stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bozsik Péter
Az attentátor
Matuska Szilveszter regénye
(részlet)

Álommerény IX.
Újságot lapozgatok, Szív Újság, ez a neve. Egy cikkben azt olvasom, hogy spórolási szempontból (stabilizáció, így írják) minden egészséges tüdejű embernek kioperálják a gyomrát, a beleit, az epéjét, a máját, a veséjét, a húgyhólyagját. "Csupán a tüdővel és a pórusokkal táplálkozom, desztillált ételeket", mondja az egyik megszólított kísérleti alany, "bár én a látásomat, a lábamat és az emésztőszerveimet a háborúban vesztettem el".  Matuschek-szérummal oltatta be magát, így nem gondol szerencsétlen sorsával.
Telefonálok. Bedobok két kavicsot (monopolszín, jut még eszembe az előző álomból), az automata ellenőrzi a különleges színt, aztán kapcsol. A telefonból megtudom, hogy kötelezővé akarják tenni mindenkinél a műtétet, nincs elég étel, a stabilizációs programot végre kell hajtani; a megszállóknak kell szállítani az összes gabonát és aranyat. Ha nem szállítunk, ránk szabadítják a sárgalázjárványt. Ennek a járványnak csak ők ismerik az ellenszerét, lakosaik be vannak oltva, immunisak rá. De én tudom a megoldást, mondom, a megszállókat arannyal fogjuk kifizetni, és megvan az ellenszérum is, a börtönben megálmodtam. Akkor menjek el a miniszterek gyűlésére, és hozzam mindenki tudomására a képletemet, mert különben meghozzák a törvényt. Leteszem a kagylót, rohanok a parlamenthez, karzati jegyet kérek, észreveszem, a portás meg van ijedve, sietek föl, mikor visszanézek, látom, a portás telefonál, egy pillanatra megállok, hallom, egy gyanús alak jött a karzatra, vigyázzanak, valószínűleg kém, nagyon szép ruhát hord. Egy lépcsőfordulónál három kihívóan viselkedő fiatal nőbe botlok. Egyikük ajkát nyalogatja, a másikuk a harisnyatartóját igazgatja, miközben azt figyeli, látom-e, amit csinál, a harmadik hátával a lépcső korlátjának támaszkodva lengeti csípőjét. Egy emlék hasít belém, amikor három nőt vittem föl szállodai szobámba, meztelenül keresztbe feküdtem az ágyon, egyiküket magamra ültettem, a másik kettőnek meg azt parancsoltam, térdeljenek mellém, egy kistányérról vajat vettem az ujjaimra, majd a szőrzetükbe és a fenékvájatukba dörzsöltem. Egyiknek a vaginájába dugtam három ujjam, a másiknak pedig az ánuszába, miközben a harmadik "oh, Szilvió, oh, Szilvió" kiáltással (előre megmondtam neki, mit mondjon) lovagolt rajtam. Egész idő alatt engem kellett hogy nézzenek. Láttam a három nőn, ismerik ezt az emlékemet, és újra meg akarják ismételni velem. De most fontosabb dolgom volt. Futottam tovább a karzatra.
Mikor elkezdődik a tanácskozás, és a nagy szegénységre meg az adósságra hivatkozva törvényesíteni akarják a műtétet, leüvöltök, hogy nem, mi vagyunk gazdagabbak, a vasútjukat is aranyból építjük meg, ha kell, itt van a sárgaláz elleni szérum képlete, mi vagyunk az erősebbek. Mindenki fölismer, mindenki engem éltet, a ruhám szegélyét akarják elérni, miniszterelnöknek kiáltanak ki, de én azt mondom, eleget éltem a tömegért, most végre a családomért akarok élni. Közben elönt a víz, pánikba esem, azt hiszem, széttépnek örömükben az emberek...

*

Hajnalban, az asztal alatt, hasító fájdalomra ébredtem álmomban. Pőre, elgyötört test nyúlt el közöttünk, gyermeki ártatlansággal aludt, ahogyan a nagy írók mondanák; karja a feje fölött. Szeme félig nyitva. Melle lelöttyedt a piszkos, összeköpdösött padlóra, mellbimbója a porba ért. Lassan eszembe jutott minden. Emlékszem, valami kisváros koszos vasúti restijében részeg vasutasoktól ragadtuk el egy földimmel közösen, akinek sehogyan sem jutott eszembe a neve. Erre a fejem búbjának lüktetése és a barátom (talán Péter?, de milyen Péter?) kék, véraláfutásos szeme emlékeztetett. Először ököllel verekedtünk, aztán egy vörös hajú vasutas sörösüveggel fejbe kólintott. Átverekedtük magunkat a söntésig. A lány először a vasutasoknak drukkolt, de amikor mi is felkaptunk egy-egy üveget, és kikészítettük a részeg vasúti dolgozókat, akkor kétrét görnyedt a nevetéstől, és minket biztatott. A végén szájon csókolt bennünket, és rendelt egy-egy sárgalázat (narancslé, konyak, pálmabor, maraschinó, gin, bourbon whisky, kubai rum és orosz vodka), természetesen a számlánkra. "A győztesekre", mondta és fölemelte a poharát. "Kurva", szaladt ki földim (Péter?) száján. Erre, miután kiittuk poharainkat, leütöttem, mert milyen dolog az, gondoltam, még mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, hogy így beszél egyetlen leányommal.

7. Melyben hősünk tárgyaláson tanúsított magatartásáról nyújtunk képet
Matuska Szilveszter tárgyalása 1934. november 5-én kezdődött, és november 20-án hirdettek ítéletet. A tárgyalás folyamán a terem megtelt érdeklődőkkel, csak külön engedéllyel, illetve - mint valami színházi előadásra - belépőjegyekkel lehetett "megnézni őt", ahogy Kosztolányi írta. A kívül rekedt kíváncsiak a terembe jutottak többszörösét tették ki; a törvényszék folyosóit is ellepték az emberek, hogy megpillanthassák a "rémet", akinek bécsi "szerepléseiről" már hallottak. Nyolc külföldi újságíró tudósított a világra szóló szenzációs tárgyalásról, s természetesen a hazai sajtó jeles képviselői, még Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor is írt a "zseniális őrültről".
A vádat dr. Götz Károly, a Pestvidéki Ügyészség helyettes elnöke képviselte. Matuska megbízott védője dr. Lévai Tibor kormánytanácsos; rajta kívül jelen volt a törvényszék által kirendelt két védő, két törvényszéki elmeorvos-szakértő, a védelem által megbízott ellenőrző orvosszakértő és a merénylő bécsi védője. A bírósági tanácselnök dr. Márton Albert volt, akit a merénylet évében a Pest megyei statáriális bíróságok élére neveztek ki, s nagy gyakorlatra tett szert halálos ítéletek hozatalában. Öt fegyőr kísérte a vádlottat "megvasalva" a terembe, ahol a bilincseket levették róla. A Pesti Hírlap tudósítója szerint "frissen vasalt, jól szabott sötétkék ruhában, ragyogó lakkcipőben" állt a bíróság elé. A félhivatalosnak számító Magyar Országos Tudósító közleménye megállapítja: "Matuska kihallgatása kezdetén mókázó jellegű, félhülyét tettető válaszokkal kezdi feleleteit. A tanácselnök rászól: "Ne feledje el, hogy Ön intelligens ember, és így is beszéljen!" "Erre büszke is vagyok" - jegyzi meg a vádlott. A továbbiakban elmebajt mímelő magatartása miatt a tanácselnök megjegyzi: "Maga nem védekezett azzal, hogy elmebajos." "Nem - mondja a Matuska - , ha ezt tenném, akkor mókákat kellene csinálnom." És már a következő kérdésre ("Ezt a merényletet saját akaratából követte el?") elkezdi végtelen "Leózását", hogy egész életében nem hagyták békén a Leók, hogy az egyik hipnotizálta, a másik becsapta, a harmadik maga volt a sátán és így tovább, olykor annyira fölbosszantva a tanácselnököt, hogy az megvasaltatja, és több napi sötétzárkára ítéli. Ilyenkor a vádlott meghunyászkodik, bocsánatot kér, cserébe dr. Márton megoldatja bilincseit, és többnyire a sötétzárkát is elengedi.
A bíró többször is fölteszi a kérdést, "miből fedezte a költségeit?" Említi, hogy a fogházból Matuska aggodalmas leveleket írt feleségének, ám ő megnyugtatta, ne aggódjon, van elég pénze, s "maga se vonjon meg önmagától semmit letartóztatásában". Matuska "erről nem tud".
Bíró: Honnan volt pénze arra, hogy a bécsi főtárgyalásra két védőt fogadjon?
Vádlott (önérzetesen): Engem, kérem, mind a két védő morális alapon, teljesen ingyen védett.
Bíró: Berlinben is akadt védője. Az is morális alapon védte?
Vádlott: Igen!
Bíró: Most honnan telik magának ellenőrző szakértőre?
Vádlott (a védőre nézve): Ez se kerül pénzembe, a védőnek...
Bíró: Hagyja a védő urat! Szóval altruizmus az egész vonalon! Mivel magyarázza, hogy három országban is ilyen fontos személyiségnek tartják magát, hogy ingyenesen vállalkoznak ügyeinek vitelére?
Vádlott: (vállát vonogatja)
Bíró: Ki adoptálta a maga lányát?
Vádlott: Egy ismeretlen. Amikor engem letartóztattak, dr. Schmidt bécsi miniszteri tanácsos lett a kislányom ausztriai gyámja.
Bíró: Szóval Ön azt állítja, hogy a merényletnek semmiféle politikai okai nem voltak. Anyagi támogatást, ígéretet, biztatást senkitől sem kapott?
Vádlott (önérzetesen): Nem! A magaméból áldoztam erre a célra, az utolsó srófig mindent...
Bíró: Semmiféle társa nem volt a merénylet véghezvitelében?
Vádlott: Nem!
Bíró: Szóval kizárólagos hatóokként maga csakis Leó tanácsát tekintette?!
Vádlott: Leó parancsát tekintettem annak...
E már-már novellaszerű epizódot nem véletlenül idéztük a Hivatásos Történetíró könyvéből. Szerinte ez az összegzés összhangban van azzal, amit Schweinitzer 1931. október 13-án mondott Matuskáról mint a merénylet egyedüli tetteséről és cselekedetének anyagi érdek nélküli voltáról. A merénylet hátterét ködösítő, Matuska megbízóit és segítőtársait leplező eme beállítás újabb tehertétele az a furcsaság, amire a tanácselnök rátapintott, miszerint "olyan fontos személyiség, hogy három országban védik ingyen". A Hivatásos Történetíró szerint Dr. Márton arra akarta rábírni Matuskát, hogy vallja be, a nemzetközi kommunizmus áll mögötte, ami megmagyarázná gaztettének indítékát, az ingyenes védelmet, valamint a családjáról való gondoskodást. Matuska viszont utalt arra, hogy lánya ausztriai gyámja egy osztrák miniszteri tanácsos lett, s ez is olyan tény, amely nem kommunista kapcsolatot sejtet.
Nem tudunk erre mit mondani. Bölcsen idézzük Déry Tibort: "Hm."

*

A korabeli újságok, akár a bíróság, indítékok után kutattak. Ám az indítékok megtalálása nem tűnt egyszerű feladatnak. A Hivatásos Történetíró szerint azzal, hogy Matuska elvállalta az egyedüli tettes szerepét, a bíróság nem is igazán kutatott indítékok után, nekik a tettes kellett, a közvélemény megnyugtatása végett.
 

Álommerény X.
A kórház tiszta, modern épület. A folyosó padlója gumiból van, visszafogja a lépés hangját. Cipőm sarokvasa puhán, erőtlenül dadog. Megállok a széles, nyitott ablak előtt. Vastag drótháló van eléje feszítve, egészen a padlóig ér. Nem zavarja a szememet, csak apró négyzetekre osztja a villanyszínű foltokat, a sötét várost. A pályaudvar csarnokából vonatok indulnak, érkeznek. Hangjukat alig hallani innét. Apró villanymozdonyok csúsznak kékeszöld, rövid villámok alatt, és a gőzmozdonyok fölött, mint menekülő, szakállas vénemberek, groteszk, hajlott felhők futnak hátrafelé.
Sohase tudtam vonatot rajzolni. Szétnyomott négyzeteket írtam mindig egymás mellé. Azt hittem, vonatokat rajzolok. Pedig nagyon szerettem volna. Anyám kis, kék vonatokról mesélt, amelyek a szobában is elférnek. Kaptam egyszer én is karácsonyra kis vagonokat és üres, drapp mozdonyt. Nem voltak kékek. Nyárfából készültek, és nem voltak befestve. Apám segédje készítette őket.
A folyosó sötétkék, egyszínű.
Amikor állomások, pályaudvarok mellett megyek el és látom a vakvágányokra tolt, hosszú kocsisorokat, mindig arra kell gondolnom, mennyivel több az igazi vonat, mint a játékvonat, a gyerekek milyen kevéssel beérik.
Akkor még ateista voltam, mint a legtöbb istentagadót, engem is az onanizálás tett ateistává, gondolom reggel értetlenül.

*

Sokan látogatnak meg álmomban. E roncs kadáverektől rettegek legjobban:
Morvay Lajos 41 éves MÁV-főmozdonyvezető, holttestén szakított, zúzott sérülések mellett különféle csonttörésekkel, különösen a koponya darabos törésével, a végtagok leforrázására utaló égési sérülésekkel, halálának okával: agyroncsolással és agyhűdéssel; Nemes Miklós 41 éves MÁV-fűtő a testén talált számtalan sérülésével, melyek valamely nagy tömegű tárgynak a behatolására jöhettek létre, halálának okával: koponyatöréssel és agyhűdéssel; Gulyás Sándor 46 éves MÁV-kalauz, elszórt sérüléseivel, bordatörésével és mellkasának lelapulásával, mely nagy súlyú tárgynak reázuhanása miatt jöhetett létre, halálának okával: légzőmozgások megakadályozásával, következményes fulladásos halállal; Ivanics József MÁV-kalauz elszórtan talált zúzott és szakított sérüléseivel, bordatöréseivel, melyek szűk helyre szoríttatás útján jöhettek létre, halálának okával: következményes fulladással; Borza Ferenc 43 éves tatabányai főjegyző és neje, Borza Ferencné született Berkovics Mária és leányuk, Borza Ilona, 11 éves, ők hárman mindig együtt, kézenfogva, haláluk okával: összeroncsolódással; Deák Domonkos 37 éves HÉV üzemi segédtiszt combcsonttörésével, szétroncsolt bal lábával, feje tetején látható bőrrepedéseivel, melyek súlyos, kemény tárgyak behatására keletkeztek, halálának okával: sértési sokkal;  Faidt Lőrincné 20 éves, néhai szövőmester-feleség, szigetes hámsérüléseivel, felületes és bőrt szétválasztó szakított sebeivel és bordatöréseivel, melyek a test összenyomása folytán jöttek létre, halálának okával: következményes fulladással; Faidt Bálintné 40 éves, egykori napszámos-feleség, szigetes hámsérüléseivel, zúzott, repesztett sérülései mellett csonttöréseivel és koponyatörésével, amely sérülések szűk helyre szoríttatás útján jöttek létre, halálának okával: agyroncsolással, agyhűdéssel; Fowlds Hilda 40 éves angol tanítónő, londoni lakos, szigetes hámsérüléseivel, zúzódásaival és repesztett sebeivel, halálának okával: mellkas összenyomatása következtében beállott halállal; Faidt János, Faidt Bálintné 9 éves fia, többszörös nyílt koponyatörésével, szétroncsolt agyával, amely súlyos tárgynak a testre zuhanása útján keletkezett, halálának okával: agyhűdéssel; dr. Herzog Jakubovics Ottó 37 éves ügyvéd, szigetes zúzódásaival, szakított sebeivel, hámhorzsolásaival, bordatöréseivel, halálának okával: a mellkas összenyomatása következtében előállott fulladással; Clements Harry 31 éves szerelőmérnök, londoni lakos, felismerhetetlen testével, halálának okával: összeroncsolódással; Kanyó Sándor 57 éves nyugdíjas, leszázalékolt vasúti hivatalnok, zúzott, szakított sérüléseivel, az izomzatba terjedő roncsolásaival és különféle csonttöréseivel, melyek a testnek összenyomatása folytán jöttek létre, halálának okával: sértési sokkal; dr. Krecsmarik József 27 éves, HÉV irodasegédtiszt, zúzódásaival és horzsolásaival, többszörös bordatörésével, jobb tüdejének szakadásával, lépének repedésével, mely sérülések kemény tárgyak dörzsölése, illetve nagy erőkifejtéssel kapcsolatos nyomása folytán jöhettek létre, halálának okával: következményes fulladással; Nagy László 42 éves MÁV-asztalos, nyílt lábszártörésével, széttöredezett arccsontjaival, ellaposodott arcával, mely kemény tárgyak nagy erőkifejtéssel kapcsolatos nyomása folytán jöhettek létre, halálának okával: koponyatöréssel, agyhűdéssel; Pintér Lajos 29 éves napszámos, zúzódásaival, bőr- és izomszakadásaival, csonttöréseivel, melyek a test összenyomatása következtében jöttek létre, halálának okával: sértési sokkal; Renald Leopold mérnök, belga légiforgalmi igazgató, brüsszeli lakos, többszörös bordatörésével, leszakadt jobb tüdőszárnyával, halálának okával: fulladással; Renald Leopoldné, az előbbi felesége, szintén brüsszeli lakos, többszörös bordatörésével, májroncsolásával, halálának okával: részben vérvesztéssel, részben a légzés megakadályozásával kapcsolatos fulladással; Simon Lajos 37 éves postaalkalmazott, fejbőrén lévő kiterjedt szakadásával, hiányzó arcával, többszörös bordatörésével, halálának okával: fulladással; Thott Endre 32 éves HÉV-tiszt, zúzott, szakított sérüléseivel, roncsolt belső szerveivel, melyek kemény tárgyak nyomása, dörzsölése folytán jöhettek létre, halálának okával: sértési sokkal.
Járkálnak ki-be, ki-be. Mintha egyik szobából a másikba.

8. Melyben az ítélettel foglalkozunk, és számba vesszük azokat az ellentmondásokat, amelyeket a Hivatásos Történetíró gyűjtött össze
Nem sokat ért dr. Lévai Tibor védőbeszéde (mellesleg: Matuska a védőbeszéd alatt "hol az egyik, hol a másik lábát nézte, topogott, általában úgy viselkedett, mintha a legkevésbé őt érdekelné mindaz, ami a védő emelvényről elhangzott" - írta a Pesti Napló, ugyanakkor az utolsó szó jogán kijelentette: "Meg vagyok győződve róla, hogy az én ügyemben a királyi törvényszék már határozott"), mert másnap, 1931. november 20-án elhangzott a halálos ítélet, amelynek magyarázata déli tizenkettőkor kezdődött, és az előírt szünetekkel este hét óráig tartott. Aprólékos részletességgel ismételte meg a vádlott életútját Csantavértől Biatorbágyig, egy sereg tanú vallomását Matuska jelleméről, Matuska különféle vallomási jegyzőkönyveit, s a bécsi bíróság megállapításait. ("A rendkívül hosszú indoklás - sűrű köd, amely a merénylet igazi mozgatórugóit, s a Matuska mögött álló, nyilvánvalóan a szélsőjobboldali felső körökhöz vezető szálak rejtését szolgálta. A bíróság a cselekmény indítékául a bécsi törvényszék variánsát fogadta el. Eszerint az indíték: anyagi haszon reménye találmányainak értékesítése révén" - jegyzi meg a Hivatásos Történetíró.) Az ítélet indoklásába bevették, hogy a vádlott "kommunista érzésű, felfogású és nézetű, de cselekedeténél szorosan vett politikai motívum nem állapítható meg, és nincs adat arra, hogy államfelforgató célokat szolgált, vagy hogy a kommunista párt érdekében működött." Azt, hogy Matuskát kapcsolatba hozták a kommunistákkal, a Hivatásos Történetíró "förtelmes hazugságnak" nevezte, és megállapította, hogy Matuska jellemét a "fehér terror alakította."
A tárgyalás után az Új Nemzedék c. újság a következőket írta: "Matuskáról a tárgyalás első napjaiban azt írtuk, hogy tárgyalási ripacs, aki a főtárgyalás termet színpadnak tartja, és mint aki úgyis tudja, hogy mindent elvesztett, ott akarja eljátszani szerepét. Nos, az történt, hogy Matuska idegeinek szinte páratlan teherbíró képességével végig színészkedte a főtárgyalás valamennyi izgalmát, és mire arra került sor, hogy elmondja nagy monológját, alighanem végére érkezett ripacsi képességeinek is. Egész éjszaka fel és alá járt cellájában, készült a nagy jelenetre, de reggel már olyan üzenetet küldött a védőügyvédnek, hogy meggondolta magát, nem akar nagy beszédet tartani."
A Matuska-pör jelentős sajtóvisszhangját két tényező gyöngítette. Az egyik Horthy háromnapos ünneplése volt, ugyanis tizenöt éve, 1919. november 16-án vonult be híres-hírhedt fehér lován Budapestre, fölváltva az addig a fővárosban garázdálkodó román csapatokat. A másik, jelentősebb, hosszabban ható ok, amely röviddel a Matuska-per megkezdése után csökkentette iránta a figyelmet: a jugoszláv kormány akciója a magyar kormány ellen Sándor jugoszláv király meggyilkolása miatt. 1934. október 9-én ölték meg a horvát nacionalisták Marseille-ben a jugoszláv uralkodót és Barthou francia külügyminisztert. A jugoszláv hatóságok olyan adatok birtokába jutottak, melyek szerint Magyarországon, konkrétan Jankapusztán képeznek ki merényletek elkövetésére horvát terroristákat, s azok onnan is érkeztek Marseille-be. Ennek alapján a jugoszláv kormány 1934. november közepén a Népszövetség elé terjesztette a magyar kormány elleni vádjait, amelynek mind a nemzetközi, mind a hazai visszhangja messze túlszárnyalta a Matuska-ügyet. A tárgyalás kezdete után hamarosan ez került a magyar és külföldi lapok tudósításainak homlokterébe.
Különféle fellebbezések után 1935-ben a Tábla, majd 1935 decemberében a Kúria is helybenhagyta a halálos ítéletet, amelynek végrehajtására nem került sor, mert a kormányt kötötte a kiadatási egyezmény. ("Matuska Szilveszter magyar állampolgár kiadatását az 1931. évi szeptember hó 13-án éjjel elkövetett súlyos vasúti merénylet miatt az osztrák kormány a pestvidéki kir. törvényszék részére már engedélyezte, de azzal a kikötéssel, hogy a Matuska Szilveszter ellen hozott halálbüntetés nem lesz végrehajtható." - olvasható a M. Kir. Igazságminisztérium Bi1018/5-ös számú beadványában.) A kormányzó 1936. február 28-án adott kegyelmet Matuskának, aki ausztriai büntetésének letöltése után, 1937 végén került a váci fegyházba, 1939-ben Horthy még előveszi a Matuska-ügyet, és halálra akarja ítéltetni ("nehogy ez az emberszörnyeteg bármely előre nem látható okból kiszabadulhasson"), de végül a kormány elutasítja indítványát ("az államfői aktus kegyelmi jellegűnek minősíthető csupán, ez pedig vissza nem vonható, ez a büntetőjog történetében egyetlen államban sem fordult még elő").
Matuska Szilveszter a Vörös Hadsereg bevonulása után pár nappal tűnt el a váci börtönből.

*

Túl sok a véletlen egybeesés, a sejtelmes titok, a megválaszolatlan kérdés ebben a históriában, ugyanis a bécsi gyors katasztrófáját sajátos momentumok kísérték:
1. A vonat megcsappant utaslétszámmal indult a Keleti pályaudvarról, mindössze 105 utassal, s közülük csupán három volt I. osztályú. Valamilyen értesülés folytán - írja a Hivatásos Történetíró - az utasok egy része tétovázott, hogy felszálljon-e a vonatra, vagy jobb lesz egy másikkal menni. Két személy vált ismertté azok közül, akik az éjjeli bécsi gyors helyett a következővel mentek: egy nyugalmazott tábornok és a MÁV elnökének titkára.
2. Egy tehervonatnak 1/4 órával a katasztrófát szenvedett bécsi gyors előtt kellett volna Biatorbágyra érkeznie, de késéssel érkezett Budaörsre, s ott félreállították. Ez feltétele volt, hogy a bécsi gyors alatt robbanjon a bomba.
3. A bécsi gyors mozdonyvezetőjét, fűtőjét és a vonatvezető főkalauzt is helyettesítőként osztották be erre a vonatra. (Mindhárman áldozatai lettek a katasztrófának.)
4. A budaörsi forgalmi tiszt is helyettesítő volt, a Nyugati pályaudvarról helyezték át erre a napra.
5. Nem kell írásszakértőnek lenni ahhoz (lásd e könyv borítóját), hogy megállapíthassuk, nem ő írta a "Munkások!" kezdetű felhívást, amelyet a biatorbágyi merénylet színhelyén találtak.
Az említett momentumok, írja a Hivatásos Történetíró, mind olyanok, amelyek külön-külön nem keltenek feltűnést, de együttvéve annál inkább. Óhatatlanul felvetődött a katasztrófa szándékos megrendezésének gyanúja, bár a körülmények közül csupán az utaslétszám feltűnő megcsappanásáról értesültek az egyik pesti lap, Az Est olvasói, míg a többi pontban említettek a közvélemény előtt teljesen ismeretlenek maradtak.
Matuska, mikor 1931. október 10-én beismerte a merényletben való részvételt, hangsúlyozta, hogy azt hárman követték el, s az "irányító egy Bergman Leó nevű egyén volt, aki őt becsapta, mert azt mondotta, hogy tehervonatot fognak fölrobbantani, s íme, a bécsi gyors zuhant a mélybe". A Hivatásos Történetíró szerint miután Matuskát rászorították a "magányos merénylő" szerepének vállalására, a félrevezető triófőnök ködbe veszett, a "becsapás" megszűnt, de megmaradt Matuska védekezésének elemeként, hogy ő nem tudott a tehervonat félreállításáról, s a bécsi gyors előreengedéséről.
Szeptember 17-én, amikor Márkus Miksa biatorbágyi nyugdíjas vasutas  a pesti rendőrség politikai osztályán bejelentette a gyanúját Matuska Szilveszterrel szemben, "ott kinevették őt." Néhány nappal később, mikor Veress Károly pályafelvigyázót behívták a politikai rendőrségre, és ő megerősítette Márkus Miksa közlését, mégpedig Schweinitzer rendőrtanácsos előtt,  már komolyan vették azt.
Amikor kiküldték az egyik nyomozótisztet (Hain Pétert), hogy hallgassa ki Matuskát mint gyanúsítottat, a bécsi rendőrség vonakodva, de beidézte a bérháztulajdonost, akinek ekkor még sikerült tisztáznia magát. Október 6-án maga Schweinitzer utazott Bécsbe, és néhány napi kihallgatás után rávette Matuskát, hogy elismerje, részt vett a merényletben. Nem tartható kizártnak, így a Hivatásos Történetíró, hogy Schweinitzer már előbb, akár szeptember 13-án gyanította: Matuska részese a bűnténynek, csak "felsőbb utasításra" útjára kellett engednie, hogy időt nyerve érvényt szerezzenek a statáriumnak.

Álommerény XI.
Valamilyen zárt térben vagyok, ahol nincsenek sem ajtók, sem ablakok, de nincs mennyezet sem, és nincsenek falak; a helyiség valószínűleg gömb alakú vagy elliptikus, nem tudtam rájönni, pontosan milyen. Bizonytalan, lebegő szürke fény töltötte be, amilyen téli reggeleken szokott lenni, közvetlenül napkelte előtt. Azt álmodtam, hogy mély álomból ébredek; lágy szőnyeghez hasonló puha padlón feküdtem, jóleső melegség töltött el, és ernyedt elégedettség. Néhány méterrel arrébb Ilonka feküdt (vagy Gabyka?), és aludt mozdulatlanul. Hálóinge a combja közepéig fölgyűrődött, és tudtam, hogy alatta meztelen. Rémisztően valóságosnak tűnt minden, nem szabad megijednem, gondoltam hirtelen, csak akkor van veszély, ha pánikba esem, ha megpróbálok kitörni innen, ha sírni kezdek, vagy kiáltozni, vagy dörömbölni. Elhatároztam, nyugodt maradok. Ilonka (ha ő volt az) lassan fölébredt. Megpróbáltam beszélni hozzá, de nem vett rólam tudomást. Kinyújtottam érte a kezem, és magamhoz húztam. Lágysága és közönye felkorbácsolta bennem a vágyat, szeretkezni akartam vele, de elhúzódott, egyetlenegyszer sem bírtam beléhatolni. Ilonka félig lehunyt szemmel nézett rám, mosolygott, és a nyelve hegyével megnedvesítette ajkát. Megütöttem, amit életében sosem tettem, mire ő nevetni kezdett, de egészen némán. Tébolyult düh tolult föl bennem, el kellett húzódnom tőle, nehogy megöljem, úgy éreztem, megfojt a harag és a rémület. Meg kell őriznem a nyugalmamat, nem szabad félnem és kiszámíthatatlanul viselkednem. Most minden a visszájára fordult. Hallottam, hogy Ilonka beszél hozzám, de nem értettem, hogy mit. Tombolt dühében, sosem láttam ilyennek, ordított, arca egészen közel volt az enyémhez, és olyan szavakat kiáltozott, amelyeket nem értettem. Úgy megütöttem, hogy elterült, ám nyomban fölpattant, és rám rontott. Birkóztunk, verekedtünk, meg akartuk ölni egymást. Végül térden állva néztünk egymással farkasszemet (nem vagyok biztos abban, hogy Ilonka volt az: a haja, a homloka az övé volt, de hangja, a szeme Gabykáé). A dühtől és kimerültségtől zihálva leroskadtunk a földre. Megpróbáltunk beszélni egymáshoz, de valami érthetetlen nyelven gagyogtunk, tartalmatlan, torz szótöredékek buggyantak ki a szánkból. Minden szürkének, megalázónak és értelmetlennek látszott, ugyanakkor mindent élesebben lehetett látni, mint a valóságban. Innentől csak elmosódó töredékekre emlékszem. Emberek tükörképei jelentek meg, arcok meredtek ránk lázas és kíméletlen érdeklődéssel, sápadt, könyörtelen, gunyoros arcok, majd távoli zeneszót hallottam, nagyon egyszerűt dúrban, a szürkeség eloszlott, s a finom nappali fény barátságosan simította végig sebzett testünket, kinyújtottuk egymáshoz kezünket (talán mégis inkább Ilonka volt), tétován kerestük egymást, megérintettük egymás sebeit, lágyan megcsókoltam, édes angyalbögyöllőm, suttogtam a fülébe, fölhúztam a hálóingét, és ebben a ringató bensőségességben lágyan beléhatoltam. Ekkor következett be a fordulat: az iszonyatos, a felfoghatatlan, a visszavonhatatlan. Ilonka (vagy inkább mégis Gabyka volt) egyszer csak holtan hevert mellettem, és tudtam, hogy én öltem meg valamilyen kegyetlen és fájdalmas módon. Rémületemben üvölteni kezdtem, fölébredtem. Ilonka ott feküdt szétterpesztett lábbal egy műtőasztalon, véres hálóinge a derekáig fölcsúszott, lábán végig égett és szúrt sebhelyek. Megöltem, üvöltöttem, megöltem, ekkor egy ajtó nyikorgását hallottam, na, mi van, Matuska úr, csak nem beteg, kérdezte nevelőtisztem. Nem, kutyabajom, mondtam neki bambán, csak rosszat álmodtam.

9. Melyben hősünk börtönéveire világítunk némi sárgás fényt (amely nem több egy húszwattos égő fényénél), és számba vesszük a szabadulásáról, hazatéréséről és eltűnéséről szóló legendákat
A História 1995/7-es számának Nyílt tér című rovatában jelent meg egy olvasói levél, a váci illetőségű P. László írta (ugyanez az írás megjelent a Biatorbágyi Krónika 1995-ös decemberi számában is, Matuska mint "művész" címmel). Érdekes szemléletmódja miatt (mintegy bizonyságul, mi módon maradt meg, mi módon mitizálódott Matuska egyes emberek emlékezetében) idemásoljuk az egészet:
"Matuska Szilveszter nevét eredeti alkotása, az 1931 szeptemberében felrobbantott biatorbágyi vasúti híd tette halhatatlanná. Igazi perfomance-művész volt, és mindenki által ismert művére is sokáig készült. Aprólékos műgonddal dinamitrudakat helyezett vascsövekre, s ezeket összekötötte egy általa megálmodott óraszerkezetes detonátorral. A konstrukciót egy vulkánfíber bőröndbe helyezte. A hatás leírhatatlan volt... A felrobbant és a mélybe zuhant szerelvények rendkívüli élvezetet nyújtottak számára. A huszonkét halott, tizenhét sebesült között egy kiegyensúlyozott, elégedett ember téblábolt: Matuska Szilveszter, aki művében gyönyörködött. Megmenekült utasnak adta ki magát. Majd tizenkét év nyugalmat jelentett számára a mű befejezése a váci fegyházban. Volt szerencsém találkozni olyan váci fegyőrökkel, akik ismerték, és a nevelőtisztjével, aki e nem kevés együtt töltött év után emberi karakterét is megrajzolta számunkra.
Művészetet szerető ember volt, hangszeren játszott, énekkarban énekelt és írt. Álommerény címmel álomnaplót vezetett, ahogyan nevelőtisztjének mondta. A váci fegyházban a művészek fensőbbségével nézte le rabtársait. Nem barátkozott senkivel, a politika nem érdekelte, a köztörvényes bűnözőkkel nem állt szóba. Egyéniségét, nyugalmát a festészettel és az írással tudta egyensúlyban tartani. A század eleji romantika állt hozzá legközelebb, a láda mélyéről felbukkant képek is ezt igazolják.
Képein a rációval szemben az érzelmek hangsúlya a domináns, de közel állt hozzá a misztikus transzcendentális iránti fogékonyság is. A nemrégiben felbukkant két eredeti képet is ez jellemzi. Könnyed ecsetvonásokkal, már-már aprólékos precizitással festette meg a tengerparti glorietteket. Az alkotások egy romantikus lélek tükörképei, az álom és a tudatalatti világának kifejezői, melyek egyben elvágyódást és menekülést jelentettek számára a múltba, az egzotikumba. Ezért állt hozzá közel regényes hangulatú tájaival a romantika, ezért tanulmányozta azokat az irodalomból merített műveket, melyeken megfestették a féltékeny Othellót és Desdemonát, a gyötrő kétségek közt vergődő Hamletet és az alvilágba utazó Dantét. Minden vonzotta, ami nem hétköznapi, és alkalmas arra, hogy felkavarja érzelmeit.
Ezeket a felkavart érzelmeket az ecset és a festészet szelídítette meg, nála így győzött a jó és a rossz, az angyali és az ördögi ellentéte. De jellemét inkább beteges hiúsága irányította. Csak tökéletes alkotást tudott elképzelni, képeit hosszú hónapokig festette, minden egyes falevelet külön árnyékolt (mert volt rá ideje), jól megtanulta: a tervezés és az apró részletek nagyon fontosak. Képei egyértelműen arról ismerhetők fel, hogy az aláírását is mérnöki pontossággal aláfestette, betűinek nemcsak egyénisége, hanem külön tónusa van. Soha nem adott ki a kezei közül olyan képet, melyet ne ilyen műgonddal írt volna alá. Ez ideig mindössze három ilyen hiteles képről tudunk, melyeket egy katonaládában szabadulása után a nevelőtisztjére hagyott.
1944-ben az orosz csapatok váci bevonulása után szabadult, és utolsó epizódként betért a váci főtéren a gyógyszertárba, mert fájt a feje. Míg Tomor István gyógyszerész kiszolgálta őt, az üzletben beszélgető Péteri József püspökhöz és titkárához odament bemutatkozni ezekkel a szavakkal: "Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém". Ezek után többé nem tért vissza Vácra. Hiába várta vissza az a nevelőtiszt, kire katonaládájában ráhagyta személyes holmijait, azt ígérve neki, visszajön értük, csak előbb Csantavérre megy.
A ládát sokáig némi tisztelet övezte, nem merte senki megközelíteni vagy ne adj' isten fölnyitni. Mert ugye sose nem lehet tudni... Végül egy bátor ember mégis lefeszítette a lakatot és óvatosan felemelte a láda tetejét.
Ekkor kerültek elő Matuska újabb bombái, hiszen legszebb képeit itt találták meg, és alkotásai ezáltal is halhatatlanná tették nevét. A kéziratait, úgy látszik, magával vitte, vagy elkallódtak. Sajnos, közel egy évtizedes kutatómunka után sem kerültek elő újabb Matuska-alkotások sem régi fegyőröktől, sem a fegyházból. A História hátsó borítóján most bemutatott képeken még a keret is eredeti, hiszen a váci fegyház asztalosműhelyéből kerültek ki."
A Biatorbágyi Krónikában egy csillaggal jelölt szerkesztői jegyzettel bővül e cikk:
"*Munkahelyemen, a História tördelőszerkesztőjeként alkalmam volt még a megjelenése előtt találkozni egy szenzációs anyaggal. Az írás(ok) és képek számunkra is érdekesek, ezért a szerzőktől megkértem közlésük jogát. Így az országos folyóirattal szinte egy időben jelenhettek meg a fenti írások és a hátlapon elhelyezett képek.
Papp László, a két kép tulajdonosa szól egy harmadik képről is. Ez egy virágcsendélet volt. Sorsáról ő sem tud többet. Egy időben megpróbálta egy kiállításra összegyűjteni Matuska alkotásait, eddig nem túl nagy sikerrel, de nem tett le végleg szándékáról. Ellenben el kívánja adni a tulajdonát képező képeket. Remélem, nem külföldre." Aláírás: (A szerk.)
Ugyanitt olvasható Sáli Erika A merénylő grafikái c. írása (a Históriában ugyanez - keretben - Matuska Szilveszter grafikái címen jelent meg). Idézzük ezt is:
"A bécsi levéltár anyagában kutatva bukkantam rá arra az iratcsomóra, amely Matuska Szilveszterre vonatkozó dokumentumokat tartalmaz.
A nagy merénylő először az ausztriai Anzbach mellett rongálta meg a sínpályát 1930 decemberében, illetve 1931 januárjában, s bár személyi sérülés nem történt, tettéért 6 évi szabadságvesztésre ítélték.
Az osztrák, majd a magyar fegyházakban készítette alkotásait, bizarr filmforgatókönyveit - A vöröslobogós templom, A postagalamb, A császár mint paraszt, A rendőr barátsága címmel - és grafikákat. Pálmákat ábrázoló, már-már pointilista rajzát hőn szeretett kislányának, Gabriellának szánta Mikulásra.
Művei közül a leghíresebb valószínűleg az az önarcképe lett, amely az Est 1932. június 12-i számában jelent meg és tükörben önmagát nézegető madarat ábrázol. Börtöncellákban vetette papírra további merényleteinek terveit is, precíz és művészien önkifejező rajzok születtek így. Néhány vázlat, tintával vagy grafittal elgondolt skicc szerepel még a Matuska-aktában, különleges találmányainak dokumentumai. Ábrák és vázlatok, valósággal megfestett turbinák, fényszórók, faágyúk, kukoricamorzsolók, egy felfokozott állapotban lévő elme termékei. Munkái mind művészi, mind pszichiátriai szempontból figyelemre méltóak."
Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta Vácot, Matuskának valahogyan sikerült meggyőznie nevelőtisztjét, hogy hazamehessen Csantavérre. Több, kevesebb időt már valószínűleg előtte is töltött a börtönön kívül, ha nem is a fronton, de a front közelében, ahol különféle munkákat végzett. Nincs adat arról, milyen módon sikerült elérnie a nevelőtisztnél a szabadulást. Az utolsó magyarországi dokumentum P. László anekdotája a váci patikából.
Az adatok az eltűnéssel kapcsolatban még kuszábbak. A híres merénylők c. könyvben a szerző azt állítja, hogy miután ismeretlen körülmények között kiszabadult a börtönből, hazament Csantavérre, ott fölismerték és agyonverték. Más szóbeszéd szerint amikor az oroszok bevonultak Csantavérre, valaki följelentette, és azok Szibériába hurcolták (az ötvenes-hatvanas években még szállingóztak hírek, hogy Ázsiában látták, és hol Kínát, hol Koreát emlegették), megint mások azt állítják, hogy a partizánok végezték ki a Csantavér és Nagyfény közötti pusztán, bosszúból az 1941-ben elkövetett újvidéki vérengzésért. Dr. Vékony kutatásai mindkét feltevést igazolni látszanak. Ő több szemtanú egybehangó "vallomása" alapján azt állítja, hogy Matuskát a Kuszu nevű kocsma elől hurcolták el. Matuska ott szónokolt (hogy milyen rezsim mellett vagy ellen, erről nem lehet biztosat tudni), egyszer csak megjelent egy orosz katonai dzsip, a kocsiba tuszkolták, és elszállították Nagyfény irányába. De hallani lehetett azt is, hogy visszament Ausztriába, és ott ismét üzleteléssel foglalkozott. A legmorbidabb hipotézis szerint Németországba szökött, ahol találkozott a lányával, és 1967-ben bekövetkezett haláláig együtt élt vele, álnéven. Ebből annyi igaznak tűnik, hogy a lánya (aki Kuti Gabriellára változtatta nevét) valóban Németországba menekült a háború forgatagában, róla a nyolcvanas évek közepén az a hír járta Csantavéren, hogy egy Frankfurt környéki szegényház lakója. Matuska Szilveszter neve hivatalosan az 1947-es svédországi vonatrobbantás során merült fel újból, de hitelt érdemlő adat többé nem került elő.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret