Odalettek a nyaraim. Gyermekkorom nyarainak fájó hiányát
érzem. Már semmi nem ugyanolyan.
Taxival indulok az első sajtótájékoztatómra.
Nagyon meleg van, egyfolytában izzadom ki a sört.
A taxis - grémiumának valódi gyöngyszeme
-, osztja velem a nyár elvesztésének érzését.
Elmeséli, hogy a tengerpartra, a valenciai részre megy majd
a feleségével meg két éves, Rocío nevű
lányával. Fényképet azért nem mutat
a családjáról, van stílusa. Odaérünk
a szálloda bejárata elé, fizetek. Nyújtom neki
az ötezer pesetást, hogy a többi a magáé,
vegyen belőle a kislányának olyan förtelmes úszógumit.
Kell az oda, a tengerpartra.
Még ha nem mondja, nem meri is kimondani senki, akkor sem lesznek
már ugyanolyanok a nyarak, hiába minden erőfeszítés.
Az a vonat már rég elment.
Mindig bennem volt a siker. Már jó ideje együtt
élek vele. Tudtam, hogy ez lesz. Valahogy mindig éreztem,
hogy elkerülhetetlen, bár szerintem időbe telt, mire
elérkezett, és ennek már nem örülök
annyira.
Odaülök az asztalhoz, és mosolygok a fotósokra.
A rendezvény szervezője elképesztő speech-et
vág ki, két évet még le is tagad tőlem.
Egyfolytában mosolygok egy vonzó újságírónőre.
Egész jól néz ki. Mindig akad valami, amitől
megbékélsz az emberiséggel. Egy értelmes arc,
egy régi dal a szupermarketben, ahogy ceruzát hegyezel, ahogy
először csókolsz meg egy lányt, aki tetszik neked,
és egy csomó intim dolog, ami egyértelműen kifejezhetetlen...
Elkezdődik a sajtótájékoztató. A legtöbb
újságíró fiatalabb nálam, de legalábbis
velem egykorú; csak úgy záporoznak rám a kérdések.
- Nagyon sikergyanús a regénye. Hogy érzi magát,
hogy fiatal kora ellenére ilyen kitűnő fogadtatásban
részesül az első irodalmi próbálkozása?
- Remekül, nagyon jól.
- Nem érzi kissé banálisnak...
- Bocsásson meg - szakítom félbe az újságírót
-, én gyűlölöm ezt a szót. Úgy használja,
mintha maga találta volna ki.
- Nem is... szóval, mit jelent a maga számára, hogy
a főszereplő a regény utolsó oldalán
öngyilkos lesz?
- Azt jelenti, hogy eldobja magától az életét,
sem többet, sem kevesebbet. Puff! És lebontja az agyáról
a burkolatot.
- Nem bánik kissé kegyetlenül a szereplőivel?
- Maga mondta, az én szereplőim - vágok vissza,
élesen megnyomva a birtokos szószerkezetet.
- Nem ad nekik túl nagy szabadságot...
- Nem értek egyet, a szereplőm öngyilkos lesz, márpedig
az öngyilkosságot önként szokás elkövetni,
szabadon megválasztható a halál időpontja.
- De a szereplők sorsát a szerző szabja meg.
- Csakhogy itt nem erről van szó. Megmondom magának
az igazat. Nino megszédült, és nem bírta elviselni,
hogy otthagyom az utolsó oldal meredek partján, neki ez túl
sok volt.
- Akkor is mutathatott volna neki valami kiutat.
- Hallgasson ide, ha annyira fáj magának, miért
nem vádol gyilkossággal? Vagy talán erre is gondol?
Nem érzi, hogy egy kicsit túllép a hatáskörén?
Ahhoz mit szól, ha a következő kiadásba beleteszek
majd egy szereplőt, olyan lesz, mint maga, és épp
akkor jelenik meg, amikor Nino el akarja követni az öngyilkosságot,
és akkor áll neki faggatózni? Megmondom, mi történne.
Mielőtt golyót eresztene a fejébe, Nino úgy
seggbe rúgná, hogy csak úgy repülne lefelé
a meredek partfalon. Vagy talán mégsem; miután elintézte
ezt az okvetetlenkedő alakot, olyan jól érezné
magát, hogy másképp látná a dolgokat,
és megszabadulna a fojtó szorongástól, ami
nem hagyja élni.
Az utcán még mindig rekkenő a hőség.
Muszáj lesz újabb sört innom.
Miért nem ismétlődhetnek a végtelenségig
a gyermekkori nyarak, miért nem lehet folyékony-zöldes
filmszalagon tárolni őket. Akkor nézegethetnénk
őket, amikor akarjuk. Újra meg újra, amíg el
nem veszek bennük. Hogy soha többé ne kelljen visszatérnem,
ott élnék bedobozolva, védetten. Meleg hóval
teli buborékban, örökkévaló mosollyal figyelnék
minden mást, sírnék egyfolytában, egyszerre
lennék élő és halott, örökkévaló
létező.
Úgy szeretnék ragyogni, mint a csillag, melyet mindenki
lenyűgözve bámul, ahogy elhalványodik, és
mosolyogva a végtelen felé emelkedik. Hogy úgy szeressenek
és imádjanak, mint egy újszülött csecsemőt.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu