|
volt egyszer egy kiskirálylány, úgy hívták, hogy Margit. De az viszont becsapás, hogy boldog lett volna, mert a valóságban éppen olyan boldogtalan volt, mint az anyukája. Sőt, még valamivel boldogtalanabb is volt, mert állandóan csak a mezők virágait nézte, meg az ég madarait, nem pedig a maga hasznát. És ráadásul minden lelkes kis állatot tiszta szívből szeretett, még a gonosz farkast is, meg a gödényt, de még a legbrutálisabb lelkivilágú jobbágyokat is, mert azt gondolta magában, hogy bizony-bizony, ők is csak a fennálló politikai berendezkedés teremtményei, akárcsak a bárány. És nem irigykedett, és nem kérkedett, és még csak brahiból se fuvalkodott fel. De még a saját tulajdon édesapját se akarta minden körülmények közt a halálba kergetni, úgyhogy például ahelyett, hogy azt mondta volna neki, hogy "király bácsi hehehe, szutyakos a feneke" ehelyett inkább mindig csak azt mondta neki, hogy "papi". És meglepire semmit se kért, se holdjárót, se tutyit, mindig csak egy csöpp odafigyelést, mert rájött, hogy azt aztán vissza lehet csomagolni, és oda lehet adni másnak. Sőt, időnként már olyan nagyon szűkkeblű volt magához, hogy még a legfeleslegesebb dolgokra is sajnálta az idejét, és ha mondjuk felcsöngettek a barátnői, hogy menjen velük játszani élvetemetőset, meg karóbahúzósat, meg kerékbetörőset, akkor ő inkább lekiabált az ablakból, hogy nem megy. Inkább otthon sóhajtozott, sápadozott, élhetetlenkedett, illetve a fennmaradó szabadidejében beszélgetéseket kezdeményezett a palotaszolgákkal, hogy megismerje a problémáikat. Így teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, satöbbi, mígnem aztán egy nemzetkarakterológiai szempontból kevésbé dokumentált, viszont annál bensőségesebb hangulatú családi vérfürdőt követően váratlanul úgy határozott, hogy nem fokozza tovább az élvezeteket, hanem inkább tanul egy kis emberséget, és odaadja mindenét mindenkinek. Másnap aztán úgy is tett, sutba dobta a Koppány vezér cédélejátszógyűjteményét, meg a Marco Polo napszemüvegét, meg a Dzsingisz kán gumipapucsát, és elköszönt a szüleitől, akikkel pedig egyáltalában nem ebben állapodtak meg. És kivillamosozott a Margit-szigetre, hogy majd ott él. De hogy aztán leszállt-e a szigeti bejárónál, vagy nem szállt le, azt már nem tudom. Mert innentől már én is csak azt tudom, amit nekem is úgy meséltek, Benedek Elek bácsi, meg a többiek, hogy ugyanis Boldog Margit, ez a jó képességű, ámde kissé elvarázsolt királykisasszony a továbbiakban sem adta még a legesleghalványabb tanújelét sem annak, hogy bizonyos észak-nyugat-dél-kelet-szibériai koronabirtokok, valamint más, nagy értékű vagyontárgyak reményében dinasztikus kapcsolatot kívánna létesíteni az unokatestvérével, minek következtében még hosszú-hosszú évszázadok múltán is ott üldögélt egy szál kedves sündisznóbőr kabátkájában a tölgyek alatt, illetve nem is a tölgyek alatt, hanem éppen hogy a Nagyvárad téri metróaluljáró hajléktalanok, és más kommunális hulladékféleségek értelemszerű elhelyezkedése céljából rendszeresített jópofa kis beszögellésében, egyik kezében az Élet Könyvét tartotta, másik kezében a felkelő, de sajnos később mindig újra lenyugvó Napot, s egyszeriben olyat gondolt, ami még a legszebb magyar népmesékbe sincs. Azt csinálta ugyanis, hogy minden kedves földönfutó barátjának adott valamit. Egy nagyon lumpen testfelépítésű állapotos asszonykának például a leggazdagabb dunántúli vármegyéket adta, az Ördög egyik ilyen-olyan ágrólszakadt ivócimborájának a felújítás alatt álló Tőzsdepalotát, egy illegális természetű csőlakónak Pestet, a bármiféle-fajta fedél nélkülieknek Budát, egy Bece nevű büdös disznó, senkiházi ingyenmunkakerülőnek meg a világ összes kincsét, plussz a Mátrát, plussz a Fátrát, plussz a Balatont, plussz egy elöltöltős, duplalégzsákos, háromárbocos mobiltelefont. (A felhalmozódott gyógyszerkészleteit meg például felajánlotta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei éhezőknek.) Aztán már csak tengett, lengett, teát hordott, papundeklit, megvigasztalta a halálba készülőket, például a sántákat, meg a bénákat, meg a kohóipari végzettségűeket, hogy nyugi. De még a kicsinyeknek is nyújtott egy-egy szárnyat, combot, hiába is köpködtek, meg fujjoltak, meg hőbörögtek, hogy ez már egy lerágott csont. Aztán előbb-utóbb odáig ment, hogy már szinte éjjel-nappal egy ágyban aludt az ellenséggel, ami viszont kész petefészekgyulladás, arról nem is beszélve, hogy a biztosítótársaságok sem nézik jó szemmel az ilyesmit. A legvége persze az lett, ami mindig, hogy még a száz forintját is eladogatta, pedig az már a világért sem kellett senkinek. A Királyok Királyának viszont nem akart adni semmit. De még az istennek se akart adni semmit. Arra gondolt, hogy nekik már van. És az a vicc, hogy igaza volt, mert tényleg volt nekik. |
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu