A berlini Alexanderplatzon ver a kelet szíve, és a "kelet" itt nemcsak földrajzilag, hanem nagyon is politikailag értendő - még most, több mint 10 évvel a német egyesítés után is. Itt az "Alexen" meg lehet tekinteni, mit értettek Erich Honecker építészei szocialista várostervezésen: középen Németország legmagasabb tévétornya, egy szálloda-magasépület és egy áruház-tuskó, kicsit odébb a "Tanítók Háza" giccses folklór mozaikokkal, közöttük egy hatalmas tér fák nélkül, szürke betonból készült, színtelen, kocka- és irodaházakkal szegélyezve - hideg, szeles, kedvetlen, embertelen. Itt került sor a nagy felvonulásokra május elsején vagy a "Köztársaság napján", itt ünnepelhette a nép a párt- és állami vezetést. Ennek a környéknek még mindig NDK-szaga van a nyugati "Coca-Cola", "Toyota" és "McDonald's" neonreklámok ellenére.
Tömegfelvonulások ma már nincsenek, a hatalmas tér majdnem üresen tátong emberek nélkül - az Alexanderplatz mégis az egyik legforgalmasabb hely Berlinben. A közlekedés a már korszerűsített két nagy helyiérdekű pályaudvarra és S-Bahnhofra koncentrálódik és mindenekelőtt a még háború előtt épült szerteágazó földalatti metróállomásokra, U-Bahnhofokra. Több szinten keresztezik egymást a sárga metrószerelvények, ezeket a szinteket renoválásra megérett lépcsők és folyosók labirintusa köti össze, olyan festékszórós graffitikkel, mint "Ost-Power" vagy "Tod dem deutschen Vaterland - Schwarz, Rot, Gold wird abgebrannt" ("Halál a német honra - fekete, vörös, arany majd jól odakozmál"). Embertömegek sietnek el a katakombákon át az újságos kioszkok, kolbászsütödék és a sok többi jelentéktelen bódé mellett, amelyek közül csak egy tűnik fel.
"Ost-Produkte" (keleti termékek) olvasható a kis üzlet kirakatában az alsó szint egyik sarkában. Itt olyasmit lehet venni, amit az NDK polgárai korábban inkább félretoltak, mert inkább a nyugati termékeket választották: nosztalgia-nylonzacskók a lipcsei vásárról az NDK emblémájával vagy "Indira" márkájú szájrúzsok a berlini vegyi művektől, viaszosvászon abroszok a panelházak lakókonyháiba, "Fissura"-kenőcs a szennyezett munkáskezekre, lábfürdősók "Enyhülj, fájdalom" felirattal Lipcséből és "Metallblitz" márkájú autóápoló a műanyag Trabant karosszériához. Csupa olyan termék, amit még az egykori NDK-ban állítottak elő, és ma élénk keresletre találnak, mintha az emberek vágyódnának az elveszett paradicsom után.
Mintegy félórányira az Alexanderplatztól északkeleti irányban terül el a Hohenschönhausen nevű városrész. Itt teljes az NDK-uralom, nemcsak azért, mert Hohenschönhausenben sok valamikori pártfunkcionárius és állambiztonsági tiszt lakik, hanem mert itt van otthon az "EHC EisbÄren" (jegesmedvék) nevű közkedvelt jéghoki-klub. Amikor a "Jegesmedvék" játszanak, az ütött-kopott bádogcsarnokban minden hely foglalt. Az "EisbÄren" az egyetlen keleti egyesület a legfelső német jéghoki-ligában, korábban "Dynamo"-nak hívták őket, a "Dynamo" pedig a "Stasi" volt.
Különösen akkor forr a keleti néplélek az arénában, akkor tükröződik a hohenschönhauseni jégen az egész megosztott város, Berlin, amikor a "Jegesmedvék" a másik berlini egyesület, az előkelő nyugati negyedből, Charlottenburgból való "Berlin Capitals" ellen játszanak. Olyankor a "Jegesmedvék" szurkolótáborában ott lengenek a borvörös zászlók, középen a "D"-betűvel, ami a "Dynamo"-ra utal, olyankor a szurkolók a "Bau auf, bau auf! Freie Deutsche Jugend bau auf, für eine bessere Zukunft bau'n wir die Mauer wieder auf" (Húzd fel, húzd fel! Szabad Német Ifjúság, egy jobb jövőért építsük újra a falat") kezdetű dalt éneklik, s a keleti fiúk azonosulnak a keleti klubjukkal, bár a "Jegesmedvék" csapatában már alig van keletnémet, inkább kanadaiak, svédek, finnek és oroszok játszanak. Mindegy, hogy a jégen ki vágja be a korongot a kapuba, a "Jegesmedvék" Hohenschönhausenben játszanak, és amikor nyernek, a Kelet a régi fényben ragyog. Ezzel lehet azonosulni.
Néhány éve már mocorog Németország keleti felében a saját identitás érzése. Az elsüllyedt NDK eszméivel és fragmentumaival, maradványaival és relikviáival zsonglőrködnek megint a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ezek mintegy a sírból előásva válnak kultusz tárgyává vagy a keleti kultúrpraktikák átültetésévé. Ezt egyesek "NDK-nosztalgiának" nevezik, mások az "osztalgia" fogalmát vezették be erre.
Vajon az "osztalgia" provinciális folklór csupán, amit el kéne nézni a keletnémeteknek, miután annyi drasztikus változás esett meg velük az életben? A rezignáció vagy az ellenérzés megjelenése ez, vagy banális nosztalgia csupán, amely egy tarka színekbe öltöztetett múltat állít szembe a nyomasztónak érzékelt jelennel? Vagy az a kollektív sóhaj rejtőzik mögötte, hogy "Becsapott Honecker, becsapott Kohl és Schröder is"? Thomas Ahbe szociológus a lipcsei egyetemről úgy találja, hogy az "osztalgia" az a titkos jelszó, amelyben a keletnémetek magukra ismernek. A "Deutschland Archiv" című folyóiratban azt írja: "A határozottan magunk mögött hagyott NDK és az éppen olyan határozottan keresett német szövetségi társadalom újraértékelését mutatja meg. Nemcsak a kiskorúság reflexe, hanem a kezdődő reflexió is jelentkezik benne, amely a sikeres reintegrálás és önmeghatározás pozíciójából visszatekint az átmenettel járó válságra és a régi társadalom összeomlására: sikeresen, mégis elégedetlenül".
Sok nyugatnémet csodálkozva konstatálja, hogy Kelet-Németországban a 90-es évek elejének első Nyugat iránti lelkesedése után nemcsak a csalódottság vált általánossá, hanem még az NDK-hoz, annak jelképeihez és termékeihez való szentimentális visszafordulás is. Sehogy se tudják megérteni, hogy a keletnémeteknek a mit nyertünk/mit vesztettünk mérleg megvonásán kívül még egy fájó ellentmondással is meg kell küzdeniük, mégpedig az egykori mindennapi tapasztalataik és az NDK mai démonizálása közötti ellentmondással. Tíz évvel a politikai fordulat és az állami egység létrejötte után a Kelet és a Nyugat közötti szakadék inkább nőtt, mint csökkent. A német szomszédok megismerték egymást, és ezzel láthatólag csak nőtt köztük az idegenség. Nyugatnémetek, akik keletre költöztek, megtanulták, hogy óvakodni kell.
A nyugat-keleti kölcsönös megértés hiánya az Odera menti Frankfurtban mutatkozott meg a legeklatánsabban. Gabriele Mendling elkísérte orvos férjét a Rajna partjáról az Odera partjára. Ekkor a főorvosfeleség még távolról sem sejtette, milyen következményekkel jár majd ez a váltás rá nézve. Az új, szokatlan környezet mintegy aláásta az életét. Naplót kezdett írni, és följegyezte, amit ő, a "tipikus nyugatnémet" új életterében különösen figyelemre méltónak vagy kifogásolhatónak talált. Írt ezekről a különös keletiekről, akik a nemzeti néphadsereg tréningruhájában kertészkednek, nem pedig csinos Nike jogging-szerelésben, akik jobban szeretik az édes bolgár bort a száraz bordeaux-inál, akik képtelenek a művelt társalgásra. Gabriele Mendling komolyan vette Thierse Bundestag-elnök azirányú felszólítását, hogy "keletiek és nyugatiak mondják el egymásnak a történeteiket" az egység elősegítése érdekében - ám épp az ellenkezőjét érte el vele.
Luise Endlich álnéven közreadta a Rajna menti asszony Odera menti tapasztalatait egy könyvben "Neuland" (Újföld) címen, és ezzel Kelet-Németországban a felháborodás viharát váltotta ki. De a felzúdulásnak nem sok köze lehetett magához a könyvhöz. Az inkább ártalmatlan szöveg csupán a mindennapi érintkezésbeli értetlenséget dokumentálja. A szerző naivan leírja, hogyan próbált jószándékúan alkalmazkodni a keleti környezethez, hogyan őrölte fel a keleti mentalitás. Ám ezzel érzékeny pontot érintett, nyilvánvalóan megsértette a keletiek önérzetét. Csata lángolt fel az Odera menti határvárosban. Felháborodott frankfurtiak zavarták meg a szerző felolvasását, röplapok keringtek férjének klinikáján, névtelen telefonálók figyelmeztették és fenyegették. A család autóit összekarcolták, a könyvesboltokban a könyv bojkottálására szólítottak fel: ne vegyék meg a könyvet, nehogy az arrogáns nyugati dámát még extra jövedelemhez is juttassák. Azóta már elsimultak a hullámok az Oderán. De a kérdés megmarad: mi az oka az NDK furcsa újrafelfedezésének? Milyen hiányosságra reagálnak ezzel a keletnémetek?
Úgy látszik, hogy a keletnémeteknek több mint tíz évvel az egyesítés után sem sikerült beérkezniük a Szövetségi Köztársaságba. A berlin-brandenburgi társadalomtudományi kutatóközpont egy 1999 őszi vizsgálata szerint a keletnémeteknek csak 20 százaléka érzi magát a szövetségi köztársaság polgárának, a többinek nincs specifikus nemzeti identitásérzése. "Az újraegyesítés után elmaradt a megfelelő integráció és azonosulás", ez a vizsgálat végeredménye. Az új szövetségi államokban mindmáig nagyon sok ember megszenvedi azt, hogy a lerobbant NDK-gazdaság átvitele életképes struktúrákba elavult gépparkjával és hatalmas nyugati adósságaival nemigen sikerült. A gazdasági egységtől még messze van az össznémet állam.
Valójában minden ötödik keletnémet munkanélküli, és akinek van munkája, átlagosan az is a negyedével kevesebbet keres, mint hasonló foglalkozású kollégái Nyugat-Németországban. Az elégedetlenség szubjektív érzése mégsem reális. Majdnem minden második keletnémet jobban él saját bevallása szerint, mint az NDK-időkben. Statisztikailag nézve, a keletnémeteknek olyan jól megy, mint még soha. Az egyesülés óta megháromszorozódott az egyes háztartások vagyona. Majdnem minden másodikban van autó, mint nyugaton. A keletnémet nyugdíjak átlaga még meg is haladja a nyugati szintet. Mintegy 1,4 billió márka folyt bele 1999 végéig a "keleti rekonstrukcióba". Az elmúlt tíz évben minden harmadik keletnémet "gyakran" vagy "időnként" mégis visszasírta a falat. "Félünk a jövőtől, s ezt a félelmet NDK-polgárként nem ismertünk", mondja egy lipcsei szociálpedagógus.
A sok keletnémet sértődött lelke politikailag kétféleképpen keres teret magának. Egyrészt a szélsőjobb van előretörőben. Sachsen-Anhalt és Brandenburg parlamentjeiben a jobboldali radikális "Német Népi Unió" képviselői ülnek. Százezer lakosra statisztikailag 2,4 szélsőjobb erőszakcselekmény esett, Nyugat-Németországban csak 0,7. A tiltakozás másik formáját tükrözik a PDS, a SED (Német Szocialista Egységpárt) utódpártjának hatalmas sikerei. A posztkommunisták évek óta feljövőben vannak. A PDS keleten bizonyos értelemben új néppárttá nőtte ki magát, majdnem mindenütt a második helyen van a CDU mögött és többnyire az SPD előtt.
A keletnémetek a másodrendűség permanens érzésétől szenvednek nyugatnémet honfitársaikkal szemben, véli Hans-Joachim Maaz, hallei pszichológus, aki olyan könyveivel hívta fel magára a figyelmet, mint "A megdöntött nép" vagy "Az egység kettesben kezdődik". Első könyvében, az "Érzelemáradás" című bestsellerben a keletnémetek bonyolult érzelmi állapotát elemzi a német egyesítést követő első években: "Mindenekelőtt a Szövetségi Köztársaság létének köszönhetjük szeretve-gyűlölt NDK-nk berobbanását. Ez esély, amiért hálásak lehetünk, de ugyanakkor veszély is. Az esély a felismerésben és az értelmes újratájékozódásban van, ha nem hagyjuk, hogy a márka legyen az egyetlen útmutatónk. A veszély a felgyülemlett és ki nem áradt érzésekben rejlik." Az új köztársasághoz való alkalmazkodás nehézségeit "keleti dacnak" is lehetne nevezni. Az egykori NDK Állambiztonsági Szolgálata dokumentációját felügyelő szövetségi megbízott rostocki lelkész, Joachim Gauck úgy gondolja, hogy a keletnémetek ráadásul még "hontalannak" is érzik magukat, hogy a régi NDK átalakítása "mértékében és ütemében túlfeszített volt, nagyon sokak lelkét megviselte". Az "osztalgia" jelenségét Gauck a sokszor idézett mondattal magyarázza: "Azért nálunk sem volt minden rossz azelőtt".
A nyugati állammal, a nyugati pénzzel és a nyugati szabályozással láthatólag csak egy kisebbségnél alakult ki a nyugati alapérzés is. Az egységre és a szabad szövetségi köztársaságra mondott igenhez fokozatosan hozzájönnek, sőt azt időnként ki is szorítják az idegenség és bizonytalanság érzései. "Az olyan emberek, akik szabadok ugyan, de munkanélküliek, érthetően elégedetlenek", véli Gauck, és emellett a hosszú diktatúra is érezteti hatását: "Hogyan tudnák az emberek hirtelen elfelejteni azt, amit éveken vagy évtizedeken keresztül a legfontosabb tanulságként tettek magukévá: hajtsd le a fejed, alkalmazkodj, akkor jó lesz neked"?
A keletnémetek pesszimistábbak és kevésbé rugalmasak, mint a nyugatiak, viszont alaposabbak és szerényebbek. Erre a következtetésre jutott a passaui egyetemnek egy 1998-ban közzétett tanulmánya, amely az emberek viselkedését vizsgálta az új szövetségi államokban. Az eredmény: jelenleg öt alapvető típusa van a keletnémeteknek. "Sajnos a kilátástalanul rezignáltakból van a legtöbb", mondja a kutatócsoport vezetője, Ingrid Hauschild szász szociálpszichológus. A megkérdezettek 33 százaléka sorolja magát ehhez a csoporthoz, tekinti magát az egyesítés vesztesének, akarja, hogy az állam gondoskodjék róla, frusztrált és nem lát kiutat. Ezután következnek 25 százalékkal az "aktív realisták", az egyesítés nyertesei. Ők készek alkalmazkodni és hajlandóak tanulni, kézbe vették az életüket, és kihasználják a megnyílt új lehetőségeket. Ehhez a csoporthoz tartoznak a vállalkozók, a politikusok és a volt funkcionáriusok. Húsz százalék tartozik a nem alkalmazkodó idealisták csoportjába. Jórészt fiatal emberek, akik politikailag aktívak, és egy új baloldali társadalmat szeretnének. Egészen másmilyen a negyedik csoport: ezek a fogyasztásorientált materialisták, akik csak jól akarnak élni, egoisták és a vásárlás a legfőbb életelvük. Ehhez a csoporthoz tartozik a keletnémet lakosság 16 százaléka. Hat százalékkal az utolsó helyet foglalják el a "rendet szerető konvencionalisták", akiket minden társadalomban meg lehet találni.
A nyugatnémetek többsége egyébként már rég letett arról, hogy megpróbálja megérteni keletnémet honfitársait. Nyugaton sokan hálátlannak tartják a keletnémeteket. Képtelenek felfogni az NDK-nosztalgiát, és amorálisnak is tartják, ha az NDK életképtelenné vált diktatúráját akárcsak részben is nosztalgiázva feldicsérik. A családi kelet-nyugat összejöveteleken korábban többnyire azt lehetett hallani: Honecker tehet mindenről, olykor meg az oroszokat tették felelőssé minden rosszért. Mára a "Nyugat" vagy "a kapitalizmus" került a vádlottak padjára.
De keleten is fokozatosan megindul az "osztalgia" kritikája. 2000 január végén a "Berliner Zeitung" lehozta egy keletnémet újságíró cikkét, aki keményen ítélkezik honfitársai sértődőssége felett. "Az NDK mégiscsak olyan állam volt, amely a szocializmus köntösében korrupcióra, piszkos kéz-kezet-mosra épült, a nyilvánosság minden kontrollja nélkül", írja Martin Z. Schröder. Az NDK olyan ország volt, ahol a morális tisztesség hátrányok elfogadását kívánta meg, a választás az NDK-ban végső soron komédia volt. Schröder szenvedélyesen emlékeztet láthatólag rég elfeledett igazságokra: "Az NDK volt az, ahol a háztetők évtizedeken át nem voltak szigetelve; az NDK volt az, amelynek titkosszolgálata behatolt a társadalom legkisebb sejtjébe, a családba is; az NDK-ban volt kényszer-örökbeadás, honvédelmi oktatás kamaszoknak és az ellenség gyűlöletére nevelés, ami mindmáig kihat; nem lehetett papírzsebkendőt kapni, se epret, ami pedig itt termett, se telefont. Ó, te boldog, ordítva reklamáló közvélemény, hol voltál tulajdonképpen, amikor a hívő családból való gyerekektől megvonták a tanuláshoz való jogot? Összebújó NDK-szolidaritás, hol voltál, amikor fiatal emberek nem akarták vállalni a szolgálatot kalasnyikovval? Keleti melegség és gondoskodás, hol voltatok, amikor valaki el akarta hagyni az országot, és ezért lelőtték? NDK-szorgalom, hol voltál, amikor az NDK-gazdaság életképtelennek bizonyult? És NDK-értelmiség, hogy lehetett ennyi ideig elfogadni a cenzúrát?"
Persze, hogy voltak az NDK-ban tisztességes emberek, akik szenvedtek a gyávaságuktól, valahogy kiegyensúlyozták az életüket, és újra meg újra tanúságot tettek némi civilkurázsiról. Ma éppúgy hallgatnak, mint azok a fiatalok, akik könnyedén boldogulnak az új rendszerben, és a szocialista rezsim végét megváltásnak tartják. De összességében az NDK-népesség a visszafogott flegmára rendezkedett be. "Ifjúságát kisstílűen megfosztotta a jövőtől, brutálisan tekintélytiszteletre és sunyiságra nevelte, nem engedett neki kitekintést a világra", így szól a keletnémet újságíró ítélete. "Az NDK nem Honecker volt, az NDK maga a nép. Mindmáig várat magára ennek a népnek a felelősségvállalása (bűnösségének elismerése) legalább a saját részvétlenségében. Ehelyett NDK-revival ünnepségek vannak meg szórakoztató filmek a Napsugár fasor határkerítése mellett folyt vidám életről".
"A vidám élet a Napsugár fasor határkerítése tövében" a fiatal keletnémet szerző, Thomas Brussig regényére és az ebből készült játékfilmre utal, amelynek címe "A Napsugár fasor innenső vége". A történet a berlini Sonnenallee-n játszódik, amelynek hosszabbik fele az egykori Nyugat-Berlinben, rövidebb fele fallal és szögesdróttal elválasztva a város volt keleti részére esett. A regény és a film a fal árnyékában mutatja be az életet a keleti oldalon, a nyolcvanas évek elején. Szerelmi történet, amely már nem annyira tisztelettudó fiatalokról szól, akik a nyugati rockzenét szeretik, és egyre inkább szembeszegülnek az előírásos szocialista mindennapoknak, s a történet szeretetteljesen van elmondva. A "Napsugár fasor"-ban minden úgy van, mint azelőtt: az NDK-emberek, a népi rendőrök, az őrtorony és a fal - szerencsére csak díszletként. A film éppen 1999. október 7-én, az NDK alapításának ötvenedik évfordulóján került a mozikba - és közönségsiker lett, legalábbis keleten.
A regény és a film azt mutatja meg, hogyan lehet az NDK-nosztalgiát nem zordan, hanem humorral kezelni. Hogy milyen volt az élet az NDK-ban, arról Brussig, a szerző azt mondatja a hősével, a gimnazista Michaellel: "Mindenestül hányni kellett tőle, de közben prímán szórakoztunk. Mind okosak voltunk, olvasottak és érdeklődők, de mindent összevéve azért nagy idiotizmus volt. A jövőbe viharzottunk, de mégiscsak tegnapról maradtunk itt. Istenem, milyen nevetségesek voltunk, és még csak észre se vettük".
Az idő, úgy mondják, minden sebet begyógyít. A humor ebben sokat segíthet - és annak a belátása, hogy az emberek sokszor látják szebb színben a saját ifjúságukat, akármelyik országban vagy politikai rendszerben éltek. Jól mondja ezért a gimnazista Michael a "Napsugár fasor" című film végén: "Volt egyszer egy ország. Engem kérdeznek, hogy milyen volt? Az életem legszebb időszaka. Fiatal voltam és szerelmes".
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu