Tavaly, nem, inkább annak előtte: tettem egy kis körutat az innét Pestről
sokak számára távolinak és ismeretlennek tűnő Délvidéken. Tudniillik, vagy
sem, inkább nem, vagy igen, én délvidéki vagyok; 1991-ben jöttem föl Pestre.
Emigráltam az anyaországba vagy hogyan. (?) A háború az oka, persze, nem
nehéz kitalálni. Háború és béke. Szóval, tavalyelőtt (vagy még azelőtt!)
tettem egy kis körutat a Délvidéken. Valamivel a halottak napja előtt történt
mindenesetre. Mindegy, túl korán nem érkezhettem!
Körutam során a kissé megroggyant Óbecsére is elvetődtem, ahol a helyi,
sült gesztenye meg rothadó őszi falevél illatú temetőben virágot helyeztem
anyai nagyszüleim sírjára. Továbbá a keresztanyáméra, aki ugyanott alussza
örök álmát. Rég meghaltak már, én is rég jártam arrafelé. Alig találtam
meg a nyugvóhelyüket, de hát végül is csak rájuk bukkantam! És akkor -
bizonyos értelemben - megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valamit letudtam,
amit már rég meg kellett volna tennem, csakhogy a körülmények, ugye...
Ez meg az. Most megtettem, és aztán könnyebb volt nyomni a gázpedált a
megváltozott Újvidék felé, ahol - úgy látszik - maradéktalanul soha többé
nem találom a helyem. És talán nem találom sehol sem, mint a kitekeredett,
bolygó lélek, de nem fontos. Emlékszem, akkor, azon a halotti őszön egy
indián mondás jutott az eszembe. Valahol rég, a lakota indiánok földjén
hallottam (egy másik őszön). Pontosan idézni nem tudom, de valahogy így
hangzik: ahol kevesen maradtak, ott egy halállal ketten mennek el, később
akár hárman.
Szomorúan szép, líraian találó. És bár nem szeretem a matematikát,
mégis arra gondolok, hogy a matematika tükrében ez egyenest hátborzongató.
További szorzásokkal ijesztő szám kanyarodik elénk. Fogalmam sincs, meddig
tartották tovább szorozhatónak ezt a lakota matematikusok, és nem is merem
végiggondolni. Attól tartok, halottaim enciklopédiája így is túl vastag.
A sírok bejárásához nem hogy egy nap, de egy hét sem lenne talán elég.
Pedig hét nap alatt az Úristen az egész földet megteremtette, a szerb Márkó
királyfi pedig sokkal rövidebb idő alatt az egészet fel is szántotta. Ezért
hát maradok itt. És valószínűleg gyújtok majd alkalomadtán pár gyertyát
megint. Úgy mindenkinek, aki már csak az emlékeimben létezik. S hagyom
a gyertyákat csonkig égni.
Nem tudom, Márai Sándor járt-e valaha is a lakoták földjén. De ő pontosan
érezte a felvetett problémát. Ezért az egyik gyertya neki is szól majd,
a másik golyó az enyém.
Kyrie eleison!
Jóval régebben viszont, valamikor - azt hiszem, a hatvanas vagy már
a hetvenes években - láttam egy jugoszláv kisfilmet (természetesen nem
a címadó zseniális kis műre gondolok, az újabb keletű). Igaz, néztem többet
is, de ez az egy különösképp megragadta a figyelmem. Sajnos derék szerzőjét,
rendezőjét meg nem mondanám már, ellenben nagyon is jól emlékszem a képre.
A kamerát egy sivár ipari keltetőben állították fel, és annyi volt a dolga,
hogy azt az elágazást filmezze, amelyiknél úgymond: elválik a jó a rossztól.
Vagy ha nem is ezekkel az erkölcsi kategóriákkal élve: a szabvány a selejttől
(vulg.: szar a májtól). A selejt-szalag a zúzdába vezetett, amaz meg, ha
nem is a szeplőtelen üdvözülésbe, mindenesetre valamiféle jövőt mutatott.
Ha nem is örökkévalót.
Nos, a helyes szalagon utaztak tovább - a helyes irányban - a világos
színű, ép testű naposcsibék. A leágazáson pedig a ki nem keltek, a kétfejűek,
háromlábúak, hattorkúak, hosszú nyelvűek, elaléltak és egyéb eltérő pervertáltak
vonatoztak az égből jövő mechanikus pöröly alá. Ma is látom, ahogy egy
leágaztatott fekete csibe - kicsit talán a maga rossz színének tudatában
is, de annál konokabbul - igyekszik elkerülni a taglót. Érdekes, nem emlékszem
a film végére. Valószínűleg nem volt neki úgy vége, hogy megszemlélhessük
a fekete csibe tragikus sorsának beteljesülését. Ettől megóvott bennünket
az akkori nem is tudom, micsoda. Erkölcs vagy képmutatás. (Zsenge kinematográfiai
állatvédelem.)
Mindenesetre a fekete csibe rövid története jelkép- és metafora-értékűvé
vált. Többféleképp értelmezhetővé, több szinten. Csupán a feledés homálya
borult rá. Így aztán nem sok szint működik a hosszan tartó rövidzárlatban.
Maradék Jugoszlávia kétoldali meg többoldali, tragikomikus kollektív taglózása
alatt - egész idő alatt - nekem valahogy ez a fekete kiscsirke vergődött
az elmémben. Hol sajnáltam, hol gyűlöltem szegényt. Hol magam is rátapostam
volna gonosz lényére, hol a tenyerembe vettem volna. Kivérzett csőrét a
számba. Légzés - száj a szájra. Csőr a szájba.
- Ha már egyszer a rántottán túljutott, a jövőbeli kenyérmorzsás kirántástól
meg még úgyis messze van, fene vigye, éljen még a sötét barmocskája!
Akár a költészet. Éljen!
"Sarló and kalapács, ránk szakadt a haladás" - írta vala Sziveri János,
elébb elhajlott, majd megboldogult költő barátom. Azt hiszem, tényleg (ezen)
a kalapácson volt és van is még némileg a (hang)súly. Benne vótt a címerben
ugyancsak. A k'lapács!
Kalapács, mely lesújt: hűtlen nőre és férfira; estében a széles égbul:
tyúkra-ólra egyaránt. Erre az egész bábeli izére.
Ej men!
- "A forradalom összpontosítást, erőfeszítést követel, nem tűri az orgiákat"
- mondta vala és valahogy így, mégpedig totál kivörösödve: Lenin. Világ
proletárjai, közösüljetek! - süvítette vissza dacból, karmazsin nyelvét
öltögetve Ladik Katalin művésznő a hatvanas években (Erotikus kiáltvány!).
Aztán megint elmúlt - jókora bakugrásokkal - pár esztendő, pár tízesztendő
máig, folyó évig, benne a SZEX ÉS A KOMMUNIZMUS című kiállításig, méghozzá
a budapesti, Nádor utcai Centrális Galériában. Megér egy kis nosztalgia-utazást!
Például azzal a pucér "endékás" lánnyal a Trabiban, a fakuló fotón. Stázikának
becézték, vagy mi? (Keverednek itt a dolgok?)
Na, szóval, közelítsünk! Kukkoló szemünk a tárgyon. Azzal élcelődnek
mai pajzán okosok (bezzeg, könnyű a helyzetük!), hogy hát régen, az átkosban,
kettőt lehetett tenni unalom ellen: olvasni, illetve ama bizonyos dolgot,
a kis proletárokat szaporítandó. Az állam ugyanakkor - tesszük hozzá a
szóban forgó kiállítás ürügyén - kitartóan igyekezett beavatkozni mindkettőbe.
Valamelyik korhű szovjet ideológus szerint a szerelmi élet csakis olyan
formában engedhető meg, amely elősegíti a kollektivista érzések, az osztályszervezettség,
a termelői-alkotói, harci aktivitás és a megismerés iránti vágy növekedését.
Mindenki csak a neki megfelelő partnerrel szeretkezhet, lehetőleg minél
kevesebbszer, hogy az alkotó energiák az osztályharc megvívására és a kommunizmus
építésére fordítódjanak. Egyébként is - állapítja meg bizonyos dr. Vaszilevszkij
Az egészséges nemi mindennapok című fergeteges dolgozatában -, minél korábban
kezdődik a nemi élet, annál elébb kopogtat be az öregség. És hogy a sport
kitűnően eltereli a figyelmet a szexről.
Valaki ugyanitt az aratást javasolja mint hatékony terápiát fölös gerjedelem
ellen (ki ne száradjon a gerincvelő!). Ama szenvedélyes birkózást az összemadzagolandó
kévékkel - jó komszomolistához illően. De a legszebb mindenképp az ifjúság
definíciója, miszerint: az ifjúság a gyengédség időszaka, amikor az ifjú
és a leány - együtt: olvas. (!)
Kiállítást említettem. Szex és kommunizmus. Szervezői szerint eme színes,
költöző egzibíció bemutatja, hogy a volt szocialista országok propagandája
és a mindennapok valósága között milyen ellentét feszült. A szövegeken
és a fotóanyagon kívül videók, képzőművészeti alkotások, különféle tárgyak,
családi albumok, ruhák, alsóneműk láthatók. A kiállított objektek közt
már nem annyira izgalmas a közismert, úgynevezett vetkőző toll, annál inkább
a pornográf jelenetet ábrázoló csokiöntő. A pálmát azonban - vitán felül
- az a proletár bugyi érdemli, amelyen a burzsoá nap leáldozása ábrázoltatik.
A filmek közül pedig - gondolkodás nélkül - az öntudatos komszomolisták,
sztahanovisták és kolhozparasztok szerelméről szólót emelném ki. Címe:
Hurrá, tavasz! (Nagyon emberközeli.)
A legaranyosabb anekdota meg az, amikor elviszik az egyik munkást balettelőadásra.
Azután megkérdik:
- Na milyen volt?
- Jó - mondja ő -, de ártalmas dolog, mert megváltozik az ember viszonya
a feleségéhez... (Na, kérem, hattyúk tava!)
És jut eszembe a kvázi orosz Playboy még az amerikai-szovjet kölcsönös
cseszegetősdi idejéből. Nyugaton terjesztették, Jugóig is eljutott. Azt
mondja, orosz Playboy, középső oldalak: egy traktor, rajta meztelen nő,
aláírás: Olga. Közelebbről a traktor meztelen nővel, aláírás: Olga. Csak
a drabális traktor közelről, aláírás: Olga. Nos, ennyi, hárásó... Olga. Ám
mit keres az a pöröly az ajtó mögött, a kiállítóterem sarkában? A pucérkodó
Olgát súlyosan megbüntetni?
Itt jut eszembe - erről az irdatlan szerszámról - az az egész estés
jugó játékfilm - tán a nyolcvanas évekből -, amikor is egy szép, ifjú montenegrói
hegyi feleség lenn dolgozik a tengerparton a "szabadoskodó" nudisták kempingjében,
ahol is szembeötlik egy új, futó kalandokra vágyó francia párocskának.
A vérbő franciák közös erővel vonják be erotikus játékaikba az eleinte
szabódó, sötét ruháját végül is felszabadultan eldobó, csak koromfekete,
csábító fanszőrét hófehér bőrén megtartó montenegrói feleséget. A férj
rájön a szégyenteljes dologra, merthogy a falu mindent tud vagy legalábbis
tudni vél, s amit a falu tud, az nem is marad titok. Hogy ne essen ki gyávának,
a férj - valamiféle agyrém ősi szokás szerint - megsütteti lisztből-tojásból
csalfa nőjével az utolsó lepényt, majd fogja a pörölyt, s felvezeti feleségét
a sejtelmek és utolsó pillanatok közeli, meszes hegyére. Az otthoni világ
rendjét ismerő, ám attól ugyancsak deklináló, deviáns montenegrói feleség
a szirt fokán leguggol gyászfekete ruhájában, legott fejére helyezi a lepényt,
majd alkalmasint becsukja a szemét. A férj magasra emeli a súlyos szerszámot,
hogy kidagadnak nem létező izmai. A pöröly megáll a levegőben.
- Jó lenne ezt megnézni újra, lehetőleg a kiscsibés művel egy délután!
Isten irgalmazzon mindenki hitvány bűnösnek, akár a lakoták vörös Manitúja.
- Mondana valaki inkább egy szép mesét?
Nos hát, egyesek szerint a tizenharmadik, mások szerint viszont a tizennegyedik
században született, amikor másutt még boldogan éltek a dakoták.
- Lakoták.
- Jó, jó...
Egyesek szerint a közép-ázsiai, üzbegisztáni Bokhara városában, mások
szerint viszont a kisázsiai Szivri-hiszárban, Bajazid szultánsága idején
látott napvilágot, amikor a török birodalom a nagy tatár hódító, a rettenetes
Timur Lenk zsarnoksága alatt nyögött (mondják: sűrű, ragadós, nyúlósan
vörös lét hugyozva maga alá teliholdkor). Gyerekkoráról keveset tudunk.
Jobban mondva: semmit. Vannak, akik azt állítják, hogy nyilván ekkor gyűlölte
meg a diktatúrát, de ezzel nem lehet igazából semmit sem kezdeni. Tény,
hogy - sihederségének ellobbanásával, de nem teljes elmúlásával - amolyan
pogány egyházfi lett belőle. Úgynevezett hodzsa, a muzulmán falu legnépszerűbb,
fontos személyisége. Művelt férfiú, akihez ügyes-bajos dolgaikban fordulnak
az emberek, ő meg bölcs tanácsokat osztogat, igazságot tesz a maga szintjén,
alkalomadtán levelet is ír, de valami nem hagyja nyugton.
- Ugyan mi lehet az?
- Hát bizonyára az a forró naszredini vére.
Az az egy időben szindbádi és Don Quijote-i, meg nem is kicsit casanovai,
illetve szegénypártoló Robin Hood-i vér, hogy későbbi irodalmi példákkal
jellemezzük nemes, de nemesül huncut, szorult helyzetekben remekül alakoskodó,
végjátékban általában szürke öszvérére pattanó és a csávából elillanó alakját.
Ember, aki a pók és a vipera keresztezéséből származó öszvérével kisvártatva
már a róla szóló legendás történetek nyomában nyargal Isztambultól Damaszkuszig
meg Bagdadig, ha kell, akár pucér valagot mutatva üldözőinek.
Saját történeteinek a nyomában nyargal, mert a történetek gyorsan terjednek,
akár az a híres sztori a törékeny tubica csillogó nyakékéről, amelyet -
példának okáért - Muhammed-Ibn-Ali-Ibn-Rifa szavai után Abu-Omar-Ahmed-Ibn-Mahammed
monda el nekünk, ő pedig Ali-Ibn-Abd-Al-Aziszra hivatkozik, aki viszont
hivatkozik Abu-Ubejda-Al-Kaszima Ibn-Szeljamra, ő meg oktatói szavai nyomán
beszélé, akik közül az utolsó Omar-Ibn-Al-Hattabra és fiára, Abd-Allahra
támaszkodik - legyen megelégedett Allah mindkettejökkel! És legyen Allah
elégedett Naszredin (vagy Naszreddin, bizonyos változatokban, a bosnyákban
pedig Naszrudin!) hodzsával, merthogy, ugye, róla van szó. Naszredin hodzsáról,
minden földi zsarnok réméről, bikavadító posztójáról, hogy valamilyen érthetetlen,
indokolatlan, rögeszmés igyekezettel a spanyolok kedvenc sportját hívjam
segítségül, illetve annak egyik szembeötlő rekvizitumát.
A Seherezádé 282. éjszakáján azt is beszélik, hogy ment egy egyszerű
ember, kezében fogta szamara kantárját, úgy vezette maga után. És átvezette
ez az ember saját magát és a szamarát mindenféle szűk sikátorokon és poros
piactereken, városból városba, országról országra vándorolva, merthogy
óriási (mese)terület a Naszrediné. Tengereken és sivatagokon kelt át. Úgy
töltve az éjszakát, ahogy éppen lehet: csupasz földön, ösztövér pásztortűznél
vagy sötét karavánszerájban, ahol poros sötétségben reggelig sóhajtoznak,
vakaróznak és csengettyűikkel tompán csörögnek a tevék. És kapott ez az
alapjában véve derűs és jóindulatú, magányos ember - mindenféle osztályharctól
távol - fülcsengető pofont a szépséges Güldzsántól, későbbi feleségétől,
amikor kicsit korán igyekezett megfogni annak kerekded kebelét (miként
tiltá is a Korán). És ahogy így átszamaragolt az évszázadokon, nem csupán
mint mesehős, hanem akár egy modern regénybeli Orlando, mi lett? Még muszka
regény is lett a vérbő Naszredinből, ugyanakkor a magyar irodalomban inkább
egyik kollégája, Szindbád kóborolt, utazott bele nem kisebb vérbőséggel
az örökkévalóságba. (Hm... a magyar Naszredin inkább Ludas Matyi, az igazságot
szolgáltató, ám az mégis egy másik eset!)
Hol volt, hol nem volt... Nem tudni egészen pontosan, hogy mikor, azonban
valamikor: a fényes oszmán birodalom idején bukkanhatott fel a legyőzhetetlen
távolságokat nem ismerő Naszredin hodzsa a szarajevói háremekben, meg a
teázókban, kávézókban, gőzfürdőkben és egyéb társas helyeken, s húzódhatott
meg azok homályában annyira észrevétlen, hogy jóval később, a második világháború
utáni jugoszláv hatóságoknak fel sem tűnt igazából a jelenléte. Vagy ha
feltűnt, erről inkább hallgattak nagy bölcsen. Különben is akkor más elbeszélések
divatja járta, és Naszredint vagy Naszrudint így valószínűleg nem tekintették
túl veszélyesnek, túl ártalmasnak. Naszredin ott jól körülbástyázhatta
magát a maga régi, anakronisztikus történeteivel, s nem nagyon feltűnősködött
a szocialista jelenben. Az iskoláknál valószínűleg jobban kedvelte a különféle
borbély- és bőrcserző műhelyeket, füstös, birkafaggyúval csöpögtetett csevapcsicsa-sütödéket.
Bizonyos értelemben Naszredin így konzerválta vagy akár hibernálta magát.
Ilyetén aztán nem változott sokat, mindenesetre sokkalta többet már nem,
mint amennyit változott ama bosnyákok között eladdig.
A hodzsának közben megmaradtak a régi természetes ellenségei, és azok
ellen vívta tovább örök csatáit - Boszniában. Naszredin hodzsa úgymond:
a múltban maradt meg a jelenben. És sohasem intézett - tudtunkkal - nyílt
kirohanást, mondjuk, a bosnyákok többsége által nagyon is tisztelt Josip
Broz Tito ellen.
Dicséretes magaviseletének dacára derék hodzsánk csak a legutóbbi,
vértől lerészegedett, hanyatt tántorodó és rozsdás srapneleket böfögő balkáni
háború csillapulásával került be Boszniában az iskolás olvasókönyvekbe.
Oda, ahol addig a szerb Márkó királyfi uralta a terepet. Márkó királyfi,
aki egykoron a saját békepárti anyja kérésére abbahagyta - ideig-óráig
- a csatározást, s megragadta az eke sima szarvát, még mellé hegyet-völgyet
feltörni a maga öntörvényű esze szerint.
- Hé, Márkó, ne szántsd fel az országutat! - üvöltötte a török.
- Hé, török, ne tipord a szántást! - kiáltott vissza Márkó.
A régi konfliktust - úgy hallik - máig visszhangozzák (ütésekkel együtt,
tikk, tikk...) a hegyek.
Érdekes kérdés lehet, vajon miként oldódik meg a probléma, ha mondjuk,
ugye, épp a mi ravasz Naszredin hodzsánk kezébe kerül a bírói kalapács.
Hogyan?
És ma ki kire vet ki harácsot?
És akasztja föl vagy húzza karóba a (mosztári) hídrombolókat?
Meg az öszvértolvajokat?
Ki tekeri ki a nyakukat? Mint a tubicáét.
És hörpinti ki velejüket. Akár a ramazán böjti szeleinek idején.
Bibliográfia
BALÁZS Attila
Ki tette a macskát a postaládába?
1989
Én már nem utazom Argentínába
1995
Király album
Seneca, 1998
Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból
Holnap, 1999
Ki tanyája ez a világ
(népregény)
Kortárs, 2000
Meztelen folyó
(folyópróza)
Árkád-Palatinus, 2003
"Fagyni fog" (Sziveri Jánosról)
in: (Reményi József Tamás szerk.)
Barbár imák költője
Kortárs, 2000
"Gróf Esterházy Péter öt szőrszálához"
Kalligram, 2000. 4.
"Holtág, legendával"
Alföld, 2000. 11.
"Katona, sóban"
Prae, 2001. 1-2.
"Hogy vagyok.(?) - így!"
Üzenet, 2002. tél
(tengerre, magyar!)
ADRIATICUM ADRIA JADRAN
Műhely, 2002. 4.
"Danilo Kią élete és irodalma"
(Radics Viktória Kią-könyvéről)
ÉS, 2002. november 29.
"Kukorica János Vitéz"
(elforgatott könyv)
Forrás, 2003. 3.
"Hukkle-hukk"
Pergő képek, 2003. 13.
"Harmónia multiplex"
Ex Symposion, 2000. 30-31.
"Angol kisváros"
Ex Symposion, 2001. 34-35.
"Szem ha szakad, avagy: Szereti Ön a Ladikot?"
Ex Symposion Vándor, 2003
"Start. Nyúlszív őrmester és Anna"
Magyar Lettre Internationale, 33
"A fák állva halnak meg. Kabaré"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu