stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Csordás Gábor
Ad hoc, sine hoc
(ha megázik, kidobjoc)
 

Nagy tetszés fogadta ebben a teremben a Zadnikar úr által felolvasott kiáltvány egyik mondatát, mely szerint a nemzetállamok kimúltak. Fogalmazzuk ezt meg enyhébben: a nemzetállamok elavultak és anakronisztikusak. Ám még ekkor is azzal a talányos jelenséggel kell szembesülnünk, hogy az előző évezred vége felé, akkor, amikor sok európai állam önként lemondott politikai szuverenitásának egyes összetevőiről, és minden európai államnak le kellett mondania gazdasági szuverenitása jelentős részéről, nos, ugyanebben az időszakban legalább öt új nemzetállam jött létre Közép- és Kelet-Európában.
Habár az olyan birodalmi formációkat, mint a Szovjetunió és a korábbi Jugoszlávia, nem lehet az Európai Unióval vagy a gazdasági világszervezetekkel egy kalap alá venni, mégis eléggé kétségesnek tűnik, hogy az új nemzetállamok megjelenésének némileg paradox fejleményét kizárólag az előbbi két formáció elnyomó jellegének lehetne tulajdonítani - még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy központosító törekvéseikben egy-egy nemzet túlhatalma nyilvánult meg.
Először is, bár fennállása vége felé mind a Szovjetuniónak, mind Jugoszláviának súlyos gazdasági válsággal kellett szembenéznie, meglepő módon sem a feloszlásukhoz vezető feszültségeknek és konfliktusoknak, sem az elszakadási mozgalmak jelszavainak és célkitűzéseinek nem volt különösebben gazdasági jellegük. Csehszlovákia esetében pedig komoly gazdasági válságról sem beszélhetünk a különválás idején. Ráadásul az elszakadást választó nemzetek hajlandók voltak ennek érdekében súlyos gazdasági veszteségeket elszenvedni, mint amilyen korábbi vámmentes és igénytelen piacaik elvesztése (Szlovénia, Horvátország) vagy a kiegyenlítő újraelosztás előnyei (Makedónia, Szlovákia). A függetlenséget ezek a nemzetek nem annyira gazdasági jólétük, mint inkább kulturális autonómiájuk feltételének tekintették.
(Amennyire emlékszem, a közép-kelet-európai régió minden lázadásában és forradalmában - kivéve talán az 1968-as belgrádi diáktüntetést - hangot kapott az a rögeszmés, nem mindig alaptalan meggyőződés, hogy a kulturális javak létrehozásának és elosztásának rendszerét saját ellenőrzés alá kell vonni; hogy a bennük érvényesülő idegen befolyás a hagyományok megszakadásával, a kulturális hitelesség elveszítésével fenyeget. Hiába voltak minden más szempontból olyannyira különbözőek, az ehhez hasonló követelések az 1956-os magyar forradalom, a cseh reformmozgalom és az 1968-as lengyel diáktüntetések, az 1971-es horvát tavasz és az 1986-os szerb írómemorandum közös nevezőjét alkották.)
Mármost nem kell ahhoz a pszichoanalízis doktorának lennünk, hogy felismerjük, ezek a rögeszmés és minduntalan felbukkanó szorongások egy deficit tünetei. Túlzott ragaszkodásunk a kulturális autonómiához azt a titkos meggyőződésünket leplezi, hogy kultúránk valójában heteronóm karakterű.
Micsoda ostoba állítás, mondhatnák Önök, hiszen Európa egyetlen más régiója nem mutat fel akkora kulturális sokféleséget, mint éppen a miénk. És éppen ezt a sokféleséget szeretnénk megőrizni a szép új világ univerzalizáló és globalizáló hajlamaival szemben. Egyfelől ott vannak a nyugat-európai nemzetek, amelyek évszázadokkal ezelőtt feladták kulturális másságukat, másfelől itt vagyunk mi, akik még mindig harcolunk kulturális sokféleségünkért - és ezáltal a közös európai örökség fontos részét oltalmazzuk.
Bájos kép. És igen elterjedt. De álljunk meg egy-két szóra. Mi megőriztük szokásainkat, táncainkat, dalainkat stb. Az angolok, a franciák, a németek nem. Nekünk megvan a kulturális "másságunk". Nekik nincs meg. Szegénykék, nekik csak Goethéjük, Shakespeare-jük, Montaigne-ük van (vagy még ez sincs nekik: mindez a mi tradíciónk, lásd lentebb), továbbá hat-hétszáz éves városaik és egyetemeik. Annyi, mint a semmi.
Vagy talán a kultúra lehet valami más is, mint sokféleség? Lehet, hogy inkább komplexitás? És a kulturális autonómia is jelenthet valami mást, mint hogy a szerbek (mellesleg én is) szívesebben táncolnak kólót, mint hiphopot? Jelentheti azt is, hogy a kulturális diskurzus egymást követő szakaszai nem kizárólag a "világból" erednek, hanem legalább részben ugyanennek a diskurzusnak a korábbi szakaszaiból? Vajon a szerbeknek miért nincs más választásuk, mint hogy vagy kólót táncolnak az örökkévalóságig, vagy egy idegen táncot választanak, valamit, amit a "világból" importálnak?
(Ha már a táncoknál tartunk, gyerekkoromban az otthonos, régi jó keringőt az idegen, importált, kozmopolita swinggel állították szembe. Kamaszkoromban viszont már azzal maceráltak, hogy ne az idegen, importált, kozmopolita rock and rollt táncoljam, hanem az otthonos, régi jó swinget. Az egyetlen igazi megoldás természetesen az lett volna, ha visszatérek valami igazán otthonoshoz és nagyon eredetihez. Ha lett volna ilyen.)
De hagyjuk a táncokat, vegyük egy összetettebb kulturális jelenség, a reneszánsz esetét. Mi, magyarok azt szoktuk mondani, hogy nekünk volt reneszánszunk, és a horvátok is azt szokták mondani, hogy volt nekik. Mind a kettő nyilvánvalóan az (észak)olasz reneszánsz visszfénye volt, ugyanúgy, ahogy I. Ferenc francia reneszánsza is az észak-itáliai példákat másolta. A befolyás és import tényei nagyon jól ismertek mindkét esetben. Az azonban már óriási különbség a kettő között, hogy az olasz befolyás ellenére - vagy inkább mellett - a francia reneszánsznak hatalmas előzményei voltak magában a francia középkori kultúrában, arról nem is szólva, hogy döntő befolyást gyakorolt a francia kultúra további alakulására. Ebben az esetben az idegen befolyás nem önmagában indított el egy új diskurzust, hanem azáltal, hogy beépült a korábban létező diskurzusok komplexitásába; és elhalása nem a felejtés következménye volt, hanem új, részben általa kezdeményezett diskurzusok felemelkedéséé.
Az elsajátításnak ez a kulturális modellje, mely a komplexitás növekedését eredményezi, nyilvánvalóan különbözik a közép-kelet-európai kultúratörténet uralkodó modelljétől, amely szerint az egymást követő befolyások rendszerint egyszerűen csak kiszorítják a korábbiakat, hogy aztán a még újabbak őket taszítsák feledésbe. Az eredmény: hisztérikus kisajátítások soha véget nem érő, terméketlen és némiképp komikus láncolata.
A bevezetőben említett deficit, mint látható, a megalapozottság hiánya. A hagyományért való szorongás azt a tényt leplezi, hogy nincs hagyományunk. Ami helyette van, az a tradíció szimulakruma, ad hoc (vagy inkább sine hoc, mert az ad hoc-hoz hiányzik a hoc) kisajátítások össze nem tartozó halmaza. Ezért ragaszkodunk makacsul a kultúra etnografikus fogalmához, a kulturális sokféleséghez - ami pusztán szimulakruma a kultúrának. És mindaddig, amíg kultúráról szólva a sokféleséget, a "másságunkat" vagyunk kénytelenek emlegetni, mindaddig, amíg a befolyástól való paranoid félelem megakadályozza a kölcsönvett javak beépülését, addig nem leszünk képesek megfelelően komplex kulturális diskurzust fenntartani, nem leszünk valóban "mások". Addig mindig mások lesznek "mások".
Büszkén hangoztatott kulturális autonómiánk ellenére arra ítéltetünk, hogy idegen kulturális javak megrögzött kisajátítói maradjunk. Minden (nyugat-)európai nemzet kész importálni a kérdéseire adandó válaszokat. Mi, akaratlanul, arra kárhoztattunk, hogy magukat a kérdéseket importáljuk. Természetesen van annyi eszünk, hogy a források elrejtésével leplezzük ezt a tényt. Ezért beszélünk annyit "világirodalom"-ról (vagy "world scene"-ről a képzőművészet területén). Ezek a hiányzó hagyomány pótlékai. Leplezik, egyszersmind elárulják, hogy képtelenek vagyunk magunktól kölcsönözni.

Bibliográfia

CSORDÁS Gábor
Rontások és javítások
Noran, 2001

"Bábel jele.
A műfordításról"
Magyar Lettre Internationale, 19


C3 Alapítvány

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret