stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Witold Beres
Hogyan bontsuk le az újabb falat?
(Adela Pejeva filmjéről)

Mit tegyünk, hogy ne épüljön fel egy új berlini fal, amely végighúzódna Oroszország, Belorusszia, Ukrajna nyugati határán, és leválasztaná Európa déli fertályát - Erdélytől a Vajdaságon át egész az Adriáig? Lehet komoly feleletet adni a kérdésre, ahogy az Európai Kulturális Alapítvány teszi, de sűrítve, művészi alkotásban is kereshető a válasz, például a bolgár Adela Pejeva Kié ez a dal? című kitűnő dokumentumfilmjében.

A FILM. Hatan üldögélnek egy isztambuli kocsmában. Egy szerb, egy montenegrói, egy macedón, egy török és két bolgár. Saslik, bor. Kedélyes a hangulat. Hirtelen feszültség támad. A török énekesnő előad egy zeneszámot, nyilvánvalóan keleti a dallam, a szöveg pedig egy anatóliai lányról szól, és minden vendég saját nemzeti kincsének tekinti a dalt. Valaki megint elorzott a másiktól egy darabka hagyományt?

A SZEMINÁRIUM. Az amszterdami Theater Instituutban összegyűlik harminc ember. Többségük a Balkánról érkezett. A közép-európaiak mindjárt belépnek az Unióba. A bolgárok és a románok kénytelenek még várni egy keveset. Az albánok, a montenegróiak, a szerbek, a bosnyákok és a macedónok talán az idők végezetéig várakozhatnak. Az előadások enyhe unalmat árasztanak, nagy az érzelmi töltet, és sok hasznos, magánjellegű találkozásra kerül sor.
Az Európai Kulturális Alapítvány (amelyet 1954-ben alapított Denis de Rougemont svájci filozófus, első elnöke Robert Schuman volt, és jelenleg Margit holland hercegnő a védnöke) hosszú évek óta a kultúra segítségével próbálja lerombolni az Európát kettéosztó falakat. Az igazi berlini fal esetében sikeres volt ez a törekvés, mert az Alapítvány az együttműködést alapozta meg Nyugat- és Közép-Európa között, míg a mi térfelünkön ennek útját állta a titkosrendőrség. De megvalósul-e ugyanez az új fal esetében?

A FILM. Pejeva nyomozni kezd a dal eredete után. Egy török rendező tudja, hogy török dal. Tudja, mert a hatvanas években filmet forgatott az egykori sztárénekessel, Zeki Murennel. Ez volt Muren utolsó filmje, és halála előtt a sztár odaadta egyik kazettáját a rendezőnek. Most elindítja a szalagot. Az ismert dallamhoz érzelgős szöveg csatlakozik: "Ne legyenek falevelek / sem felhők az égen / csak te jöjj, szép leány / csak te kellesz nékem".
A falon a hatvanas évekből maradt plakát, rajta minaretek tornyai. "Majdnem olyan kedves a szívemnek, mint Zeki Muren - mondja a rendező, és egyenként mutogatja a kép részleteit. - Ez Isztambul. Ma már nem ilyen. Ezek Kizkülesi tornyai. Már nincsenek meg. Zeki Muren. Halott. Saduk Sherdi színésznő - halott. Malasi Filmeridis operatőr - halott. Gyulistan Gyuzei - halott. Saziya Morel - halott. Halil Esen - halott. Ez itt a rendező, Ülkü Erakalin. Vagyis én. És én élek! Abból a mesés korból csak a kék tenger, a kék ég maradt meg - és én. Hát hogyne lennék boldog?!

A SZEMINÁRIUM. Gottfried Wagner, az Alapítvány titkára optimista. Kincstári optimizmus? Talán nem. Mindenesetre kijelenti, hogy az Unió új tagjainak befogadása és a kontinens délkeleti részével való kapcsolattartás nem zárja ki egymást. "Két feladatot kell ellátnunk: támogatni az európai integrációt, mert az új tagok belépése az Unióba újabb kihívást jelent, ugyanakkor fenn kell tartani a szoros kulturális kapcsolatot azokkal a szomszédos államokkal, amelyek még nem léptek be az Unióba, sőt talán nem is lépnek be soha."

A FILM. Isztambulból Görögországba vezet Pejeva útja. Leszbosz szigete. Középkorú férfiak üldögélnek egy vendéglő teraszán. Ahogy megszólalnak, rögtön kiderül, mit gondolnak a szomszédaikról: "Honnan jöttél? - Bulgáriából. - Bulgáriából? Hogyhogy tudsz angolul?" Amikor meghallják a török felvételt, azonnal legyintenek: "Persze, ismerjük. A miénk, görög dal".
Igazat mondanak. Este az amfiteátrumban Eulalia Gaukeria adja elő, a népzene helyi csillaga. A görögök önfeledten mulatnak, tánccal kísérik a szöveget: "Jöjj, tenger leánya, ragyogó csillagom / Nyújtsd felém hattyúnyakad..."

A SZEMINÁRIUM. Vagyis inkább a folyosók. Este van. Későre jár. Vörösbor. Bőséggel. Az asztal körül megnyerő, nyíltszívű emberek: egy horvát, egy szerb, egy koszovói albán. Kulturáltan siratják a régi szép időket, amikor Jugoszlávia érdekesebb ország volt. Váratlanul elhangzik egy legalábbis oda nem illő szó - hogy is volt csak azzal a Titóval, és egyszer csak vita támad a szerb és a horvát között. De amikor megszólal az albán, egyesült erővel támadnak rá. Talán csak a forró este miatt, de nyomasztóbb lesz a légkör.

A FILM. Tirana, Albánia. Csoportosulás a filmes stáb körül. A helybeliek enyhe felsőbbségtudattal jegyzik meg: "Ismerjük ezt a dalt. A miénk. Innen származik. Korcsából. "Vagy talán szerb?" - teszi fel a kérdést kicsit rosszkor a rendezőnő. Villámló szemek: "Nem! A szerbek nem tudnak így játszani. - Miért? - Mert náluk nincs tradíció!"
Találkozás Teresával, a színház énekesnőjével. Amikor érzelmektől áthatva énekel, kissé hibbant, fellegekben járó lánykára emlékeztet: "Madár dalol a kertedben / borostyán leszek ott, szívem". Méltatlankodva kérdezi: "Törökországban hallotta? Biztos tőlünk lopták! Mindig is a miénk volt. Húsz éve éneklem. Hány hosszú évig énekeltem a rendszernek, és egy lemezemet sem adták ki" - panaszkodik.
De amikor egy pillanat múlva elszavalja: "Jól ismerem a dal eredetét. Csakis albán lehet. Mert nekünk van jellemünk és erős lelkünk. Erős nép vagyunk" - már nem is nevetséges. A szemében balkáni tőrök pengéje villan, és a néző megkönnyebbülve lép ki a kicsiny helyiségből a szkipetárok földjének fővárosában.

A SZEMINÁRIUM. A résztvevők elmondják, hogy hisznek a kultúra falakat ledöntő erejében. Még az Unió és a Balkán politikusaihoz címzett "Kulturális kiáltvány" is megszületik. "A kibővített Unió szomszédai már az európai kulturális térhez tartoznak. Létszükséglet, hogy megismerjük kulturális környezetüket, életerejüket és sokszínűségüket (...). Ezért kell elősegítenünk a délkelet-európai országok részvételét az Unió kulturális rendezvényein, támogatnunk kell a művészeti-kulturális programokra szánt pénzalapok felhasználását szabályozó helyi mechanizmusok kialakítását; segítenünk kell a helyi kultúrát élénkíteni kívánó művészeket és újságírókat akadályozó korlátok (például a vízumok) megszüntetésében és utazásaik finanszírozásában (...)." Szép szavak, de nehéz érvényt szerezni valóságos tartalmuknak.

A FILM. Szarajevó, Bosznia. Hatalmas népünnepély. Komolyan foglalkoznak a bolgár forgatócsoporttal. Koncertet adnak, a színpadon kórus. Szerelmes dal? Hát egy kicsit talán szerelmes is... "Nézz rám, anatóliai lányka / Mohamed próféta nevében / szól hozzád szerelmes dalom."
Hogy kié a dal? Az nem is kérdés. Az már jobban meglep, mivel indokolják: "Azért bosnyák, mert olyan szép, hogy azt el sem lehet mondani". Emina, a nyugalmazott énekesnő hozzáteszi: "Mert csak Szarajevóban tudnak így énekelni!"
Nincs kizárva. A szűk helyiségben körülbelül húsz férfi üldögél. A férfikar bikanyakú, izzadó tagjai, és Mehmet, az énektanár, akinek arcáról leolvasható bizonyos fanatizmus. "Ez egy kasszida, vagyis régi vallási ének" - magyarázza. "Hallgasd hát történetemet / Ha müezzinünk hangja harsan a minaretből / Szívünk így szól: / Allah nagy, ő a mi üdvözítőnk / Ő visz minket diadalra".
Amikor felgyorsul az ének, a tűzbe jött karnagy pálcájával hadonászik, a bikaborjak ülő kórusa az ütemet combján verve transzba esik, s a néző azt hallja, hogy "Allah a mi palotánk / ...az győz, akinek erősebb a hite". És megfogan benne a gondolat, hogy a lábát be nem teszi Boszniába.

A SZEMINÁRIUM. Dragan Milinković professzor, montenegrói filmtörténész. "Ismerem ezt a dalt, de fogalmam sem volt arról, hogy más nemzetek vallják magukénak, és nem gondoltam azt sem, hogy ez a balkáni viszályok metaforája. De azt hiszem, másként is meg lehet közelíteni. Ha nem olyan műnek tekintjük, amely elválaszt, hanem egy dalnak, amely - ha már ilyen népszerű - összeköthet."

A FILM. Skopje, Macedónia. A helyiek szellemi vezére, Baba Erol fogadja Pejevát egy szál pólóban. De amikor meglátja a kamerát, ijedten elszalad. Egy perc múlva dzsellabában és turbánban jelenik meg. Büszkén bólogat, amikor felhangzik a dallam a szalagról: "Ez a dzsihád dala. Macedón. A bosnyákok jogtalanul használták a háborújukban. De ennek a háborúnak meg kellett lennie. Ez volt Isten akarata. Boszniára ránehezedett Tito marsall öröksége. Mindennel elhalmozta Boszniát, de a bosnyákok nem adták meg neki a tiszteletet. Hétszázötvenezer vegyes házasság köttetett Boszniában. Egy házban lakott a katolikus, a pravoszláv és a muzulmán. Istenkísértés. El tudod képzelni? És honnan tudod, hogy a gyereked pravoszláv, katolikus vagy muzulmán?"

A SZEMINÁRIUM. Aneta Lesnikovska, Macedónia. "Ez a film pontos képet ad a balkáni népek szépségéről, gazdagságáról és korlátoltságáról. Bizonyos szempontból nagyon mulatságos, hogy a legrosszabb pillanatokban és helyeken mennyire eltölti az embereket saját nacionalizmusuk. Igen, macedón vagyok, de azt hiszem, a filmnek pont ebben a részletében lehetne mélyebbre ásni."

A FILM. Vranje, Szerbia. Nagyon balkáni helyzet - mindenki ismeri a dal hősnőjét. Csakhogy itt nem Patsza, hanem Kustana a neve. Az egyik helybeli az unokája, valaki más a szomszéd faluból személyesen ismerte, mindenki mindent tud. Egy vén, fogatlan cigányasszony azt mondja: "Ő volt a nagymamám! Gyönyörű volt! Tengerkék szemek, fekete haj, és volt nála egy üveg pálinka!" Nem csoda, hiszen 1949-ben itt, akkor még Jugoszláviában forgatták A cigánylány című filmet. Ez volt akkoriban az egyik legerotikusabb film, melyben a szép Kostana érzéki táncot lejt, és a már ismert dallamra énekli: "Szép az arcod, kisleány / mondták-e már neked? / Hogyha tudod, / Miért  hagyod, hogy megcsókoljalak?"
A közelben zajlik a Szent György-fesztivál. A pópa egyenesen a kamerába mondja: "El akarnak cigányosítani ezek mindent! Erősködnek, hogy minden a cigányoktól származik. Ma van Szent György napja. És megünneplik a cigányok Egyiptomban vagy Iránban? Nem, mert árulók, muzulmánok lettek. Ide vezet Bregović zenéje meg Kusturica filmjei. Elveszítik balkáni identitásukat. Fenyegetően közeleg Európa elcigányosítása!"
A szerbek szívesen üldögélnek rakija mellett. A helyi kocsmában férfiak (macho balcanicus) múlatják az időt, azt taglalják, milyen nőket szeretnek. Egész barátságos a hangulat. Pejeva lejátssza nekik a dal Szarajevóban fölvett változatát. A szívélyes házigazdák a másodperc tört része alatt garázda kocsmatöltelékekké változnak.
- Ez rablás, a bosnyákoknak meg elment az eszük! Háborús indulót csináltak ebből a szép szerelmes dalból! És te ki vagy igazából? (A rendezőnő férje a környékről származó szerb.) Miért érdekel téged ez a dal? Provokálsz? És kegyednek van engedélye a forgatásra?
Lökdösődni kezdenek, valaki rátenyerel a kamera objektívjére, már a rendezőnőt taszigálják az előzékeny szerbek, egyre melegebb a helyzet, Pejeva kirohan, és sírva fakad.

A SZEMINÁRIUM.  Dubravka Ugresic horvát írónő felidéz egy másik régi dalt ugyanarról a környékről: "Balkán, én Balkánom, légy erős és állj sziklaszilárdon", amely az utóbbi időben váratlan népszerűségre tett szert a fiatalság körében. Szerinte ez a kétértelmű, ironikus-szexuális részlet tárja fel legjobban a balkáni lelkületet: a kommunista hősiesség és a macsó mentalitás keveredik benne. Hát a kultúra? Abban van a remény. Ha jól eszünkbe véssük, hogy "nem a kultúra proletárjainak kell szolgálniuk a kultúra intézményeit, hanem a kultúra intézményeinek kell támogatniuk a kultúra proletárjait."

A FILM. Szliven, Bulgária. Középkorú férfi dolgozik a műhelyében. "Az agyamra megy, ha azt hallom, hogy európaiak leszünk. Hiszen itt, a Sztrandzsa-hegységben a bolgárokat nevezték europoi-nak. Ez tény. Minden mást elloptak tőlünk a görögök."
Aztán kipakol a Trabant tetejére egy díszlövések leadására alkalmas, kisméretű ágyút, és elindul az ünnepségre, ahol a török elnyomás alóli felszabadulásról emlékeznek meg. Ott már nagy a tömeg. Egy asztalnál ünneplő férfiak ülnek, isznak, és a rendezőnő kívánságára ezt éneklik ugyanarra a jellegzetes dallamra: "Feljön a fényes hold a balkáni erdő fölé / A szlávok rázendítenek a szabadság dalára". A spicces férfiak most tényleg olyanok, mint a boszniai bikanyakú kórus. "Ez a sztrandzsai felkelők dala. A mi jelképünk. A bolgárok mindig bolgárok lesznek - becsületes emberek, a cigányok meg a görögök viszont a legszemetebb népség. - De én úgy hallottam, hogy ez egy török dal - mondja Pejeva. - Miket beszélsz! Megköveznek, ha ilyeneket mondasz."

A SZEMINÁRIUM.  Adela Pejeva a tréfás szemrehányásra: "De végül is nem válaszolt a kérdésre: kié a dal?" tréfás választ ad: "Hogyhogy kié? Természetesen a bolgároké". Aztán már komolyabban folytatja: "Remélem, hogy a filmem sűrítve ábrázolja a mi kusza balkáni világunkat. És azt hiszem, mindenki érteni fogja, nemcsak mi, akik ezen a tájon élünk. Még a németek is ugyanazokon a jeleneteken nevettek" - mosolyodik el megint. Valaki megjegyzi, hogy hasonló dallamot hallott egy perzsától. Egy másik vélemény szerint - ez klezmer zene, zsidó dallam. De itt is megszólal az éber megfigyelő: "Jó, de milyen zsidó? Lengyel, orosz vagy szefárd? Tisztázni kéne..."

A FILM. A film végén, a bolgár fesztivál után Szliven közelében tűzvész támad.

A SZEMINÁRIUM. A filmvetítés után a Theater Instituut lelkesen ünnepel. Zelimir Zilnik rendező ("százszázalékos szerb vagyok") megjegyzi, hogy ez a film nagyon sok mindent elmond a népeknek más népekről. Dan Perjovsci bukaresti újságíró hozzáfűzi: "Nálunk is ébredeznek a nacionalizmus szellemei, ha cigányokról van szó. Egy csapásra kiderül, hogy ők nem állampolgárok, semmi közük hozzánk, tönkreteszik ősi román kultúránkat".
A film valóban tökéletesen érthető volt mind Lengyelországban, mind Ukrajnában, mint Litvániában. Hiszen hasonló hangulat uralkodott nemrég, a volhíniai vérfürdő hatvanadik évfordulóján. De vajon tudnánk mi így énekelni?

MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret