Prológus
Beleolvasok a The Soul of the Ape-be. Hosszú előszóval
indul, melyet az amerikai Robert Ardrey írt, aki az ötvenes-hatvanas
években hatalmas hírnévre és még több
pénzre tett szert az emberi evolúcióról szóló
népszerű-tudományos könyveivel. Egyesek szerint
szórakoztató tudomány-népszerűsítő,
a többiek szerint sült bolond. Én inkább a többiekhez
tartozom. Vad elméletek, bombasztikus stílus, düledező
érvrendszer, nem, nem igazán nekem való. De amit a
számomra teljesen ismeretlen Marais-ről ír, rögtön
megszólít. Eugene Marais, olvasom az első oldalon,
költő, ügyvéd, újságíró,
mesemondó, kábítószerfüggő, pszichológus
és természettudós volt egy személyben, 'a human
community in the person of one man' -- a teljes társadalom egyetlen
személyiségben. Valaki, aki a költészet, az újságírás
és a tudomány lehetetlen világait igyekszik összebékíteni,
mindenképp megdobogtatja a szívemet. Szimultán sakkozik
a szép, a jó és az igaz három arisztotelészi
erényével.
Egy oldallal később olvasom, hogy Marais 1871-ben
született Pretoria közelében, ami akkor még csak
egy falu volt. Angol nyelvű családból származott,
melynek francia családneve a hugenották tizenhetedik századi
bevándorlására utalt. Látszólag nem
magától értetődő háttér
az afrikaans nyelv majdani jelentős élharcosa számára,
de három bekezdéssel és tizenkilenc évvel később
már a Land en Volk című újság szerkesztője,
majd egy következő mellékmondatban a tulajdonosa. Ekkor
huszonegy éves. Afrikaansul ír, az angolt és a hollandot
nem bolygatja, de angry young man-ként annyira hevesen támad
Kruger elnöknek, hogy hazaárulással vádolják
meg, és nem teheti be többé a lábát a
transvaali parlament sajtópáholyába. Krónikus
álmatlanságának gyógyítására
ópiummal és morfiummal kezd kísérletezni; élete
hátralévő részében a morfium fog kísérletezni
ővele. Találkozása élete asszonyával,
1893-ban, szintén túláradóan boldog mámorral
tölti el, szebbel és derűsebbel, mint a kábítószeres
eufória, de sajnos éppen olyan futólag: egy évvel
később már házas, még egy évre
rá egyszerre lesz apa és özvegy. Még mindig csak
a 10. oldalon tartunk, Marais huszonnégy éves, és
már egy egész életet tudhat a háta mögött.
Amint felnézek, látom, hogy egy kosárka
kenyér és egy korsó sör áll az asztalomon.
Nem emlékszem, hogy láttam a lányt, ahogy kihozta.
A hab már szétoszlott a sörös pohárban.
Kortyolok egyet, letörök egy darabka francia kenyeret, a morzsák
a könyv lapjára esnek, ahol azt olvasom, hogyan költözött
a sokat próbált Marais Londonba, hogy orvostudományt
és jogot tanuljon. Ám 1899-ben Dél-Afrikában
kitör a háború a britek és a búrok között.
Marais a búrok oldalára áll, elhagyja Angliát,
és egy titkos expedícióhoz csatlakozik, melynek feladata
az afrikai testvéreknek muníciót és gyógyszereket
szállítani Brüsszelből. A küldötteket
azonban sok balszerencse éri, és túl későn
érkeznek meg. A háborúnak vége, és a
küzdelemben a búrok maradnak alul.
Elveszítve az állását, elveszítve
a feleségét, elveszítve a háborút, megszakítva
a tanulmányait, anyagilag a szakadék szélén,
és időközben alaposan morfiumfüggővé
válva mit tehet az ember? Verset ír. Ezt Ardrey bevezetésének
14. oldalán olvassuk. Minden személyes nyomorúság
közepette Marais en passant az afrikaans nyelv első nagy költője
lesz, de Ardrey költészet iránti érdeklődése
és afrikaans tudása túl csekély ahhoz, hogy
ebben jobban elmélyüljön. Időközben, olvasom
tovább, Marais a Pretoriától északra fekvő
hegyekbe költözik, hogy érceket és ásványokat
keressen. De mint az egy botcsinálta ezermesterhez illik, ebben
a kalandban is tökéletesen kudarcot vall. Egy völgyben
azonban, ahol azt remélte, ónt talál, valami egészen
másra bukkan: egy páviánhordára, melynek tagjai
annyira szelídek, hogy közelről megfigyelheti őket.
Transvaal belseje a háború után szinte lakatlan, alig
vannak még farmerek, akik a páviánokat kilőnék,
csak ez a fiatalember, aki Darwint és Freudot olvasott, és
élénken érdeklődik a természettudományok
iránt. Három évig él ott, és tanulmányozza
a majmok viselkedését. Mindezt mégiscsak, látom
be, több mint ötven évvel azelőtt, hogy a primatológiát
mint akadémiai tudományágat a keresztelőmedence
fölé tartották. Megfigyeléseiről népszerűsítő
cikkeket ír egy afrikaans folyóirat számára,
melyeket később kötetbe rendeznek a szép Burgers
van de berge (A hegy lakói) címmel.
Időközben egy angol nyelvű tudományos
munka kéziratán dolgozik, mely a nemzetközi hírnevet
is meghozza majd számára. De túl nagy a nyomás.
Egyre csak húz, javít, változatokat vet el, közben
észrevétlenül elmúlik egy negyedszázad.
Ami viszont nem múlik el, az Marais morfiumfüggősége
és magánya, melyek lassanként felőrlik. 1939-ben,
hatvanöt évesen, öngyilkosságot követ el.
A The Soul of the Ape kézirata évtizedekig egy ládában
hánykolódott, mire Ardrey felfedezte, és negyven évvel
a keletkezés dátuma után kiadta. Lehet, hogy mégsem
olyan sült bolond.
A felszolgálónő kihozza a levest. Egy nagy
tányér gőzölgő brokkolileves, melyben
pirított kenyérdarabkák úsznak egy csepp tejszín
körül. Nekem most épp ez kellett. "Jó étvágyat"
-- mondja, mielőtt elmegy. Bólintok, belekavarok a levesbe,
elgondolkodom, majd a nyitott könyvet a tányérom pereme
alá csúsztatom. Ízlelgetem Marais figuráját,
ahogyan a levesemet ízlelgetem, és tudom, hogy ez az íz
többé már nem fog elengedni. Ardrey leírja, Marais
hogyan ingadozott munkájában a termékenység
percei és a mély melankólia epizódjai között,
az élénk kíváncsiság és a lehúzó
levertség között. A dél-afrikai tudomány
Van Gogh-jának tűnt: ugyanaz a megszállottság,
ugyanaz az el nem ismertség, ugyanaz a magány. Ugyanaz a
golyó. Marais úgy furakszik be a gondolataimba, mint egy
morzsa a könyv lapjai közé. Hanyagul bebilleg, végiggurigázik
az oldalon, és befurakodik egy hajlatba, ahonnan aztán évekig
nem fogok tőle megszabadulni.
Ardrey azt állítja, hogy Marais termeszeket is
tanulmányozott.
És hozzáteszi: 'az, hogy munkáját
egy világhírű európai szerző plagizálta,
jelentős szerepet játszott végső összeomlásában'.
Erre felkapom a fejem. Plágium - az azért mégiscsak
egy lépéssel több, mint nem találni meghallgatásra
a tudományos életben. Ez már akkora elismerést
jelent, hogy azt már sajnálják is tőled.
A 18. oldalnál a kanál, útban a szám
felé, megáll a tányér fölött. A feltételezett
plagizátor nem kevesebb, mint Maurice Maeterlinck, az egyetlen Nobel-díjas
belga író. Marais 1925-ben, a Die Huisgenoot (A lakótárs)
című hetilapban jelentetett meg összefoglaló cikket
a termeszekről, Maeterlinck egy évre rá plagizálta
őt a La vie des termites-ben. A leves kicsöpög a kanalamból.
Maeterlinck egész életművét franciául
írta, de flamandként, némi nehézséggel
ugyan, de el tudta olvasni az afrikaansul írt szöveget. 'Maeterlinck's
guilt is clear' - Maeterlinck bűne egyértelmű --, írja
Ardrey, de szokása szerint elmulasztja a bizonyítékok
bemutatását.
Maeterlinck, tűnődöm: nem az az alak, aki ködös
színdarabokat meg misztikus verseket írt? Mi az istenért
írt a termeszekről? És tényleg képes
volt még egyet belerúgni abba a sokat szenvedett dél-afrikaiba
azzal, hogy lemásolta őt? Csak ült és csendben
átrágta magát az írásain? Mit tudok
én igazából Maeterlinckről a Nobel-díjat
kivéve?
Ebben a pillanatban választani kell: olvasás vagy
evés, a könyv vagy a leves. Leteszem a kanalamat, kiveszem
a papírkötéses könyvet a tányér pereme
alól, és hátradőlök vele.
Később, sokkal később Ardrey egy másik
munkáját is elolvasom. Egy olyan művet, amiben Marais-t
kikiáltja 'az évszázad legtisztább természettudományos
zsenijének. Ebben a pillanatban kezdek el kételkedni. Akkorra
már olvastam Marais-t, elbűvölt a munkája, de
azért azt nem hiszem, hogy nagyobb lett volna, mint mondjuk Einstein.
Ezen felül közben megtudtam, hogy Ardrey, mielőtt a tudományos
újságírás területére merészkedett
volna, forgatókönyvíró volt Hollywoodban. A felfokozott
drámai érzék mellett ez egy deontológiai versengést
is magával hozott a drámaíró Maeterlinckkel.
Innen a nagy erkölcsi felháborodás, innen a fenyegető
mutatóujj. Később olvasom még Lord Solly Zuckerman
munkáját, egy emigráns dél-afrikaiét,
aki a londoni álatkert igazgatója volt, és fogságban
tartott páviánokat tanulmányozott a harmincas években.
Ardrey Maeterlincknek címzett vádjait 'sheer nonsense'-nek
- teljes képtelenségnek - nevezi, és szerinte honfitársának,
Marais-nek 'had no understanding what science is' - fogalma sem volt arról,
mi a tudomány. Neki természetesen igen. Ám Zuckerman,
olvasom máshol, angol anyanyelvű dél-afrikai volt,
akinek egyébként is nehéz természetében
édeskevés szimpátia volt az afrikaans nyelvű
kultúra iránt.
Egy lenyűgöző homo universalis, aki páviánokat
és termeszeket tanulmányoz, egy Nobel-díjas, aki a
rovarokról is el akarja mondani a magáét, egy hollywoodi
forgatókönyvíró, aki állítása
szerint egy elfeledett zsenit fedezett fel, egy zoológus, aki hevesen
szembeszáll a mítoszteremtés minden formájával...
Egy kopott könyv bevezetőjében álló rövidke
bekezdés hatására az elkövetkező években
kiterebélyesedik az érdeklődésem. Személyek,
könyvek és ideák csatlakoznak bele, a figyelmem szerteágazik,
egy kicsit úgy, ahogy a brokkolitorzsa növekszik, miközben
egyre finomabb lesz. Egy új kutatási téma hatása
alá kerülni olyan, mint szerelembe esni. Van az első
kontaktus, a csábítás, a vonzódás. Mint
egy partin, elkapom igéző tekintetét, elbűvölően
néz ki, még egyszer odapillantok, és akkor már
tudom, hogy túl késő: érzem, hogy zuhanok.
Azután flörtölök még egy kicsit a témával,
és, ami még rosszabb: a téma flörtöl velem.
Évődik velem, váratlan jeleket küld felém.
Leidenben egy antik üzletben Maeterlinck La vie des termites-jének
egy példányára bukkanok, dekorációként
szolgált egy felújított szekreteren. Egy brüsszeli
könyvkereskedő megtalálja Marais termesz-tanulmányainak
egy agyonforgatott példányát, féltve őrzöm,
mint egy szerelmes levelet.
De teljes mértékben tisztában vagyok vele,
hogy nem léphetek le. Komoly kapcsolatom van régi barátnőmmel,
a disszertációmmal. Tény, hogy már kicsit megkopott
a viszony, hogy eddig is sok buktatóval és tanulsággal
járt, de nem csalhatom meg, nem ejthetem csak úgy. Annyira
régen vagyunk már együtt, hogy a dolgot a lehető
legjobban akarom lezárni. Később, majd később,
amikor megszabadultam tőle, akkor akarok visszatérni a friss
szerelemhez, és ezt a zsenge románcot a nulláról
szeretném kezdeni, legalábbis ha addigra még nem tűnt
el, vagy nem talált másnál otthonra.
De ez mind később történik. Most Utrechtben
ülök, a pályaudvar szomszédságában,
most megállás nélkül olvasok, most elfelejtek
enni, miközben a levesem kihűl, és a pirított
kenyérdarabkák eláznak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu