stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ryszard Kapuscinski
Amerikai impressziók

Néhány óra Berlinben. Miután két és fél éve nem jártam erre, alig ismertem rá a belvárosra. Akkoriban zöld gazzal gyéren benőtt üres telkek voltak itt, amelyeket egy betonfal szelt keresztül. Mostanra gigantikus új központ nőtt ki a földből, üvegből, márványból, acélból, műanyagból és alumíniumból. Figyelemre méltó, milyen gyorsasággal, milyen elképesztő tempóban képesek manapság házakat, felhőkarcolókat, egész negyedeket és városokat létesíteni. Ugyanaz a technika ez, amellyel lego-kockákat illeszt össze az ember, csak nagyban: hatékony, villámgyors összeszerelés, pár szál daru, kevés ember.

Az Atlanti-óceán fölött felhő felhő hátán, fehér, bodor, sűrű - mintha a repülő egy hatalmas birkanyáj hátán lépkedne. Aztán halványabbá válnak a felhők, visszahúzódnak, eltűnnek. Egy idő múlva az égben, a levegőben, az űrben annyi különleges fényjelenséget látni, olyan csillogást, villámlást és sugárzást, olyan cikázást és villódzást, annyi színes csíkot és ezüst sugárkoszorút, hogy repülő csészealjakra, földönkívüli szellemekre, más bolygókról és távoli galaxisokból küldött jelekre gondolhatna az ember.

Brooklyn, Harway Avenue. Nem tudok aludni. Az éjszakai látvány az ablakból: alacsony épületek, a háttérben egy nagy lakótömb. Lapos tetők körvonalai. Tévéantennák. Kémények. Lehetne ez Mielec is, Pabianice, Stalowa Wola. Csak a nappal, a nappali világosság tisztázza - mégiscsak New Yorkban vagyok.

Előadás a New Schoolban. Az előadás után Jonathan Schell megkérdezi: "Hogyhogy senki nem látta előre a Szovjetunió villámgyors szétesését?" A válaszom erre: senki nem mérte fel jól két tényező - a nacionalizmus és a pénz - erejét. Általános vélekedés szerint a Szovjetunióban egyetlen elit létezett, egy homogén uralkodó osztály (moszkvai szociológusok szerint mintegy 24 millió ember tartozott ide - a lakosság 10 százaléka). Az idők folyamán ez a nomenklatúra kezdett két részre válni, amelyek érdekei egyre erőteljesebben eltértek egymástól: a szuperhatalom apparátusának csoportja és a köztársaságok apparátusaié. Amikor az utóbbi csoport látta, hogy a peresztrojka folyamata a rendszer liberalizálásával felerősítette a centrifugális erőket és a nacionalista mozgalmakat, a hatalma megtartása érdekében maga is elkezdett nacionalista jelszavakat terjeszteni, és Moszkva érdekeinek további képviselete helyett a helyi nemzeti mozgalmak élére állt. Gorbacsov érdeme volt, hogy szabad kezet adott Jelcinnek. Jelcinnek annak idején választania kellett, hogy az orosz hegemonista szerepét veszi fel, és a Szovjetuniót s ezzel együtt Gorbacsovot és az ő reformstratégiáját erősíti meg, nem pedig a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének likvidálását; vagy inkább az orosz nacionalizmus kártyáját játssza ki. Jelcin a második lehetőséget választotta, és gondoskodott arról, hogy Oroszország "kivonja magát" a Szovjetunióból. Így a szuperhatalom legfőbb támasza szűnt meg, vele pedig a szuperhatalom maga is megszűnt létezni.

Most pedig valamit a pénz vonzerejéről. Nyugaton az a meggyőződés terjedt el, hogy a szovjet nomenklatúra, amely nagy hadsereg és nukleáris fegyverek fölött rendelkezett, mindvégig védelmezni fogja a pozícióit, ha kell, még nagyobb vérontástól sem riadva vissza. Ehelyett ezek az emberek privilegizált monopolhelyzetüket arra használták, hogy a Szovjetunió gazdaságát privatizálják a maguk számára. A Komszomol vette át a devizabankot, a tábornokok villákat vettek tulajdonba, valamint a titkos fegyver- és repülőgép-eladásból befolyó bevételeket, a gazdasági apparátus a kőolaj, földgáz, gyémánt és más nyersanyagok eladásából származó nyereséget.
Így aztán a posztkommunista nacionalisták 1991 decemberében aláírták Fehérmezőnél a Szovjetunió felbomlására vonatkozó megállapodást - és hatalmon maradtak. Ez a korunkra oly jellemző tárgyalásos forradalom egy példája. Az eddig uralkodó elit önként lemond a politikai hatalmáról (mert amúgy sem elég erős többé ahhoz, hogy továbbra is gyakorolja), és cserében erős pozíciókat szerez magának a gazdaságban. Ez a kommunizmus vége.

Itt, New York környékén a természet sokkal drámaibban és radikálisabban jelenik meg, szélsőségei, zabolátlansága sokkal nagyobb, mint Varsóban. Ha süt a nap, a levegő intenzíven ragyog, kristálytiszta és világos, mint az Alpokban. A viharok erőszakosan és váratlanul törnek ki és gyorsan el is vonulnak megint, eltűnnek, mint egy sereg nyugtalan, fekete madár. A természet nem ismer mértéktartást, nem kényszerít magára semmiféle önmegtartóztatást vagy önuralmat. Mindig jelen vannak az elemek és az Atlanti-óceán ereje, amely hatalmának teljében érezteti hangulatainak változását. Varsóban nem így van. A természet itt rendszerint felszínesebbnek, valahogy halványabbnak tűnik, és hosszú időszakokon át szinte változatlan. Az égen tornyosulnak a felhők, aztán ott maradnak hetekig mozdulatlanul, mintha fönnakadtak volna. Ilyen a síkság álmossága és egyhangúsága. Lázasan kutatunk valami megkülönböztető vonás után, amire pillantásunkat, figyelmünket szegezhetnénk. A világ lelassultnak, bizonytalannak látszik valahogy, mintha elaludt volna.

Egy nő Brooklynban, a Harway Avenue-n. Gyerekeket vezet át az utcán, akik egy közeli iskolába mennek. A nő jól szabott egyenruhát visel, fehér öv, fehér sapka jelvénnyel, fehér kesztyű. Komolyság ül az arcán, a jelentőség tudata, hogy szerepet tölt be, szolgálatot teljesít. Ebben az amerikaiak az oroszokra hasonlítanak. Szolgálati buzgalom. Lengyelországban a szolgálati buzgóság pejoratív kifejezés. Itt azonban büszkék arra, hogy egy ügyet, egy intézményt, az államot szolgálják.

November, reggel óta zuhog, viharos esőzés, minden csupa víz. Valahol ott kint, tíz-húsz kilométernyire New Yorktól, a szabad mezőn magányosan áll egy gigantikus építmény - a Roosevelt Mall. Magas, világos, elnyúló csarnokok. Üzletek és bárok tucatjai, tengernyi különféle áru.
 A bevásárlóközpontok az amerikai fogyasztói társadalom gigantikus, ragyogóan megvilágított, tarka katedrálisai. A hétvégeken emberek tömegei özönlenek ide, hogy valami módon beteljesítsék kívánságaikat, szükségleteiket, reményeiket. Jönnek, hogy nézelődjenek, vásároljanak, fogyasszanak, létezzenek.
   Az egyik dolog, ami az amerikaiakat megkülönbözteti a világ többi részétől, az az áruk mérhetetlen sokasága. Nem csak arról van szó, hogy itt minden áru megtalálható, hogy meg lehet nézni, meg lehet érinteni, kézbe lehet venni, meg lehet vásárolni. Itt nemcsak vannak az áruk - hegységeket, piramisokat, lavinákat képeznek, lehengerelnek mindent és mindenkit, eltorlaszolják az utakat, mindenfelől ránk zúdulnak, ostromolnak és támadnak. Ezektől a tornyosuló, dagadozó árutömegektől, amelyekben mindenütt beleütközünk, a bénultság, kábultság és tanácstalanság állapotába kerülünk, mivel képtelenek vagyunk akár csak egy töredékét is megvenni, magunkkal vinni és elfogyasztani annak, ami itt van körülöttünk.
 A bevásárlóközpontok jellegükben, méreteikben és atmoszférájukban a leginkább az arab piacokhoz hasonlítanak, az olyan gigantikus piacokhoz, mint a damaszkuszi vagy a teheráni. Itt is megvan az áruk felhalmozása és sokfélesége, a lárma és a tömeg lázas izgatottsága, ugyanaz a kíváncsiság, elragadtatás és mohóság, ugyanaz az ünnepi hangulat.
 Pozitív jelek a rasszizmus komor egén: a Newsweek azt írja 1997 májusában, hogy az Egyesült Államokban kezd kialakulni a valamikor José Vasconcelos által áhított rasa cosmica: ebben az országban egyre több az olyan fiatal, aki nem tudja pontosan megmondani, melyik fajhoz is tartozik tulajdonképpen. Egyre nehezebb a fajok határait rögzíteni. Egyes helyeken egyre inkább egy kevert faj dominál.
 Az embereket és intézményeket, az egész országot a titkárnők határozzák itt meg. Aki megengedheti magának, titkárnőt vesz föl. Körbekeríti magát a titkárnővel. Elbújik a titkárnője mögé. Az óvja őt, ő a menedéke, a védőpajzsa, a barikádja. Válasza a telefonban rendszerint így hangzik: "Sajnálom, értekezleten van. Vagy: "Sajnálom, külföldön van".  Vagy éppen: "Minden percben itt lehet". (De hogy ez a perc mikor következik el, azt senki nem tudja megmondani.) Nemcsak arról van szó, hogy a titkárnők védelmeznek minket. Uralkodnak is rajtunk. Ha egy nagy kiadó vezetője bemegy az irodájába, így üdvözli a titkárnőjét: "Jó reggelt Jane - mit csinálok ma?" És Jane a nagy naptárral a kezében megmondja: "Tíz órakor jön magához Mr. Cook. Egy órakor Mrs. Robinnal ebédel", stb.

Hirtelen, az éjszaka közepén valaki végigmegy egy üres utcán Brooklynban, és ordít. Szörnyen ordít, iszonyatosan. És fenyegetőzik és szitkozódik. Az utcai lámpák megvilágítják felemelt öklét, görcsösen rázkódó vállát. Egyébként nincs sehol senki, a város alszik, csak ez az ember megy egy szál magában bele az éjszakába, amely az imént még csendes volt, és ordít teli torokból, velőtrázóan, mint a tébolyult.

Ann Arbourban John Woodforddal találkozom, a Michigan Today című folyóirat szerkesztőjével. Afroamerikai, fogékony és intelligens. Azt mondja, ma már nincs olyan mozgalom, amely a Fekete Párducokra emlékeztetne. Nincs program, nincsenek vezérek. Nincs egységesítő ideológia. Általános atomizáltság uralkodik. De azért fenyegetésekben nincs hiány.  Sok fegyver van az országban, léteznek rasszista és neofasiszta szervezetek, indokolatlan frusztrációk és agressziók. Ott van például az a jelenség, amelyet road rage-nek neveznek, indulatkitörés, a vak düh kitörése a forgalomban, az utcán, amely vétlen járókelők vagy autóvezetők ellen irányul, akik történetesen éppen arra járnak.
 Hivatalosan azonban a médiában a diadalmasság uralkodik a hidegháborúban aratott győzelem és a néhány éve töretlen gazdasági konjunktúra fölötti elégedettség miatt, és ezt a pozitív győzelmi hangulatot támogatják és erősítik a reklámok. Az uralkodó ideológia? Konzumgondolkodás, a dolgok, tárgyak, áruk fetisizálása. Például a cipők kultusza. A cipőké, amelyek egyre furcsább formákat és méreteket öltenek, minél otrombábbak és őrültebbek a cipők, annál viccesebb és jobb.

Vacsora amerikai professzorok körében. Azt mondják, hogy az Egyesült Államokban a hivatalosság és az egyetemek függetlenek egymástól, nem befolyásolják egymást. Az akadémiai körök óriási számúak, emberek millióit fogják át. A saját külön életüket élik, a campusokba zártan, megvannak a saját hierarchiáik, beosztásaik, viselkedési kódexük, szokásaik. Az akadémiai körök függetlenek, nehezen megközelíthetőek és nagyhatalmúak.

Amerika egyik nagy problémája mindig is az ország hatalmas térbeli kiterjedése volt. Hogyan is lehetne ekkora teret uralni, a végére érni? Ennek a problémának a megoldását keresve fejlesztették az amerikaiak tökélyre a technika három ágát: az autók, a repülőgépek és minden lehetséges hírközlési technika előállítását.

A tévénézés itt barátságosan és derűsen csordogál. Vicceket mesélnek, díjakat adnak át, dicsérgetik egymást. A bemondók folyamatosan mosolyognak. Ha a Perzsa-öbölben folyó háborúról és egy fenyegető nukleáris katasztrófáról beszélnek - akkor is mosolyognak. Mindenből könnyen emészthető, kalóriaszegény pépet gyártanak, ártalmatlan placebót. A történelemnek nincsenek karmai, nincsenek láncai, nem őrjöng, nem véres a keze. Itt szakadatlanul, villámgyorsan és zavarba hozóan ugranak át egyik témáról a következőre, a hírt, hogy kis párduc született a kaliforniai állatkertben, követi egy rövid beszámoló három Karacsiban meggyilkolt amerikai temetéséről, aztán hirtelen jön a tabella állása a legújabb arizonai kosárlabda-bajnokság eredményeivel, ez az egész, ez a száguldozó, idegbajos zagyvalék, a képeknek ez a tolulása, káosza, áradata, a jeleknek, szavaknak és fényeknek ez a tarka, karneválszerű összevisszasága pontosan ugyanazt a célt szolgálja, mint a karnevál maga - arról akarják meggyőzni az embereket, hogy minden csak álarc, hogy az, amit látunk, csak maszkok: a világ valódi is, meg nem is, legalábbis ránk nem veszélyes, hiszen minden csak játék, illúzió, a szent és a profán szakadatlan körtáncban váltogatja a szerepét, jelét és helyét.
 Reggelente mindennap láttam a reggelihez felszolgált tévéműsort. Kezdetben közömbös voltam, de néhány nap múltán volt benne valami, ami annyira lenyűgözött, hogy két teljes órát eltöltöttem vele. Utánagondoltam, hogy mi is volt az, ami ennyire megdöbbentett. És erre a következtetésre jutottam: két óra tévénézés után a tudásom a világról ugyanakkora volt, mint abban a pillanatban, amikor bekapcsoltam a tévékészüléket. A be- és kikapcsolás pillanata között két óra telt el. És ebben a két órában a képernyőn állandóan történt valami. De mi? Micsoda? Nem tudom. Egy nemrégiben olvasott Danny Schlechter-könyv címe jutott eszembe: The More You Watch, The Less You Know (Minél többet nézed, annál kevesebbet tudsz).

Detroit. Heidelberg Street. Valaki itt egy óriási plasztikát készített, egy szobrász-happeninget, ezer és ezer dologból készített szörnyűséges kiállítást, a leggiccsesebb, leghaszontalanabb dolgokból, amelyeket naponta eldobunk az utcán, a szemétbe, a hulladékgyűjtőbe, műanyag játékot, gyerekkocsit, különböző cipőket, nadrágot, nyakkendőt, frakkot, tányért, bútort, porszívót, falilámpát, képeket, kalapdobozokat, húsdarálót, ágyhuzatot, régi órát, mérleget, barométert, csiricsáré ócskaságok és különleges zsibáruk áttekinthetetlen tömkelegét, olyan undorítóan csúnya volt mindez, hogy csak ámulunk, hogy volt képes az ember valaha ilyesmit kigondolni, előállítani, eladni és használni. Mindezt egy általam ismeretlen gyűjtő és hobbiművész hordta össze és rakta ki az üresen álló házaknak ebbe a negyedébe, ebbe az elhagyatott kísértetvárosba, ebbe a megkövült romba, egy kihalt és szétesett civilizáció emlékművébe, amely civilizációnak a dinamikus központja évek óta valahol egész másutt lüktet.      (2000)

            KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

KAPUSCINSKI, Ryszard
Futballháború
Európa, 1988

Robogás a nyárba
Jelenkor, 1992

A birodalom
Századvég, 1993

Lapidárium
Századvég, 1993

"Nomád jegyzetek"
Magyar Lettre Internationale, 21

"Micsoda világban élünk?"
Magyar Lettre Internationale, 28

"A migráció mint életstratégia"
Magyar Lettre Internationale, 33


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret