stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Patricia Brooks
Matilda
(Waltzing)

Matilda péntek délben tizenkettő húszkor érkezett a busszal. Én a benzinkútnál álltam, épp  beakasztottam a
töltőpisztolyt az öreg fehér Ford kombi tartályába, ujjaimmal a motorházon doboltam a számlálón gyarapodó
számok ritmusára, amikor megláttam. Rézsút szemben, a  megállóban szállt le a buszról. Ezüst színű Nike
cipőt és
piros nyári ruhát viselt, amelynek tapintása akár a bőré, de ezt csak később tapasztaltam meg, világosbarna
tincsei
lágyan hullottak az arcába. Szeme zöld volt, mint a vágy mérge, bár ebből a távolságból ezt nem láthattam, de
tudtam, hogy így van. Nem keltett túlságosan ápolt benyomást, inkább kimerültnek tűnt, fogalmam se volt,
honnan jött, lehet, hogy hosszú út állt mögötte. Mégis volt benne valami luxuriőz. Látványa mellbe vágott,
pengeként hatolt belém, s benn is ragadt, de olyan helyen, amelyet magam sem ismertem magamban.
Legalábbis
nem annyira, hogy tűzbe tettem volna magamért a kezem. Mindamellett cseppet sem lepett meg, hogy látom,
csak
azt nem vártam, hogy épp itt és most látom, ahogy a  buszról leszáll. Lehet, hogy azt vártam, autóval érkezik.
Mindenki autóval jön, busszal csak a gyerekek meg az öregasszonyok járnak. Talán csak a busz irritált. Matilda
nem nézett körül, sietősen elindult, bőröndjét döcögve húzta maga után, mint egy nyakas kutyát. Nem úgy
hatott,
mint aki örül, hogy itt van. A világért se jutott volna eszembe, hogy odakiáltsak, vagy hanyatt-homlok
utánafussak, és nem csak azért, mert a töltőpisztoly a benzinkúthoz kötött. Olyan abszurd, s egyszersmind
természetes volt itt látni őt, hogy e kettő együtt teljességgel lehetetlenné tette, hogy elmozduljak a helyemről.
De
miközben hátulról figyeltem, a nyár egyszeriben ígéretessé vált, kecsegtetővé, holott teljesen biztos voltam
benne,
hogy Matilda megjelenése bosszúsággal jár majd.
Este elmeséltem Richardnak és Walternek, hogy láttam Matildát. Az Arany Bika bárjánál álltunk,
miként
minden péntek este az Arany Bika bárjánál állunk, mert péntek esti szokásunkká vált, ezen a vidéken könnyen
válik valami szokássá, hisz olyan ritka az új vagy szokatlan. Walter felvonta a szemöldökét, majd levigyorgott a
cipője orrára. Óh, mondta Richárd, szóval tényleg megjött... Többet nem beszéltünk róla. Talán valamivel
gyorsabban ittunk, mint egyébként. S bár több szót nem vesztegettünk Matildára, nem hogy a régi történetekben
dagonyáztunk volna, a gondolat, hogy visszatért, a régi rivalitásban és cinkosságban egyesített minket.
Szombaton és vasárnap turistáim voltak, így még csak meg sem kísértett, hogy azon morfondírozzak,
meglátogassam-e Matildát az apja házában. Tudtam, hogy vasárnap van az anyja temetése. Hétfőn délig az
ágyban maradtam, padlásszobám ablakán át az ezüstösen rezgő levegőt bámultam. A hőség vaskos vánkosként
feküdt a tetőn, s a cserepek résein bódítóan beszivárgott hozzám. Nem pilótáknak való volt ez a levegő, amely
magával sodor, fölrepít az égbe. Nehéz, érzéki levegő volt ez, amely meztelen, verejtéktől lucskos testem a
földre
szorította. Mint egy ölelés. És ezt szó szerint értem. Nőszaga volt és nyárszaga, Matildaszaga volt. Éreztem,
hogy
nőre vágyom, nem egy bizonyos nőre, csak úgy, nőre. Hogy eközben Matilda eszembe jutott, véletlen
egybeesés. Ennek ellenére cseppet sem volt furcsa elképzelnem, hogy Matilda széttett combokkal
lovaglóülésben rám ereszkedik, kezei serpenyőkként a melle alatt, mintha csak felszólítana, szolgáld ki magad.
A
bűnös szenvedély titkos öröme, amiről senkinek sem tartozom számadással. Matilda természetesen mindig is
tetszett nekem. Mindenkinek tetszett. Egy kicsit szerelmes is voltam belé. Mindenki szerelmes volt belé többé-
kevésbé. Ő volt a legklasszabb lány itt. Nem a legcsinosabb. Bár meglehetősen csinos. Mindenekelőtt a zöld
méregszemek, ilyesmit ritkán lát az ember. Egyszerre tudott kedveskedni és gúnyolódni. A jövőt tekintve
egyikünk
se volt elég jó neki, de olyan rossz se volt egyikünk se, hogy tánc közben ne foghatta volna át. Matilda az a fajta
lány volt, akit az ember szívesen megütne, még inkább lefeküdne vele. Richard sokszor lefeküdt vele, s olykor,
ebben biztos vagyok, meg is ütötte. Ismerem a bátyámat. Nem a fejével gondolkodik, nem is farkával, ami
mindenesetre jobb lenne, ő azzal a kis, mohó, kiszáradt lelkével gondolkodik, a maradékkal, ami még a
gyermekkorból megmaradt. Apánk mindent elkövetett, hogy a pálcával megtörje az akaratunkat. Csak részben
sikerült, cserébe más dolgok mentek tönkre. Richárdnak a lelke, nekem a lábam. De a lábam ma már nem
jelent
problémát. Régebben még igen. Mindenekelőtt a lányok miatt, akik hibátlan sráccal akartak szexelni, nem
olyannal, aki húzza a lábát, mint egy sánta kutya. Még táncolni se nagyon akartak velem, csak nagy ritkán,
kedvességből, jószívűségből. De egy kriplivel a táncparkettán nehéz igazán előnyösen megmutatkozni. Matildát
ez nem érdekelte. Egyedül Matilda táncolt velem szívesen. A klubház királynője. Mindig lassú számokra,
ilyenkor
körbefonta kezével a nyakam, testét elengedte, rám nehezedett. Matilda sosem próbált, mint a többi lány, tánc
közben vezetni. Ha vele táncoltam, mintha körös-körül elsüllyedt volna a világ, s én lebegtem volna téren és
időn
át. Amikor először repültem, ez jutott eszembe, az is ugyanez az érzés volt. Akkoriban úgy kellett nekem
Matilda,
mint egy falat kenyér, ami életben tart. Ma már nem okoz nehézséget megkapnom egy lányt. Ellenkezőleg.
Olyan a
lábam, akár egy bónusz pont, a lányok a lábamba szeretnek bele. Szeretik elképzelni rémséges sorsomat, hogy
gyerekként lezuhantam a lépcsőn, megszólítja bennük az anyát, ők is idősebbek lettek, a lányok. El se mesélem
nekik, hogy apám lepofozott a lépcsőn. Csak nagy ritkán, ha rossz hangulatban vagyok, ha direkt el akarom
rontani az örömünket. De ez nem olyan gyakori. Az öreg rég meghalt, alig emlékszem rá, a lányok pedig nem
tehetnek róla, hogy irántam érzett szeretetükkel, odaadásukkal apám brutalitását is szeretik egyben.
Hétfőn délután megjavítottam a bérlő traktorát, lecseréltem egy golyóscsapágyat, megtisztítottam a
gyújtógyertyákat. Én tartom itt karban a gépeket, ez a munka maradt még rám a gazdaságból. Az öreg halála után, akit amúgy senki sem hiányol, eladtuk az erdőt, az állatokat, a réteket meg a gyümölcsösöket haszonbérbe adtuk. Egy időben Richard még elvállalta volna a réteket meg a gyümölcsösöket, volt érzéke hozzá. De másképpen döntött, gyereket csinált a fűrészüzem tulajdonosa lányának, Bettynek, s bár máig se vette el, a családi vállalkozásban őt tekintik a második legfontosabbnak. Ez tetszett Richardnak, a családi élet nem annyira. Esténként lementem a bárba, ittam Walterrel egy sört. Walter azt mondta, Richard üzleti vacsorán van a fűrészüzem ügyfeleivel. Megkérdeztem, találkozott-e Matildával, azt válaszolta, nem, csak távolról látta a temetésen. Biztos voltam benne, hogy magától sose keresné meg Matildát, Walter Richard kis segédtisztje maradt. Kedden és szerdán Matildát kerestem. Naponta háromszor bementem a szupermarketba, vettem valamit, amire nem volt égető szükségem, lementem a patakhoz, ahol a gyerekek fürdenek nyaranta, visszaballagtam a benzinkúthoz, vettem cigarettát, csellengtem az utcákon, de Matilda  véletlenül se akadt az utamba. Matilda nem volt sehol. Lassan már úgy éreztem magam, mint egy idióta. Csütörtökön és pénteken újra turistáim voltak, de szombaton rögtön a reggeli után lementem a házukhoz. Matilda a konyhában állt, és krumplit hámozott. Fehér, ujjatlan trikójában, sortjában és szandáljában majdnem ugyanúgy nézett ki, mint hat éve azon a nyáron, amikor elment innen. Ez volt az a nyár, amikor egyszer lefeküdt velem. Richárd eltörte a jobb kezén a kisujját. A szokásos okból veszekedtek. Richard mindig félőrült volt a féltékenységtől. Gyakran verekedett azokkal, akik túl közel merészkedtek Matildához, s néha neki is jutott a verésből. Rám Richard sosem emelt kezet. Nem testvéri szeretetből, inkább, azt hiszem, a lábam miatt. Nem teljes értékű embert megütni nem dicsőség. Nem okoz örömöt, amúgy se számít. Matilda tudta, hogy Richard kikészül, ha velem látja, s azt is tudta, hogy nem tud ellene tenni semmit. Ezért aztán akkor is biztosan megtette volna, ha semmi szeretnivalót nem talál rajtam. Egyik este lementünk a patakhoz. Csókolóztunk. Alma és fűszaga volt, patakvíz szaga, nyershal szaga. Lefeküdtünk egymással. Mindaz, amit kívántam valaha, megvolt benne. És mégsem tudtam végigcsinálni. A bőrömön, a kezeim között éreztem azt az erőt, amellyel az életet szomjazza. Sosem tudtam volna kielégíteni. Valami csillapíthatatlan vágy volt ez, aminek nem volt semmi köze hozzám, ami miatt fel kellett adjam. Akkoriban még meglehetősen tapasztalatlan voltam, de annyit tudtam, hogy Matilda a legjobb, ami velem történhet, és mégsem akartam. Így nem akartam. Néhány nappal később eltűnt egy sráccal az aratók közül. Aratók minden évben jöttek, és minden évben mások, néha ugyanazok, akik pár hétre elszegődtek az aratásra. Összeverődött alkalmi munkások, külföldiek, diákok. A srác ez utóbbiakhoz tartozott, hátizsákos vagabund romantikus érzelmekkel s kellő adag egoizmussal. Ez mindenképp imponált Matildának, s indulatait is csillapította egy darabig. Arcán ma is ott ez a világgal szemben érzett veleszületett indulat, ez sem változott azóta. Nem lepte meg, hogy lát, különösen nem is örült neki.
- Beszélik, hogy itt vagyok, mi?
Olyan hevesen vágta bele a fazékba a meghámozott krumplit, hogy a víz tompa loccsanással telespriccelte a
trikóját, karját. Viselkedése nem könnyítette meg, hogy hat év után ismét beszédbe elegyedjünk, még ha
gyerekkora óta ismertem is.
- Ha rosszkor jöttem, akár el is mehetek - mondtam.
Felvonta a vállát, nem mondott se igent, se nemet. Apja jött be a konyhába, megszorította a kezem,
megveregette a
vállam.
- Na, hogy megy a repülős üzlet?
- Megyeget. Nem panaszkodhatok.
Azt mondta, Matilda odafigyelhetne a gyerekekre, Matilda azt válaszolta, nem tud egyszerre vigyázni a gyerekekre meg főzni is rájuk, és amúgy is elege van az egészből.
Apja felsóhajtott, kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Nem az ő bűne, hogy Matilda olyan, amilyen. Azt mondtam neki, nézzen a gyerekekre, mielőtt még valami bajt csinálnak maguknak vagy másnak, én meg átveszem a krumplihámozást. Matilda átadta a helyét és kiment. Magam elé tettem a krumplit, közben hallottam, ahogy Matilda a kertben a gyerekeket hívja. Hirtelen ráeszméltem, mi is volt azzal a busszal a gond. Nem jött volna busszal, ha az élete rendben lenne, egy férfival jött volna, vagy autóval, vagy egyáltalán nem jött volna. Nem volt az a típus, aki puszta családiasságból feláldozza magát a többiekért, még ha meghalt is az anyja.
- Sajnálom, ami anyáddal történt - mondtam neki, amikor visszajött, s kivette a kezemből a kést meg a krumplit.
- Mindenki sajnálja, már csak praktikus okokból is. De minek szült annyi gyereket. Hetet. Miközben még negyven éves se volt. Mit képzelt? Lótás-futás a földeken, az istállóban, meg a háztartás, meg egyik gyerek a másik után. Nem csoda, hogy meghalt, megérdemelte! De az apám téved, ha azt hiszi, itt maradok. Már az is hiba, hogy egyáltalán idejöttem!
Úgy tartotta a kést a kezében, mint egy tőrt, és olyan hevesen bökött bele a krumpliba, hogy az kettévált, és a kés pengéje az asztal lapjában maradt. Matilda reflexszerűen szájába vette az ujját, mintha megvágta volna. Egy másodpercre az asztalra meredtünk, azt vártuk, hogy a krumpli hibátlan, szaftos sárga húsából kicsordul a vér, s ott hömpölyög majd az asztalon. Matilda főzésmódja kihozott a sodromból. Olyan módon ingerelt, ami nem volt sem egyértelműen kellemetlen, sem egyértelműen érzéki, inkább mintha eltávolította volna a bőrömet, s az idegeim ott maradtak volna csupaszon. Kivette az ujját a szájából.
- Hogy van ez az egész a repüléssel? - kérdezte.
- Egy kis Cessnával turistákat reptetek a környéken a völgyön át a hegyekig.
- És ebből meg lehet élni?
- Nekem elég.
Matilda kicsavarta a pengét az asztal lapjából, s folytatta a krumplihámozást.
- Jössz ma este táncolni? - kérdeztem.
- Naná - mondta. - Richard kilencre jön értem.
Gúnyosan, megvetően mosolygott. Nem tudtam, ez a lekezelés kire vonatkozik, rám, Richárdra, vagy saját magára. De mindegy is volt. Éreztem szeme zöldjét, ami fölkapott, s magával sodort, bármit megtennék érte. Nem sérthetett, nem alázhatott meg annyira, hogy négykézláb vissza ne kússzak hozzá, s meg ne nyaljam a keze fejét.
Mióta Matilda visszatért, úgy telt a nyár, mintha a közbülső évek, amelyeket különös, futó álomként cipeltünk a hátunkon, hirtelen elillantak volna. Csak Betty és a gyerek csatlakoztak hozzá, ugrották át az idő határait. Richard úgy tett, mintha Matilda sose ment volna el, mintha mindig is hozzá tartozott volna. Függetlenül attól, ott volt-e Betty vagy sem. Ha ott volt, alig vett róla tudomást, gyakran hazaküldte. Elhessegette, mint egy alkalmatlankodó legyet. Mint a levegővel, úgy bánt vele. Mind együtt jártunk táncolni meg a bárba, vasárnap délután Walter kertjébe grillezni. Azokban a hetekben, amikor nem voltak turisták, segítettem Matildának a gyerekek körül, vagy lementünk velük a patakra úszni. Csókolóztunk, benyúltam piros ruhája alá, amely bőrszerűen olvadt szét az ujjaim között. És éjszakánként az ágyamba bújt, és szeretkeztünk. Minden elvárásával és csalódásával. Amelyektől nem tartottam már, és az se zavart, hogy Richárddal is lefekszik. Nem a lábam miatt feküdt le velem, és ez elég volt. Rajtakaptam, amikor érte mentem, ahogy a konyhában a mosogató fölött lógó tükörben gyors mozdulatokkal sminkeli a száját, szemét. Kikészítette, megszépítette magát a kedvemért. Erre igazán nem számítottam.
- Richard azt akarja, menjek el vele innen - mondta.
Nem lepett meg túlságosan. Betty idegei lassan felmondták a szolgálatot. Betty kedves volt és nagyon csinos. Az a szelíd nőtípus, aki mindig beadja a derekát, de vészhelyzetben tudja, hol az ügyvéd.
- Meg akar szabadulni Bettytől, és azt akarja, hogy csakis vele legyek. Még mindig féltékeny, mindenkire, aki a közelembe jut. Egyszer majd még megöl. Hát nem szánalmas?
Matilda átölelte a derekam, homlokát a mellemhez szorította.
Egyik reggel Richardot megtalálták a pataknál. Holtrészegen feküdt a parton az iszapban, vállában egy késsel. Nem akarta elmondani, miért. Betty könnyei mögül ugyancsak elégedettnek tűnt. És ezt senki nem vette rossz néven. Pénzt kértem Waltertől, fogtam a Fordot, s lementem Matildáék házához. Matilda a konyhában ült, s mintegy transzban a levegőbe bámult.
- Fogd a cuccaidat, oda viszlek, kocsival vagy repülővel, ahová akarod.
- És ha nem tudom, hogy hová?
- Akkor megkeressük azt a helyet.
Segítettem neki, miközben a holmiját bepakolta a kofferbe, aztán kicipeltem a koffert az autóhoz, s ezüst színű Nike cipőjével együtt bedobtam a csomagtartóba.
- És mi a feltétel? - kérdezte Matilda, mielőtt beszállt az autóba.
- Amíg velem vagy, azzal táncolsz és azzal fekszel le, akivel akarsz. El is hagyhatsz, ha eleged van belőlem. Csak azt nem akarom, hogy azon kapjalak, késsel állsz a hátam mögött!
Úgy nézett rám, mintha a konnektorba nyúlt volna, de aztán elmosolyodott.
- Ha csak ennyi - mondta -, ezt megígérhetem. Indíts!
Tudtam, hogy bármit megígérne, hogy elvigyem innen, ha eljön az ideje, úgyse tart meg belőle semmit. De nekem nem számított. Azokért a zöld szemekért, meg ahogyan főz, odaadnám az életemet is.

HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BROOKS, Patricia
"Kimberley"
Magyar Lettre Internationale, 48


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret