A két német állam, a Német Szövetségi Köztársaság nyugaton és a Német
Demokratikus Köztársaság (az NDK) keleten, feltűnően különbözött: az egyikben
piacgazdaság, pluralista társadalom, parlamenti demokrácia, és egyre jobban
integrálódott az USA vezetése alatti nyugati táborba; a másikban
államszocialista gazdaság, enyhén álcázott egypárti diktatúra marxista-leninista
kötelező állami ideológiával a szovjet hegemónia alatt álló keleti blokk
integráns részeként.
De volt néhány közös vonásuk is, kiváltképpen egy közös múltjuk. Mindkettő
poszt-fasiszta rendszer volt. Hogyan viszonyultak nemzeti-szocialista múltjukhoz?
A náci Németország és az NDK nagyon más volt. De lehet őket úgy
kategorizálni, mint a 20. század két német diktatúráját. Ilyen alapon érdekes
összehasonlítani, hogyan emlékeztek a két német diktatúrára, mit kezdtek
vele, miután végetért. Összehasonlítani persze annyi, mint hasonlóságokat
és különbségeket keresni. A történészeket rendszerint jobban érdeklik a
különbségek.
Először azt hasonlítom össze, mit kezdtek a nyugatnémetek és
a keletnémetek a fasiszta előtörténetükkel 1945 és 1989 között. Aztán összevetem
az 1989/90 utáni emlékezéseket és megemlékező stratégiákat az 1945 utániakkal.
Végül lesz néhány megjegyzésem a mai helyzetre vonatkozóan, és felvetek
néhány általános következtetést.
I
Amikor a vesztfáliai béke véget vetett a véres harmincéves háborúnak
1648-ban, azt rendelte el, amit számos más békeszerződés is kikötött azelőtt
és azután is: végső megbocsátás és amnesztia a békét megelőző háború során
elkövetett minden sérelemért, kegyetlenségért és bűntettért. Tilos volt
ezeket nyilvánosan vitatni, attól tartva, hogy ez új feszültségeket és
konfliktusokat idézhet elő.
A második világháborút lezáró dokumentumok ezzel ellentétes üzenetet
tartalmaztak. Megkívánták a háborús bűnökkel és a vesztesek bűnösségével
való nyílt foglalkozást. Németország nácitlanítása és demokratizálása volt
a Szövetségesek egyik hadicélja. A megelőző évszázadoktól eltérően a II.
világháborút úgy definiálták, folytatták le és legitimálták, mint totális
háborút, ami tartalmazta az értékek és világnézetek nevében vívott alapvető
küzdelmet is morális kereszteshadjáratként és a civilizáció védelmeként.
Következésképpen a végén a háborús bűnöket és a háborús bűnösöket fel kellett
kutatni, közszemlére tenni és megbüntetni - bosszúból, az igazságosság
érdekében és arra irányuló stratégiaként, hogy "a demokrácia számára veszélytelenné
tegyék"a volt ellenséget és a világot.
Négy korszakot fogok megkülönböztetni 1945 és 1990 között. Az
első háború utáni korszakban 1945 és 1948 között a nemzeti szocialista
Németország atrocitásainak és bűnösségének feltárására irányuló minden
törekvés legfőbb hajtóerői maguk a győztesek voltak, ekkor az ő kezükben
volt minden hatalom a megszállt Németországban. Az 1945-48-as "nácitlanítás"
mögötti hazai tényezők kevésbé voltak jelentősek, de ilyenek is akadtak.
Kisebb antifasiszta bizottságok baloldali németekből, volt egy korai bűnvallás
a protestáns egyházak részéről közvetlenül a háborút követően, voltak új
német vezetők, mint Konrad Adenauer és Kurt Schumacher Nyugaton vagy Walter
Ulbricht keleten, akik emigrációból tértek vissza, egy lágerből vagy valami
marginalizált helyzetből, akik szenvedtek a megelőző rezsimtől, és akik
most erkölcsileg tiszta pozícióból fordulhattak vele szembe.
A németek többsége közömbös maradt. Míg a felmérések azt mutatták,
hogy a többség a megelőző évek főbb elkövetőinek elmozdítása és megbüntetése
mellett volt, nem sokan foglaltak állást ebben az ügyben. A vélemények
megoszlottak. Volt egy arra irányuló tendencia, hogy a háborúért, a vereségért
és az atrocitásokért való felelősséget a vezetők kis csoportjára hárítsák.
Azokban az 1945 utáni első években a németeknek csak elenyésző kisebbségei
reflektáltak a németek mély érintettségére és felelősségére a náci bűnökért,
és fogadták el ezt a bűntudat vagy a szégyen érzésével. Egészen az 50-es
évekig a többség azt mondta a felmérések szerint, hogy a nemzeti szocializmus
alapjában véve jó elgondolás volt, csak rossz volt a kivitelezése.
A nyugati és a szovjet megszállási övezetben egyaránt párszázezer
náci aktivistát és kapcsolt részeit távolították el a hatalomból és a hivatalából,
közülük sokan kerültek internáló táborba pár hónapra vagy pár évre, a szovjet
zónában 1950-ig. Médiatámogatással kampányokat indítottak a náci bűnök
feltárására. Átnevelő kampányokat kezdtek az iskolákban és a hétköznapi
életben. Keleten alapvető változásokat léptettek életbe a tulajdonjogok
terén először a mezőgazdaságban, aztán az iparban. Úgy állították be ezeket,
mint a fasizmus társadalmi okainak elhárítása irányába tett lépéseket.
A tetteseket bíróság elé állítani, bűneiket részletekbe menően
feltárni a nyilvánosság előtt is, elítélni és megbüntetni őket régi és
új törvények erejével, ez vált a náci bűnökkel és náci tettesekkel való
foglalkozás legfőbb módjává azokban az első években. A híres nürnbergi
perek 1945/46-ból ebben központi helyet foglaltak el, nagyszámú ítélethez
vezettek, és feltárták kellő publicitással, hogy mit művelt a náci Németország.
Keleten mintegy harmincezer személyt ítéltek el fasiszta háborús
bűnök és emberiség elleni bűntettek elkövetéséért, mintegy ötezret nyugaton.
Ebből az ötezerből durván nyolcszázat ítéltek halálra, közülük ötszázat
ténylegesen is kivégeztek. Ez alatt a színt alatt, ahol az aktivisták és
vezetők elleni bírósági eljárások folytak, a nácitlanítás tömeges adminisztratív
akciója zajlott 1946 és 1948 között, különösen a nyugati zónákban. A megszálló
hatóságok indítványozták és kezdték meg ezeket, de a végrehajtást átadták
a decentralizált német bíróságok ezreinek. Tizenhárom ezer részletes kérdőívet
kellett kitölteni csak az amerikai zónában. Arra irányuló kísérlet volt
ez, hogy mások tanúvallomása alapján mérjék egy-egy ember személyes részvételét
a náci diktatúrában, annak érdekében, hogy megbüntessék a legsúlyosabb
eseteket, elmozdítsák közéleti funkcióikból azokat, akik komolyan diszkreditálódtak,
és felmentsék a többieket a vádak és a gyanú alól. Ez a vállalkozás nagymértékben
kudarcot vallott. A kudarc hozzájárult ahhoz, hogy a nácitlanítás egész
folyamatát rettentő népszerűtlenné tegye majdnem mindegyik politikai táborban.
1948/49-re a náci-rendszert felszámolták, a náci ideológiát delegitimizálták,
és új, demokratikusabb kormányzási rendszerek jelentek meg, jelentős különbségekkel
Nyugat és Kelet között a megszálló hatalmak irányítása alatt, akik kezdtek
egyre inkább összekülönbözni. A náci eliteket lecserélték, a leglátványosabban
a politikai szférában, kevésbé látványosan a gazdaságban, a médiában, az
egyetemeken és a társadalmi élet más területein. Az apparátus nácitlanítása
sok szempontból alaposabb volt keleten, mint nyugaton, de valójában még
ott is kevésbé radikálisan hajtották végre, mint ahogy a legutóbbi időkig
hisszük. A tisztogatás mindenütt nagyon korlátozott maradt a vezetés szintje
alatt. A korábbi bűnök széles körben ismertté és láthatóvá váltak. De a
nácitlanítás egyre népszerűtlenebb lett, egyre inkább a győztesek összeesküvésének
tartották. A németek nagy többségét más dolgok foglalkoztatták, mint a
múlton való elmélkedés. Nagy volt a zavarodottság, a dezorientáltáság,
a félelem, de semmiképpen nem érvényesült a bűntudat és a szégyen általános
légköre.
1948/49-ben kezdődött meg a második szakasz. Megindult a hidegháború.
A növekvő feszültség Kelet és Nyugat között gyökeresen átértelmezte a helyzetet.
A nácitlanítás aktív szakasza nyugaton és keleten egyaránt lezárult. A
pereket nagyrészt leállították. Nyugaton és keleten az újonnan berendezkedő
német hatóságok a megszálló erők aktív egyetértésével kiegyeztek a saját
kis vagy nem is olyan kis nácijaik tömegével.
Keleten a marxista-leninista antifasizmus elmélete lett a hivatalos
hitvallás. E szerint a felfogás szerint a német fasizmus csak egy összeesküvés
eszköze volt, a kapitalista és a katonai elitek felelőssége, míg a széles
néptömegeket részben lépre csalt, részben elnyomott áldozatok voltak, nem
voltak igazán felelősek a történtekért. A szocialista NDK nyilvánvaló módon
megszabadult időközben ezektől az elitektől, és ilymódon legyőzte a fasizmust,
felszámolva az okait, míg ugyanezen elitek még mindig a hatalomban voltak
a Szövetségi Köztársaságban. Ez volt a keletnémet felfogás, a keletnémet
ideológia.
Ez az ideológia lehetővé tett egy alapjaiban kritikus állásfoglalást
a náci diktatúrával szemben, hangsúlyozva annak társadalmi-gazdasági gyökereit,
osztályalapját, elnyomó jellegét, antikommunista kirohanásait, háborúját
a Szovjetunió és a világ ellen.
Ugyanakkor e szerint a felfogás szerint az NDK-nak és történelmi
gyökereinek nem sok közük volt a német fasizmushoz. Az NDK és a vezetői
azok közé tartoztak, akik szenvedő alanyai voltak a fasizmusnak, és segítettek
a legyőzésében. Ez a felfogás lényegében érvényben maradt, amíg csak az
NDK fennállt, 1989/90-ig, oly mértékben, hogy bekerült az átlag keletnémetek
gondolkodásába és érzésvilágába is, és bizonyos mértékig ennek tulajdonítható,
hogy a keletnémetek sosem tanulták meg, hogy azt mondják "mi", ha a náci
bűnökről beszéltek.
Az antifasizmusnak ez az önelégült, önfelmentő elmélete nem volt
meg nyugaton. Itt a 40-es és az 50-es évek vége közötti évtized ellentmondásos
volt. Egyfelől ez a náci bűnök tekintetében a hallgatás évtizede volt.
Hermann Lübbe német filozófus úgy értelmezte az 50-es éveknek ezt a széleskörű
hallgatását, a hallgatást a náci diktatúra bűneiben és atrocitásaiban való
felelősségről, mint kedvező stratégiát, mint a gyógyulás periódusát egy
olyan társadalomban, ahol így vagy úgy sokan résztvevők voltak. Ez a stratégia
magában foglalta a megbocsátást sokaknak, akiket elítéltek a megelőző időszakban,
ekkor visszavettek állami szolgálatba és más hivatalokba olyanokat, akiket
korábban elmozdítottak a náci diktatúrával való kollaborálás miatt. Ebben
a hidegháborús korszakban a kommunista és az állítólagos szovjet fenyegetéssel
szemben alakított front Nyugat-Németországban fontosabbá vált, mint a józan
és önkritikus számvetés saját fasiszta múltjukkal.
Ugyanakkor azonban az Adenauer-kormány és a politikai elitek
határozottan ellenálltak a nácizmus mindenfajta intézményes vagy ideológiai
felélesztésének. Egy jobboldali pártot neo-náci felhangokkal, az SRP-t
egykettőre alkotmányellenesnek nyilvánítottak és betiltottak 1952-ben.
Meglehetős belső ellenállást leküzdve Adenauer kancellár keresztülvitte
a megállapodást a legnagyobb zsidó szervezetekkel, az egyezményt az izraeli
kormánnyal Ben Gurion idején a jóvátételi és kártérítési követelésekről
a náciktól elszenvedett vagyoni és személyes sérelmekért. A jóvátétel kifizetése
Izraelnek és a zsidóknak az 50-es években kezdődött meg. Hosszú távon egy
akkor felmérhetetlen volument értek el - nagyjából 160 milliárd német márkát
tettek ki a 90-es évek végére. Ebben külpolitikai megfontolások is szerepet
játszottak. Adenauer szemében ez újabb lépést jelentett a németek (a nyugatnémetek)
számára a nemzetközi elismerés visszanyerése és az akkor egyértelműen amerikai
irányítás alatt álló nyugati politizálás áramába való bekerülés felé. Mindemellett
volt az egésznek egy erős morális dimenziója is, nyilvános vallomástétellel
és vitákkal, például a parlamentben.
Történtek egyéb lépések is az 50-es években, amelyek nem illenek
bele teljesen a náci múltnak az 50-es évekre jellemző elfojtásáról és elhallgatásáról
kialakult általános képbe. Ott volt a Kortárs Történelem Kutatására 1950-ben
alapított Központ, azzal a feladattal, hogy mindenekelőtt az 1933-45 közötti
időszakból végezzen kutatásokat. Ez változást jelentett Stauffenberg és
más katonatisztek Hitler elleni 1944. július 20-i merényletének megítélésében:
Az ellenállásnak ezt a megnyilvánulását fokozatosan kezdték morális döntésként
elfogadni, mint bátor kísérletet és pozitív hagyományt az újonnan megalakított
nyugatnémet hadsereg és a Szövetségi Köztársaság számára általában. Ez
az átértékelés az 50-es években ment végbe.
Mégis, míg az 50-es évek a nyugatnémet demokrácia és Nyugat-Németország
nyugati orientációjának egyértelmű megerősödését hozta meg, az ország viszonyulása
saját nemzeti-szocialista múltjához általában torz és elfojtott maradt.
Az 50-es évek végére a német kollektív emlékezet kezdett ketté válni keletire
és nyugatira, és messze volt minden tisztességes számvetéstől azzal, ami
valójában történt.
Az 50-es évek végén egy harmadik korszak kezdődött, amelyik mintegy
két évtizeden át tartott, de Nyugat-Németországra korlátozódott, nem volt
meg az NDK-ban. A civil társadalom dinamikája jött ekkor mozgásba, intellektuálisan
és gyakorlatilag is, a náci múlt kritikai értékelésének folyamata. Ekkor
már nem elsősorban fölülről vezényelt folyamat volt ez, és nem is kívülről
kezdeményezett, hanem egy nagyon is a Szövetségi Köztársaságon belülről
generált folyamat, a társadalom centrumából, annak nyilvános diskurzusaiból,
médiáiból és intézményeiből indult ki. 1960 körül fontos regények jelentek
meg, amelyek segítettek egy önkritikus viszonyulás kialakításában az 1945
előtti múlthoz. Heinrich Bölltől az "Ádám, hol voltál" és Günther Grasstól
a "Bádogdob", hogy csak kettőt említsek. Mitscherlichék a 60-s évek elején
jelentették meg "A gyászra való képtelenség"-et. Botrány tört ki, amikor
újságíróknak egy új csapata leleplezte és bírálta, hogy sok volt náci tért
vissza hatalmi és befolyásos pozíciókba. 1958-ban létrehozták a Ludwigsburgi
Központot náci bűnök bírósági vizsgálatára és kutatására, amely bizonyítékokkal
szolgált a 60-as évek elején újraindított perekhez. A híres frankfurti
Auschwitz-perre 1963-ban került sor. Széleskörű publicitást kapott, a jeruzsálemi
Eichmann-per szintén. Figyelemreméltó hatással volt a közvéleményre, a
németek egy új nemzedékére.
A nemzedéki konfliktus hamarosan nagy szerephez jutott, a nyilvánosság
előtt játszódott - Nyugat-Németországban, nem az NDK-ban. A fiatalok 68-as
mozgalma az egyetemeken belül és kívül is kifejezésre juttatta bizalmatlanságukat
az idősebb nemzedék és az általa kiépített (vagy ahogy akkoriban mondtuk,
"restaurált") rendszer iránt azzal, hogy fölelevenítette a náci bűnök elfojtott
emlékét, vádolták azokat, akik ebben benne voltak, és azokat is, akik ennyi
ideig hallgattak minderről. A kollektív emlékezet témája ekkor első ízben
vált központi jelentőségűvé egy társadalmi mozgalom számára. De a történelmi
átértékelésnek ez a fájdalmas és drámai folyamata nem korlátozódott a protestáló
fiatalokra. Lejátszódott a legfontosabb intézményekben, a parlamenten beül
is. Számos heves és tisztességes parlamenti vita zajlott arról, hogy vajon
a náci főbenjáró bűnök az elévülés hatálya alá esnek-e vagy sem. A 60-as,
70-es években történt mindez. Új jelleget adott a náci, a német bűnösség
német elismerésének.
Más szóval: A média, a bírósági tárgyalótermek, az utca és a
parlament - ezek voltak azok az arénák, ahol a Szövetségi Köztársaság identitása
átalakult a 60-as, 70-es években kollektív emlékezetének, a náci
múlthoz való viszonyának megváltoztatásával - ez a viszony továbbra is
vitatott és fájdalmas volt, de ettől kezdve centrális részét képezte a
nyugatnémet önértelmezésnek. Semmi hasonló nem történhetett meg az NDK-ban.
Ez a különbség a civiltársadalom és a diktatúra között.
A kritikai önátértékelés folyamatának megvoltak a korlátai, felívelései
és hullámvölgyei, de elvben folytatódik - minden ellentétes tendencia és
ellenállás dacára - mindmáig. A 70-es években azonban egy negyedik korszak
kezdődött meg a náci múlt kollektív emlékezetének nyugatnémet történetében,
és ennek viszont megvoltak a párhuzamai az NDK-ban.
A megelőző korszakban, a 60-as, 70-es években inkább távolságtartással
és kritikusan foglalkoztunk a történelmünkkel, feltárva az okokat és következményeket,
megvitatva a struktúrákat és folyamatokat, a német bűnösséget inkább racionális
és néha elvont módon kezelve. Az volt a cél, hogy tanuljunk a múltból.
Azért foglalkoztunk a történelemmel, hogy megszabaduljunk tőle. Ezen a
téren valami megváltozott a 70-es évek közepén. Áss le ott, ahol vagy,
ez lett a jelszó. A "gyökereket" kezdték keresni. Az "emlékezet" csak ekkor
lett központi fogalommá. A történelem ekkor megint érdekessé vált, nemcsak
mint a kutatás tárgya és az ismeretek forrása, de mint valami olyasmi,
amit a magunkévá kell tenni, mint amiben megtalálhatjuk keresett identitásunk
bázisát. Bármi volt is az oka ennek a változásnak, az egyes embereknek
a saját történelmük iránti új elvárásaival járt együtt, ami ettől még érdekesebbé
vált. Nagy kiállítások a helytörténetről, királyi dinasztiákról, Poroszországról
- a nyilvánosság újfajta attitűdjét jelezte a legszélesebb értelemben vett
múltunk iránt. Ehhez hasonló trendeket lehetett keleten is megfigyelni,
ahol az "örökségről" és a "hagyományról" folytatott új vita tisztította
meg a terepet a nemzeti történelem átfogóbb, kevésbé ideologikus megközelítéséhez
vezető úton. Ebben a történelemnek mint az identitás alapjának újrafelfedezésére
irányuló folyamatban versengett egymással a két Németország.
Ebben a légkörben megint változott a náci múlthoz való viszony.
Egyfelől a náci bűnök még botrányosabbá váltak. Ha az ember azért kutat
a saját történelmében, hogy magáévá tegye azt, ennek a bűnös rendszernek
méginkább botránykővé kellett válnia, mint addig. Másfelől az embereket
kezdte érdekelni a cselekvés, az élmény és a történelmi szubjektum dimenziója,
belső oldala. A "Betroffenheit", a személyes érintettség vált központi
kifejezéssé. Az európai zsidóság elleni tömeggyilkosság csak ekkor
került a náci múltról való megemlékezés centrumába.
Az amerikai "Holocaust" című film bemutatása a német tévében
fontos lépés volt: amit megmutattak, azt tudták, meg vitatták addig is,
de most meg lett mutatva olyan módon, ami egy egész nemzetet tett "érintetté".
A következő években a "holokauszt" fogalma bekerült a köznapi nyelvbe és
a tudományos irodalomba. Miközben egy csomó ember hirtelen meghalt, aki
saját tapasztalatból tehetett volna tanúságot a holokausztról, a holokauszt
emléke konkrétabb lett, sokszor vizualizált és megrendítő. A média és a
kiállítások mellett az évfordulók is kezdtek központi szerepet játszani,
például a náci hatalomrajutás 50. évfordulója, az 1983-as vita a
berlini Reichstag épületében történészek és közéleti személyiségek részvételével.
1985-ben 1945 májusának 40. évfordulója alkalmából Richard von
WeizsÄcker szövetségi elnök híres beszéde minden addiginál világosabban
megfogalmazta a nyugatnémet viszonyulást a náci korszakhoz, annak gaztetteihez
és bűnösségéhez. Számára 1945. május 8. elsősorban a felszabadulás napja,
és csak másodsorban a vereségé. Egyetlen korábbi elnök se lett volna képes
ezt mondani. WeizsÄcker meg tudta találni a megfelelő nyelvet, amely összekötötte
a tudást a gyásszal, a német bűnösség elismerését egy újfajta méltóságérzettel.
A polémiák nem értek véget, hála az ún. Historiker-Streitnek,
a történész-vitának 1986-ban. A náci korszakra és a náci bűnökre emlékezni
továbbra is fájdalmas volt, de ezek nem halványultak el az egyre nagyobb
időbeli távolság ellenére sem. A 80-as évek vége felé elevenebb volt a
német kollektív emlékezetben, mint előtte bármikor. Továbbra is tehertétel
volt, de termékeny tehertétel. A náci korszak emléke évtizedeken át arra
ösztönzött a németek közül sokakat, hogy így vagy úgy felelőséget vállaljon
egy jobb Németország kialakításában, ami elejét venné annak, hogy ilyen
szörnyűségek még egyszer megtörténhessenek. A 80-as években a náci múlt
egy olyan sötét háttérnek tűnt, amely előtt a Szövetségi Köztársaság elért
eredményeit egy bizonyos elégedettséggel és büszkeséggel lehetett konstatálni.
A náci diktatúra emléke a nyugatnémet identitás lényegi alkotóelemévé vált.
Sokkal kevésbé állt ez fenn az NDK-ban, a fent említett okokból.
De a 80-as években még ott is nagyobb lett a készség arra, hogy konkrétabb
módon nézzenek szembe saját náci múltjukkal, a zsidók elleni bűntetteket
is beleértve. 1988. november 9-én emlékeztek meg az NDK-ban először hivatalosan
az 1938-as antiszemita pogromokról. Addig november 9. az 1918-as forradalom
kitörésének ünnepe volt csupán. A keletnémet hivatalosság támogatta a keletberlini
Oranienburg strasse-i zsinagóga újraépítését (különböző indítékokból),
és az 1990 márciusi választások után, amikor az NDK még megvolt, de első
ízben egy szabadon választott parlamenttel, ez a parlament, a Volkskammer,
hivatalos működését azzal kezdte meg, hogy kiadott egy nyilatkozatot, amelyben
összefüggésbe hozta magát a náci korszakbeli német bűnösséggel - és különösen
a zsidók ellen elkövetett bűnökkel.
II.
Aligha lehet elvárni, hogy az NDK emlékezete 1990 után nagyon hasonlítson
a náci Németország emlékéhez 1945 után.
Végülis a két német diktatúra között hatalmas a különbség. Az
ún. "Harmadik Birodalom" idézte elő a holokausztot és egy rettenetes háborút,
amelyben aztán véres véget ért a kívülről jövő vereségben, a lakosság mindvégig
konokul kitartott mellette.
Az NDK nem generált semmiféle népirtást, és nem is indított háborút.
Nem véres vereséggel ért véget, hanem a belső összeomlás és a belülről
jövő népfelkelés ereje. Nem tűnt el 12 év alatt, mint Hitler "Harmadik
Birodalma", fennmaradt 40 évig. Úgyhogy volt ideje csökkenteni az elnyomás
kezdeti keménységén, és visszavenni az eredeti forradalmi lendületből.
Maga mögött hagyta sztálinista totalitárius korszakát. Míg a náci diktatúra
nagyonis hazai talajról fakadt és német volt, az NDK csak részben nőtt
hazai talajból, inkább volt a vereség és a megszállás terméke, a szovjet
döntéseké és támogatásé. Az NDK eltűnt a színről, amint a szovjetek nem
voltak hajlandók mindenestül tovább támogatni.
Hitler Németország egésze fölött uralkodott (és idővel Európa
más részei fölött is), a SED (a Német Szocialista Egységpárt) rezsimje
Németországnak csak egy részére, kisebbik felére korlátozódott. Az NDK
mindig csak az egyik volt a két német állam közül, a sokkal kisebb és ráadásul
a sokkal gyengébb. Ez tükröződött abban is, ahogy az NDK kimúlt. Felszívta
a nyugatnémet Szövetségi Köztársaság mintegy önmagát terjesztve ki kelet
felé. Míg 1945 után a németeknek egy olyan diktatórikus múlttal kellett
kezdeniük valamit, amely elvileg valamennyiük múltja volt, 1989/90 után
más volt a helyzet. Németországnak most egy olyan diktatórikus múlttal
volt dolga, amely csak egy részének volt a múltja, arányát tekintve valamennyi
német kisebbik részének.
Mindez csökkenti nemcsak a várható hasonlóságokat, hanem az 1945-ös
és az 1989/90-es törés összevethetőségét is.
Mégis, az 1945 és az 1989 utáni helyzet összevetése abból a szempontból,
hogy hogyan viszonyultak a németek a náci diktatúrához annak veresége után,
és hogyan kezelték a SED (NSZEP)-diktatúrát felbomlása után, politikai
polémiák és tudományos diskurzusok legfőbb témája lett. Különböző álláspontok
alakultak ki ezzel kapcsolatban. A spektrum egyik végén voltak a konzervatív
nyugatnémetek és a keletnémet polgári jogi aktivisták, akik együttesen
az NDK diktatórikus jellegét hangsúlyozták, a totalitarizmus egyik példájaként
bélyegezték meg, a náci diktatúrához hasonlították, és bírálták azt a körülményt,
hogy az elitek leváltása és annak elutasítása, ami az NDK-ból még megmaradt,
nem ment elég messzire. A spektrum másik végén azok az egykori NDK-állampolgárok
voltak találhatók, akik azonosultak egykori államuk alapelveivel. Mélyen
felháborította őket a náci birodalomhoz való hasonlítás, azt hangoztatták,
hogy az NDK-t antifasiszta rendszerként hozták létre éles ellentétben a
náci birodalommal. Az ő számukra az NDK betagozása a megnövekedett Szövetségi
Köztársaságba és az NDK delegitimizálása a nyugatnémetek hegemóniája mellett
folytatott történelmi diskurzusokban túl messzire ment el, és nem vezetett
máshoz, csupán a volt NDK-nak új nyugati urai általi szellemi kolonializálásához.
Sokféle álláspont alakult ki és létezik ma is e között a két pólus között.
Nem voltak internáló táborok az NDK-aktivisták számára 1989/90-ben,
és egyet sem ítéltek közülük halálra. Míg az NSDAP-t (a Német Nemzeti Szocialista
Munkáspártot) törvényen kívül helyezték, a SED (a Német Szocialista Egységpárt)
teljesen átalakítva ugyan, de továbbélt új programmal, új vezetéssel és
új névvel, PDS-ként. Igaz, hogy az előző 45 év legtöbb alapvető gazdasági
és szociálpolitikai döntését visszavonták, de nem minden vonatkozásban.
Gondoljunk például a nagy mezőgazdasági birtokokra, amelyeket elvettek
sokszor nemesi tulajdonosaiktól minden kompenzáció nélkül mindjárt 1945
után az orosz megszállás alatt. Ezek a nagybirtokosok nem kapták vissza,
amit elveszítettek.
És mégis, az NDK politikai rendszerét ugyanúgy teljes mértékben
lebontották 1990-ben és azután, mint a náci rendszert 1945-ben és a következő
években. A Szövetségi Köztársaság gazdasági rendjét és politikai szisztémáját
gyorsan kiterjesztették keletre, minden komolyabb átalakítás nélkül. Az
NDK politikai elitjét elmozdították és lecserélték, legalább olyan maradéktalanul,
mint a náci elitet 1945 után. Sok olyan szektor van - például az egyetemek
-, ahol a vezető munkatársak lecserélése sokkal radikálisabb volt 1989/90
után keleten, mint 1945 után nyugaton.
Az biztos, hogy 1989/90 után nem voltak idegen megszálló csapatok.
Az NDK csatlakozását a Szövetségi Köztársasághoz és ezzel az aktussal való
önfeloszlatását a keletnémetek túlnyomó többsége támogatta. Később sok
keletnémet mégis olyannak kellett, hogy érezze a nyugatnémeteket, aki átjöttek,
hogy irányítsák, finanszírozzák és átalakítsák a keletet a saját kritériumaik
szerint, mint afféle megszálló erőket. És bizonyos szempontból azok is
voltak. Nyugatnémetek vezényelték le a radikális intézményi változásokat
és a gyökeres vezetésváltást keleten. Nyugatnémetek kezdeményezték a pereket
egyes NDK-vezetők ellen, akiket most bűnösnek és felelősnek találtak a
keletnémet határon történt lövöldözésért és emberölésért. Ezek nagy publicitást
kapó ítéletek voltak, amelyekkel az előző rezsim delegitimizálását akarták
elérni a lakosság körében, de amelyek sokszor ellentétes reakciót váltottak
ki, ellenszenvet ébresztettek az iránt, amit sokszor úgy emlegettek "Siegerjustiz",
a győztesek joga.
Jelen témánknál talán az a legfontosabb, hogy nem következett
el a hallgatás időszaka, a tények és a bűntettek elnéző szemlélete és elfojtása,
mint az első német diktatúra után az 50-es évek végéig. Voltak aktív csoportok
nyugaton és keleten egyaránt, akik különböző indíttatásból akciókba és
kampányokba kezdtek a volt NDK-beli bűnök és mulasztások, tettesek és áldozatok,
gaztettek és elnyomás feltárására és kutatására, kritikus elemzésére és
morális megítélésére, nyilvános vitákra, vádemelésre és védekezésre. Mindez
más volt, mint az 1945 utáni években.
Ennek következtében az NDK története mára nagyon jól ismert.
Különösen a diktatórikus, elnyomó, illiberális oldalát sikerült alaposan
feltárni. A történettudomány mint akadémiai diszciplína is hozzátette ehhez
a magáét. 14 éven át az NDK történetének feldolgozása csúcsiparág volt.
Az ebből kijött irodalom tetemes. Volt keletnémet polgárjogi aktivisták
kezdeményezésére parlamenti határozattal felállítottak két vizsgálóbizottságot,
amelyek évekig dolgoztak. Hatalmas forrásanyagot, elemzéseket és értelmezéseket
produkáltak, még mielőtt a megfelelő feladatokkal megbízott stabil alapítvánnyá
alakultak volna át. Kiállítások, tévéműsorok, beszélgetőműsorok és regények
foglalkoztak az NDK-beli élet különböző aspektusaival.
A leleplezésekkel szembeni ellenállás rendszerint gyenge volt.
A leleplezés, visszaemlékezés, vádolás és védekezés szenvedélye feltűnően
erős volt és széleskörű, ellentétben az 1945 utáni helyzettel.
Az ebből kirajzolódó kép nem volt egységes. Voltak olyan keletnémet
nézetek, amelyek visszatekintve az eredményeket hangsúlyozták, az élet
"normalitását", biztonságát az NDK-ban, és sokszor szembeállították az
agresszív versennyel, hektikus tempóval, a nyilvánvaló egyenlőtlenséggel,
kockázatokkal és "amerikanizálódással" a mai Németországban, ahol a keletnémetek
"másodrendű állampolgároknak" érzik magukat.
És mégis, az NDK-nak végsősoron kritikus megítélése vált uralkodóvá,
sőt egyöntetűvé, amely az NDK-t lényegében diktatúrának ábrázolja: kevésbé
demokratikus és liberális, kevésbé hatékony és sikeres, kevésbé élhető
és értékelhető, mint a Nyugat, végülis kudarcnak, vesztesnek valamirevaló
történelmi érdemek nélkül. Az NDK negatív szemlélete került túlsúlyba:
végülis zsákutca, elfajulás, puszta lábjegyzet a történelemhez.
III.
És ma? A helyzet, amelyet leírtam, lényegében nem változott. - Két
éve a német parlament többsége elhatározta, hogy hatalmas emlékművet állít
Berlin közepén az európai zsidóság tömeges elpusztításának. Ez volt
egy több mint tíz évig eltartó élénk vita lezárása. Az emlékmű épül. -
A német hadsereg (a Wehrmacht) bűntetteiről készült kiállítást sok német
városban bemutatták. Nyilvános tiltakozásokat váltott ki, mivel eltúlozta
azt, amit a német katonák elkövettek - revideálni kellett és korrigálni.
De alapvető üzenete mélyen önkritikus maradt, és széles közönséghez jutott
el. - Volt nálunk egy hosszas és kínos vita a "rabszolgamunka" alkalmazásáról
német gyárakban és egyebütt a második világháború alatt: többnyire külföldiek
voltak ezek, akiket akaratuk ellenére hoztak Németországba, és akiket arra
kényszerítettek, hogy német munkaadóiknak dolgozzanak nagyon alacsony bérért.
A túlélő áldozatok és családjuk keresetet adtak be német cégek ellen amerikai
bíróságokon. Részben eredményesen. Végül a német üzleti élet és a német
kormány közösen összeszedett néhány milliárd német márkát, hogy kárpótlást
fizessen a túlélő áldozatoknak és családjuknak. - A második világháború
alatti német bűnösség emléke elevenen él, és a holokauszt centrális helyet
foglal el ebben az emlékezetben.
Ami a keletnémet diktatúrát illeti, a megemlékezés az 1953. június
17-i népfelkelésről a kommunista rezsim és a szovjet megszállás ellen -
az erről való megemlékezés a múlt évben, azaz 50 év után - azt hangsúlyozta,
hogy volt sok ellenállás a keletnémet lakosságban, de erőszakkal véresen
elfojtották. Az NDK általános megítélése továbbra is rendkívül elmarasztaló.
Mégis, az elmúlt két-három évben bizonyos kisebb változások is
megfigyelhetők. Előszöris: a növekvő távolsággal az NDK emléke többrétűvé,
heterogénebbé, ellentmondásosabbá válik. Diktatórikus jellege, elnyomó
rendszere közismert, ezt nem is tagadják. Ugyanakkor emlékeztetnek minket
arra, hogy ebben nem merült ki. Volt egy mindennapi élet, aminek megvoltak
a kellemes oldalai, nem kontrollálta a rezsim teljesen, voltak mulatságos
aspektusai is. Időnként nosztalgikus emlékek jönnek felszínre, a keletnémet
élet derűsebb oldalait emelik ki némelyek azok közül, akik ott éltek. A
média ennek is nagy publicitást adott.
A másik: Az elmúlt két-három évben sokkal bevettebbé és elfogadottabbá
vált a második világháború német áldozatairól való megemlékezés. Német
városok, mint Drezda, lerombolása a szövetségesek bombáival komoly téma
lett. A németek kiűzése Lengyelországból, Csehszlovákiából és más országokból
nyilvános viták középpontjába került. Ez etnikai tisztogatás volt, így
is emlegetik. Folynak ellentmondásos viták arról, hogy hogyan kellene emléket
állítani a szülőföldjükről 1945 körül elűzött németek megpróbáltatásainak.
Amikor a szovjet katonák elfoglalták Németország jelentős részét, a német
civil lakosság sokat szenvedett. Sok nőt megerőszakoltak, sok férfit deportáltak.
Nem arról van szó, hogy erről senki sem tudott volna az elmúlt évtizedekig.
De most sokkal inkább képezi regények, média-riportok és nyilvános viták
tárgyát, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt.
Végülis egyre növekszik az az időbeli távolság, amely a jelent
elválasztja a 30-as, 40-es évek katasztrofális eseményeitől. Ez mindeddig
nem vezetett az emlékek gyengüléséhez vagy elhalványulásához, éppen ellenkezőleg.
De kezdjük megtanulni, hogy a történteket szélesebb összefüggésben szemléljük.
Amit sokáig német ügyként kezeltek, azt ma már gyakorta tekintik egy közös
európai múlt részének. Még a holokauszt emléke is európaibb lett valamelyest.
Jelenleg a 90 éve kezdődött első világháborúval foglalkozik sokat a média.
Egyre inkább kezdik összetartozónak látni az első és a második világháborút.
A 20. századi "30 éves háborúról" beszélnek 1914-től 1945-ig.
A saját gaztetteinkre és bűnösségünkre való emlékezés fájdalmas
és megterhelő. Nehéz kezdetek után a 20. századi német történelem sötét
oldalaira való emlékezés viszonylag nyílt és tisztességes. Ez segített
politikai kultúránk megerősítésében, demokratikus rendszerünk stabilizálásában.
De továbbra is nehéz megfelelő formát és megfelelő mércét találni a saját
múltunkkal való szembenézés folyamatának. A ritualizálódás fenyeget, és
a "politikai korrektség" akadályozza a nyílt vitát. A polémiák folytatódnak,
és újra fölerősödhetnek a jövőben.
A kollektív emlékezet mindig szelektív és vitatott. Erősen ki
van téve a politikai folyamatok, a hatalmi erőviszonyok, a polgári társadalom
dinamikája és a mentalitásváltozások hatásának. A múlttal foglalkozni gyakorlati
folyamat. A kollektív emlékezet története mélyen beágyazódik az általános
történelembe.
A németek két diktatúrát hoztak létre és tapasztaltak meg a 20.
században, egy jobb- és egy baloldalit. A kollektív emlékezet birodalmában
a két diktatúra szorosan összefügg. Az összehasonlítás az a legkomolyabb
szellemi művelet, ami összekapcsolja őket. A második német diktatúra eleven
emléke 1990 után nem gyengítette az első német diktatúra emlékét, éppen
ellenkezőleg. A kettő között nem pusztán a kiegyenlítés áll fenn, hanem
egymás megerősítésének bonyolult kölcsönviszonya is. Az első német diktatúra
tapasztalata hozzájárult annak meghatározásához, hogyan értelmezték a másodikat,
és hogyan emlékeznek majd meg róla.
Az itt leírt folyamatokat sok szereplő befolyásolta számos szférában:
a politikában, a médiában, a tudományos és a mindennapi életben. Nem a
történészek az egyedüli szereplők, és nem is ők a legfontosabbak. De fontos
szerepük volt. A történelem - ahogy a történészek a saját szabályaiknak
és eljárásaiknak megfelelően megírják, és az emlékezet - mint képek heterogén
készlete, amelyet egy társadalom, egy kultúra, egy nemzet őriz a múltjáról
- átfedi és befolyásolja egymást. De nem azonos egymással. Feszültség van
közöttük. A történészek felelőssége, hogy értékeljék, bírálják és befolyásolják
a múltról kialakult kollektív emlékezetet annak fényében, amit ők a múlt
történetéről gondolnak.
Ez az előadás a sokféle múltról és emlékezetről szólt nemzeti keretek között. Németországról szólt. Nem kérdéses, hogy ennek van létjogosultsága. A nemzeti szocializmus sok szempontból valóban német dolog volt. Az NDK valóban német diktatúra volt. A múlt kollektív emlékezete fontos a jelen kollektív identitásai és felelősségérzete számára. Közös identitásaink, felelősségérzetünk és a cselekvésre való készségünk továbbra is nemzeti keretek között határozódik meg. Ezért van továbbra is értelme, és ezért kívánatos továbbra is a saját nemzet ill. nemzetállam múltjára reflektálni, és osztozni a kollektív emlékezetben a nemzeti kereteken belül. De a kutatás egyre inkább feltárja múltjaink nemzetek feletti dimenzióit. Identitásaink, felelősségérzetünk és politikai cselekvésünk is egyre inkább túllép a nemzetállami kereteken. Európa egyre inkább realitássá válik. A nemezeti múltak és emlékezetek összehasonlításain túl egyre inkább van értelme kölcsönös összefüggéseket kutatni. Milyen értelemben van közös európai múltunk és közös európai emlékezetünk, bármilyen sokféle, konfliktusos és vitatott legyen is az? Ezt a kérdést érdemes szem előtt tartani.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
KOSELLECK, Reinhart
"Az emlékezet diszkontinuitása"
2000, 1999, 11.
SZABÓ Miklós
"Számvetés a kétféle múlttal"
Magyar lettre Internationale, 5
ENGLER, Wolfgang
"Kollaboránsok országa?"
Magyar Lettre Internationale, 22
WAGNER, Richard
"A történelem visszatérése a német tartományokba"
MagyarLettre Internationale, 22
GRASS, Günther
"A német kultúrnemzetről"
Magyar Lettre Internationale, 45
SCHLÖGEL, Karl
"Az elűzetés tragédiája"
Magyar Lettre Internationale, 51
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu