, és kezdődik, gitározás, cigányok, medvék, megmagyarázhatatlan lelki késztetés a halántékhoz szorított pisztollyal, a hihetetlenül bonyolult pszichikai struktúra örök rejtélye a diadalmas "Ezt neked Szevasztopolért!" kiáltással a fináléban.
A latin világgal, tehát a Nyugattal való közvetlen érintkezésre vonatkozó tapasztalatom tizenegy éves. Kezdve azzal az 1992-es évvel, amikor bevetve magam az Alpok lábánál a biedermeier-szecessziós "Waldbert"-villába a politikailag inkorrekt "Moszkoviádámat" írtam, azoktól a téli-tavaszi zavaros napoktól és éjszakáktól kezdve igyekszem nemoroszként pozicionálni magam a nyugati kollégák tudatában. "Képzeld el, hogy te Ivan vagy, és mégis mindenki Pavlónak hív" - magyarázom a hajthatatlanságomat. "Tényleg? - mosolyognak ők hitetlenkedve. - Jól van, ha ez neked annyira fontos, hát legyél Ivan.  De ezzel együtt mégiscsak Pavlo vagy." Valahogy így.
Őszintén szólva a Nyugattal való huzakodásom tizenkettedik évében ebbe már kissé belefáradtam, de konokul továbbra is:
- tagadom, hogy Dosztojevszkij közelebb kéne hogy álljon hozzám, mint Hesse;
- nem vagyok hajlandó az orosz balettre vonatkozó nekem címzett elismeréseket nyugtázni;
- erősködöm, hogy azt a nyelvet, amelyen a regényeimet és az esszéimet írom, nem Kravcsuk elnök találta ki 1991 decemberében;
- tüntetően tanúsítom, hogy a "Kalinka-malinka" melódiája teljességgel hidegen hagy;
- elhúzom a számat, valahányszor azt hallom tőlük, hogy «dabrom posalujszta!».
Ezenkívül még több tucat görcsös gesztust teszek, mint már mondtam, rólam van szó, az én énemről, bennem látnak, az ördögbe is, valaki mást, azaz, az ördögbe is, valójában engem nem látnak - mindez csak önvédelem, az én elkeseredett kapálózásom az ellen, hogy beletörődjek a valóságba, és egyszer s mindenkorra belássam, hogy a vodka szót az ő konzumerista-hedonista tudatukból már sosem sikerül kiszorítani a horilka szóval, és évek telnek el, ők továbbra is a maguk «dabrom posalujsztá!»-jával köszönnek nekem, s én válaszul a fogamat csikorgatom, és arról álmodozom, hogy Ukrajnában bevezetik a latin ábécét.
"No de - kérdezi okvetetlenkedve Andrij Bondar barátom, méghozzá nem is saját magát, hanem egy klasszikust idézve - mi lesz akkor a ? betű vékony gyertyácskájával és a ? betű holdsarlójával?"
Mi legyen a ?-vel, mi legyen a ?-vel, mi legyen a ?-val?
Saját geo (-kulturális? -politikai? -poétikai?)  konstrukcióimban rendszerint mindenféle múlékony jelenségekre építek. Az egyik ilyen - Közép-Kelet-Európa. Az utóbbi időben mással se foglalkozom, mint hogy igyekszem leszámolni azzal az alattomos kérdéssel, hogy "Mi is volna ez?" Szándékosan elmosom a határait, misztifikálom és ködösítem. "Ez New York - mondom. - Egy oszlop a kárpáti Rahó közelében. A posztmodern területe, tele emlékezettel és reménykedéssel. Egy olyan terület, ahol sok a rom. Mozgó terület, amelyik folyton kelet felé tér el. Az én utolsó territóriumom."
Nem is olyan régen arra a következtetésre jutottam, hogy számomra ez már semmiképpen sem a Habsburg-dunai idill törmeléke (ahogy rövidlátóan feltételezni lehetett korábbi írásaim alapján), tehát nem Ausztria-Magyarország, nem a barna padok, nem a bécsi képeslapok, nem a régi galíciai viccek, nem Sacher, nem Masoch, nem Kafka, nem Musil, nem Schulz, nem Roth és nem az összes többi.
Nem, természetesen mindez benne van, de a legmélyén - az, ami alul van.
És az, ami nem alul van - az a kommunista totalitárius uralom történelmileg sokkal közelebbi tere, tehát mégiscsak törmelékek és mégiscsak egy birodalomé, de másfélék és egy másiké - a legszélesebben felfogott Orosz-Szovjet Birodalom nyugati törmelékei (nemcsak a volt Szovjetunió határain belül, de határain kívül is, valamennyi nem csak kolóniájával, de domíniumával, protektorátusával sőt csatlósával is együtt). Ebben a térben nincs benne Ausztria (ily módon végleg kiesik Közép-Kelet-Európa Habsburg értelmezése), benne van viszont a volt NDK - és nem csak az 1953-as szovjetellenes munkásfelkelés kapcsán.
Ennek a Közép-Kelet-Európának a határait meghatározni elég sok gondot okoz nekem. Nem tudom, mi legyen az önfejű titói Jugoszláviával, a Ceausescu-féle Romániával vagy Enver Hodzsa Albániájával. Egyébként valószínűleg nekik sem volt hova menniük: kiszakítva magukat annak idején a közvetlen orosz politikai irányítás zónájából, ezek a rezsimek továbbra is a hatalom orosz paradigmájának erős befolyása alatt maradtak. Hús a húsából, vér a véréből.
Mindebből következik, hogy az én Közép-Kelet-Európám - ez a volt szocialista tábor, a keleti blokk.  Az a vidék, ahol a lakosság nagyrésze a világ második világháború utáni felosztásának érezhetően elégedetlen és sértett alanya maradt, aminek következtében legközelebbi utódaik lelkesen támogatták az 1989-1991-es évekbeli szerintük igazságosabb felosztást. Más szóval, ezek azok a régiók, ahol ötven éven át gyűltek a sérelmek, s nőtt ennek nyomán a gyűlölség Oroszországgal szemben. Tarasz Prohaszko nagyon pontosan úgy határozta meg ezt a Közép-Kelet-Európát, mint "olyan területet, amely maximálisan alkalmas partizánháborúra". És valóban, ott van az egész, ahol az "erdei testvérek" voltak, az Armia Krajowa, az UPA - nem más, mint az 1956-os Budapest, az 1968-as Prága és az 1980-as Gdańsk.
Igen, ez az a terület, ahol az, aki most negyven felé jár, vagy ennél idősebb, az iskolában tanulta Lenin életét, kirándulásra utazott Moszkvába, Leningrádba, Volgográdba, eladni vitt oda farmert és használt cuccot, onnan pedig hozott alkoholt, tévét, ékszereket. Nem csoda, ha még tudnak oroszul beszélni, és el tudják olvasni a cirill betűket.
De nem mindig hajlandók ezt beismerni.
 Valószínűleg nincs jogom mindent így beállítani, nem adva magunknak semmi esélyt. Mármint azzal, hogy Közép-Kelet-Európa meghatározását egy olyan területhez kapcsoljuk, "ahol nem túlzottan szeretik Oroszországot", tehát az oroszellenességhez, beleesve ezzel "a rossz lokalizálásának" bűnébe, amiért éppen most bíráltuk az orosz ideológusokat.
És ha kiúttalanságunkban megfordítunk mindent 180 fokkal, és eszünkbe jut a szerelem?
Ebben nem kételkedem, ez létezik.
Az én szerelmem Oroszország iránt közép-európai. Magában foglalja az okozott bajok, a múlt minden gáztámadásának emlékét. De nem veszti el a reményt. Az Oroszország iránti közép-európai szerelem - ez nem agyrém, ez valóság, megvan mindenütt, ahol az emberek még tudnak (ha nem is mindig akarnak) beszélni oroszul és olvasni a cirill betűket. Nevezzük ezt a realitást omnipotensnek.
Különös szerelem ez, feltételeket szab. Az igazi szerelem mindig ultimátumszerű. Az igazi szerelem rendszerint halántékhoz szorított fegyver.
"Mit akarok én Európától? - kérdezte Andrej Dinko, belorusz stratéga a 90-es évek közepén. - Tiszta sor, hogy ez a káprázat etessen és itasson, adja ki az esszéimet és a regényeimet. De nem etet, nem itat, nem ad ki. Mit akarok még Európától? Azt, hogy ott ne Oroszország legyen".
Andrej Dinko nyomán teszem fel a kérdést:
Mit akarok én Oroszországtól?
Mindenekelőtt néhány elemi dolgot.
Hogy hagyjon fel a népirtással, és ismerje el Csecsenföld függetlenségét.
Hogy hagyjon fel Ukrajna (és mindenféle más jöttmentek) szorongatásával annak kapcsán, hogy ő, mármint Ukrajna kit válasszon, és kit ne válasszon, kivel egyesüljön életre szólóan, és kivel semmi szín alatt se.
Hogy mondjon le arról az elképzelésről, hogy rövid pórázon tartson valamennyiünket.
Hogy (megintcsak Andrej Dinkót ismételve) végre hagyja el az extenzív fejlődés, a Nyugat felé való terjeszkedés útját, és hagyatkozzon önmagára, hiszen olyan szépséges és mély.
Hogy olvassa a regényeimet az eredeti nyelven.
Hogy megtanulja az országomat ne csak a szalonna hazájának tekinteni.
Hogy soha többé ne dugja rács mögé saját legjobb íróit.
Hogy váljon liberális-individuálissá, hogy az orosz individualitás (a "pozitív oldal") mindig fölébe kerekedjen az orosz társadalmiságnak (a "negatív oldalnak").
Más szóval: hogy a despotizmus és az anarchia olyannyira robbanásveszélyes kevercsében, amelyet Oroszországnak hívnak, az orosz anarchia legyűrje az orosz despotizmust.
Követeléseim Oroszországtól abszurdak és teljesíthetetlenek, szerelmem iránta különös.
 

              KARÁDI ÉVA ÉS KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

Shevchenko is OK
Esszék Ukrajnáról
Ráció, 2004

(Andrzej Stasiukkal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005

"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24

"Erc-herc-perc"
Magyar Lettre Internationale, 37

"Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev"
Magyar Lettre Internationale, 39

"Az egységes Európa igaz története"
Magyar Lettre Internationale, 41

"Közép-keleti revízió"
Magyar Lettre Internationale, 42

"Shevchenko is OK"
Magyar Lettre Internationale, 46

"Románc a kozmosszal"
Magyar Lettre Internationale, 48

"Hajó-város"
Magyar Lettre Internationale, 49

"Csernobil, a maffia és én"
Magyar Lettre Internationale, 51


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret