stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ian McEwan
Irodalom és tudomány
az emberi természetről

A nagyság az irodalomban jobban érthető és könnyebben megközelíthető számunkra, mint a nagyság a tudományban. Van valami kívülről kapott elképzelésünk arról, hogy mit is jelent nagy regényírónak lenni. Ha az Anna Kareninát vagy a Bovarynét olvassuk, közvetlenül érzékeljük - tisztelettel vagy elragadtatással, kötelességszerűen vagy szkeptikusan - , hogy mi is lehet az, amikor a nagyságról van szó. Itt adva van számunkra a közvetlen érzékelhetőség előnye. Már az első mondatnál érezzük a másik jelenlétét, szellemének jellegzetességét, és néhány perc alatt elolvashatjuk egy rég feledésbe merült délután gyümölcsét, egy 150 évvel ezelőtti magányos délután munkáját. És ami valamikor személyes titok volt, majd újra meg újra feltárult, immár a mi titkunkká válik. Kitalált emberek lépnek elénk, pontosan megadott történelmi és családi körülményekkel és hasonlóképpen meghatározott jellemekkel. Tanúi vagyunk, értékelni tudjuk a készségeket, amelyekkel megidézték őket. Hallgatólagos megegyezéssel, mintegy az író és az olvasó közötti megállapodással feltételezzük, hogy megértjük ezeket az embereket, és készek vagyunk különösségükben kedvünket lelni, bármilyen különösek legyenek is. Ennek előfeltétele, hogy általában megértsük, mit is jelent embernek lenni. A kognitív pszichológia kifejezésével élve: rendelkeznünk kell az emberi elmére vonatkozó teóriával, többé-kevésbé automatikusan meg kell értenünk, hogy mit jelent valaki másnak lenni. Ennek megértése nélkül, mint a pszichopatológia bizonyítja, gyakorlatilag képtelenség volna egy kapcsolatot kialakítani vagy fenntartani, hangulatokat és szándékokat értelmezni, vagy akár csak azt megérteni, hogy mi milyen benyomást teszünk másokra. A regényben ábrázolt sajátos esetek felfogásához ezt a mély és széleskörű megértőképességünket használjuk.

Amikor Saul Bellow Herzogja áll a tükör előtt - amit regényhősök gyakran és szívesen tesznek, ami nagyon praktikus -, egy nem sokkal azelőtt beszerzett szalmakalapban és alsónadrágban van. A mamája "szerette volna, ha Mosesből is rabbi lesz, de Moses most, úszónadrágban, szalmakalapban szinte ijesztő módon elütött a világ valamennyi rabbijától - arcát nyomasztó szomorúság ülte meg, s végletesen bolondos sóvárgás, amelyet a vallásos élet bizonyára régen kiölt volna belőle. Ez a száj! Csupa érzékiség és engesztelhetetlen harag. Ez az egyenes, néha komor benyomást keltő orr! Meg a sötét szem! És az egész alakja! A karján végigcsavarodó hosszú erek végighúzódtak a lecsüngő kézen is, régi dolog ez az érrendszer, régibb még magánál a zsidóságnál is. A szalmakérget, vagyis a lapos tetejű kalapot a zakóhoz illő piros-fehér szalag övezte. Kicsomagolta a zakót a selyempapírból, fölvette a kabátot, kisimította a csíkokat. Fedetlen lábszáraival olyan volt most Herzog, mint egy hindu." (Balabán Péter fordítása)
Lehet, hogy az olvasó nem ismeri közvetlen tapasztalatból Moses Herzog alakjának minden jellegzetességét - egy amerikai a 20. század közepéről, zsidó és városlakó, elvált férfi és introvertált értelmiségi -, előfordulhat, hogy egy fiatal olvasóban nincs semmi együttérzés a kezdő középkorúak iránt, de a saját személyünkkel való számvetésre késztető önmegfigyelés éppen olyan elterjedt, mint az a furcsa, álnaiv felfogás, mely szerint a biológia - a vérkeringés - előbbre való az emberségnél, következésképpen nagyobb hányad illeti meg az emberi lényegből, mint a vallást. Író és olvasó ilyen kimondatlan kapcsolata mentén virágzik az irodalom, és kínál egy olyan szellemi térképet, amelynek Északja és Délje a különös és az általános. Az irodalom a legjobb esetben univerzális, és az ember természetét éppen azon a helyen világítja meg, ahol mélyen provinciális és egyedi.
 A nagyság a tudományban a legtöbbünk számára nem ilyen könnyen belátható. Egész listát tudunk összeállítani állítólag nagy tudósokból, de nem sokan kerülünk velük olyan személyes érintkezésbe, ami közel hozná számunkra teljesítményük különös sajátságait. Ez nem utolsósorban magán a tudományon múlik - nem valami könnyen hozzáférhető -, amely tárgyilagos, ennélfogva távolságot is teremt és súlyos vagy látszólag lényegtelen részletekkel terhelt. A matematika is akadályt jelenthet. Ezenkívül a tudományos eszmék alkotóiktól teljesen függetlenül terjednek. A tudósok ismerhetik a termodinamika klasszikus tételét, anélkül hogy valaha is olvasták volna Newtont ebben a témában, vagy elsajátíthatták a tankönyvekből a relativitás gondolatát, anélkül hogy a saját szemükkel látták volna Einstein speciális vagy általános relativitáselméletét; ismerhetik a DNS szerkezetét, anélkül hogy valaha egyetlen pillantást vetettek volna Crick és Watson 1953-as cikkére. Ez egyébként jó példa. Ez a cikk, amely éppen 1200 szó terjedelmű, és a Nature című folyóiratban jelent meg, a következő jól ismert, szerény megfogalmazással ér véget: "Nem kerülte el a figyelmünket, hogy az általunk posztulált speciális elrendezésből minden további nélkül következik a genetikai anyag sokszorosíthatóságának mechanizmusa." "Nem kerülte el a figyelmünket" - milyen meghatóan nyilvánvaló a kettős tagadásnak ez a szalonokba illő udvariassága, amit így is lehetne fordítani: "Idefigyeljen mindenki! Felfedeztük, hogyan sokszorozódik meg az élet a Földön, borzasztó izgatottak vagyunk, le sem tudjuk hunyni a szemünket..." "Nem kerülte el a figyelmünket", ez az a személyes jellegű kontaktus, amire gondolok. Ezt minden közvetlenség híján észlelni nem is olyan egyszerű.

A természet igézete
És mégis van egy kiváló tudós, aki e tekintetben majdnem annyira megközelíthető számunkra, mint egy író. Még egy tudományosan képzetlen ember is minden további nélkül be tudja látni, mi teszi Darwin művét egyszerivé és nagyszerűvé. Ez egyrészt a szerencsés véletlenek sorozatának köszönhető, amelyek segítették, hogy megtalálja az útját, és minden lépéssel közelebb vitték a céljához. Másrészt a tárgynak: Mint a biológia általában, a természetrajz is leíró tudomány. És a természetes kiválasztódás elméletét, legalábbis a lényeges megállapításait, nem nehéz megérteni, még ha alkalmazási lehetőségei tetemesek és tudományos vonatkozású kihatásai elég szerteágazóak is (ahogy ezt a nemrég elhunyt Bill Hamilton matematikai biológiája is tanúsítja). De a hatása nem utolsósorban arra is visszavezethető, hogy noha Darwin nem volt a 19. század legjobb tollú írója, de rendkívül közvetlen, szeretetreméltó és bizalomgerjesztő, derék ember volt. Sokat levelezett, és számos jegyzetfüzetet teleírt.
 Olvassuk úgy az életét, mint egy regényt, a Herzogot, mint egy nagy számvetést. Charles 16 évesen kerül az edinburgh-i egyetemre, de hamar csalódik az orvosi tanulmányokban. Azt írja a nővéreinek: "Egy mór tanít arra, hogyan kell kitömni a madarakat". Charles egy bizonyos John Edmonstone-tól tanulja a preparálást, egy felszabadított rabszolgától, és mesterét "intelligensnek és nagyon rokonszenvesnek" találja. Edmonstone mesél az ifjú Darwinnak a rabszolgasoráról, és ez a korai ismeretség hatással lehetett Darwinnak arra a kevéssé ismert könyvére, amelyikről még szeretnék beszélni.  A következő évben ismeri meg Darwin Lamarck evolúciós elméletét, és Edinburgh vitaklubjaiban szenvedélyes, a tudományos materializmus mellett szóló istentelen érveket hall. Firth of Forth-ban napokig tengeri élőlényeket keres, és az 1827-es jegyzetfüzete két gerinctelen tengeri állat részletes megfigyelését is tartalmazza.
 Mivel Charles nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy orvos legyen, apja azt indítványozza, hogy "legyek pap. Határozottan ellenezte, hogy naplopó legyen belőlem, pedig úgy látszott, ez lesz a sorsom." Charles tehát 18 évesen Cambridge-ben tanul, ahol a természetrajz szeretete igazi szenvedéllyé válik. "Milyen jó lesz - írja az unokafivérének -, mennyi bogarat fogunk majd! Szívderítő élmény lesz újra együtt felkeresni régi kedvenc helyeinket... Rendszeresen kijárunk majd a lápvidékre: ég óvja a bogarakat!" Egy másik levélben ez áll: "Állandóan búslakodom, mert nincs senki, akivel a rovarokról lehetne beszélgetni". Henslowe, a botanika professzora, Charles mentora rábeszéli, hogy a két utolsó trimeszterben tanuljon geológiát.
 Tanulmányai befejeztével Henslowe révén kap egy olyan ajánlatot, hogy a "Beagle" fedélzetén természetkutatóként kísérje el a kapitányt, akinek a kormány megbízásából el kell készítenie Dél-Amerika térképét. Amikor a bácsikája, Joseph Wedgewood segítségével megpróbálja kicsalni apja beleegyezését, ezt olvashatjuk: "Nem győzöm hangsúlyozni", esedezik a komoly Charles, "milyen elképzelhetetlen számomra, hogy ezek után ne volnék képes a rendezett életvitelre". Hetekig tartó halogatás és két sikertelen elindulási kísérlet után 1831. december 27-én felvonják a vitorlákat. A tengeribetegség napjai következnek, aztán a karantén-előírások akadályozzák, hogy a "Beagle" kikössön La Palmában, a Kanári-szigeteken. Charles azonban a hajó farából kivet egy hálót, az idő csodás, és "számos különös állatot" sikerül kifognia. "Remekül telik az idő a kabinban." Végül kikötnek Szent Jágó szigetén a Zöld-foki-szigeteken, és az ifjú ember el van ragadtatva. "A sziget rengeteg örömmel és felismeréssel szolgál", írja az apjának, "de egy olyan embernek, aki még soha nem hagyta el Európát, éppolyan értelmetlen mesélni próbálni erről a tájról, arról, hogy mennyire más a trópusi táj, mintha egy vaknak magyaráznám, milyenek a színek... Ha valami tetszik, mindig örülök, ha szavakba foglalhatom... Bocsássátok hát meg az elragadtatásomat, amit mégsem tudok megfelelően kifejezni."
 Kedvére való a munkája a szűk kabinban, az összegyűjtött példányok, kövek, növények és állatok lerajzolása és leírása, amelyeket aztán megfelelően kipreparálva Angliába küldenek Henslowe-hoz. A lelkesedése nem hagy alább az utazás folyamán, sőt még hozzájárul a tudós önbizalma. Azt írja Henslowe-nak: "...semmi sem tud akkora elragadtatással eltölteni, mint ha találok két száraz erdőben élő és elegáns színezésű édesvízi laposférget. Még sosem láttam ilyen rendkívülit, és hozzá még a tévesen megállapított rokonságuk a csigákkal... Egyes tengeri élőlények olyan csodálatos tagoltságúak, hogy alig merek hinni a szememnek. Ma kint jártam, és különféle állatokkal tértem vissza, mintegy a Noé bárkájára. Találtam egy nagyon érdekes csigát, és egy csomó pókot, bogarat, kígyót és skorpiót. Végül lőttem egy jó 100 font súlyú Caviát is..."

Az érzelmek alapelvei
És mégse kínál könnyű hozzáférést A fajok eredete Darwin nagyságának megértéséhez. Ha inkább irodalmi, mint teoretikus műként olvassuk, a laikust elriaszthatja a példák sokasága - ez annak a bizonytalankodásnak a következménye, ami Darwint állandóan fő műve kiadásának elhalasztására késztette -, és jellemző, hogy a legtöbbet idézett rész csak a könyv utolsó fejezetében található. Darwin az olyasfajta tudósok közé tartozik, akiknek a munka teljesen betölti az életét. Köztudott, hogy a gilisztákat tanulmányozta a downe-i kertben. Kijárt a környékbeli vásárokra, hogy kifaggassa a ló-, kutya- és sertéstenyésztőket, hogy felkeresse a legsikeresebb növénytermesztőket. "Első gyermekem 1839. december 27-én született, és már az első nap elkezdtem feljegyzéseket készíteni különböző arckifejezéseiről." Jóval a viselkedéskutatás megindulása előtt végzi Darwin a maga kísérleteit, és egyéni következtetésekre jut. "Alig volt több, mint hat hónapos, amikor a dadája úgy tett, mintha sírna, és láttam, ahogy a kisfiam arca bánatos kifejezést öltött, a szája sarka legörbült. Ezért úgy látom, hogy egy veleszületett érzés azt súgta neki: a dada tettetett sírása bánatot fejez ki, és ez belőle ösztönös részvétet és szomorúságot váltott ki.". Egyszer, amikor kilovagolt, megállt beszélgetni egy asszonnyal, és észrevette, ahogy az összehúzta a szemöldökét, amint a nappal szemben fölfelé nézve Darwinra emelte a tekintetét. Alig ér haza, kimegy a három gyerekkel a kertbe, és azt mondja nekik, hogy nézzenek fel egy kis világos foltra az égen. És miért? "Mind a három gyerek önkéntelenül, de határozottan felvonta az orbi skularist, a musculus corrugatort és a musculus pyramidalist." Éveken keresztül, közben más munkáin is dolgozva, vizsgálja Darwin az érzelmek kifejezését az embereknél és az állatoknál. Az érzelmek kifejezése az embernél és az állatoknál című lesz a legszokatlanabb és leginkább érthető könyve, megfigyelésekben és szellemes elmélkedésekben gazdag, gyönyörű képekkel - az első tudományos könyvek egyike, amelyben fényképek találhatók, köztük néhány a saját nevető vagy éppen durcás kisbabájáról - amit most újra kiadtak, egy harmadik kiadásban, a nagy amerikai érzelempszichológus, Paul Ekman jegyzeteivel ellátva.
 Darwin nemcsak arra törekszik, hogy leírja a kutyák, macskák vagy emberek érzelmeinek a kifejeződését - ahogy a szem körüli izmokat összehúzzuk, ahogy kimutatjuk a fogunk fehérjét, amikor dühösek vagyunk, és ahogyan megpróbáljuk, Ekman kifejezése szerint, az arcunkkal megérinteni azt, akit szeretünk. Darwin felteszi a miért nehéz kérdését is. Miért vörösödünk el zavarunkban, miért nem sápadunk inkább el? Ha szomorúak vagyunk, miért a belső felét vonjuk össze a szemöldökünknek, miért nem vonjuk fel inkább az egészet? Miért dorombolnak a macskák, ha kedvelnek valakit? Egy érzés, állítja Darwin, fiziológiai állapot; egy testi változás közvetlen kifejeződése. A válaszokat keresve számtalan szellemes kitérőt és megfigyelést tesz: pl. hogy a biliárdjátékos, főleg a kezdő, megpróbálja a labdát a feje vagy olykor az egész teste egy mozdulatával a célba terelni. Hogy egy elkapott gyerek az anyja térdén felvonja a vállát és hátrahúzza, hogy kifejezze ellenkezését. Az összeszorított száj egy kényes vagy nehéz művelet közben.
 A részletek ilyen gazdagsága mögött alapvető kérdések húzódnak meg. Vajon tanuljuk, hogyan mosolyogjunk, ha örülünk, vagy a mosoly velünk született? Más szavakkal: Vajon az érzelmek kifejezése világszerte minden faj és kultúra esetében hasonló vagy kultúraspecifikus? Darwin leveleket ír az angol birodalom legtávolibb szegletében élő embereknek azzal a kéréssel, hogy figyeljék meg a bennszülött lakosságot. Angliában fényképeket mutogat körbe a legkülönbözőbb arckifejezésekről, és azt kéri, hogy kommentálják ezeket. A könyv anekdotikus, nem tudományos, mégis nagyon világos szemléletű. Az érzelmek kifejezése, állapítja meg Darwin, az evolúció eredménye, következésképpen egyetemes. Szembehelyezkedik Sir Charles Bell anatómus nagyhatású felfogásával, mely szerint bizonyos izmokat, amelyek az állatvilágban nem fordulnak elő, Isten teremtett, hogy az emberek a mimikájukkal egymás tudomására hozhassák az érzelmeiket. Egy lábjegyzetben Ekman idéz Bell könyvéből: "Az emberi arc legfigyelemreméltóbb izma a musculus coringator supercilii, amely a szemöldököt vonja fel, és ezzel egy rejtélyes hatást tesz, ami megmagyarázhatatlan, de ellenállhatatlan módon az értelemre enged következtetni." Bell könyvének ezt a mondatát Darwin a saját példányában aláhúzta, és azt írta mellé: "Gondolom, még soha nem boncolt majmot". Darwin bebizonyítja, hogy ezek az arcizmok persze más főemlősöknél is megtalálhatók.
 Annak megmutatásával, hogy az érzelmek kifejezését olyan alapelvek határozzák meg, amelyek az embernél és a főemlősöknél ugyanazok, Darwin a fajok folytonossága és egymásra következése mellett száll síkra, ami általában is jelentős a fejlődéselmélete szempontjából, és cáfolja azt a keresztény felfogást, amely szerint az ember különleges teremtmény, alapvetően különbözik az állatoktól. Ezenfelül arra is törekszik, hogy az egyetemességen keresztül minden emberi faj közös leszármazását is bizonyítsa. Ezzel világosan szembehelyezkedik az olyan tudósok rasszista nézeteivel, mint Agassiz, akik azt állítják, hogy az afrikaiak alacsonyabb rendűek az európaiaknál, mivel egy másik, alacsonyabb rendű fajtól származnak. Egyik Hookerhez írott levelében jegyzi meg Darwin, hogy Agassiz "a több fajra vonatkozó" doktrínáját "hogy úgy mondjam, nagyon is a rabszolgatartó déliek megelégedésére tartja fenn".
 A modern paleontológia és molekuláris biológia kimutatta, hogy Darwinnak igaza volt, és Agassiz tévedett: mindannyian az anatómiailag modern emberek ugyanazon fajából származunk, akik állítólag alig több, mint 200 ezer éve jöttek Kelet-Afrikából, és terjedtek el az egész világon. A helyi éghajlati különbségek hozták aztán létre a fajok változatait, amelyek sok esetben szó szerint csak (bőr)felszíni különbségek. Ezeket a különbségeket aztán fetisizáltuk, hogy igazoljuk vele a hódításokat és a leigázást. Darwin szavaival: "Az emberek minden lényeges érzelemnyilvánítása egyforma mindenütt a világon". Ez a tény azért érdekes, mert új érvet hoz fel arra, hogy minden faj ugyanattól a szülőfajtól származik, amely tehát még azelőtt, hogy a fajok elkezdtek volna elkülönülni egymástól, mind a testi felépítést, mind nagymértékben az intellektuális fejlettséget tekintve is teljesen emberi kellett, hogy legyen.
 Tisztáznunk kéne, mit is jelent az érzelemnyilvánítás univerzalitása. Egy csiga vagy egy darab cheddar sajt elfogyasztása az egyik kultúrában ujjongást, a másikban undort válthat ki. De az undort, bármi váltsa is ki, világszerte ugyanaz az arckifejezés kíséri - Darwin szavaival: "a szájat elhúzzák és a felső ajkat olyan erősen felvonják, hogy az orrlyukak is széthúzódnak..." A kifejezés és a vele járó fiziológia az evolúció eredménye. Érzelmeinkre mindenesetre persze a mindenkori kultúra is rányomja a bélyegét. Ahogy az érzelmekkel bánunk, ahogy viszonyulunk hozzájuk, ahogyan leírjuk ezeket, az mind tanult, és kultúránként különbözik. A mindenki számára közös érzelmi paletta felfogása mögött azonban az egyetemes emberi természetre vonatkozó felfogás húzódik meg. A legutóbbi időkig és majdnem az egész 20. század folyamán kárhoztatták ezt a felfogást. Darwin halála után hosszú ideig alig méltatták figyelemre ezt a könyvet.
 Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy az irodalomban kifejeződő fantázia és képzelőerő is Darwin felfogását támasztja alá. Lehetetlen volna egy távoli korból vagy egy nyilvánvalóan eltérő kultúrából való irodalmat olvasni és élvezni, ha nem osztoznánk sok érzelemben és a közös előfeltevések gazdag tárházában az íróval. A történelmi adottságokat, regionális sajátosságokat vagy szójelentéseket magyarázó jegyzetek egy mű kiadásához mindig hasznosak, de sosem alapvetően szükségesek. Ami közös bennünk, az a maga módján éppolyan rendkívüli, mint minden egzotikus különbözőségünk. Az elején említettem a regionális és az univerzális ellentétét az irodalomban. Ezt úgy is el lehet képzelni, mintha az irodalom egyszerre dekódolná kulturális és genetikus örökségünket. Mindkét elemnek, a genetikának és a kultúrának, megvan az egymást kölcsönösen befolyásoló hatása, mert mint főemlősök mindenekelőtt társas teremtmények vagyunk, és társadalmi környezetünk az idők folyamán hatalmas alkalmazkodási kényszert gyakorolt ránk. Ez a genetikus-kulturális együttfejlődés, ko-evolúció, ahogy többek között Edward O. Wilson nevezi, feloldja a természet és a nevelés közti ellentéteket. Ha a bonobók - a csimpánzok mellett a legközelebbi rokonaink - rendszeres, zavartalan megfigyeléseiről szóló beszámolókat olvassuk, azt látjuk, hogy előjön minden a 19. századi angol regényben előforduló téma: szövetségeket hoznak létre és bontanak fel, egyesek hatalomra jutnak, másokat megdöntenek, összeesküvéseket szőnek, bosszút állnak, van hála, sértett büszkeség, sikeres és kevésbé sikeres versengő magatartás, veszteség és gyász. Mintegy 5 millió év választ el minket és a bonobókat a közös ősöktől - és ha meggondoljuk, hogy ebben az állandó sürgésben végső soron minden főleg a szex körül forog (a bonobókról beszélek és a 19. századi regényről), akkor elég hosszú idő kell ahhoz, mire a kumulatív módon sikeres szociális stratégiák bizonyos gének eloszlását mások javára tudják befolyásolni.
 Hogy az embernek van egy emberi természete, amelynek értékei annyira nyilvánvalóak számunkra, hogy észre sem vesszük őket, és hogy más volna a természetünk, ha mondjuk termeszek volnánk, ezt Wilson próbálta meg érzékeltetni, amikor kitalált egy rendkívül művelt professzortermeszt, a termeszek dékánasszonyát, aki termesztársainak a szemeszter kezdetén megható beszédet mond: "Mióta őseink, a makrotermita termeszek a kései harmadkorbeli gyors evolúciójuk során átlagban tíz kilót híztak, az agyuk megnövekedett, és megtanulták a feromon írást, a termesz tudományosság továbbfejlesztette az etikát. Immár lehetségessé vált a morális viselkedés deontológiai imperatívuszainak precíz megnevezése. Ezek az imperatívuszok többnyire maguktól értetődőek és általános érvényűek. Ezek jelentik a termeszi lényeget. Ide sorolható a sötétség szeretete és a föld mély saphrophytikus, basidiomycetikus járatainak (penetralia) kedvelése; a kolóniában való élés centrális szerepe a kolóniák közti sok háború és eleven kereskedelem közepette; a fiziológiai kasztisz érinthetetlensége; az egyéni szaporodás bűne a dolgozók kasztjában; a szaporító nővérek iránti mélységes szeretet misztériuma, ami gyűlöletbe fordul, amint párosodnak; a személyes jogokban megtestesülő rossz elutasítása; a feromenális zene hallatán érzett végtelen esztétikai gyönyör; az esztétikai élvezet, amit a fészektársak anusának rágcsálása okoz; a kannibalizmus öröme, és annak öröme, ha testünket a közösség emésztésére engedjük át betegség vagy sebesülés esetén... Egyes termita hajlamú tudósok, főleg viselkedéskutatók és szociálbiológusok azt állítják, hogy társadalmi szervezetünket a génjeink határozzák meg, és etikai fogalmaink egyszerűen csak a termeszi evolúció sajátosságait tükrözik. Biztosítanak arról, hogy minden etikának tekintetbe kell vennie a termeszi agy felépítését és fejünk fejlődéstörténetét. A szocializáció szerintük genetikailag befolyásolt, és egyes formái egyszerűen elkerülhetetlenek. Ez a tézis komoly tudományos vitát váltott ki...."
 Ez azt jeleni, hogy - függetlenül attól, hogy mikor és melyik kolóniában íródott az irodalmi mű, legyen az legenda, vers, nevelődési regény vagy haiku -, az ember felismeri a termeszirodalmat, ha csak egy-két sort olvas is belőle. A termeszek irodalmi tradícióját extrapolálva megállapíthatjuk, hogy az emberek irodalma nem annyira meghatározza, mint inkább példaszerűen tükrözi az emberi természetet.

Illuzórikus törések
Ha van a mindenkori kultúrán túl lévő általános emberi, ebből az következik, hogy az nem változik, vagy csak nehezen. És ha valami történetileg megváltozik bennünk, akkor per definitionem nem az emberi természet az, ami változik, hanem egy bizonyos körre és bizonyos körülményekre jellemző karakter. És mégis vannak olyan írók, akik éppen annak a feltételezésével támasztják alá az álláspontjukat, hogy az emberi természet törékeny, ki van téve váratlan evolúciós ugrásoknak, izgalmas forradalmi javulásoknak vagy rendkívül sajnálatos romlásoknak - és ezt a folyton önkényesen kiválasztott pillanatot közelebbről meghatározni mindig ellenállhatatlanul kedvelt foglalatossága volt az intellektueleknek. Ennek a kérdésnek a pontosításában valószínűleg felülmúlhatatlan marad Virginia Woolf, amikor az egyértelmű időpont vonatkozásában egy kissé ironikus homályosságot enged meg magának. "Valamikor 1910 decemberében - írja a Characters in Fiction című esszéjében - megváltozott az emberi természet." Woolf itt persze arra a szerinte hatalmas szakadékra gondolt, amely az ő nemzedékét választotta el a szülei nemzedékétől. A következő híres anekdota vagy igaz, vagy nem, de önkéntelenül is szeretnénk remélni, hogy igaz: 1908-ban Lytton Strachey belép egy szalonba, találkozik Virginiával és a nővérével, rámutat egy foltra Vanessa szoknyáján, és azt kérdezi: "Ondó?" Virginia azt írja: "Ezzel az egyetlen szóval ledőlt a visszafogottság és a tartózkodás minden gátja." A 19. század hivatalosan is véget ért. A világ sosem lesz már olyan, mint azelőtt.
 Emlékszem egy hasonlóan apokaliptikus, generáció-specifikus megállapításra a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról. Az emberi természet, mondták akkoriban, egyszer s mindenkorra megváltozott 1967-ben egy woodstocki réten, amikor a Sergeant Pepper megjelent (ugyanabban az évben), vagy egy évvel korábban San Francisco egy ismeretlen utcáján. A vízöntő korszaka köszöntött be, és semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.
 Egyáltalán nem olyan aggálytalannak,  mint Virginia Woolf, de ugyanolyan elszántnak mutatkozott T. S. Eliot a Metaphysical Poets című esszéjében. Leszögezi, hogy a 17. században "distanciálódtunk az érzékenységünktől, és ezt azóta sem hevertük ki". Az angol költőkre gondolt persze, akik az érzékenység egy olyan mechanizmusával rendelkeztek, amely képes volt felszívni mindenfajta tapasztalatot, de azt hiszem, feltételezhetjük, hogy nem gondolták, hogy a biológiájuk is különbözött volna más emberekétől. Elmélete, amely, mint maga is elismerte, talán túlságosan is sommás volt ahhoz, hogy meggyőzően hasson, nemcsak Eliot sajnálkozását fejezte ki e semmi jót nem jelentő szakadás felett, hanem abbeli reményét is, hogy a modern költők az ő tanácsait követve újraértelmezik a modern érzékenységet, és ezáltal megszüntetik ezt a szakadást.)
 Jacob Burckhardt, aki A reneszánsz Itáliában című művében megnevezi az általa választott pillanatot, leírja nemcsak az emberi természet felvirágzását, hanem magának az individuumnak a fejlődését is: "A középkorban a tudat mindkét oldala - a világ felé forduló és az ember belseje felé forduló - félálomban szendergett, mint egy közös lepel alatt. (...) Az ember csak a faj, nép, párt, céh, család vagy az általános valami más formájában ismerte önmagát (...) A 13. század végével azonban Itália elkezd hemzsegni a személyiségektől, az individualizmusra helyezett korlátokat itt teljesen szétfeszítik..."
 Philippe Aries francia történész a 18. századra állapított meg egy radikális változást az emberi érzelmekben, amikor a szülők elkezdtek félénk szeretetet érezni a gyermekeik iránt. Addig a gyerek alig egyéb, mint kisméretű, tudatlan felnőtt, akit valószínűleg hamar elvisz valami betegség, úgyhogy nem érdemes túl sok emóciót fektetni bele. Ezernyi középkori sírkő szívtépő felirata szolgálhatott volna e teória temetőjéül, de Aries műve egy másik, talán párhuzamos célt követ azzal, hogy megpróbál egy döntő pillanatot megadni az emberi természet megváltozásában - mégpedig azt a célt, hogy lokalizálja modernitásunk gyökereit. Ez a gondolkodásunk története számára többé-kevésbé centrális feladat - az a kérdés ugyanis: melyik pillanatban és milyen körülmények között eszméltünk először magunkra? A szóba jöhető válaszok közül némelyik feltehetőleg ismerősen hangzik: a földművelés feltalálása 10 ezer évvel ezelőtt, vagy ami ezzel szorosan összefügghet, a kiűzetés a Paradicsomból. A Hamlet megírása - egy gyötrődő, unatkozó, határozatlan és általában saját létezésének tényétől szenvedő emberről, akinek nincs előfutára az irodalomban, és akit a szívünkbe fogadunk. Tehetjük a modern szellem kezdeteit a 17. századi tudományos forradalomra, a mezőgazdasági és ipari forradalomra, ami a városokba hajtotta az emberek tömegeit, és ami lehetővé tette a tömegfogyasztást, a tömegpártokat vagy a tömegkommunikációt; Kafka írásaira a maguk nagyon művészien vagy szándékosan distanciált érzékenységével; vagy éppen az írás feltalálására, ami csak néhány ezer évre nyúlik vissza, és a kulturális áthagyományozás exponenciális megnövekedését tette lehetővé; Einstein speciális és általános relativitáselméletének megjelenésére; a Tavaszünnep első bemutatójára; Joyce Ulyssesének megjelenésére; vagy a hiroshimai atombomba ledobására, amióta tetszik, nem tetszik, tudomásul kell vennünk, hogy az egész bolygónkért felelősséggel tartozunk. Egyesek a Téli Palota ostromára szavaztak, én inkább Wordsworth radikálisan meg nem szépített, sokatmondóan reflexív korai verseit választanám, vagy - ezzel összefüggően -  a felvilágosodást és az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát.
 A biológiai szemlélet viszonylag hosszú távú és nem olyan látványos, de ettől még szerintem nem kevésbé érdekes: itt nem pillanatokról van szó, hanem a visszahozhatatlanul elmúlt idő alig mérhető szakaszairól, és ami ebből megmaradt, egy maroknyi csont és néhány megkövült műalkotás, amihez minden értelmezői képességünket mozgósítanunk kell: az újagykéreg (neocortex) mégiscsak egészen meglepő ütemben fejlődik, és a szürkeállomány minden százezer évben megnövekszik egy púpozott teáskanálnyival. Ebben az időszakban találták fel a hominidák az eszközöket, tanultak meg beszélni, ébredtek önmaguk és társaik létezésének valamint halandóságának tudatára, alakítottak ki valamiféle viszonyulást a halál utáni élethez, és kezdték ennek megfelelően eltemetni a halottaikat. Lehet, hogy a 30 ezer évvel ezelőtt kihalt neandervölgyiek voltak a modernitás első teremtményei - csak nem voltak elég modernek ahhoz, hogy tartani tudják a tempót.
 Azt lehetne gondolni, hogy mindezek a beszámolók egy teremtésmítosz világi megfelelőjének nyomdokain haladnak. Az írók jobban szeretik a robbanásszerű, döntő pillanatokat, a születés csodáját, mint a legparányibb változások értelmetlen egymásutánját. Mindenesetre a kultúra majdnem egész időszaka átfogható, ha azt kérdezzük, hogy ki a legrégebbi, ősmodern emberi lény, a mitokondriális Éva vagy Alan Turing?
 A modernitás gyökerei iránti kíváncsiságunk nemcsak az egyre inkább felgyorsuló társadalmi változásból fakad, hiszen a döntő pillanat, a múlttal való szakítás eszméjének az az elképzelés az alapja, hogy az emberi természet speciális történelmi termék, amit a közös értékek és egy meghatározott civilizációban való felnövekedés feltételei alakítanak - más szóval: Nincs emberi természet túl azon, ami egy meghatározott korban, egy mindig meghatározott kultúrában kifejlődik. E szerint a nézet szerint az értelem mindenfélére alkalmas gépezet, végtelenül alkalmazkodóképes komputer, amely egy csomó, kapcsolással előre megadott szabállyal működik. Tabula rasa állapotban születünk, és a kor az, ami kialakít.
 Ez a felfogás, amelyet egyesek a társadalomtudományok alapmodelljeként, mások környezeti determináltságként ismernek, uralkodó volt a 20. században, különösen az első felében. A gyökerei az antropológiához nyúltak vissza, mindenekelőtt Margaret Mead és követői munkáira, de a behaviorista pszichológiához is. 1935-ben kiadott Nemek és temperamentumok három primitív társadalomban című művében Mead azt írja: "ezért arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emberi természet korlátlanul alakítható, hogy pontosan és eltérően reagál az eltérő kulturális feltételekre". Ez a felfogás minden társadalomtudományban helyeslésre talált, és a háború utáni években dogmává szilárdult, egyértelműen politikai dimenziókkal. Volt egy időszak, amikor az ennek helyességében a biológiára való hivatkozással kételkedőket szinte elkerülhetetlenül szorították ki, ha nem is a társadalom, de az akadémiai élet peremére. Mint a keresztény teológusok, úgy szabadítottak meg minket a kultúrrelativisták minden biológiai köteléktől, és választották külön az emberiséget a földi élet minden más változatától. És a művelt emberek, akik ennek a felfogásnak megfelelően igyekeztek megjelölni az emberi élet megváltozásának legvalószínűbb pillanatát, episztemológiailag biztos talajon mozogtak - az vagyunk, amit a világ csinál belőlünk, és ha a világ drámai fordulatot vesz, akkor mi is megváltozunk, alapvető nézeteinkkel együtt. Mindez, ahogy Virginia Woolf önmagára nézve megállapította, akár egy nemzedéken belül is végbemehet.

A tökéletesedés vágya
John Watson, a neves behaviorista pszichológus, a pszichológia tanára a John Hopkins egyetemen, 1928-ban kiadott egy nagyhatású könyvet a gyereknevelésről. Ahogy Christine Hardyment Dream Babies című kitűnő könyvében kimutatja, semmi nem ad olyan tanulságos bepillantást egy társadalom kollektív tudatába és az emberi természetről alkotott felfogásába, mint a gyereknevelésről szóló mindenkori könyvek. "Bízzanak rám - írja Watson - egy tucat egészséges, formás gyereket, és engedjék, hogy a saját külön világomban neveljem fel őket; garantálom, hogy bármelyik gyerekből a tehetségétől, a hajlamaitól, adottságaitól, képességeitől vagy elhivatottságától függetlenül specialistát tudok nevelni bármilyen általam választott szakmában - lehet belőle orvos, ügyvéd, üzletember vagy éppen koldus vagy tolvaj.
 Az emberi természet viasz volt a kezében. Mindenesetre nem tudom elhessegetni azt a feltételezést, hogy a következő részlet Watson gyerekekről szóló könyvéből nemcsak önkéntelenül is nevetséges mozzanatokat tartalmaz, hanem az emberi természet alakításának egy évszázados tragikus társadalmi kísérleteit is felidézi, egy eltorzult tudatot mutat meg, amely egyetlen bizonyítékot sem tud felhozni állításai mellett - olyan tudomány ez, amely nem kevésbé groteszk, mint az az áltudomány, amivé Darwin műve fajult el, amikor az egyik faj felsőbbrendűségét próbálták vele bizonyítani a másik fölött: "A legokosabban úgy lehet gyereket nevelni, ha úgy kezeljük őket, mint kiskorú felnőtteket. Gondosan és körültekintően kell őket fürdetni és öltöztetni. A viselkedésünk legyen mindig tárgyilagos és barátságos, de határozott. Sosem szabad egy gyereket ölelgetni és csókolgatni. Ne is ültessük az ölünkbe. Ha szükséges, csókoljuk egyszer homlokon, amikor jó éjszakát kívánunk neki. Reggel fogjunk vele kezet. Simogassuk meg a fejét, ha jól megoldott egy nehéz feladatot... Hagyjuk, hogy a nap nagy részét kint töltse az udvaron... Legyen ez így születésétől kezdve... Hadd tanulja meg kezdettől fogva, hogy megbirkózzon  a nehézségekkel a mi óvó tekintetünk nélkül is. Ha túlságosan lágyszívűek vagyunk, és mindenképpen szemmel akarjuk tartani a gyermekünket, készítsünk egy kukucskáló lyukat, vagy használjunk periszkópot, hogy észrevétlenül szemlélhessük." A The Psychological Care of Young Infants a maga idejében óriási siker volt, az Atlantic Monthly "áldásosnak" találta minden szülő számára.
 Mead és Watson csak a frontemberei voltak mindazoknak, akik hittek az emberi természet szinte korlátlan alakíthatóságában. Gondolataikkal nemcsak a nagyközönség körében találtak általános helyeslésre, hanem az egyetemeken is, ahol a tanítványaik még ma is megtalálhatók a legkülönbözőbb formákban, többek között a PC (political correctness)-mozgalomban, amely abból indul ki, hogy az ember általános jellege társadalmi, végső soron a nyelv által meghatározott konstrukció, ezért aztán lehet és kívánatos is az ember természetén a nyelv megváltoztatásával változtatni. Ne gondolja senki, hogy a mértékadó modell mögött ne rejlenének jó szándékok. Éppen Margaret Meadnek, aki egy olyan korszakban tevékenykedett, amikor az európai gyarmatbirodalmak megszilárdultak, még nem kezdtek meginogni, a művét erős antirasszista beállítottság hatja át, Mead határozottan szembefordult minden olyan lekezelő felfogással, amely elmaradottnak tartotta a primitíveket. Ezenkívül ragaszkodott ahhoz, hogy minden kultúrát mindig a legsajátabb feltételei között kell megítélni. Mead és Watson idejében még nagy reményeket fűztek a szovjet forradalomhoz. Ha a tanulás révén válunk azzá, akik vagyunk, az egyenlőtlenségeket fel lehet számolni egy mindenki számára közös környezettel. Megtanítjuk a szülőknek a helyes nevelési módszereket, és jobb emberek új nemzedéke fog megjelenni. Az emberi természetet alapvetően átformálhatják a társadalompolitika alakítói. Tökéletesíthetők vagyunk, és a múlt igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit helyre lehet hozni a társadalmi környezet radikális megváltoztatásával. A szociáldarwinizmus, az eugenika kegyetlenségei és abszurditásai, valamint később a hitleri Németország szociálpolitikájának újabb fenyegető veszélyei ellenérzést váltottak ki a biologisztikus látásmóddal szemben, ami elősegítette egy társadalmilag determinált, valamennyiünk javára formálható emberi természetbe vetett hit megszilárdulását.
 A Harmadik Birodalom a második világháborút követő évtizedekben beárnyékolja a szabad tudományos kutatást. A pszichológia különböző területeit bénította meg az intellektuális félelem; a közelmúlt történelmi tanulságai miatt visszariadtak attól, hogy az emberi szellemet az alkalmazkodóképesség biológiai termékeként szemléljék, bár a biológia szomszédos szakterületein a 19. századtól kezdve a darwinizmus együttműködött a Mendel-féle örökléstannal és a molekuláris biológiával, hogy kialakítsa azt a nagyhatású szövetséget, amely modern szintézisként vált később ismertté.
Az ötvenes évek végén az ifjú Paul Ekman, akinek ebben a témában egyáltalán nem volt eleve kész koncepciója, nekivágott fiatal amerikaiak különböző érzelmeket - meglepetést, ijedtséget, undort, örömet, stb. - kifejező arcát ábrázoló fényképeivel Új-Guineának. Azt fedezte fel, hogy az olyan hegylakókból összeválogatott vizsgálati csoport tagjai, akiknek addig úgyszólván semmi kapcsolatuk nem volt a modern világgal, a különböző arckifejezésekhez minden további nélkül hozzá tudtak rendelni megfelelő történeteket. És a történetekhez, amiket ő mesélt nekik - például: "Találsz egy disznót, amelyik már néhány napja megdöglött..." - a megfelelő arckifejezést produkálták. Ezek a vizsgálatok és későbbi, ügyesen összeállított kísérletei japánokkal és amerikaiakkal, amelyek figyelembe vették a különböző kultúrák eltérő kifejezési szokásait is, nyilvánvaló bizonyítékot nyújtottak Darwin téziseire. Ekman így ír: "Társadalmi tapasztalataink befolyásolják az érzelmekhez való hozzáállásunkat, alakítják a kifejezés és az érzelmek feltételeit, kifejlesztik és finomítják az érzelmeket leginkább kiváltó mindenkori alkalmakat. Az érzelmek megjelenítése, az izommozgások sajátos konfigurációja azonban, úgy látszik, rögzült, és ezzel lehetővé teszi a megértést nemzedékeken és kultúrákon keresztül, valamint a kultúrákon belül az idegenek és a helybeliek között is."
 Mielőtt elutazott volna Új-Guineába, felkereste Margaret Meadet. Mead szilárdan meg volt győződve arról, hogy az arcjáték egyik társadalomról a másikra éppolyan világosan eltér, mint a mindenkori szokások és értékfelfogások. Ezért elég tartózkodó volt Ekman kutatásaival szemben, élete végén - 1972-es önéletrajzában - Mead mégis úgy nyilatkozott, hogy az esetleges politikai konzekvenciák miatti aggodalom folytán óvakodott kollégáival együtt attól a gondolattól, hogy viselkedésünknek biológiai alapja volna. Különös, hogy milyen paradox fordulatokat hoz a történelmi körülmények változása: Mead attól félt, hogy az érzelemkifejezés egyetemességének állítása a rasszizmust erősítené, míg Darwin úgy vélte, hogy ugyanennek az egyetemességnek a feltételezése meg kell hogy döntse a rasszizmus minden látszólagos elméleti megalapozottságát.

 Mead és a nemzedékéhez tartozó antropológusok, akik jegyzetfüzetekkel, ajándékokkal és tiszteletreméltó szándékokkal léptek be egy kőkori településre, és üdvözlésül rámosolyogtak a kutatni kívánt személyekre, nem fogták fel egészen (Darwin mindenesetre és a legtöbb író is elmondhatta volna nekik), hogy az általános emberi és a hasonló előfeltevések  mekkora készlete kellett ahhoz, hogy megkezdhessék a munkájukat. Miközben ezekből az egyedülálló kultúrákból már a legutolsók is kivesztek, az összegyűjtött adatokat újra szemügyre vették. Donald Brown Human Universals című könyvében egész listát állít össze abból, ami az emberi egyénekben és közösségekben közös. Ez a lista egyszerre hosszú, és - a lehetséges viselkedési minták majdnem végtelen számát tekintetben véve - nagyon specifikus. Ennek a jegyzéknek az olvasása során nem árt Wilson termesz-dékánasszonyára gondolni. Brown elősorolja - ötletszerűen választok a listájából - az eszközkészítést, a túlnyomóan jobbkezességet, bizonyos gyerekkori félelmeket, annak tudatát, hogy más embereknek is van belső életük, a cserét, az ajándékok cseréjét, valami fogalmat az igazságosságról, a pletyka szerepét, a vendégszeretetet, a hierarchiákat és így tovább. Külön érdekességgel bírnak Brownnál az ún. "általános emberek" (universal people, UP) jellemzésében a nyelvvel foglalkozó oldalak: az UP-nyelvben megkülönböztetnek magánhangzókat, zárhangokat és egyéb mássalhangzókat. Az "általános emberek" nyelve szimbolikus, és tartalmaznia kell főneveket, igéket és birtokos névmásokat. A különleges beszédkészség elkerülhetetlenül jár együtt a nagyobb presztízzsel. Az intellektuális tevékenység egy magasabb szintjén ez minden bizonnyal összetartja az emberi közösségeket. Tudjuk ma már, hogy nincs az a mindentudó gép, amely olyan könnyen és gyorsan meg tudna tanulni egy nyelvet, mint egy gyerek. Egy hároméves gyerek naponta megoldja pontatlanul megadott feladatok tucatjait. A nyelvi ösztön az emberi természet lényeges eleme.
Túlnépesedett bolygónkon ma már nem találunk a modernitástól érintetlen kőkori népeket. Mead és kortársai nem akarták feltenni a kérdést, hogy mi a közös bennünk és ezekben a népekben, a mai antropológusok számára pedig már nincsen adva az ilyen találkozás lehetősége. Viszont levehetünk könyveket a polcról. Az irodalomban kell fellelnünk az antropológiát. Olvassuk el az - 1700 éves - leírást egy asszonyról, aki több mint húsz évig várta haza a férjét. Épp most mondták neki, hogy végre megérkezett, ezért készül, hogy elébe menjen és köszöntse. De vajon ő az valóban, kérdezi magától.
"Szólt és ment le; erősen hányódott szíve közben:
vajjon távolról kérdezze ki kedves urát csak,
vagy fusson hozzá, csókolja kezét meg az arcát." (Devecseri Gábor fordítása)
Még mindig bizonytalanul közli Pénelopé Odüsszeusszal, hogy külön szobában fognak aludni, és parancsot ad, hogy hozzák le a nászi ágyukat a hálószobából. Odüsszeusz persze tudja, hogy az ágyat nem lehet elmozdítani - ő maga ácsolta -, és most emlékezteti Pénelopét, hogyan is készítette az ágyat. Ezzel eloszlat minden kételyt, és bebizonyítja, hogy valóban ő Pénelopé férje, de most meg azon mérgelődik, hogy Pénelopé csalónak nézte, és máris készül az első veszekedés. Pénelopé azonban
"könnyeket ontva szaladt hozzá, a nyakába vetette két karját, s csókolta fejét..." (757.o.)
A szokások változhatnak - a halott kérők ott hevernek a teremben, anélkül hogy a gyilkosság vádjától kellene tartani -, de felismerjük az emberit ezekben a sorokban. Az érzelmekben és az érzelmek kifejezésének szintjén ugyanazok maradunk, akik mindig is voltunk.

Az emberi genom kutatására alakult konzorcium nemrégiben egy jelentést adott közre a Nature című folyóiratban a következő szavakkal: "Nem kerülte el a figyelmünket, hogy minél többet tudunk meg az emberi génről, annál több további feltárni való marad." Ez a tisztelgő gesztus, az elődökre való tiszteletteljes visszautalás bizonyára megnyeri azoknak a tetszését, akik az irodalmi modernitásnak is kedvelői.
De vajon miközben az emberi gén kifürkészése folyik, nem volna-e ésszerű rákérdezni, hogy kinek a genomjáról van is szó voltaképpen? Melyik szerencsés embert választották ki, hogy valamennyiünket képviselje? Ki ez az egyetemes ember? A válasz így hangzik: 15 különböző ember génjeit sűrítették abba az egyetlen összerakott, lehetséges elképzelt személybe, akit csak egy író álmodhatna meg, és most átengedem Önöket a condition humaine vizsgálata eme két értékes, ámde látványosan eltérő formája: tudomány és irodalom metaforikus találkozásának. Annak, ami bennünket összeköt, az emberi természetnek, az irodalom mindig szakavatott, mégis öntudatlan módon igyekezett kifejezést adni. És a tudomány, amely előtt éppen most nyílik meg egy újabb izgalmas korszak, most éppen ennek az egyetemes emberinek a kutatásába fogott bele.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

McEWAN, Ian
Idegenben
Magvető, 1984

Amszterdam
Scolar, 1991

Geometria
Scolar-JAK, 2000

Őrült szerelem
Scolar, 2000

A képzelgő
Scolar, 2001

"A képzelet
halálugrásai"
(Gács Anna interjúja)
Élet és Irodalom, 2001.41

"A nyár utolsó napja"
Magyar Lettre Internationale, 36

DARWIN, Charles
A fajok eredete
Typotex, 2001

DENNETT, Daniel
Darwin veszélyes ideája
Typotex, 2000

MEAD, Margaret
Férfi és nő
Osiris, 2002

JONES, Steve
Darwin szelleme
(A fajok eredetének frissített változata)
Typotex, 2003

WILSON, E. O.
Minden egybecseng
Typotex, 2003


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret