There is more than one way to burn the book.
Ray Bradbury
Fényképek
Nézzük meg figyelmesen a mellékelt fényképeket.
Mindkettő 1949. május 1-én készült Belgrádban
az ünnepi felvonulás alkalmával. Én e pillanatban
45 napos csecsemő voltam.
Az 1. számú fényképen az első
sorban álló lányok mögött egy transzparens
emelkedik a magasba, melyen cirill betűkkel ez áll: Éljen
a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság,
a szabadság, a demokrácia és a haladás országa!
A fénykép jobb oldalán egy csuklót látni,
mely minden bizonnyal egy rendőrhöz tartozik. A felvonulás
ifjú résztvevői kereken guruló óriáskönyveket
kísérnek. A vízszintesen fekvő könyv gerincén
ez áll: Az olvasó népért. Nézzük
tovább. A felnyitott könyv lapjain ez olvasható: Harcra
fel a független és boldog Jugoszláviáért,
az Ötéves Terv megvalósításáért
előre! A nyitott könyv egy másik könyv gerincére
támaszkodik, melynek nem látni a címét. Azonban
a felső sor "x" betűje és az alsó sorban a "tal"
arra enged következtetni, hogy Marx "Das Kapital" című
művéről van szó. 1949-et írunk, Jugoszlávia
súlyos viszályban van a Szovjetunióval és a
Varsói Szerződés minden államával. Ezért
támaszkodik a nyitott könyv A tőkére, nem pedig
Lenin valamelyik művére vagy épp Sztálin portréjára.
Nézzük most meg a 2. számú fényképet.
Négy különböző nagyságú könyv
piramist alkot, melynek csúcsán egy háromszög
látható, közepén csillaggal (ez a jelkép
a partizánsapkáról, az ún. "titovkáról"
való). A legalsó könyvön, mely a fénykép
szemlélőjére néz, ezt írja: A könyvkiadók
Ötéves Terve alkalmából. Ugyane könyv gerincén:
Tankönyvek. A tankönyvekre tették a Szépirodalmat,
erre a Tudományt, legfölülre pedig a Gyermekkönyveket.
A címek alatt nehezen kisilabizálható számjegyek
állnak. Talán a példányszámot jelzik.
A könyvek vastagságából és nagyságából
ítélve feltételezhető, hogy a következő
ötéves tervben a tankönyvek élveznek majd előnyt.
A másik könyvön egy kis fekete téglalap figyelhető
meg, mely a fényképen olybá tűnik, mint a cenzúra
takarása. De ez egy nyílás, benne a járművet
vezető sofőr láthatatlan arca. A harmadik könyv
alján a "Prosveta" szó olvasható. A "Prosveta" volt
az egyik legnagyobb jugoszláv könyvkiadó.
Amikor ezek a felvételek készültek, én
másfél hónapos csecsemő voltam. Azok a parádék,
melyeket majd nekem is alkalmam lesz megtekinteni, méghozzá
tévén, már másmilyenek voltak. Lassan elmaradtak
a május elsejei felvonulások. A kommunista ünnepségek
gazdag repertoárjából Tito születésnapjának
megünneplése bizonyult a legmaradandóbbnak. Titóval
voltaképpen a látványos ünnepségek is
meghaltak. Igaz, egy-két születésnapi ünnepélyt
még Tito halála után is nyélbe ütöttek
Tito után is - Tito jelszóval.
Az olvasó népért
Az olvasó népért! és Kultúrát
a népnek! - ez két kora-kommunista jelszó volt, melynek
buzdító védőszárnyai alatt zajlott az
írástudás terjesztésének meg a népművelésnek,
a kultúra demokratizálásának a programja. Mint
valami kísérteties visszhang, néha még ma is
felcsendül bennem a kommunista legendák optimizmusa a derék
nagymamákról, akik kilencven évesen tanultak meg írni,
meg az akadályt nem ismerő vakokról, akiket a tudományok
doktorává és síugró bajnokká
avattak.
Még a születésem napjára is rányomta
a pecsétjét egy könyv. Ezen a napon, amikor apám
meglátogatta a kórházban anyámat, egy könyvet
vitt neki ajándékba. A címét alkalomhoz illőnek
találta. Makszim Gorkij "Az anya" című regénye
volt a szóban forgó mű.
Gyerekkoromban bőségesen tápláltak
a szegény parasztgyerekekről szóló mítoszokkal,
akik később feltalálták a villanyt, mint Nikola
Tesla, vagy miután leverték a fasisztákat, népvezérekké
váltak, akik folyékonyan beszéltek tíz nyelven
és remekül zongoráztak, mint Tito. A tankönyveimben
csak úgy hemzsegtek az olyan jelszavak, hogy a munka öröm,
a tudás hatalom, s a könyv a legjobb barát. A tanítóim
elhitették velem, hogy a tudomány és a művészet
a két legnagyobb tiszteletet érdemlő emberi tevékenység.
A kommunizmus kezdetén a jugoszláv mindennapokat
sokrétű művészeti-ismeretterjesztő tevékenység
jellemezte. Még a legeldugottabb helységnek is megvolt a
maga Művelődési Háza. A művházakban
volt mozi, amatőr színház, könyvesbolt. Minden
faluban folyt műkedvelő színjátszás.
A műkedvelés (amatőr filmesek, amatőr színészek,
amatőr fényképészek, amatőr költők)
meghozta a kultúra demokratizálását a túlnyomórészt
paraszti környezetben, mely a második világháború
előtti Jugoszláviát jellemezte. Egyszóval Shakespeare
Hamletjét félanalfabéta munkások és
parasztok vitték színre, na persze úgy, ahogy tudták,
de végeredményben olyan emberekhez is eljutott Shakespeare
és Hamlet neve, akik más sorsra születtek. Amikor a
televízió beférkőzött a családi
házakba, a műkedvelésnek fokozatosan vége szakadt,
s vele együtt letűntek a színről a Munkásegyetemek
meg a Művelődési Házak is.
Amikor manapság az Ophra-show-t nézem a tévén,
gyakran olyan érzésem támad, hogy valamiféle
retró-szeánsz részese vagyok. Tanulás, önképzés,
magas célkitűzések, ép testben ép lélek,
a tehetséges fiatalok és a szegények támogatása
(Szegényeket az egyetemekre!), a felnőttoktatás támogatása,
a hit, hogy az egészséges társadalomhoz egészséges
egyéneken keresztül vezet az út, a hit, hogy az írott
szó (a könyv) megváltoztathatja az életet (sőt
a világot!), s a tudás hatalom - mindezek a kora-kommunizmus
kulturális propagandájának patronjai. Ezért
olykor az az érzésem, hogy Ophra képében Zdenka
elvtársnő, az elemi iskolai tanító nénim
jelenik meg annyi év után a képernyőn. Igaz,
más nyelven beszél, máshogy néz ki, és
a bőrszíne is megváltozott, de jól értek
mindent, amit mond, mert mindezt már hallottam egyszer rég.
Nyugaton a kultúra demokratizálása (mint
egyébként a globalizáció is) a piacgazdaságnak
köszönhető. Keleten a kultúra demokratizálása
a kommunizmussal köszöntött be.
Térjünk vissza a fényképekhez. 1949-ben
készültek, a szovjet blokkal való szakítás
idején. Mindössze négy évvel később
a jugoszláv írók hivatalosan szakítanak az
egyébként is rövid életű szocialista realizmussal.
Ugyanebben az 1953-as esztendőben játsszák a jugoszláv
mozikban az első hollywoodi filmet, a "Waterballet"-et Esther Williams-szel
a főszerepben. Ettől fogva tárva-nyitva a kapu a hollywoodi
filmek előtt. Mi több, felettébb harmonikusan illeszkedtek
a korabeli mindennapi kultúrába. Mert, ismerjük be,
Esther Williams filmjeinek és a kommunista ünnepélyeknek
az esztétikája közt nincs lényeges különbség.
A kivitelezés perfekcionizmusát kivéve. Amerika azonban
abban az időben hatalmas, gazdag ország volt, melyet nem
sújtott háború. Jugoszlávia viszont egy kis,
szegény ország, melyet a háború lerombolt.
Ne fesd az ördögöt a falra
Az "Isten veled" nem tartozik a kedvenc kifejezéseim közé.
Fiatalabb koromban hittem a szavak jelentésében. A régi
orosz folklórban van egy népszokás. Amikor a lakók
elhagyják a házat, ahol eddig laktak, otthagyják a
tűzhely mellett a papucsukat, hogy a házi szellemek
- domovje - utánuk eredhessenek. A néphit szerint a domovjék
az emlékezet és a folyamatosság őrizői.
Velem is előfordult, hogy azokon a helyeken, ahol kimondtam: "Isten
veled" - miközben magamban rettegtem a kimondott szó véglegességétől
-, otthagytam valami holmit, mint a visszatérés zálogát.
A szó jelentésének szimbolikus aláásása
volt ez, mely azonban megerősítette a szavak jelentésébe
vetett hitet. Akkor még nem tudhattam, hogy ez az ártatlan
babona egy napon elcsigázó életgyakorlattá
válik, melynek már nincsenek árnyalt jelentései.
Ma már fel sem tudom idézni, mennyi holmit hagytam mások
lakásaiban, beleértve a papucsot is. A nomádok tudják,
hogy jobban járnak, ha otthagyják, mint ha magukkal cipelik
a tárgyaikat.
Viszlát a következő háborúban!
- vagy húsz évvel ezelőtt így szólt
egy jugoszláv film címe. A művészek gyakran
nem is tudják, mit mondanak. Később kiderül,
hogy ez-az tényleg valóra válik. Egy film címe
megvalósult: a jugoszlávok tényleg találkoztak
az új háborúban.
Primitív közegben még él a félelem
a szavaktól, attól, hogy beteljesedik a jelentésük.
A csertihanje orosz szó, úgy fordíthatnánk,
hogy megidézni az ördögöt, ördögöt
festeni a falra. Sok földim, jugoszláv írók és
értelmiségiek, addig mondogatták a "háború"
szót, míg valóban be nem következett. Ördögöt
festettek a falra, mégpedig hatásosan.
Könyvégetés
A jugoszláv állampolgárok igen kegyetlen módon
mondtak istenhozzádot a hazájuknak. Az országgal együtt
életek, házak, könyvek, dokumentumok, fényképek,
életrajzok, térképek, nyelvek, iskolák, holmik,
emlékek, könyvtárak tűntek el...
Szarajevóban megsemmisült a Nemzeti Könyvtár,
könyvek százezrei váltak hamuvá. Azokat a könyveket,
amelyeket a szerb gránátoknak nem sikerült megsemmisíteniük,
megsemmisítették maguk a szarajevóiak. Eleinte az
ún. kommunista brikett, azaz a kommunista gondolkodók összegyűjtött
művei szolgáltak tüzelőanyagul. Szarajevó
lakói ezek kalóriaértékét becsülték
a legtöbbre. Ha ezeket az összegyűjtött műveket
dróttal jól összekötözöd, olyan lassan
égnek, mint a szén, állítják a szarajevóiak.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Shakespeare sem úszta
meg. A túlélési harcban nem számítanak
az ideológiai prioritások, de az esztétikaiak sem.
Horvátországban ugyanebben az időben az
új nacionalista kormány áldását adta
a könyvtárak tisztogatására: a szerb, a kommunista,
a cirill betűs, a horvátellenes, az antifasiszta és
egyéb könyvek - beleértve Shakespeare-t is
- mind áldozatul estek. A könyvégetők nemigen
törődtek a különbségekkel. Könyvek ezrei
végezték a szeméttelepen. Holt és élő
írókat töröltek a tantervekből, a könyvtárakból,
az irodalomtörténetből és az irodalmi életből.
A munkát önkéntes értelmiségi hóhérok
végezték el. (Az olyan elfelejtett szocialista jelszavaknak,
mint a tudás hatalom, a könyv a legjobb barát és
az olvasó népért a mai körülmények
közepette is megvannak a groteszk reminiszcenciáik. Így
a friss könyvekről szóló horvát tévéműsor
a "A könyv fejen talál" címet viseli.)
A kéziratok nem égnek el, egy napon majd minden
a helyére kerül, a történelmet nem lehet kitörölni,
új könyvtárak fognak épülni, új könyveket
fognak kiadni, vigasztalnak bennünket a kultúroptimisták.
Az optimisták általában nem ismerik a megsemmisítés
gyakorlatát, és jótékony történelmi
távlatból tekintenek a dolgokra, ebből fakad a derűlátásuk.
A megsemmisített könyvállomány nemigen pótolható.
Sokáig nem lesz pénz ilyesmire. A maffiózó
kormányok meglopták és hosszú évekig
törlesztendő adósságokba sodorták a saját
népüket. Ha egy napon lesz is pénz, nehéz elképzelni,
hogy a könyv majd előnyben részesül, miként
azt is nehéz elképzelni, hogy az irodalomnak ugyanolyan jelentősége
lesz, mint akkor, amikor megsemmisítették. Az utólagos
kultúrtörténeti revíziók pedig legtöbbször
csak szűk szakmai körökben keltenek érdeklődést.
Oktyabr keksz & Campbell's-leves
A kommunizmusnak mondott istenhozzád Kelet-Európában
nem csak a rendszernek szólt, hanem egy egész kultúrának
is. Kétarcú kultúra volt ez: rendszerpárti,
ugyanakkor rendszerellenes is, a rendszert dicsérő, ugyanakkor
aláásó. Az ellenállás kultúrája
kifejlesztette a maga sokszínű formavilágát.
Igen gazdag tematikus síkon foglalkozott az ideológiai környezet
művészi artikulációjával: a sztálinista
lágerektől az Oktyabr kekszig. Az ellenállás
kultúráját mára az instant-kultúra váltotta
fel. Eltűntek a szovjet, a magyar, a cseh, a jugoszláv, a
lengyel, a román filmek. Az írók marginalizálódtak,
szerepük és helyük leértékelődött
a társadalmi értékek hierarchiájában.
Sok művész vált emigránssá, és
csak kevesen tértek haza. Egy egész kultúra tűnt
el, még mielőtt átértékelték
és muzealizálták volna. Az erőteljes társadalmi
változások során senki sem törődik az
ilyen dolgokkal. Hozzájárult ehhez annak a rendszernek a
megbélyegzése, mely kitermelte a kollektív gyűlöletet
azokban, akik túl sokáig éltek benne. Litvániában
és Észtországban például csak ott maradhatott
meg néhány cirill betű, ahonnan lehetetlen volt törölni:
az utcai csatornanyílások súlyos fedelén!
Azt mondják, Oktyabr-keksz nincs már. A Campbell's-leves,
a modern kultúra ikonja bezzeg ott áll az amerikai szupermarketekben.
Amerikaiak milliói szürcsölik a levesüket, a híres-nevezetes
ikonfestő, Andy Warhol pedig az amerikai múzeumokba került
- annak rendje s módja szerint. Azzal a különbséggel,
hogy a Campbell's-leves ma a moszkvai szupermarketekben is kapható,
s az oroszok a jobb élet és a normális világhoz
való felzárkózás ígéretét
szürcsölik vele. Hatásos balzsam ez a leves a több
évtizedes traumára, ám ugyanakkor fel is erősíti
azt.
Traumák
Nem tudom, a többi posztkommunista ország hogyan viszonyul
a saját kulturális múltjához, ám azt
tudom, hogy a volt jugoszlávok nem hagyták ott a tűzhely
mellett a papucsukat, hogy a házi szellemek - az emlékezet
és a folyamatosság kezesei - utánuk eredhessenek.
Szűkös és taszító volt nekik az a ház,
alig várták, hogy romba dőljön, és elölről
kezdhessék az életet.
Abban az időben, amikor ez a két fénykép
készült, a kultúra terén ideológiai propaganda
folyt más eszközökkel és igen gyakorlatias célkitűzéssel:
az írástudatlanság megszüntetése és
a népművelés. Idővel valódi kultúra
kerekedett belőle.
Amikor romba döntötték a közös kultúrát,
az új posztjugoszláv államok két párhuzamos
fronton nyitottak harcot. Az egyiken az emlékezetet pusztították,
és tényleges, valamint mentális harcot folytattak
minden ellen, ami jugoszláv. A másikon a nemzet ideológusai
nekiveselkedtek a nemzeti fantazmagóriák gyártásának.
A nemzeti kultúra szerepe arra redukálódott, hogy
a ködös nemzeti identitást reprezentálja, és
igazolja a nemzeti fantazmagóriákat.
Szó, ami szó, a posztjugoszláv nemzeti kultúrák
résztvevői romok közt találták magukat,
melyeket ők maguk állítottak elő. Háromszorosan
traumatizálódva (a kommunizmus stigmája, Jugoszlávia
széthullása meg a háború és az újdonat
nemzeti kultúra), tehát háromszorosan inautentikus
helyzetbe kerülve, az írók, a művészek
és az értelmiségiek ma hárítják
a saját traumáikkal való szembesülést.
Képtelenek szembesülni a múlttal, melyben felnőttek,
képtelenek szembenézni saját életük lebontásának
okaival, ebből kifolyólag a mai életükkel sem;
szó nélkül elfogadják a kényszerű
identitásokat, és tovább fejlesztik az inautentikusság
nyelvét. Képtelenek lévén a változásokkal
való valódi szembenézésre, alkalmazkodnak az
új helyzethez, mintha mi sem történt volna.
Nemrég kollégáim egy csoportjával
kelet-európai körúton voltunk. Lengyelország
és Oroszország között egy kis határállomáson
kenyérrel és sóval várt bennünket a helybéli
rendőrfőnök, az állomásfőnök,
a tanítónő, aki üdvözlőbeszédet
tartott, meg egy műkedvelő néptánccsoport. Az
asszonyok aranyfogaikat villogtatva elénekelték és
eltáncolták, amit mindig is tudtak.
A vilnai vasútállomás előcsarnokában
másmilyen kép fogadott bennünket. A csarnok közepére
egy pódiumot építettek, melyen jazz-zenekar játszott,
a négy sarkában pedig szónoki emelvények álltak,
melyekről költők szavalták verseiket: a kínai
kínaiul, az amerikai angolul, a litván litvánul és
az orosz oroszul. Minden egy időben játszódott le,
a költők maguknak szavaltak, a jazz-zenekar játszott.
Ez a cacophony and performance olyan mű volt, melyet a kelet-európai
szerző traumatizált képzelete termelt ki. Az új
agit-prop mintadarabja. A performance láthatatlan üzeneteket
küldött: mi, litvánok, Nyugat vagyunk, nekünk semmi
közünk (az orosz) kommunista kultúrához, mi multikulturális
(kínaiak! amerikaiak! oroszok!) közeg vagyunk, mi nem nyaggatjuk
a vendégeinket röpüljpávával, mi nem tömünk
a szájukba sót meg kenyeret, mi normális nyugat-európai
világ vagyunk... Valamivel később meg fogom tudni
a litván kísérőnktől, hogy Vilna Európa
földrajzi középpontja, hogy a pápa anyja litván
volt, hogy, igaz, a nácik (mifélék?) csúnyán
viselkedtek a helybéli zsidókkal, ámde a litvánok
is alig-alig élték túl a súlyos oroszkommunista
elnyomást.
A trauma nyelvére (mi vagyunk az áldozat!) fogok
majd ráismerni Rigában, Tallinnban, Pétervárott,
egy bolgár költővel beszélgetve (szégyellem,
hogy bolgár vagyok), Minszkben... Ráismerek erre a nyelvre,
mert már megtanultam Ljubljanában, Zágrábban,
Belgrádban, Szkopjéban.
Némi megkönnyebbülés ér majd Moszkvában,
az utcai emléktárgy-árusokkal trécselve. Ott,
az árusok asztalán toleráns együttélést
tapasztalok. Láthatom az orosz matrjoska-babákat, a hagyományos
lakkozott dobozkákat az újoroszok életéből
vett újdonat motívumokkal díszítve (maffiózók
Mercedesekben, teniszütővel a kezükben, orosz Barbie-babákkal
körülvéve), pólókat Sztálin portréjával
és kemény kommunista jelszavakkal, bögréket Malevics-reprodukciókkal
és a festő szignójával, molyette szovjet katonasapkákat
és orosz írókat formázó matrjoskákat.
Puskinban Tolsztoj, Tolsztojban Dosztojevszkij, Dosztojevszkijben Csehov,
Csehovban Gogol...
A lábadozás, úgy látszik, a zsibvásáron
kezdődik. A piac hozza meg a javulást, miként ezt
egyébként is mondják. Kérdés azonban,
életre kaphat-e a kultúra a kulturális emléktárgyak
puszta árusításából, bárki legyen
is a szerző: fiatal művész, akik el szeretne játszogatni
a múlttal, mely nem volt az övé, vagy az idősebb,
aki revízió alá akarja venni a saját múltját.
A kultúra autentikus nyelve, ha ugyan megjelenik, más forrásokból
fog táplálkozni. Biztos vagyok benne, hogy az egyik ilyen
forrás a nosztalgia lesz. Majd akkor tör fel, ha a hordozója
elnyeri teljes benső szabadságát, abban az órában,
amikor majd a lakó - akár önszántából,
akár kényszerítő körülmények
hatására szedi a sátorfáját - otthagyja
a papucsát a tűzhely mellett, hogy a házi szellemek
utána eredhessenek.
Bibliográfia
UGRESIC, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000
"Zágráb - Amszterdam - New York"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Tiszta Horvát Levegőt!"
Magyar Lettre Internationale, 8
"Papok és papagájok"
Magyar Lettre Internationale, 10
"A próza fekvése"
Pompeji, 1993. 3-4.
"Az ábécéskönyv"
Átváltozások, 1995. 5
"Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek"
Magyar Lettre Internationale, 27
"Legények a gáton"
Ex-Symposion, 1998. 21-22.
"Bolgár-török nagyanyám"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Csoportkép"
Magyar Lettre Internationale, 33
"A fényképalbum poétikája"
Magyar Lettre Internationale, 36
"Bőrönd"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Elkobzott emlékezet"
"Nők, irodalom, dohányfüst"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Hogyan küldjünk képeslapot?"
Magyar Lettre Internationale, 41
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu