stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



NÉMETH GÁBOR
AZ ISMERETLENT JELÖLD TÉVESEN ENNEL

A Szigetre jártunk. Fantasztikus szan1dáljai voltak, de hát milyen szandáljai legyenek egy suszternek. Egészen közelről néztem, úgy nyolcvan centiről, ahogy egy vöröskatona jár, nyikorogtak a szandálok, és fényesek maradtak, úgymond, a szigeti por dacára. Gesztenyéket gyűjtöttünk az őszben.

Hol az az irokéz, aki azt merné állítani, hogy látta a mohikán főnök hátát?  Hol az a mingó, aki szembe mert szállni a mohikánnal? Ki az, aki hallotta a mohikánt hazudni? Soha nem hagyta el hazug szó a mohikán főnök ajkát! Még fiatal harcos volt, és már dicsőséggel járta a hadiösvényt. Az ellenség vére festette pirosra mokasszinja nyomát. És amikor megöregedett, mindenki őt hallgatta a tanácstűznél. Szavait nem szórta szerte a szél.

Vagy rendezzék úgy, hogy haljon2 meg, mielőtt megszülettem. Spanyolnátha. Náthában meghalni. Legyen híres szakács, ún. mesterszakács, az Aranybika főszakácsa a harmincas években. Meg valami világkiállításé, magyar pavilon, mondjuk Berlinben. Sétálgassak háromévesen, kulcsoljam össze hátul a kezemet, akkor anyám sápadjon el. Pont úgy járjak, mint egy halott. Mint a halott, amikor még élt.

Mostohan3agypapa. Szégyellem a szót, mert egyáltalán nem mostoha, vagy legalább is nem úgy, mint aki elkéri a vadásztól Hófehérke gőzölgő máját. Elvált anyám anyja elvált, és újra férjhez ment, még n2 életében, n3-hoz. Elvált a Ragyogásom nagyi, és cigarettázott, a negyvenes években. Halványlila vagy kék, aranyszopókás cigaretták. Még egy szakácsot hozott, úgymond, a családba, úgy képzelem, eggyel rosszabb szakácsot, fogalmam sincs, miért, talán büntetem a mostohaság szabályai szerint. Bármit főz, tökéletes. Egészen elképesztő sütemények. Sütiben erősnek lenni. Mogorva, kopaszodik, kissé kövér, ritkás bajsza van. Sokszor haragos. Elmegy Tomajra, a vásárba, és pihés kiscsibét hoz a zakója zsebében. Kis, meleg, sárga teniszlabda, fészkelődik, és valahogy mégsem undorító. Ez aztán megváltoztatja a mostoháról kialakult, nem minden elemében pozitív képet. Focizni, sajnos, nem lehet vele.

Kaparom a falat, a körmöm alá megy, odaszorul a kaparék. Állok a rácsos ágyban, és kaparok. Meggyűlik, mint a baj. Leveszik vagy háromszor a körmöm, elég rondára nő vissza, de aztán mégis, egy bizonyos idő után abbahagyják a levevést. Jobb kéz, középső ujj. A körmöm egy vadállaté, farkasember, teliholdkor nyilván vonítani fogok, mindenféle szőrök nőnek ki belőlem, és szétszaggatok minimum 1 db joggingost. Beszélik, konkrétan a család, hogy pont az a köröm, mint a nagyapámé, csak ő húsdarálón2 darálta le. Tatárbifsztek.

Nagyapám hazalátogatott a Túlvilágról. Elég nehezen1 találtam meg az éttermet, zártkörű rendezvény, írta valaki az ajtóra nagy, ákombákom betűkkel. Csak reménykedtem, hogy az egyik feketén mosogató vendégmunkás, nem pedig az ügynökség contact managere. Nagy, kerek asztal két oldalán foglaltunk helyet, kábé tíz alkalmazott társaságában, akik a későbbiekben egyáltalán nem szólaltak meg, rosszkedvűen feszengtek a cég alpakka egyenöltönyében. Végig nem derült ki, miért vannak itt, vagy kinek van szüksége rájuk. Magával a találkozóval, Nagyapám beszédképtelenségének menedzselésével csak egy ember foglalkozott, egy visszataszítóan alázatos viselkedésű, zsíros hajú fiatalember, aki fél fenékkel ülte meg az amúgy is kényelmetlen széket. A találkozót egyébként Nagyapám kezdeményezte, ő vette föl a kapcsolatot a céggel, az nem derült ki, milyen úton. A két baj közül a kisebbik az volt, hogy, amint már föntebb utaltam rá, Nagyapám nem tudott vagy nem akart beszélni, vagy talán nem volt neki a szokásos mód megengedve, ezért egy papírlapra firkálta föl közlendőjét, szaggatott, rövid, számomra olvashatatlan mondatokban. Rezzenéstelen arccal írt, majd átnyújtotta a papírlapot az alázatosnak, aki fölolvasta a mondatot, közben gyönyörködhettem, hogy elkerüljem a szóismétlést: a szerző késleltetett metakommunikációjában. A nagyobbik baj az volt, hogy rólam meg kiderült, süket vagyok. Ahogy mondani szokás, verejtékben úszva riadtam föl.

A börtönben aztán1 állítólag belekötötték egy zsákba, amiben kiéheztetett macskák voltak, félőrülten a félelemtől. Beleállították a zsákba, és a derekán megkötötték, mint valami nadrágot. A Virágszálam nagyi mesélte. És verni kezdték a zsákot, vagyis a kiéheztetett, félőrült macskákat a zsákon keresztül. Kommunista suszter, harcolt a Vörös Hadseregben. Megalapította a pártot. Ezt a pártalapítást kellene összeegyeztetni egy fényképpel. A fénykép a Katona József utcában készült, nagyapám üzletét ábrázolja, hófehér köpenyben áll a portál előtt, mintha orvos volna, a segédje viszont mocskos suszterkötényben. A segéd úr cigányképű, bajszos ember, meglehetősen mosolyog. Nyilván nincs annyira kizsákmányolva. Úri cipők. Shoe.

Cipőhöz vagy tortához, de minden1képpen érten2i valamihez. Megfogod a világot egy pontján3, ahogy kell. Egészen tökéletesen. Ha a kályhát kontempláltam, és azt mondják nekem - de most csak a kályhát ismered, akkor eredményem mindenképpen kicsinek tűnik. Mert úgy állítják be, mintha a kályhát a világ tengernyi dolga között tanulmányoztam volna. Ám ha a kályhát kontempláltam, akkor ő volt a világom, s vele szemben minden más elsápadt.  Aranykoszorús mesterek. Megtalálok egy oklevelet, apám halála után, rendes, harmincas évekbeli tipó, valami iparkiállításról, egy ideig fönt van a falon a konyhában, aztán egy felújításnál úgy intézem, hogy penészedjen meg a pincében. Legalább maradt volna utánuk egy kibaszott szandál. Vagy torta. Megmaradt különben valami dikics, furcsa, kopott penge, a nyelére vastag bőrt ragasztottak. Ezzel szabhatta a talpbőrt. Meg sokáig volt egy kés otthon a fiókban, irdatlan, vaskos, barnára érett nyélből meredt ki egy nyiszlett kis acéldarab. Valaha daraboló kés volt, csak elfenték, elfenték a nagyapák egy hosszú élet alatt. Állítólag még mindig azzal lehetett a legjobban csirkét bontani.

Gyurikámnak szólított, erről n1em lehetett volna lebeszélni, nem mintha mondjuk bárki pont erről akarta volna lebeszélni. Születésnapja van, nyilván húsleves, paprikás csirke, sör, elég meleg nyár, várjuk, hogy hazajöjjön. A felesége, a fia, meg én. Pontos ember volt a nagyapám. Minden reggel megborotválkozik, fölveszi a szürke öltönyét, és kimegy a szigetre. Aranyos idő van. Vagy legalább a Szent István parkba. Ülünk a terített asztalnál. Két perce késik. Két perc, az nem olyan nagy idő. Nem nagy idő, csak abban az esetben, ha valaki még soha életében nem késett el sehonnan. Az apám föláll az asztaltól, eltolja a széket. Sápadt. Gyere, nagy baj van, mondja. Késik, tehát meghalt, morogja valaki a gyomromban. Autóba ülünk, nem értem, hogy tud vezetni egyáltalán az apám. Már messziről meglátjuk a rendőrautót, kisebb csoportosulás, a park szélén, éppen ott, ez is milyen elviselhetetlenül giccses, ahonnan vele szoktam nézni régen, ahogy egymást váltják a színes fények a margitszigeti szökőkút fel-feltörő vízsugarán. Az apám nem megy el odáig. Nem bír, a fejével int, hogy kérdezzem meg. Kiszállsz egy Fiat ötszázasból, kiszállsz, és valahogy megöregszel, visszavonhatatlanul. Lassan megyek, de egyszer mégis el kell érkezni oda. Odaérni, és ugye, nem kezdetű kérdéseket feltenni. Aztán kibírni a válaszokat. Már elszállították. Él, de nagyon súlyos állapotban van. Nincsen eszméleténél. Ott áll a furgon, ami elütötte. Zöld furgon, az elején hatalmas horpadás. Az aszfalton rajz, körülrajzolták a testét, mint az ostoba képregényekben. A bezárt szoba rejtélye. A fejnél vérfolt, véres üvegcserepek. Később, pár nap múlva majd visszajövök ide, és zsebre teszek néhányat. Hogy visz rá a lélek.

A legenda szerint n2 és n3 ún. bajtársak voltak, n3 hamarabb ismerte meg n2-őt, mint Ragyogásom nagyit, akit később elszeretett tőle. Elszerette vagy sem? Szakácsbajtársak, valamelyik háborúban, úgynevezett ágyúcsövön írt képeslapok hazafelé, meg a meló, a gulyáságyú, tréfás hadonászás a merőkanállal. Leszerelés, Klárikám, egy bajtársam, mondja az egyik szakács, és gyanútlanul a másikra mutat. Leendő túlélő, egy pillanatra lesüti a szemét.

Valamiért az van meg, hogy egyszer végign1éztük némán az angol kupadöntőt. Talán akkor közvetítették először. Némán ül, kockás flanelingben, elbóbiskol, és hirtelen rájövök, hogy nemsokára meg fog halni. Talán két évet él még, elgázolja a születésnapján egy zöldséges furgon. Napokig eszméletlen, aztán meghal, a furgon vezetője néhány nappal később fölakasztja magát. Később megtaláltam egy papírt, a papír szerint a nagyapámat mint terroristát 1919-ben vagy '20-ban elítélték csoportosan és sorozatosan elkövetett gyilkosságért. Látta úgymond Lenint. A börtönben aztán, de az már egy másik történet.

A Népszavát járatja. Népszava és Lottó cigaretta. Nyilván3 szocdem volt anno, ahogy n2 is. Feketelistás szocdemek. Ez aztán mit jelenthet. Ez aztán azt, hogy az anyám nem lehetett tanítónő.

A fogságban1 hónapokig éheztek, valahol Szibériában, egyszer annyira, hogy csizmakenőcsöt ettek, meg antantszíjat. Havat kapartak egy bográcsba, és úgy. Egy napig főzték, aztán állítólag - a nagymamám állította, mert a nagyapám soha nem mesélt a fogságról - már meg lehetett enni. Máskor meg föltörtek egy raktárt, és marokszám ették a lisztet. Volt, aki belehalt, hiába figyelmeztették.

A szállodában, ahol egyetlen éjszakára megszálltam, svédasztalos reggeli volt, megpakoltam a tányéromat dupla adag rántottával, csináltam egy teát, és leültem a főtérre nyíló, hatalmas ablakkal szemben. Odakinn éppen esni kezdett a hó, néhány Ambro-ügynök vágott át a téren, sietős léptekkel, frissen dauerolt frizuráját centrumos nejlonzacskóval védve. Összerezzen2tem, mert úgy hallottam, mintha valaki a nevemet suttogná a hátam mögött. Megfordultam, a fikuszok mögött minden kétséget kizáróan nagyapám bronzszobra állt, az ismeretlen művész valószínűleg fénykép után dolgozhatott, magam is ismertem ezt a felvételt Anyám ruhásszekrényének mélyéről, a berlini világkiállításon készült, ahol Nagyapám különlegesen erős halászlével kápráztatta el a kákabélű, agyonfrusztrált németeket. Magamhoz intettem a fizetőpincért, minden kizárt kétség dacára, és megkérdeztem, kit ábrázol a szobor. Tanácstalan volt, de megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Kisvártatva visszatért, de nem a nagyapám nevével.

Hallgatag ember volt, legfeljebb néha, családi vacsorák után énekelt. Elénekelte a kedven1c nótáját. Deres már a határ, azt énekelte, és komolyan tervezte, hogy ha nagy leszek, egyszer majd berúgunk, csak így, ketten, ő meg én. Két matt csík a decis poháron, játszik a falán a bor, az olajos gyűrű, ahogy forgatja. Régi poharak. Megpróbálom elképzelni a nagyleszeket. A percet, amikor végre részegek leszünk.

Attól tartok, nem érti meg, uram, milyen ember ez. Tudja, hogy ütött az utolsó órája, de nem fél a haláltól. Boldogságnak tartja, nem szerencsétlenségnek. Tudja, hogy öreg, csontjai merevek. A fehérek elűzték a vadat az erdőből. Még a fiatal vadászok is nehezen boldogulnak, őrá meg csak nélkülözés várna. Tudja, hogy az örök vadászterületen, ahová most átköltözik, mindig lesz vad bőven. Oda egyetlen gonosz vagy hazug indián sem teheti be a lábát. A főnök ott viszontlátja egész családját, törzsét. Mi keresnivalója van itt, amikor keze olyan gyenge, hogy fűzfakosarat sem tud már fonni? Halála csak az én szívemet tölti el bánattal. Elvesztem hűséges barátomat. Szerencse, hogy csak rövid időre, mert hamarosan én is követem.

Elviszik, mert beteg. Valahová behurcoltak látogatni. Hülye, zöld falak, és büdös, kórházbűz, amitől remegn3i kezdesz legbelül, szűkölni a félelemtől. Bevitték oda, azok pedig eltüntették. Egy ideig van, lehet látogatni, sápadt, és mintha lett volna ott egy deszka az ágy oldalára szerelve. Miért esne ki az ágyból valaki, aki Tomajra jár egyedül piacra? Van egy ideig, aztán meg nincs, nem tartották meg. Nem vigyáztak eléggé, vagy mi? Elkezdődnek a temetések. Mostoha temetés. Ott voltam, mégsem emlékszem semmire.
 
 

Bibliográfia

NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvéből
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

Elnézhető látkép
Hanga, 2002

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

"hátétépévévévé német hö"
Pompeji, 1997. 2-3.

"Írás"
Magyar Lettre Internationale, 7

"Quod erat"
Magyar Lettre Internationale, 27

"Egy végső helyet készítettem el"
Magyar Lettre Internationale, 29

"Hídlábjegyzék"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Nemes iszap - labancozás"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
Magyar Lettre Internationale, 36

"Nyakig a vízben"
"Performance 1988"
Magyar Lettre Internationale, 38

"Spanyolnak néznek"
Magyar Lettre Internationale, 41

"Ha most akár be is néz"
Magyar Lettre Internationale, 46

"10 dolog, amit utálok a Lettre-ben"
Magyar Lettre Internationale, 46

"Vegyük azt, hogy"
Magyar Lettre Internationale, 47

"És csak akkor látszott, hogy ezüst"
Magyar Lettre Internationale, 49

"Az ismeretlent jelöld tévesen n-nel"
Magyar Lettre Internationale, 50

(Garaczi Lászlóval, Farkas Zsolttal, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32

(Garaczi Lászlóval és Szilasi Lászlóval)
"Beszélgetés a regényről"
Magyar Lettre Internationale, 39

(Kukorelly Endrével)
"Száraz felületek"
Magyar Lettre Internationale, 40

(Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Parti Nagy Lajossal)
"Még egy regényes Lettre-beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 41

(Farkas Zsolttal, Kiss Noémivel, Marno Jánossal, Péterfy Gergellyel, Szilágyi Zsófiával)
"Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyvéről"
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret