stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jürgen Kocka
MIT  KEZDJÜNK A NYOMASZTÓ MÚLTTAL?
KOLLEKTÍV EMLÉKEZET ÉS POLITIKA

A két német állam, a Német Szövetségi Köztársaság nyugaton és a Német Demokratikus Köztársaság (az NDK) keleten, feltűnően különbözött: az egyikben piacgazdaság, pluralista társadalom, parlamenti demokrácia, és egyre jobban integrálódott az USA vezetése alatti  nyugati táborba; a másikban államszocialista gazdaság, enyhén álcázott egypárti diktatúra marxista-leninista kötelező állami ideológiával a szovjet hegemónia alatt álló keleti blokk integráns részeként.
De volt néhány közös vonásuk is, kiváltképpen egy közös múltjuk. Mindkettő poszt-fasiszta rendszer volt. Hogyan viszonyultak nemzeti-szocialista múltjukhoz?
 A náci Németország és az NDK nagyon más volt. De lehet őket úgy kategorizálni, mint a 20. század két német diktatúráját. Ilyen alapon érdekes összehasonlítani, hogyan emlékeztek a két német diktatúrára, mit kezdtek vele, miután végetért. Összehasonlítani persze annyi, mint hasonlóságokat és különbségeket keresni. A történészeket rendszerint jobban érdeklik a különbségek.
 Először azt hasonlítom össze, mit kezdtek a nyugatnémetek és a keletnémetek a fasiszta előtörténetükkel 1945 és 1989 között. Aztán összevetem az 1989/90 utáni emlékezéseket és megemlékező stratégiákat az 1945 utániakkal. Végül lesz néhány megjegyzésem a mai helyzetre vonatkozóan, és felvetek néhány általános következtetést.
 

I
Amikor a vesztfáliai béke véget vetett a véres harmincéves háborúnak 1648-ban, azt rendelte el, amit számos más békeszerződés is kikötött azelőtt és azután is: végső megbocsátás és amnesztia a békét megelőző háború során elkövetett minden sérelemért, kegyetlenségért és bűntettért. Tilos volt ezeket nyilvánosan vitatni, attól tartva, hogy ez új feszültségeket és konfliktusokat idézhet elő.
 A második világháborút lezáró dokumentumok ezzel ellentétes üzenetet tartalmaztak. Megkívánták a háborús bűnökkel és a vesztesek bűnösségével való nyílt foglalkozást. Németország nácitlanítása és demokratizálása volt a Szövetségesek egyik hadicélja. A megelőző évszázadoktól eltérően a II. világháborút úgy definiálták, folytatták le és legitimálták, mint totális háborút, ami tartalmazta az értékek és világnézetek nevében vívott alapvető küzdelmet is morális kereszteshadjáratként és a civilizáció védelmeként. Következésképpen a végén a háborús bűnöket és a háborús bűnösöket fel kellett kutatni, közszemlére tenni és megbüntetni - bosszúból, az igazságosság érdekében és arra irányuló stratégiaként, hogy "a demokrácia számára veszélytelenné tegyék"a volt ellenséget és a világot.
 Négy korszakot fogok megkülönböztetni 1945 és 1990 között. Az első háború utáni korszakban 1945 és 1948 között a nemzeti szocialista Németország atrocitásainak és bűnösségének feltárására irányuló minden törekvés legfőbb hajtóerői maguk a győztesek voltak, ekkor az ő kezükben volt minden hatalom a megszállt Németországban. Az 1945-48-as "nácitlanítás" mögötti hazai tényezők kevésbé voltak jelentősek, de ilyenek is akadtak. Kisebb antifasiszta bizottságok baloldali németekből, volt egy korai bűnvallás a protestáns egyházak részéről közvetlenül a háborút követően, voltak új német vezetők, mint Konrad Adenauer és Kurt Schumacher Nyugaton vagy Walter Ulbricht keleten, akik emigrációból tértek vissza, egy lágerből vagy valami marginalizált helyzetből, akik szenvedtek a megelőző rezsimtől, és akik most erkölcsileg tiszta pozícióból fordulhattak vele szembe.
 A németek többsége közömbös maradt. Míg a felmérések azt mutatták, hogy a többség a megelőző évek főbb elkövetőinek elmozdítása és megbüntetése mellett volt, nem sokan foglaltak állást ebben az ügyben. A vélemények megoszlottak. Volt egy arra irányuló tendencia, hogy a háborúért, a vereségért és az atrocitásokért való felelősséget a vezetők kis csoportjára hárítsák. Azokban az 1945 utáni első években a németeknek csak elenyésző kisebbségei reflektáltak a németek mély érintettségére és felelősségére a náci bűnökért, és fogadták el ezt a bűntudat vagy a szégyen érzésével. Egészen az 50-es évekig a többség azt mondta a felmérések szerint, hogy a nemzeti szocializmus alapjában véve jó elgondolás volt, csak rossz volt a kivitelezése.
 A nyugati és a szovjet megszállási övezetben egyaránt párszázezer náci aktivistát és kapcsolt részeit távolították el a hatalomból és a hivatalából, közülük sokan kerültek internáló táborba pár hónapra vagy pár évre, a szovjet zónában 1950-ig. Médiatámogatással kampányokat indítottak a náci bűnök feltárására. Átnevelő kampányokat kezdtek az iskolákban és a hétköznapi életben. Keleten alapvető változásokat léptettek életbe a tulajdonjogok terén először a mezőgazdaságban, aztán az iparban. Úgy állították be ezeket, mint a fasizmus társadalmi okainak elhárítása irányába tett lépéseket.
 A tetteseket bíróság elé állítani, bűneiket részletekbe menően feltárni a nyilvánosság előtt is, elítélni és megbüntetni őket régi és új törvények erejével, ez vált a náci bűnökkel és náci tettesekkel való foglalkozás legfőbb módjává azokban az első években. A híres nürnbergi perek 1945/46-ból ebben központi helyet foglaltak el, nagyszámú ítélethez vezettek, és feltárták kellő publicitással, hogy mit művelt a náci Németország.
 Keleten mintegy harmincezer személyt ítéltek el fasiszta háborús bűnök és emberiség elleni bűntettek elkövetéséért, mintegy ötezret nyugaton. Ebből az ötezerből durván nyolcszázat ítéltek halálra, közülük ötszázat ténylegesen is kivégeztek. Ez alatt a színt alatt, ahol az aktivisták és vezetők elleni bírósági eljárások folytak, a nácitlanítás tömeges adminisztratív akciója zajlott 1946 és 1948 között, különösen a nyugati zónákban. A megszálló hatóságok indítványozták és kezdték meg ezeket, de a végrehajtást átadták a decentralizált német bíróságok ezreinek. Tizenhárom ezer részletes kérdőívet kellett kitölteni csak az amerikai zónában. Arra irányuló kísérlet volt ez, hogy mások tanúvallomása alapján mérjék egy-egy ember személyes részvételét a náci diktatúrában, annak érdekében, hogy megbüntessék a legsúlyosabb eseteket, elmozdítsák közéleti funkcióikból azokat, akik komolyan diszkreditálódtak, és felmentsék a többieket a vádak és a gyanú alól. Ez a vállalkozás nagymértékben kudarcot vallott. A kudarc hozzájárult ahhoz, hogy a nácitlanítás egész folyamatát rettentő népszerűtlenné tegye majdnem mindegyik politikai táborban.
 1948/49-re a náci-rendszert felszámolták, a náci ideológiát delegitimizálták, és új, demokratikusabb kormányzási rendszerek jelentek meg, jelentős különbségekkel Nyugat és Kelet között a megszálló hatalmak irányítása alatt, akik kezdtek egyre inkább összekülönbözni. A náci eliteket lecserélték, a leglátványosabban a politikai szférában, kevésbé látványosan a gazdaságban, a médiában, az egyetemeken és a társadalmi élet más területein. Az apparátus nácitlanítása sok szempontból alaposabb volt keleten, mint nyugaton, de valójában még ott is kevésbé radikálisan hajtották végre, mint ahogy a legutóbbi időkig hisszük. A tisztogatás mindenütt nagyon korlátozott maradt a vezetés szintje alatt. A korábbi bűnök széles körben ismertté és láthatóvá váltak. De a nácitlanítás egyre népszerűtlenebb lett, egyre inkább a győztesek összeesküvésének tartották. A németek nagy többségét más dolgok foglalkoztatták, mint a múlton való elmélkedés. Nagy volt a zavarodottság, a dezorientáltáság, a félelem, de semmiképpen nem érvényesült a bűntudat és a szégyen általános légköre.

1948/49-ben kezdődött meg a második szakasz. Megindult a hidegháború. A növekvő feszültség Kelet és Nyugat között gyökeresen átértelmezte a helyzetet. A nácitlanítás aktív szakasza nyugaton és keleten egyaránt lezárult. A pereket nagyrészt leállították. Nyugaton és keleten az újonnan berendezkedő német hatóságok a megszálló erők aktív egyetértésével kiegyeztek a saját kis vagy nem is olyan kis nácijaik tömegével.
 Keleten a marxista-leninista antifasizmus elmélete lett a hivatalos hitvallás. E szerint a felfogás szerint a német fasizmus csak egy összeesküvés eszköze volt, a kapitalista és a katonai elitek felelőssége, míg a széles néptömegeket részben lépre csalt, részben elnyomott áldozatok voltak, nem voltak igazán felelősek a történtekért. A szocialista NDK nyilvánvaló módon megszabadult időközben ezektől az elitektől, és ilymódon legyőzte a fasizmust, felszámolva az okait, míg ugyanezen elitek még mindig a hatalomban voltak a Szövetségi Köztársaságban. Ez volt a keletnémet felfogás, a keletnémet ideológia.
 Ez az ideológia lehetővé tett egy alapjaiban kritikus állásfoglalást a náci diktatúrával szemben, hangsúlyozva annak társadalmi-gazdasági gyökereit, osztályalapját, elnyomó jellegét, antikommunista kirohanásait, háborúját a Szovjetunió és a világ ellen.
 Ugyanakkor e szerint a felfogás szerint az NDK-nak és történelmi gyökereinek nem sok közük volt a német fasizmushoz. Az NDK és a vezetői azok közé tartoztak, akik szenvedő alanyai voltak a fasizmusnak, és segítettek a legyőzésében. Ez a felfogás lényegében érvényben maradt, amíg csak az NDK fennállt, 1989/90-ig, oly mértékben, hogy bekerült az átlag keletnémetek gondolkodásába és érzésvilágába is, és bizonyos mértékig ennek tulajdonítható, hogy a keletnémetek sosem tanulták meg, hogy azt mondják "mi", ha a náci bűnökről beszéltek.
 Az antifasizmusnak ez az önelégült, önfelmentő elmélete nem volt meg nyugaton. Itt a 40-es és az 50-es évek vége közötti évtized ellentmondásos volt. Egyfelől ez a náci bűnök tekintetében a hallgatás évtizede volt. Hermann Lübbe német filozófus úgy értelmezte az 50-es éveknek ezt a széleskörű hallgatását, a hallgatást a náci diktatúra bűneiben és atrocitásaiban való felelősségről, mint kedvező stratégiát, mint a gyógyulás periódusát egy olyan társadalomban, ahol így vagy úgy sokan résztvevők voltak. Ez a stratégia magában foglalta a megbocsátást sokaknak, akiket elítéltek a megelőző időszakban, ekkor visszavettek állami szolgálatba és más hivatalokba olyanokat, akiket korábban elmozdítottak a náci diktatúrával való kollaborálás miatt. Ebben a hidegháborús korszakban a kommunista és az állítólagos szovjet fenyegetéssel szemben alakított front Nyugat-Németországban fontosabbá vált, mint a józan és önkritikus számvetés saját fasiszta múltjukkal.
 Ugyanakkor azonban az Adenauer-kormány és a politikai elitek határozottan ellenálltak a nácizmus mindenfajta intézményes vagy ideológiai felélesztésének. Egy jobboldali pártot neo-náci felhangokkal, az SRP-t egykettőre alkotmányellenesnek nyilvánítottak és betiltottak 1952-ben. Meglehetős belső ellenállást leküzdve Adenauer kancellár keresztülvitte a megállapodást a legnagyobb zsidó szervezetekkel, az egyezményt az izraeli kormánnyal Ben Gurion idején a jóvátételi és kártérítési követelésekről a náciktól elszenvedett vagyoni és személyes sérelmekért. A jóvátétel kifizetése Izraelnek és a zsidóknak az 50-es években kezdődött meg. Hosszú távon egy akkor felmérhetetlen volument értek el - nagyjából 160 milliárd német márkát tettek ki a 90-es évek végére. Ebben külpolitikai megfontolások is szerepet játszottak. Adenauer szemében ez újabb lépést jelentett a németek (a nyugatnémetek) számára a nemzetközi elismerés visszanyerése és az akkor egyértelműen amerikai irányítás alatt álló nyugati politizálás áramába való bekerülés felé. Mindemellett volt az egésznek egy erős morális dimenziója is, nyilvános vallomástétellel és vitákkal, például a parlamentben.
 Történtek egyéb lépések is az 50-es években, amelyek nem illenek bele teljesen a náci múltnak az 50-es évekre jellemző elfojtásáról és elhallgatásáról kialakult általános képbe. Ott volt a Kortárs Történelem Kutatására 1950-ben alapított Központ, azzal a feladattal, hogy mindenekelőtt az 1933-45 közötti időszakból végezzen kutatásokat. Ez változást jelentett Stauffenberg és más katonatisztek Hitler elleni 1944. július 20-i merényletének megítélésében: Az ellenállásnak ezt a megnyilvánulását fokozatosan kezdték morális döntésként elfogadni, mint bátor kísérletet és pozitív hagyományt az újonnan megalakított nyugatnémet hadsereg és a Szövetségi Köztársaság számára általában. Ez az átértékelés az 50-es években ment végbe.
 Mégis, míg az 50-es évek a nyugatnémet demokrácia és Nyugat-Németország nyugati orientációjának egyértelmű megerősödését hozta meg, az ország viszonyulása saját nemzeti-szocialista múltjához általában torz és elfojtott maradt. Az 50-es évek végére a német kollektív emlékezet kezdett ketté válni keletire és nyugatira, és messze volt minden tisztességes számvetéstől azzal, ami valójában történt.

Az 50-es évek végén egy harmadik korszak kezdődött, amelyik mintegy két évtizeden át tartott, de Nyugat-Németországra korlátozódott, nem volt meg az NDK-ban. A civil társadalom dinamikája jött ekkor mozgásba, intellektuálisan és gyakorlatilag is, a náci múlt kritikai értékelésének folyamata. Ekkor már nem elsősorban fölülről vezényelt folyamat volt ez, és nem is kívülről kezdeményezett, hanem egy nagyon is a Szövetségi Köztársaságon belülről generált folyamat, a társadalom centrumából, annak nyilvános diskurzusaiból, médiáiból és intézményeiből indult ki. 1960 körül fontos regények jelentek meg, amelyek segítettek egy önkritikus viszonyulás kialakításában az 1945 előtti múlthoz. Heinrich Bölltől az "Ádám, hol voltál" és Günther Grasstól a "Bádogdob", hogy csak kettőt említsek. Mitscherlichék a 60-s évek elején jelentették meg "A gyászra való képtelenség"-et. Botrány tört ki, amikor újságíróknak egy új csapata leleplezte és bírálta, hogy sok volt náci tért vissza hatalmi és befolyásos pozíciókba. 1958-ban létrehozták a  Ludwigsburgi Központot náci bűnök bírósági vizsgálatára és kutatására, amely bizonyítékokkal szolgált a 60-as évek elején újraindított perekhez. A híres frankfurti Auschwitz-perre 1963-ban került sor. Széleskörű publicitást kapott, a jeruzsálemi Eichmann-per szintén. Figyelemreméltó hatással volt a közvéleményre, a németek egy új nemzedékére.
 A nemzedéki konfliktus hamarosan nagy szerephez jutott, a nyilvánosság előtt játszódott - Nyugat-Németországban, nem az NDK-ban. A fiatalok 68-as mozgalma az egyetemeken belül és kívül is kifejezésre juttatta bizalmatlanságukat az idősebb nemzedék és az általa kiépített (vagy ahogy akkoriban mondtuk, "restaurált") rendszer iránt azzal, hogy fölelevenítette a náci bűnök elfojtott emlékét, vádolták azokat, akik ebben benne voltak, és azokat is, akik ennyi ideig hallgattak minderről. A kollektív emlékezet témája ekkor első ízben vált központi jelentőségűvé egy társadalmi mozgalom számára. De a történelmi átértékelésnek ez a fájdalmas és drámai folyamata nem korlátozódott a protestáló fiatalokra. Lejátszódott a legfontosabb intézményekben, a parlamenten beül is. Számos heves és tisztességes parlamenti vita zajlott arról, hogy vajon a náci főbenjáró bűnök az elévülés hatálya alá esnek-e vagy sem. A 60-as, 70-es években történt mindez. Új jelleget adott a náci, a német bűnösség német elismerésének.
 Más szóval: A média, a bírósági tárgyalótermek, az utca és a parlament - ezek voltak azok az arénák, ahol a Szövetségi Köztársaság identitása átalakult a 60-as, 70-es években  kollektív emlékezetének, a náci múlthoz való viszonyának megváltoztatásával - ez a viszony továbbra is vitatott és fájdalmas volt, de ettől kezdve centrális részét képezte a nyugatnémet önértelmezésnek. Semmi hasonló nem történhetett meg az NDK-ban. Ez a különbség a civiltársadalom és a diktatúra között.
 A kritikai önátértékelés folyamatának megvoltak a korlátai, felívelései és hullámvölgyei, de elvben folytatódik - minden ellentétes tendencia és ellenállás dacára - mindmáig. A 70-es években azonban egy negyedik korszak kezdődött meg a náci múlt kollektív emlékezetének nyugatnémet történetében, és ennek viszont megvoltak a párhuzamai az NDK-ban.
 A megelőző korszakban, a 60-as, 70-es években inkább távolságtartással és kritikusan foglalkoztunk a történelmünkkel, feltárva az okokat és következményeket, megvitatva a struktúrákat és folyamatokat, a német bűnösséget inkább racionális és néha elvont módon kezelve. Az volt a cél, hogy tanuljunk a múltból. Azért foglalkoztunk a történelemmel, hogy megszabaduljunk tőle. Ezen a téren valami megváltozott a 70-es évek közepén. Áss le ott, ahol vagy, ez lett a jelszó. A "gyökereket" kezdték keresni. Az "emlékezet" csak ekkor lett központi fogalommá. A történelem ekkor megint érdekessé vált, nemcsak mint a kutatás tárgya és az ismeretek forrása, de mint valami olyasmi, amit a magunkévá kell tenni, mint amiben megtalálhatjuk keresett identitásunk bázisát. Bármi volt is az oka ennek a változásnak, az egyes embereknek a saját történelmük iránti új elvárásaival járt együtt, ami ettől még érdekesebbé vált. Nagy kiállítások a helytörténetről, királyi dinasztiákról, Poroszországról - a nyilvánosság újfajta attitűdjét jelezte a legszélesebb értelemben vett múltunk iránt. Ehhez hasonló trendeket lehetett keleten is megfigyelni, ahol az "örökségről" és a "hagyományról" folytatott új vita tisztította meg a terepet a nemzeti történelem átfogóbb, kevésbé ideologikus megközelítéséhez vezető úton. Ebben a történelemnek mint az identitás alapjának újrafelfedezésére irányuló folyamatban versengett egymással a két Németország.
 Ebben a légkörben megint változott a náci múlthoz való viszony. Egyfelől a náci bűnök még botrányosabbá váltak. Ha az ember azért kutat a saját történelmében, hogy magáévá tegye azt, ennek a bűnös rendszernek méginkább botránykővé kellett válnia, mint addig. Másfelől az embereket kezdte érdekelni a cselekvés, az élmény és a történelmi szubjektum dimenziója, belső oldala. A "Betroffenheit", a személyes érintettség vált központi kifejezéssé.  Az európai zsidóság elleni tömeggyilkosság csak ekkor került a náci múltról való megemlékezés centrumába.
 Az amerikai "Holocaust" című film bemutatása a német tévében fontos lépés volt: amit megmutattak, azt tudták, meg vitatták addig is, de most meg lett mutatva olyan módon, ami egy egész nemzetet tett "érintetté". A következő években a "holokauszt" fogalma bekerült a köznapi nyelvbe és a tudományos irodalomba. Miközben egy csomó ember hirtelen meghalt, aki saját tapasztalatból tehetett volna tanúságot a holokausztról, a holokauszt emléke konkrétabb lett, sokszor vizualizált és megrendítő. A média és a kiállítások mellett az évfordulók is kezdtek központi szerepet játszani, például a náci hatalomrajutás 50. évfordulója, az  1983-as vita a berlini Reichstag épületében történészek és közéleti személyiségek részvételével.
 1985-ben 1945 májusának 40. évfordulója alkalmából Richard von WeizsÄcker szövetségi elnök híres beszéde minden addiginál világosabban megfogalmazta a nyugatnémet viszonyulást a náci korszakhoz, annak gaztetteihez és bűnösségéhez. Számára 1945. május 8. elsősorban a felszabadulás napja, és csak másodsorban a vereségé. Egyetlen korábbi elnök se lett volna képes ezt mondani. WeizsÄcker meg tudta találni a megfelelő nyelvet, amely összekötötte a tudást a gyásszal, a német bűnösség elismerését egy újfajta méltóságérzettel.
 A polémiák nem értek véget, hála az ún. Historiker-Streitnek, a történész-vitának 1986-ban. A náci korszakra és a náci bűnökre emlékezni továbbra is fájdalmas volt, de ezek nem halványultak el az egyre nagyobb időbeli távolság ellenére sem. A 80-as évek vége felé elevenebb volt a német kollektív emlékezetben, mint előtte bármikor. Továbbra is tehertétel volt, de termékeny tehertétel. A náci korszak emléke évtizedeken át arra ösztönzött a németek közül sokakat, hogy így vagy úgy felelőséget vállaljon egy jobb Németország kialakításában, ami elejét venné annak, hogy ilyen szörnyűségek még egyszer megtörténhessenek. A 80-as években a náci múlt egy olyan sötét háttérnek tűnt, amely előtt a Szövetségi Köztársaság elért eredményeit egy bizonyos elégedettséggel és büszkeséggel lehetett konstatálni. A náci diktatúra emléke a nyugatnémet identitás lényegi alkotóelemévé vált.
 Sokkal kevésbé állt ez fenn az NDK-ban, a fent említett okokból. De a 80-as években még ott is nagyobb lett a készség arra, hogy konkrétabb módon nézzenek szembe saját náci múltjukkal, a zsidók elleni bűntetteket is beleértve. 1988. november 9-én emlékeztek meg az NDK-ban először hivatalosan az 1938-as antiszemita pogromokról. Addig november 9. az 1918-as forradalom kitörésének ünnepe volt csupán. A keletnémet hivatalosság támogatta a keletberlini Oranienburg strasse-i zsinagóga újraépítését (különböző indítékokból), és az 1990 márciusi választások után, amikor az NDK még megvolt, de első ízben egy szabadon választott parlamenttel, ez a parlament, a Volkskammer, hivatalos működését azzal kezdte meg, hogy kiadott egy nyilatkozatot, amelyben összefüggésbe hozta magát a náci korszakbeli német bűnösséggel - és különösen a zsidók ellen elkövetett bűnökkel.

II.
Aligha lehet elvárni, hogy az NDK emlékezete 1990 után nagyon hasonlítson a náci Németország emlékéhez 1945 után.
 Végülis a két német diktatúra között hatalmas a különbség. Az ún. "Harmadik Birodalom" idézte elő a holokausztot és egy rettenetes háborút, amelyben aztán véres véget ért a kívülről jövő vereségben, a lakosság mindvégig konokul kitartott mellette.
Az NDK nem generált semmiféle népirtást, és nem is indított háborút. Nem véres vereséggel ért véget, hanem a belső összeomlás és a belülről jövő népfelkelés ereje. Nem tűnt el 12 év alatt, mint Hitler "Harmadik Birodalma", fennmaradt 40 évig. Úgyhogy volt ideje csökkenteni az elnyomás kezdeti keménységén, és visszavenni az eredeti forradalmi lendületből. Maga mögött hagyta sztálinista totalitárius korszakát. Míg a náci diktatúra nagyonis hazai talajról fakadt és német volt, az NDK csak részben nőtt hazai talajból, inkább volt a vereség és a megszállás terméke, a szovjet döntéseké és támogatásé. Az NDK eltűnt a színről, amint a szovjetek nem voltak hajlandók mindenestül tovább támogatni.
 Hitler Németország egésze fölött uralkodott (és idővel Európa más részei fölött is), a SED (a Német Szocialista Egységpárt) rezsimje Németországnak csak egy részére, kisebbik felére korlátozódott. Az NDK mindig csak az egyik volt a két német állam közül, a sokkal kisebb és ráadásul a sokkal gyengébb. Ez tükröződött abban is, ahogy az NDK kimúlt. Felszívta a nyugatnémet Szövetségi Köztársaság mintegy önmagát terjesztve ki kelet felé. Míg 1945 után a németeknek egy olyan diktatórikus múlttal kellett kezdeniük valamit, amely elvileg valamennyiük múltja volt, 1989/90 után más volt a helyzet. Németországnak most egy olyan diktatórikus múlttal volt dolga, amely csak egy részének volt a múltja, arányát tekintve valamennyi német kisebbik részének.
 Mindez csökkenti nemcsak a várható hasonlóságokat, hanem az 1945-ös és az 1989/90-es törés összevethetőségét is.
 Mégis, az 1945 és az 1989 utáni helyzet összevetése abból a szempontból, hogy hogyan viszonyultak a németek a náci diktatúrához annak veresége után, és hogyan kezelték a SED (NSZEP)-diktatúrát felbomlása után, politikai polémiák és tudományos diskurzusok legfőbb témája lett. Különböző álláspontok alakultak ki ezzel kapcsolatban. A spektrum egyik végén voltak a konzervatív nyugatnémetek és a keletnémet polgári jogi aktivisták, akik együttesen az NDK diktatórikus jellegét hangsúlyozták, a totalitarizmus egyik példájaként bélyegezték meg, a náci diktatúrához hasonlították, és bírálták azt a körülményt, hogy az elitek leváltása és annak elutasítása, ami az NDK-ból még megmaradt, nem ment elég messzire. A spektrum másik végén azok az egykori NDK-állampolgárok voltak találhatók, akik azonosultak egykori államuk alapelveivel. Mélyen felháborította őket a náci birodalomhoz való hasonlítás, azt hangoztatták, hogy az NDK-t antifasiszta rendszerként hozták létre éles ellentétben a náci birodalommal. Az ő számukra az NDK betagozása a megnövekedett Szövetségi Köztársaságba és az NDK delegitimizálása a nyugatnémetek hegemóniája mellett folytatott történelmi diskurzusokban túl messzire ment el, és nem vezetett máshoz, csupán a volt NDK-nak új nyugati urai általi szellemi kolonializálásához. Sokféle álláspont alakult ki és létezik ma is e között a két pólus között.
 Nem voltak internáló táborok az NDK-aktivisták számára 1989/90-ben, és egyet sem ítéltek közülük halálra. Míg az NSDAP-t (a Német Nemzeti Szocialista Munkáspártot) törvényen kívül helyezték, a SED (a Német Szocialista Egységpárt) teljesen átalakítva ugyan, de továbbélt új programmal, új vezetéssel és új névvel, PDS-ként. Igaz, hogy az előző 45 év legtöbb alapvető gazdasági és szociálpolitikai döntését visszavonták, de nem minden vonatkozásban.
Gondoljunk például a nagy mezőgazdasági birtokokra, amelyeket elvettek sokszor nemesi tulajdonosaiktól minden kompenzáció nélkül mindjárt 1945 után az orosz megszállás alatt. Ezek a nagybirtokosok nem kapták vissza, amit elveszítettek.
 És mégis, az NDK politikai rendszerét ugyanúgy teljes mértékben lebontották 1990-ben és azután, mint a náci rendszert 1945-ben és a következő években. A Szövetségi Köztársaság gazdasági rendjét és politikai szisztémáját gyorsan kiterjesztették keletre, minden komolyabb átalakítás nélkül. Az NDK politikai elitjét elmozdították és lecserélték, legalább olyan maradéktalanul, mint a náci elitet 1945 után. Sok olyan szektor van - például az egyetemek -, ahol a vezető munkatársak lecserélése sokkal radikálisabb volt 1989/90 után keleten, mint 1945 után nyugaton.
 Az biztos, hogy 1989/90 után nem voltak idegen megszálló csapatok. Az NDK csatlakozását a Szövetségi Köztársasághoz és ezzel az aktussal való önfeloszlatását a keletnémetek túlnyomó többsége támogatta. Később sok keletnémet mégis olyannak kellett, hogy érezze a nyugatnémeteket, aki átjöttek, hogy irányítsák, finanszírozzák és átalakítsák a keletet a saját kritériumaik szerint, mint afféle megszálló erőket. És bizonyos szempontból azok is voltak. Nyugatnémetek vezényelték le a radikális intézményi változásokat és a gyökeres vezetésváltást keleten. Nyugatnémetek kezdeményezték a pereket egyes NDK-vezetők ellen, akiket most bűnösnek és felelősnek találtak a keletnémet határon történt lövöldözésért és emberölésért. Ezek nagy publicitást kapó ítéletek voltak, amelyekkel az előző rezsim delegitimizálását akarták elérni a lakosság körében, de amelyek sokszor ellentétes reakciót váltottak ki, ellenszenvet ébresztettek az iránt, amit sokszor úgy emlegettek "Siegerjustiz", a győztesek joga.
 Jelen témánknál talán az a legfontosabb, hogy nem következett el a hallgatás időszaka, a tények és a bűntettek elnéző szemlélete és elfojtása, mint az első német diktatúra után az 50-es évek végéig. Voltak aktív csoportok nyugaton és keleten egyaránt, akik különböző indíttatásból akciókba és kampányokba kezdtek a volt NDK-beli bűnök és mulasztások, tettesek és áldozatok, gaztettek és elnyomás feltárására és kutatására, kritikus elemzésére és morális megítélésére, nyilvános vitákra, vádemelésre és védekezésre. Mindez más volt, mint az 1945 utáni években.
 Ennek következtében az NDK története mára nagyon jól ismert. Különösen a diktatórikus, elnyomó, illiberális oldalát sikerült alaposan feltárni. A történettudomány mint akadémiai diszciplína is hozzátette ehhez a magáét. 14 éven át az NDK történetének feldolgozása csúcsiparág volt. Az ebből kijött irodalom tetemes. Volt keletnémet polgárjogi aktivisták kezdeményezésére parlamenti határozattal felállítottak két vizsgálóbizottságot, amelyek évekig dolgoztak. Hatalmas forrásanyagot, elemzéseket és értelmezéseket produkáltak, még mielőtt a megfelelő feladatokkal megbízott stabil alapítvánnyá alakultak volna át. Kiállítások, tévéműsorok, beszélgetőműsorok és regények foglalkoztak az NDK-beli élet különböző aspektusaival.
 A leleplezésekkel szembeni ellenállás rendszerint gyenge volt. A leleplezés, visszaemlékezés, vádolás és védekezés szenvedélye feltűnően erős volt és széleskörű, ellentétben az 1945 utáni helyzettel.
 Az ebből kirajzolódó kép nem volt egységes. Voltak olyan keletnémet nézetek, amelyek visszatekintve az eredményeket hangsúlyozták, az élet "normalitását", biztonságát az NDK-ban, és sokszor szembeállították az agresszív versennyel, hektikus tempóval, a nyilvánvaló egyenlőtlenséggel, kockázatokkal és "amerikanizálódással" a mai Németországban, ahol a keletnémetek "másodrendű állampolgároknak" érzik magukat.
 És mégis, az NDK-nak végsősoron kritikus megítélése vált uralkodóvá, sőt egyöntetűvé, amely az NDK-t lényegében diktatúrának ábrázolja: kevésbé demokratikus és liberális, kevésbé hatékony és sikeres, kevésbé élhető és értékelhető, mint a Nyugat, végülis kudarcnak, vesztesnek valamirevaló történelmi érdemek nélkül. Az NDK negatív szemlélete került túlsúlyba: végülis zsákutca, elfajulás, puszta lábjegyzet a történelemhez.

III.
És ma? A helyzet, amelyet leírtam, lényegében nem változott. - Két éve a német parlament többsége elhatározta, hogy hatalmas emlékművet állít Berlin közepén az európai zsidóság tömeges elpusztításának.  Ez volt egy több mint tíz évig eltartó élénk vita lezárása. Az emlékmű épül. - A német hadsereg (a Wehrmacht) bűntetteiről készült kiállítást sok német városban bemutatták. Nyilvános tiltakozásokat váltott ki, mivel eltúlozta azt, amit a német katonák elkövettek - revideálni kellett és korrigálni. De alapvető üzenete mélyen önkritikus maradt, és széles közönséghez jutott el. - Volt nálunk egy hosszas és kínos vita a "rabszolgamunka" alkalmazásáról német gyárakban és egyebütt a második világháború alatt: többnyire külföldiek voltak ezek, akiket akaratuk ellenére hoztak Németországba, és akiket arra kényszerítettek, hogy német munkaadóiknak dolgozzanak nagyon alacsony bérért. A túlélő áldozatok és családjuk keresetet adtak be német cégek ellen amerikai bíróságokon. Részben eredményesen. Végül a német üzleti élet és a német kormány közösen összeszedett néhány milliárd német márkát, hogy kárpótlást fizessen a túlélő áldozatoknak és családjuknak. - A második világháború alatti német bűnösség emléke elevenen él, és a holokauszt centrális helyet foglal el ebben az emlékezetben.
 Ami a keletnémet diktatúrát illeti, a megemlékezés az 1953. június 17-i népfelkelésről a kommunista rezsim és a szovjet megszállás ellen - az erről való megemlékezés a múlt évben, azaz 50 év után - azt hangsúlyozta, hogy volt sok ellenállás a keletnémet lakosságban, de erőszakkal véresen elfojtották. Az NDK általános megítélése továbbra is rendkívül elmarasztaló.
 Mégis, az elmúlt két-három évben bizonyos kisebb változások is megfigyelhetők. Előszöris: a növekvő távolsággal az NDK emléke többrétűvé, heterogénebbé, ellentmondásosabbá válik. Diktatórikus jellege, elnyomó rendszere közismert, ezt nem is tagadják. Ugyanakkor emlékeztetnek minket arra, hogy ebben nem merült ki. Volt egy mindennapi élet, aminek megvoltak a kellemes oldalai, nem kontrollálta a rezsim teljesen, voltak mulatságos aspektusai is. Időnként nosztalgikus emlékek jönnek felszínre, a keletnémet élet derűsebb oldalait emelik ki némelyek azok közül, akik ott éltek. A média ennek is nagy publicitást adott.
 A másik: Az elmúlt két-három évben sokkal bevettebbé és elfogadottabbá vált a második világháború német áldozatairól való megemlékezés. Német városok, mint Drezda, lerombolása a szövetségesek bombáival komoly téma lett. A németek kiűzése Lengyelországból, Csehszlovákiából és más országokból nyilvános viták középpontjába került. Ez etnikai tisztogatás volt, így is emlegetik. Folynak ellentmondásos viták arról, hogy hogyan kellene emléket állítani a szülőföldjükről 1945 körül elűzött németek megpróbáltatásainak.  Amikor a szovjet katonák elfoglalták Németország jelentős részét, a német civil lakosság sokat szenvedett. Sok nőt megerőszakoltak, sok férfit deportáltak. Nem arról van szó, hogy erről senki sem tudott volna az elmúlt évtizedekig. De most sokkal inkább képezi regények, média-riportok és nyilvános viták tárgyát, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt.
 Végülis egyre növekszik az az időbeli távolság, amely a jelent elválasztja a 30-as, 40-es évek katasztrofális eseményeitől. Ez mindeddig nem vezetett az emlékek gyengüléséhez vagy elhalványulásához, éppen ellenkezőleg. De kezdjük megtanulni, hogy a történteket szélesebb összefüggésben szemléljük. Amit sokáig német ügyként kezeltek, azt ma már gyakorta tekintik egy közös európai múlt részének. Még a holokauszt emléke is európaibb lett valamelyest. Jelenleg a 90 éve kezdődött első világháborúval foglalkozik sokat a média. Egyre inkább kezdik összetartozónak látni az első és a második világháborút. A 20. századi "30 éves háborúról" beszélnek 1914-től 1945-ig.
 A saját gaztetteinkre és bűnösségünkre való emlékezés fájdalmas és megterhelő. Nehéz kezdetek után a 20. századi német történelem sötét oldalaira való emlékezés viszonylag nyílt és tisztességes. Ez segített politikai kultúránk megerősítésében, demokratikus rendszerünk stabilizálásában. De továbbra is nehéz megfelelő formát és megfelelő mércét találni a saját múltunkkal való szembenézés folyamatának. A ritualizálódás fenyeget, és a "politikai korrektség" akadályozza a nyílt vitát. A polémiák folytatódnak, és újra fölerősödhetnek a jövőben.
 A kollektív emlékezet mindig szelektív és vitatott. Erősen ki van téve a politikai folyamatok, a hatalmi erőviszonyok, a polgári társadalom dinamikája és a mentalitásváltozások hatásának. A múlttal foglalkozni gyakorlati folyamat. A kollektív emlékezet története mélyen beágyazódik az általános történelembe.
 A németek két diktatúrát hoztak létre és tapasztaltak meg a 20. században, egy jobb- és egy baloldalit. A kollektív emlékezet birodalmában a két diktatúra szorosan összefügg. Az összehasonlítás az a legkomolyabb szellemi művelet, ami összekapcsolja őket. A második német diktatúra eleven emléke 1990 után nem gyengítette az első német diktatúra emlékét, éppen ellenkezőleg. A kettő között nem pusztán a kiegyenlítés áll fenn, hanem egymás megerősítésének bonyolult kölcsönviszonya is. Az első német diktatúra tapasztalata hozzájárult annak meghatározásához, hogyan értelmezték a másodikat, és hogyan emlékeznek majd meg róla.
 Az itt leírt folyamatokat sok szereplő befolyásolta számos szférában: a politikában, a médiában, a tudományos és a mindennapi életben. Nem a történészek az egyedüli szereplők, és nem is ők a legfontosabbak. De fontos szerepük volt. A történelem - ahogy a történészek a saját szabályaiknak és eljárásaiknak megfelelően megírják, és az emlékezet - mint képek heterogén készlete, amelyet egy társadalom, egy kultúra, egy nemzet őriz a múltjáról - átfedi és befolyásolja egymást. De nem azonos egymással. Feszültség van közöttük. A történészek felelőssége, hogy értékeljék, bírálják és befolyásolják a múltról kialakult kollektív emlékezetet annak fényében, amit ők a múlt történetéről gondolnak.

Ez az előadás a sokféle múltról és emlékezetről szólt nemzeti keretek között. Németországról szólt. Nem kérdéses, hogy ennek van létjogosultsága. A nemzeti szocializmus sok szempontból valóban német dolog volt. Az NDK valóban német diktatúra volt. A múlt kollektív emlékezete fontos a jelen kollektív identitásai és felelősségérzete számára. Közös identitásaink, felelősségérzetünk és a cselekvésre való készségünk továbbra is nemzeti keretek között határozódik meg. Ezért van továbbra is értelme, és ezért kívánatos továbbra is a saját nemzet ill. nemzetállam múltjára reflektálni, és osztozni a kollektív emlékezetben a nemzeti kereteken belül. De a kutatás egyre inkább feltárja múltjaink nemzetek feletti dimenzióit. Identitásaink, felelősségérzetünk és politikai cselekvésünk is egyre inkább túllép a nemzetállami kereteken. Európa egyre inkább realitássá válik. A nemezeti múltak és emlékezetek összehasonlításain túl egyre inkább van értelme kölcsönös összefüggéseket kutatni. Milyen értelemben van közös európai múltunk és közös európai emlékezetünk, bármilyen sokféle, konfliktusos és vitatott legyen is az? Ezt a kérdést érdemes szem előtt tartani.

                 KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

KOSELLECK, Reinhart
"Az emlékezet diszkontinuitása"
2000, 1999, 11.

SZABÓ Miklós
"Számvetés a kétféle múlttal"
Magyar lettre Internationale, 5

ENGLER, Wolfgang
"Kollaboránsok országa?"
Magyar Lettre Internationale, 22

WAGNER, Richard
"A történelem visszatérése a német tartományokba"
MagyarLettre Internationale, 22

GRASS, Günther
"A német kultúrnemzetről"
Magyar Lettre Internationale, 45

SCHLÖGEL, Karl
"Az elűzetés tragédiája"
Magyar Lettre Internationale, 51


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret