Amikor Jan Kott 1982-ben írt egy esszét "A méregről"
címmel, Adam Wazyk emlékének ajánlotta, és
hozzátette,
"A kígyómarás megbénítja a gondolkodást.
Egy bűvös körben, képzelt világban él,
elhiszi a hazugságokat, nem képes különbséget
tenni illúzió és valóság között."
Azzal folytatta, hogy az intellektuelek viszonya a kommunizmushoz a mozgalomhoz
való csatlakozással kezdődött és csalódott,
kiábrándult elhagyásával végződött,
és hogy "talán a kiábrándulás pillanata
a legfontosabb".
Jan Kottot igazolják saját írásai,
ha megnézzük szövegeinek egymást követő
változatait, ahogy először folyóiratokban majd
kötetben megjelentek, aztán ezeknek a könyveknek későbbi
kiadásaiban. Kott változtatott ezeken az írásokon,
új értelmet és jelentést vitt bele, megmásította
a dátumokat, összekeverte a neveket, kitalált idézeteket.
Arra az eredményre lehet tehát jutni, hogy Kott nem az igazat
mondta. De, ahogy Czeslaw Milosz kérdezte a rabul ejtett értelem
elemzése során, vajon a "hegeli méregre" vonatkozó
gondolatokban rejlik-e az igazság? Bizonyára leírja
azt az utat, amelyet Tadeusz Kronski, a hegeliánus filozófus,
a varsói eszmetörténeti iskola feje járt be,
valamint Kolakowski, Baczko és Beylin. Wazyk azonban nem említette
Hegelt, ő "a holdkórosok menedékéről"
beszélt.
Néha arra gondolok, hogy azokat is meg lehet érteni,
akik Kott fejét követelik. Kétségtelen, hogy
kommunista volt, mégpedig az intelligens fajtából.
Rendkívül jól írt, segített formálni
a közvéleményt. Képes volt meggyőzni az
olvasóit, miközben sebet ejtett az ellenfelein. Ez elég
is botcsinálta tisztogatóinknak és kommunistátlanítóinknak.
De valóban a hegeli mérget tette volna meg élete legfőbb
komponenséül? A könyveiből nem derül ki, hogy
olvasta-e Hegelt egyáltalán.
Ha tekintetbe vesszük a harmincas évek Lengyelországának
egyre nyomasztóbb légkörét Hitlerrel az egyik
oldalon, Sztálinnal a másikon, a Sanacja-ezredeseknek nemzeti
demokraták által ostromlott groteszk és brutális
rezsimjét, a zsidókkal szembeni diszkriminációt
az egyetemeken, a szélsőjobboldali nemzeti radikális
tábor gumibotos verőlegényeit, lehet-e azon csodálkozni,
ha egy asszimilált lengyel zsidó családból
való fiatal értelmiségi a baloldalt találja
vonzónak? Akkoriban, amikor Nietzsche és Marx jóslata
beteljesedett, és úgy látszott, hogy meghalt az Isten,
amikor a forradalom kopogtatott a kapun, meglepő-e, hogy a fiatalok
megoldást kerestek?
"Demoliberalizmus" - ezt a megvető nevet adták
a parlamenti rendszernek, az emberi jogok tiszteletét defenzívnek
tartották, a polgári demokrácia és morál
normáit könyörtelenül nevetségessé
tették a politikai gyűléseken és az irodalmi
kabarékban. A totalitárius ideológiák diadalmaskodtak.
A fiatalabb nemzedéket lenyűgözte Hitler és Mussolini
vagy Sztálin és a kommunizmus. Ez azt jelenti, hogy Jan Kott
kommunista lett volna? Nem hiszem.
Neofita volt. Azt írta, hogy akkor tette magáévá
egy neofita helyzetét és jellemvonásait, amikor kikeresztelkedett.
De a 30-as években a kikeresztelkedés már nem
volt elég. A nemzeti demokrata sajtó "mély-lengyeljei"
szerették ellenőrizni az emberek születési bizonyítványait,
és ellenőrizték Jan Kottét is. De ő
a maga felforgató és nyughatatlan módján megváltást
keresett egy olyan világban, amely magán viselte a fenyegető
katasztrófa mindent átható előérzetének
bélyegét. Baloldali eszmékkel teli előadásokat
tartott az egyetem polonista körében, lelkesedett a spanyol
polgárháborúért, André Malraux regényeit
olvasta, majd elvonult egy dél-francia dominikánus kolostorba,
ahol a katolikus hit rejtelmein elmélkedett Jacques Maritaint és
más tomistákat tanulmányozva. A szürrealista
költészetben és André Breton kiáltványaiban
keresett lelki tápot. Mi volt az, amit keresett?
Többször is leír egy részeg éjszakai
mulatságot kijárási tilalom után a nácik
által megszállt Varsóban. Kott belép egy szobába,
ahol két embert lát térden állva pofákat
vágni egymásra, az egyik Jerzy Andrzejewski a másik
Czeslaw Milosz. A legrémesebb pofákat vágták
egymásnak. Mint Syfon és Mietus Gombrowicz Ferdydurke-jában.
A padlóhoz ütötték a fejüket, aztán
egy, kettő, háromra felemelték és pofákat
vágtak. Privát és nyilvános arcot,
ártatlan és obszcén arcot, katonai és civil
arcot, szűzies és pederaszta arcot, és nagy történelmi
arcokat - mint
Beck, Hitler, Sztálin. Archetipikus atyai és királyi
képet vágtak. Lehet, hogy Czeslaw utolsó arca a Mindenható
Istené volt, ami után Jerzy elnyúlt a padlón.
Ki vagy mi előtt hajlongtak? A háború előtti
évek vagy az előtt, ami még előttük állt?
Kottnak imponált, hogy Milosz megtalálta azt az arcot, amelyet ő (hiába) keresett a tomistáknál és a szürrealistáknál, a világi humanizmusban és a marxizmusban, egy olyan arcot, amely szembe tud nézni a nihilizmus és a kegyetlenség világával, a gyűlések és a tömeges kivégzések világával.
Jerzy Stempowskit és Stefan Zolkiewskit tekintette mesterének,
de Boy és Slonimski nyomdokaiba lépett.
Tőlük örökölte briliáns zsurnalista
stílusát, színházi kritikáinak gyilkos
szellemességét,
a társalgás kifinomultságát és könnyedségét,
megfigyeléseinek látszólagos felületességét.
Ez a felületesség egyfajta maszk volt, stiláris
stratégia. Kott írásainak mindig több szintje
volt: írt a hatóságoknak, az olvasóinak és
a barátainak. Írt saját magának is, és
ezen a szinten foglalkozott azzal, ami a leglényegesebb, a legszemélyesebb
volt, amit gondosan elrejtett nemcsak Hitlertől és Sztálintól,
hanem önmagától is tartva.
***"Bizonyos élettörténetek nemcsak az irodalomtörténetre
tartoznak"
Jan Kott szeretett volna írni egy nagy regényt, amely
számba veszi az emberi sors borzalmas rémségeit a
huszadik századi társadalmi körülmények
között. De az ember sorsa nem szociológiai konstrukció:
se Balzac Rastignac-ja, se Stendhal Julien Sorelje nem volt saját
korának tipikus hőse. Kritikusként Kott a tipikusat
várta el, de lenyűgözte az, ami egyedi és uniformizálhatatlan
volt az emberi lényekben. Egyszer azt írta: "Bizonyos élettörténetek
nemcsak az irodalomtörténetre tartoznak, hanem magára
az irodalomra... Összefonódnak az egzisztenciális tapasztalattal,
és megmutatják azt a határt, ahol az irodalom véget
ér, és a csend zónája kezdődik." Aztán
hozzátette: "Vannak olyan évek és olyan helyek, ahol
és amikor a történelem kivételes világossággal
mutatja meg szörnyűségét és romboló
erejét. Ezek kiválasztott országok, ugyanolyan értelemben,
ahogy a Biblia beszél a zsidókról mint kiválasztott
népről.
Ezeken a helyeken és ezekben az időkben 'elszabadul'
a történelem. Úgy látszik, hogy a történelem
közvetlenül elhatalmasodik az egyének sorsán."
Kott könyvei egy huszadik századi Emberi színjáték
sorozatának köteteit teszik ki.
Élettörténetének struktúrája
az elbeszélő-hős belső monológjának
időbeli átírása. A hős különböző
alakokban jelenik meg. Reményteli. író, akit lenyűgöz
a tomizmus és a szürrealizmus. Maritaint és Bretont
olvassa, felfedezi Maritain regényeit. Szemtanúja lesz Lemberg
szovjet és Varsó német megszállásának.
Bujkáló zsidó, aki csodával határos
módon megmenekül a haláltól. Tagja a földalatti
kommunista pártnak, a partizánokkal harcol. Ezt követően
militáns kommunista és a Kuznica elszánt cikkírója,
aki leszámolást követel és forradalmi átalakulást,
Voltaire tanítványa párttagkönyvvel a zsebében,
javíthatatlan szoknyavadász, a korszak hazudozó tanúja,
aki készségesen ismételgeti a hivatalos propaganda
mesterkélt frázisait. Hősünk kritikussá
és lázadóvá válik, az irodalmi szalonok
és színházi premierek sztárjává,
fő attrakciójává, harapósan gúnyos
vitatkozóvá, akinek műveit megtűrik, majd betiltják.
Végül emigráns lesz belőle. Mindez napról
napra föl van jegyezve - ez a mese vetekszik a Wilhelm Meister vándoréveivel,
éppúgy, mint A század gyermekének vallomásaival.
Kott írásai nélkül nehezebb volna megérteni
ennek a korszaknak a keserű mellékízét, lelkesedését
és borzalmait, reményeit és a félelmeit.
De ne felejtsük el, hogy mindez irodalmi fikció, nincs
értelme kontrollálni az idézeteket, dátumokat
vagy neveket,
precizitást várni el a részletekben vagy kijavítani
a ténybeli tévedéseket. Kott "emberi színjátéka"
az ő képzeletének alkotása.
Kott szerényebben írt önmagáról és
a Kuznica-beli munkatársairól. 1945 márciusában
azt proklamálta ebben az agresszív marxista hetilapban, hogy
a történelem közüggyé vált. A történelem
a szemünk előtt zajlik. Az események hierarchiája
láthatóvá vált. A Harmadik Független Köztársaság
nagy témáinak most kifejezést kell találniuk
az irodalomban. Lodztól Krakkóig figyelemmel kell kísérnünk
és közvetítenünk olvasóinknak a harcot,
amely a vidéken és a fronton, Varsóban folyik. Meg
kell ragadnunk a történelem fő áramát.
A fősodorban lenni, ez volt
Julien Sorel álma. Az olyan emberek álma, akik bizonytalannak
érezték a helyzetüket, amikor a régi rezsim hanyatlásnak
indult, és Napóleon meg más outsiderek látványos
karriereket csináltak. Ezeknek az embereknek az élettörténetei
- bár mindegyik más volt - tették lehetővé
a kor szokásainak vizsgálatát. Moráljuk megfelelt
a gyökeres felfordulások korának.
Olyan emberek, akiket addig kiszorítottak, üldöztek, mint egy bűnözőt, hajszoltak, mint egy vadat, most hirtelen a Parnasszuson kötöttek ki. És bosszút álltak a mellőzöttség és megaláztatás éveiért. Daniel Defoe imáját mondták el újra: "Az Úr óvjon meg az éhezéstől, hogy ne kelljen lopnom." Julien Sorel álmát álmodták, aki tudta, hogy "tudni kell viselni a korszak uniformisát" és hogy "csak az erősek és a dörzsöltek győznek". Kott "emberi színjátékának" hőse azonban nem "valami átlagos karrierista és kisstílű gazember". Mint Voltaire, hadat akart viselni a "tudatlanság, fanatizmus és obskurantizmus" ellen, harcolni a rabszolgaság és inkvizíció ellen, a szifilisz és az adószedők uzsorája ellen, a jezsuiták paraguayi katonai diktatúrája és a német hercegségek abszolutista uralkodói ellen. Mint Diderot-t, izgatta a politika, még akkor is, amikor az irodalomról vagy az erotikáról írt. "Nem félt attól, hogy elfogult legyen, mert jó okok voltak az elfogultságra." De "kivételes sármja" mélységes öniróniájában rejlett. 1945 júliusában már szívesen idézgette d'Alembert forradalom előtti megjegyzését: "Beszéljünk az elefántról, mert ez az egyetlen nagyság, amelyről nyugodtan beszélhetünk." És hozzáfűzött egy Montesquieu-idézetet: "A zsarnokság olyan rettenetes, hogy még akik gyakorolják, azok is ellenzik". Ezek után visszatért az ellenállás fegyveres "banditáinak", Anders tábornoknak, a katolikus egyháznak és a Tygodnik Powszechny-nek a leleplezéséhez, Milosz a fenyegető katasztrófára vonatkozó nézeteihez és a becsület fogalmához Conrad regényeiben.
A "Klasszikusok iskolája" 1949-ben meghirdette az irodalmi realizmus
beköszöntét egy "szocializmust építő
országban" A közelgő ítéletnek ebben a
kiáltványában Defoe, Swift, és a francia szocialisták
ragyogó elemzései mellett a következő Diderot-idézetet
találjuk: "Az erőszakkal szerzett hatalom csupán bitorlott;
csak addig tart, amíg az, aki a parancsokat adja, erősebb
marad azoknál, akik kapják. Ezért aztán, amint
az utóbbi lesz az erősebb és veti ki a jármot,
ezt éppolyan törvényesen és igazságosan
teszi majd, mint ahogy vele tették." Ez helyes megállapítás
volt, de csak amolyan kiszólás. A fő gondolat "a burzsoá
összetartás egész aljas csalásának" elutasítására
irányult.
És az elbeszélő hős folytatta Zeromski
és Wyspianski, Sienkiewicz és Conrad elutasítását.
Érvei sokszor voltak fenyegető hangúak. Ez olyan kor
volt végül is, amikor "tönkre lehetett tenni valakit egyetlen
tréfával, megölni
egyetlen feljelentéssel". Sokszor volt nagy színész
egy rettenetes színjátékban. Úgy viselkedett,
mintha egy olyan korban élt volna, amikor "Alarik elérte
Rómát, amikor az intelligencia kulturális értékei
romokban hevertek."
Ő volt a régi korszak sírásója és
az új hírnöke. Olyan mondásokkal igyekezett elvenni
az új éra szörnyűségeinek az élét,
mint: "Nem lehet úgy omlettet készíteni, ha nem törjük
fel a tojást", vagy "Nem lehet forradalmat csinálni tiszta
kézzel". Egyik barátja ezt egyszerűen így kommentálta:
"Janek hadovál késő estig ." Honnan jött ez a
hadoválás?
1956-ban Kott ezt írta: "A megszállásból
tanultam a legtöbbet. Az egyetlen dolog, ami megmentett attól,
hogy megadjam magam az iszonyatnak... ami segített ellenszegülni
a rémálomnak, az a hit volt, hogy a történelemben
érvényesül az igazság, hogy a fasizmust megdöntik,
hogy a Vörös Hadsereg fogja megdönteni a fasizmust... Amikor
beálltam a Néphadseregbe, elmúlt a félelmem."
Ez volt a magyarázat Voltaire, Hegel és Marx szellemében,
a történelmi ésszerűség magasztalása.
A geográfia ésszerűségének a magasztalása
is volt ez - a Honi Hadsereg
emberei azt hitték, hogy "a felszabadulás a Szövetségesektől
jön majd... Nekem úgy tűnt, hogy ez merő képzelődés,
amiben az emberek hinni akartak." Kott azonban tudta, hogy "a felszabadulás
csak a másik irányból jöhetett". Másfelől
a megszállásnak köszönhette az abszurd, az emberi
sors tökéletes ésszerűtlen volta iránti
kifinomult érzéket, a Gombrowicz-szerű küzdelmet,
hogy pofákat vágjon a világra. Egyidejűleg élt
mindkét világban - az ész és az abszurditás
világában. Mikor volt őszinte? Talán mindvégig.
Kott nem akart meghalni - ezért utasította el Conradot,
az ő becsület- és morál-érzékét,
arra vonatkozó felfogását, hogyan legyen az ember
hű önmagához. Azt írta, hogy "ez az ostobák
hősiessége. A szamár heroizmusa, aki áthúzza
a szekeret az aláaknázott hídon." És hozzátette:
"Conrad felfogása arról, hogyan legyen az ember hű
önmagához, rabszolga-morál, a rabszolga az, aki engedelmeskedik
a gazdájának, akit megvet, és csak a saját
belső egyenessége érdekli." Egy hajó kapitányának
lojalitása szimplán "a világ nagy hajótulajdonosainak
való vak engedelmeskedés".
Őszinte volt, amikor ezt írta. És ilyen fajta
szavakra volt szüksége a kommunista hatalomnak, hogy lerombolja
és beszennyezze a Honi Hadsereg ellenállás-, becsület-
és lojalitás-mítoszát. Ezek a szavak aztán
beíródtak a korszaknak a "Honi Hadsereg ellenforradalmáról"
szóló nagy hazugságába. Tudta-e vajon, hogy
hazudik?
A mi elbeszélő-hősünk "nem csaló. Nem hazudik szándékosan, elfelejti, hogy hazudik, és majdnem kész elhinni minden egyes szavát. Remek hangulatban van, jól alakulnak a dolgai, az emberek figyelnek rá, ezért aztán a nyelve megered, és ő még folyékonyabban beszél, csak beszél. Feltárja a lelkét, azt mondja, amit a szíve diktál, és a legőszintébben hazudva megmutatkozik igazi valójában..." Így írt Gogol, és Kott idézte őt. Nem Hegel mérgezte őt meg, hanem Gogol.
Az emberek vallásos hittel és reménnyel próbáltak
ellenállni a totalitarizmus kihívásának, a
becsület és lojalitás
Conrad-féle elvei segítségével, és
a nevetés, az abszurd segítségével, Witkacy
groteszk-tragikus víziója, Gombrowicz fintora segítségével.
A borzalmakat minden komolyság tökéletes hiányával
is lehetett fogadni, felöltve Harlequin maszkját, adva a bolondot.
Csak Harlequin képes, ahogy Kott később írta,
egyesíteni "humort és naivitást, furfangot és
őrültséget". Vajon "rabul ejtett értelem" volt-e
ez, a "hegeli méreggel" fertőzött ész esete?
Egyáltalán nem.
Tévútra került ész volt ez, az alkalmazkodás
útját kereső. Valamilyen "pofa" kellett hozzá,
egy arckifejezés, amely lehetővé teszi a túlélést.
Diderot maszkja és Harlequin bája, nevetés a
becsület helyett, a felvilágosodás erényei
a lovagkor erényei helyett.
Még egy álom tehát, hogy saját korának
udvari bolondja legyen.
A bolond, Kolakowski klasszikus meghatározása szerint
olyan valaki, aki elit társadalmi körökben mozog, de ő
maga nem tartozik oda. Pimaszul beszél, és megkérdőjelez
mindent, amit biztosra vesznek. A bolondnak az eliten kívülről
kell jönnie, a partvonalon kívülről kell néznie,
hogy megállapíthassa nyilvánvalóságának
nem nyilvánvaló, szükségszerűségének
nem szükségszerű voltát; ugyanakkor, elit körökben
forogva, ismeri azok félve tisztelt vezetőjét, és
módjában áll szemtelen hangon beszélni vele.
Bolond tehát vagy a szalonok botrányhőse? Sorel
vagy Hlesztakov? Harlequin vagy Diderot? A felvilágosodás
embere, Voltaire követője, valaki, aki kigúnyolja az
őt körülvevő világot?
Kott mestere volt a gúnyolódásnak. Sokszor volt kegyetlen a Tygodnik Powszechny cikkíróihoz, akiket gyakorlatilag elhallgattattak a cenzorok a 40-es években: "Független újság?" - csúfolódott. "Kitől független? Sapiecha érsektől és az egyházi hierarchiától?" Azt írta Antoni Golubiewről: "A középkorhoz való visszatérésről beszélni csupán egy sokkal kevésbé régi és csúfosabb korhoz való visszatérési kísérletnek a jobb színben való feltüntetése." Nem minden hátsó gondolat nélkül dicsérte Stefan Kisielewski Összeesküvés című könyvét: "pontos megfigyelések, teljesen szekuláris szellemi légkör, elszántság a kellemetlen témákkal való szembenézésre, egészséges cinizmus - ezek jellemzik Kisielewski intellektuális és művészi hajlamait, és meg kell mondanom, hogy osztozom az ezek iránti előszeretetében."
Nem kímélte Kuznica-beli munkatársait sem: "Az ember élvezettel olvassa Dygat könyvét, de nehéz szívvel teszi le. Az ember nehéz szívvel olvassa Brandys könyvét, de annál nagyobb élvezettel, rendkívüli élvezettel teszi le."
Egy a Szovjetunióról szóló beszámolóban
(1947 februárjában), amely tele van az első munkás-paraszt-állam
iránti csodálattal, Kott elmond egy történetet
néhány amerikai újságíróról,
akik ellátogattak egy moszkvai iskolába.
Bementek egy számtanórára, és megkérdezték
a diákoktól: "Ha megveszel egy pár cipőt egy
áruházban 200 rubelért, és eladod 350-ért,
mennyit kapsz?" A gyerekek elkezdenek számolni, aztán az
egyikük fölteszi a kezét: "Két évet feketézésért."
Vajon Kott csak adta a bolondot?
Ewa Fischernek Nazim Hikmet meséiből készített
fordításairól egy recenzióban ezt írta:
"A fordítás száraz, mint a homok, egyenetlen, mint
a teve púpja, borzas, mint a birs, és olyan szegényes,
mint egy isztambuli vízhordó".
Ezt mesélte a szerelmi életről a sztálini
időkben: A múlt héten egy barátom panaszkodott,
hogy a barátnőjével, akivel évek óta
együtt vannak, csak kétszer egy héten tudnak találkozni:
kedden és csütörtökön. "És szerdán?"
- kérdeztem. "A szerda kiesik, mert akkor van náluk az ifjúsági
szervezet gyűlése." "Jó, és a péntek,
szombat, vasárnap?"
"Pénteken - mondja a barátom - gyónni megy, szombaton
vezekel a bűneiért, vasárnap pedig áldozni megy."
"Még mindig ott van neked a hétfő." "Szó
sincs róla. Nincs ott nekem a hétfő. Hétfőnként
megváltja a világot."
Slonimski Magány című darabjáról (1956
júliusában) Kott így írt: "Ez nem egy olyan
szerző bemutatkozása, akinek van mondanivalója. Éppen
ellenkezőleg. Ez olyan valakinek a darabja, akinek nincs semmi mondanivalója,
és skrupulusai sincsenek." És hozzátette: "Életemben
először fütyültem egy előadáson. Ha
egy darab megbukik, nem kell fütyülni. De ha egy darab egyenesen
ízléstelen, akkor fütyülni kell. Tessék
fütyülni!" És fütyült.
Egy feldühödött ezredes, Stanislaw Nadzin azt írta
egy éles hangú levélben, hogy Kott "huligán
viselkedésre bujtogatta a közönséget a színházban".
Kott azt felelte: "Sajnálom, hogy fütyülni kezdtem a Magány
előadásán. Hét évvel korábban
kellett volna elkezdenem fütyülni."
A sztálinista ortodoxia korának vége lett, és
valamikor az 1954-es év vége felé megindult az olvadás.
A forradalom első évei tisztaságának eszményítésével
kezdődött, az 1944-es év, a korszak politikai konfliktusai
és az akkoriban az emberekben táplált hit és
remény, "a lelkesedés és a felgyülemlett keserűség,
óvatosság és merészség" idealizálásával.
Jozef Kusmierek egyik darabja kapcsán (1954 novemberében)
Kott ezt írta: "A forradalmárok akkor még nem merültek
el a papírmunkában, gyűlésezésben és
adminisztrációban". Majakovszkij darabjáról,
a Gőzfürdőről írva (1954 decemberében)
megjegyezte "Majakovszkij Dupno főigazgatót arra használja,
hogy bemutassa a kispolgári ostobaságot, amit utál."
Kott tehát úgy látja, hogy a forradalmárok
tisztaságát beszennyezték a bürokraták
kispolgári szokásai.
Még egy arcát mutatja a világnak, a lázadó
"pattanásos nemzedék" tagjának arcát, amely
fiatalabb a Kuznica nemzedékénél. 1948 és
1951 között támadták a Kuznica íróit
polgári irodalmi ízlésük miatt, és a forradalom
"felgyorsítását" követelték a kultúrában.
A fiatalabb nemzedék fanatikusabb és kérlelhetetlenebb
volt.
"'Intellektuelleknek' tartottak minket - írja Kott 1955-ben
- minden megvetésüket beleadva ebbe a szóba... Mi a
magunk részéről személyes életük
legmélyebb szintjéig a fasizmustól megfertőzöttnek
tartottuk őket."
De Kott és a többiek a Kuznicánál aligha
voltak "az ellenség ügynökei", akiket "le kellett leplezni",
ők maguk is értettek ahhoz, hogyan kell támadni az
"ellenséget". Évekkel később Kott megállapította:
"Nem vettük észre, milyen gyors volt az őrségváltás
a zsdanovizmus felé tartva, hogy az új gárda milyen
gyorsan magához ragadta a pálcát, vagy inkább
a botot." Ez az attitűd egyfelől tükrözte a félelmet
a történelemtől, a fiatalabb nemzedéktől
és a szocialista-realista esztétikától, másfelől
az igyekezetet, hogy lépést tartson a korral, amely állandóan
váltogatta a bőrét. Kott utóbb ezt írta:
"Az ablakon át hallani lehetett egy orrszarvú hangját.
Soha azelőtt nem hallott senki orrszarvút a városban.
Aztán már kimondottan látni lehetett az orrszarvút
az ablakból. Kezdett ott trappolni az utcákon. Egy fogorvos
kinyitotta rendelőjének ajtaját, és úgy
bőgött, mint egy orrszarvú. Egy nőiruha-üzlet
tulajdonosának szarv nőtt a homlokára. Orrszarvúkat
lehetett hallani mindenfelé. Az orrszarvú fertőző
volt." A jelenet Ionesco darabjából illusztrációul
szolgált. Wazyk azt mondta, holdkórosok menedékhelye
volt ez. Szégyenkezést jelentett ez, öncsalást,
talpnyalást, tébolyt? Kétségtelenül mindenkinél
valami mást. Kottnál azt jelentette, hogy megint más
pofát vágott - rinocérosz-pofát.
*** Hamlet a XX. pártkongresszus után
Az olvadás új arcokat hozott: a Kuznica leleplezője,
akit leleplezett az ifjabb nemzedék, megint leleplezővé
vált - ezúttal a sztálinizmus leleplezőjévé.
Ismét lerántotta a maszkot a hipokritákról:
támadta a szocialista realista politikát és esztétikát;
védelmébe vette a dzsesszt és Marek Hlasko elbeszéléseit.
1955-ben, a Groteska kapcsán megjegyezte:
"Ijesztő maszkokat visel a rémes öregasszony, aki
hisz a csodákban, a gyerekek, akiket becsap az öregasszony,
és Serafynski, akit az ostobasága csap be. Ijesztő
maszkokat viselnek a hivatásos csalók és a csodaszakértők.
A hatalmas, misztikus, kispolgári humbug is rémisztő
maszkot visel. Ciemnogrod maszkot visel."
Ezzel Ciemnogrod új értelmezést kap: valamikor
a nemzeti hagyomány régi lengyel, soviniszta, klerikális
ágára utalt, aminek a felvilágosult kommunizmus akart
az ellenpólusa lenni. Most egy olyanfajta gondolkodásmódot
kezdett jelenteni, amely magán a kommunizmuson belül fordul
elő.
Ezután jött Mickiewicz Ősök-jének a bemutatója.
"A premier estéjén - írta Kott (1955 novemberében)
- a zsöllyékben és a páholyokban könnyeztek
az emberek. A díszletezők sírtak, a ruhatárosok
zsebkendőjükkel törülgették a szemüket.
Az Ősök premier estéje mámoros volt. Sok hosszú
éjszakába nyúló vita vette itt kezdetét.
... Nagyobb hatású volt, mint az évtized minden kortárs
darabja együttvéve. A történelmünkről
szólt és a jelenkorról. Egész Lengyelország
egy hatalmas színpad, és a színészek rajta
a fiatal emberek, tisztiiskolások és írók,
hazafiak és árulók. Novoszilcov és gengsztereinek
meg kémjeinek bandája és Beztuzsev az odatartott kezével.
Meg kell mondanunk olyan világosan, ahogy csak lehet. A kommunista
eget ostromoljuk, és Mickiewicz velünk van igyekezetünkben.
"Őseink" a forradalom oldalán vannak, és azoknak az
oldalán, akik igazságot követelnek."
Figyeljük meg, hogyan használja Kott a "mi" szócskát.
"Mi" vagyunk Mickiewicz hagyományának örökösei,
akik a kommunista eget ostromoljuk. És "ők" kicsodák?
"Ők" Ciemnogrod lakói, a régóta ott lakók
és az újonnan érkezettek. Kott cikkének címe
egy idézet volt: "Miért nem akarnak írni erről,
uraim?" A kérdés címzettjei azok az írók,
akik nem voltak hajlandók elismerni a lengyel igazságokat,
voltak tehát "ők".
És "ők" voltak persze a hatalmon levők is. 1956
októberében, a Nagy Fordulat pillanatában Kott megint
felidézte Dejmek Gőzfürdő-rendezését:
Dejmek Pobjedonoszikovot és a hozzá hasonlókat egy
nagy tribünön helyezte el... Egy olyan tribünön,
amilyenről a május elsejei felvonulást szokták
nézni... Mind ott ültek az első sorban és tapsoltak.
Éppen ebben az időben kezdtek a párttagok úgy
hivatkozni a vezetőkre, hogy "ők". Csak a múlt
hét óta kezdtünk többes szám első
személyben beszélni.
Egy héttel azelőtt lett Gomulka a Lengyel Egyesült
Munkáspárt Központi Bizottságának első
titkára. Ő testesítette meg az egész nemzet
reményeit, az "elvtársakat" is beleértve. A megelőző
tíz évben a "nemzet" úgy emlegette az "elvtársakat",
hogy "ők".
1956 októberében Kott emberek tízezrei előtt
beszélt a varsói műszaki egyetemen tartott hatalmas
gyűlésen.
Évekkel később így emlékezett erre:
"Amikor diftériás voltam, éppen a varsói felkelés
után, három nap múltán kiköptem valami
szövetet, ami úgy nézett ki, mint egy hüllő
bőre. Ezen a gyűlésen az volt az érzésem,
hogy végre kiköptem mindent, ami akkor benn maradt ebből
a nyálkás anyagból."
Elkezdett volna szabadon beszélni? És milyen fajta arcot
vett fel a világgal való küzdelméhez? Megint
csak Voltaire követője, de most másféle voltaire-iánus,
jobban illik az új időkhöz. Poszt-sztálinista
voltaire-iánus egy új
Shakespeare-olvasattal szemtől szemben. Hamlet a XX. kongresszus
után - így emlegette Kott a saját 1956-os gondolkodásmódját.
Arról írt, hogyan kaptak a szavak és mondatok új
jelentést: "Dánia börtön", "az akasztófák
jobban meg vannak építve, mint a templom"* Megjegyezte, hogy
a színpadon leggyakrabban hallható szó az, hogy "megfigyelni".
"Itt mindenkit megfigyelnek - írta -, és állandóan
meg vannak figyelve." Polonius,
a király egyik minisztere egy inast meneszt a fia után,
egészen Franciaországig. Minden függöny mögött
rejtőzik valaki. Ophelia is felügyelet alatt áll, elfogják
a leveleit. "Ez az éberség mindent kikezd a helsingőri
várban:
házasságot, szerelmet és barátságot.
Milyen szörnyű tapasztalatokban lehetett része Shakespeare-nek
Essex összeesküvése és kivégzése
idején, ha ilyen jól meg tudta érteni a "Nagy Gépezet"
működését. Minden egyén "egyszerre része
és áldozata a Gépezetnek, mert a politika itt minden
érzésre rányomja bélyegét, és
nincs előle menekvés."
És Hamlet? Ő őrültséget tettet, "hidegvérrel
felölti az őrültség látszatát, hogy
végrehajtson egy államcsínyt. Hamlet a politika miatt
őrült, amely minden érzést tagad, így
maga a téboly."
Hamlet "éppolyan lázadó, mint a Po Prostu című
újság fiataljai. Van egy lángoló szenvedélye.
A cselekvés élteti, nem a reflexió. Dühös.
Élvezi a saját felindultságát. De visszanyerte
cselekvőkészségét. Ez a XX. kongresszus utáni
Hamlet."
Így zengte a voltaire-iánus szkeptikus "a dühös
fiatalok" dicséretét. Az 56 októberi "dühös
fiatalok" annak a fiatalabb nemzedéknek voltak a tagjai, akik néhány
évvel korábban elítélték a Kuznica íróinak
polgári tendenciáit
a kommunista elvek iránti odaadásból.
Kívülről nézve ezek a fanatikus forradalmárok
épp olyanok voltak, mint "azok", és látszólag
nem volt bennük semmi Hamlethez hasonló. A korszak egyik tanúja,
a kommunista rendszerrel szemben álló fiatal nő azt
írta róluk: azon voltak, hogy lerombolják az emberi
kapcsolatok minden formáját: az iskolákban, az egyetemeken,
a munkahelyeken. A legtöbbjük agresszív volt és
kíméletlen, "feljelentők voltak és bírák".
Az iskolákban és az egyetemeken "figyelték az előadók
minden mondatát", leleplezték az "elhajlásaikat",
és kampányokat szerveztek ellenük. A forradalmi éberség
légkörében érezték magukat a legjobban.
Amikor a diktatúra stabilizálódott, úgy érezték,
félretolták őket, mert már nem a diákoknak
kellett szemmel tartaniuk a tanárokat, hanem a tanároknak
a diákokat. Ez volt a sok frusztráltság oka.
Kott egy modern Voltaire-t látott George Bernard Shaw-ban. Shaw
Szent Johannájáról szóló egyik esszéjében
Kott megállapítja: "Shaw sok keserű igazságot
mondott el a hazájáról. Ironikus volt, gúnyos
és csúfolódó. Szkeptikus volt, az észt
védelmezte, és harcolt mindenfajta mítoszok ellen.
Független ítélete és kritikusi adottságai
tették tekintéllyé az intellektuális baloldal
körében." Ez a baloldali szindróma és kritikai
racionalizmus teremtett új elhivatottságot Kott számára.
Azelőtt hajlamos volt arra, hogy Voltaire-hez hasonlóan gúnyt
űzzön Jeanne d'Arc heroizmusából, kicsúfolja
tudatlanságát és fanatizmusát, a démonokat
és szellemeket, amelyek ezt a "harcias együgyűséget"
sarkallták. Most Shaw-hoz hasonlóan hajlott arra, hogy védelmébe
vegye a nagyszerűségét a racionális analízis
és a józan ész nyelvén, hogy megvédje
őt az olyasfajta szűk látókörű racionalizmussal
szemben, amelynek Flaubert Monsieur Homais-ja a megtestesülése,
" a haladás lelkes híve és a racionalista ostobaság
klasszikus típusa. Mint isten személyes ellensége
vakon hitt a feltalált gyógyszerek erejében, a parlamentarizmusban
és a sajtóban." Istenhitét a haladásba vetett
hittel cserélte fel.
"Én személy szerint nem hiszek Istenben - írta
Kott -, de azt is tudom, hogy nem hinni istenben nem elég ahhoz,
hogy megértsük a történelmet." Ez bizonyára
igaz, de hozzá kell tenni, hogy Monsieur Homais-nak a vallással
és az egyházzal szembeni kirohanásai ártalmatlan
ostobaságok voltak Kott újságírói kirohanásaihoz
képest Turowicz, Golubiew és a Tygodnik Powszechny ellen.
A mi elbeszélő-hősünk nem szerette az egyházat
általában és a paraszti katolicizmust különösen,
mely számára a fanatikus tudatlanság hátvédserege
volt. Jeanne d'Arc tehát "először eszköze, majd
az áldozata volt a klerikalizmusnak és a babonának.
Ő volt a falu bolondja, akit az udvar arra használt, hogy
manipulálja a tudatlan feudális urakat". Nem muszáj
elismerni Jeanne d'Arc erényeit - intelligenciáját,
bátorságát és nagyságát.
Ám Kott - mint Shaw - az új népi patriotizmus
és az ébredő nemzeti öntudat megtestesítőjét
is látja benne. És a heroizmusét. Valamennyi "derék
és érzékeny ember közül Johanna az egyetlen,
aki nem volt megalkuvó - írta Kott. - Csak benne volt meg
a jellem ereje és bátorsága, csak ő tart ki
mindvégig. Érzékeny és emberi, fél
a haláltól és a szenvedéstől, mégis
hű marad önmagához. Nem törik meg a kihallgatás
alatt. Máglyára küldi az állam és az egyház
apparátusa."
Kott azokat is megpróbálja megérteni, akik elítélik
Johannát. Nyugodtan és józanul elítélik
őt -
államérdekből, a történelmi szükségszerűségre
és a dogmára hivatkozva. Lényegében a rendszer
áldozata.
Ez szolgál alapul "az államérdek hazugságának
és a Nagy Gépezetnek". Kott azzal fejezi be, hogy azt mondja,
"Johanna pártján vagyunk". Más szavakkal az erény,
az egyszerűség és a hősiesség pártján.
De hogy lehetett valaki a hősiesség pártján,
amikor a szovjetek megszállták Budapestet? Amikor egyesek
- mint Wiktor Woroszylski -
az égő városból küldtek tudósításokat,
mások - mint Kisielewski - óvatosságra intettek, mert
Lengyelország esetleges szovjet megszállásától
tartottak?
Két hónap múltán Kott visszatért
Jeanne d'Arc témájához. Októberben Szent Johanna
"észnél volt a maga őrültségében".
Akkoriban egész Lengyelország "észnél volt
a maga őrültségében". De továbbra is ez
volt-e a helyzet a vérontás nélkül kivívott
lengyelországi győzelem és a magyarországi
véres beavatkozás után?
"Ha a gyengébbek oldalán állsz, csak egyszer lehetsz
győztes. Azután Isten az erősebbet segíti."
Ezért kellett az óvatosság, ezért vált
a hősies Jeanne d'Arc feleslegessé, kellemetlenné.
Stefan Kisielewski, a Tygodnik Powszechny hősies mókamestere
jól tudta ezt. Szerette volna, ha "Johanna visszatér a falujába.
Nem akarta, hogy megmentsen bárkit is, vagy akár csak megpróbálja.
- Csak Woroszylski várta volna el tőle, hogy szent legyen.
Ezt még Jerzy Zawiejski is ellenezte volna. Ő inkább
parlamenti tanácsadó lett volna Párizsban, megbocsátott
volna az angoloknak, és imádkozott volna, hogy Johanna kerülje
el a máglyát, mert jószívű volt. De életfogytiglani
börtönre ítélte volna." És a mi elbeszélő-hősünk?
Ő már nem hisz egészen Johannában.
Látja a dolog mindkét oldalát. Tiszteli a higgadt
elemzést és a racionális érveket. "A szenvedély
egyoldalú";
az ésszerűség vitára bátorít.
Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy végül
kivonták volna az angolokat, és egyesíteni lehetett
volna Franciaországot. "Lehet, hogy tényleg nem volt értelme
sietni történelmet csinálni." Úgyhogy vonulj
kolostorba, Johanna!
1957-ben korábban a Kuznicához kötődő
kiváló írók egy csoportja, köztük
Jan Kott, kilépett a Lengyel Egyesült Munkáspártból.
Ez a gesztus példa nélkül álló volt.
Addig még soha senki sem hagyta ott a Pártot, a kizárás
volt az egyetlen út kifelé.
A tény, hogy ezek az írók otthagyták a
Pártot, szimbolikus jelentőséggel bírt. Éppen
azok az emberek, akik a háború után arra próbálták
rávenni a lengyel értelmiséget, hogy támogassa
a kommunista vezetést, most nyilvánosan megvonták
a támogatásukat a kommunistáktól.
Egy magas szintű párt-apparatcsik ezt így kommentálta:
"Meg vagyok lepve, hogy kommunisták képesek ilyen példa
nélkül álló kapitulációra a burzsoá
liberalizmus előtt, és hogy meg se próbálnak
tovább küzdeni a szocialista kultúráért."
Az antikommunisták örömmel és bizakodással
fogadták az 56 októberét követő fejleményeket.
Hangsúlyozni kell a különbséget. A lázadó
volt kommunistákra pusztítóan hatott Hruscsov beszámolója
a XX. kongresszuson, a lengyel Október, Magyarország megszállása,
míg korábbi ellenfeleik mindezekben az eseményekben
a normalitás reményének forrását látták.
Az elbeszélő hős Kott könyveinek és
esszéinek hasábjain nem volt tudatában ennek a különbségnek.
Mégis úgy néztek rá, mint olyanra, aki
felelős volt mindazért a pusztításért,
amit a sztálinizmus hozott a tudományra és a kultúrára.
Vádolták, hogy nem hajlandó magára venni a
felelősséget, hogy a morális ítéletet
áthárítja Gomulka társaira, akik nála
sokkal kevésbé élénken igyekeztek másra
hárítani a felelősséget, és kisajátítani
a lengyel emancipáció vezérének szerepét,
akarták vezetni azt a népet, amelynek önkifejezését
egyszer könyörtelenül elfojtotta.
Ezekben a vádakban sok igazság és rengeteg keserűség
volt. Elbeszélő hősünk és kétség
kívül maga Kott is
inkább tekintette magát a kommunizmus áldozatának,
mint építőjének. Mások másként
látták, és ez nem csoda.
De mégiscsak akkor támadták kommunista voltáért,
amikor éppen szakított a kommunizmussal, és ezért
a szakításért meg is kellett fizetnie. Akkoriban leszámoltak
azokkal az emberekkel, akik már ellenezték a kommunizmust,
de ennek az ellenzésnek a jellege nem volt mindig világos.
"Egy kissé mind eltévedtünk, de lassan megtaláljuk
az utunkat - írta Kott 1954 júniusában. - Sokkterápián
megyünk át, hogy kigyógyuljunk a nagy ideológiákból."
Ez azt jelentette, hogy másféle arcot kellett öltenie
a világgal való küzdelmében, és hogy felül
kellett vizsgálnia korábbi arcait. Már 1954-ben írt
az Aleksander Fredro körüli vitáról. Felidézte
Goszczynski brutális támadását a drámaíró
ellen, az összeesküvésekkel és az ország
romantikus szemléletével szembeni ellenszenve miatt, hogy
külföldi mintákat utánoz, és kritikátlanul
dicsőíti a nemesi hagyományt. Ennek a támadásnak
a hangja hasonló volt ahhoz, ahogy Kott szokott írni más
írókról. És elég tisztességes
volt ahhoz, hogy elismerje, annak idején, a 19. században
könnyebben talált volna közös hangot Goszczynskivel,
a provinciális és jó humorú jakobinussal, mint
"azzal az elkeseredett gróffal, aki hihetetlenül intelligens
volt, de hihetetlenül reakciós is."
Goszczynski, mint később Kott is, meg akarta dönteni
a nemesség Lengyelországát. Társadalmi forradalmat
akart "nagy szavakkal és erkölcsökkel". Ebből nem
volt semmi Fredróban, de ő "mentette meg Lengyelországot
a teljes melankóliába süllyedéstől". Ezek
szokatlan gondolatok voltak 1954-ben. A konklúziójuk ugyanilyen
szokatlan volt:
Goszczynski és más kritikusok nem méltányolták
Fredro intelligens realizmusát; az ítéletük "éretlen
volt. De vajon minden véleményük méltánytalan
volt? Nem tudom. Ha akkoriban éltem volna, nem kétséges,
hogy még durvábban írtam volna Fredróról.
Nem lett volna igazam. De meglett volna rá az okom."
Ebben a cikkben saját magával vetélkedik az arcok
váltogatásában. Talán éppen le is tépi
a saját maszkját. Négy évvel később
(1958 novemberében) Kott így írt egy másik
nagy reakciósról, Zygmunt Krasinskiról:
"Tudott gyűlölni, és csodásan el volt idegenedve
a korától, amellyel ugyanakkor mégis a legszorosabban
összefonódott."
Fontolóra venni Fredro és Krasinski helyzetét
annyi, mint megpróbálni megérteni, mégis elutasítani
a vádakat.
És benne van a rákérdezés arra, hogyan
lehet valaki egyszerre kívül és belül a saját
korán.
A "kis stabilizáció" korában ez alapvető
kérdés volt olyasvalakinek, aki tanúja volt a Po Prostu
1957-es betiltását követő diáktüntetéseknek,
és aki olvasott a magyar felkelés miniszterelnöke, a
kommunista Nagy Imre kivégzéséről 1958-ban.
Elbeszélő hősünk nem akart részt venni
mindebben; nem akarta magára venni a felelősséget.
De távol maradni sem akart. Gomulka "kis stabilizációja"
egyfajta meddő közjáték volt, a várakozás
időszaka. Várakozás mire? Egy jó irányú
változásra, egy jobb szocializmusra. Kott szemében
ez a "Godot-ra várás" a ravasz lengyel unatkozása.
"Vár Godot-ra, de egyre kevésbé hiszi, hogy tényleg
eljön. Minden este elmondják neki kisfiúk és
fontos politikusok, hogy holnap biztosan eljön. Néha még
az újságokban is ezt olvassa."
Ilyen légkörben olyan a hangulat, mintha a világ
végét várnák. Itt nincs hely a voltaire-iánus
lelkesedés számára. Wyspianski Szabadulása
itt "kabaréba fordul, egy monumentális és szörnyű
burleszkbe. A külföldiek számára
a Szabadulás ezért csupán "a lengyel őrültség
produktuma". És itt a dolog lényege: "Őrültnek
tartanak minket, akik ezért nem is vagyunk egészen felelősek
a tetteinkért".
Ez az őrültség annyi, mint állandó
borgőzös állapotban élni, egy olyan világban,
ahol mindenki azt ismételgeti Gombrowiczcsal: "Nem vagyok olyan
őrült, hogy ezekben az Őrült Időkben legyen
vagy ne legyen véleményem".
Más szóval annyi, mint vergődni a normalitás
vágya és "az állandó és szégyentelen
önsajnálat... és azon esztelen elképzelésben
való rendíthetetlen hit" között, "hogy a nemzet
hamvaiból támad egy szikra, amely bosszút áll
értünk".
A történelemnek nincs értelme, és "művelni
kertjeinket" a la Voltaire pusztán naiv öncsalás: kegyetlen
vagy nevetséges - az olyan közösségek sorsa, amelyek
rájönnek, hogy egy vulkán tetején élnek.
*** Az abszurd filozófusa - Hogyan viselkedjünk ésszerűen
apokalipszis idején?
Kott esszéje a világ végéről, más
szóval a vulkán kitöréséről (1959
februárjában) kulcsfontosságú
elbeszélő hősünk új arcának
- az abszurd filozófusának - megértéséhez.
Látja, hogy a vulkán fortyogni kezd, bármely pillanatban
kitörhet; lehetetlen elmenekülni. Mi a teendő? Hogyan
viselkedjünk ésszerűen? Négy hozzáállás
lehetséges. Az első: "tagadni a vulkán létezését.
Ne engedjük át magunkat az eszkatológiának. Éljünk
úgy, mintha mi sem történne. Ebben a hozzáállásban
van némi bohóckodás, de sztoicizmus is." A második,
hogy a vulkán kitörését történelmi
szükségszerűségnek állítjuk be.
A vulkán ezzel istenséggé lesz. Lehet hozzá
imádkozni, vagy racionálisan bizonyítani a kitörés
szükségességét. A harmadik megközelítés
a hősies.
Harcolni kell a vulkán ellen a győzelmi esélyekre
való tekintet nélkül, ahogy Camus hősei harcoltak
a pestis ellen.
Barikádokat és óvóhelyeket kell építeni.
Ha sikerül megállítani a lávafolyamot, ez a hozzáállás
hősiesnek bizonyul;
ha a láva elárasztja az embereket az otthonaikban, kimondottan
nevetséges lesz. A negyedik hozzáállás tenni
a dolgunkat, mint rendesen, egészen az utolsó pillanatig.
Ez a legelterjedtebb hozzáállás, de nevetségessé
válik, amikor tényleg kitör a vulkán." Úgy
látszik, nincs értelmes viszonyulás a világ
végéhez, csak nevetséges viszonyulások vannak.
Még a heroizmus is nevetségessé válik. Az abszurditás
érzése minden mást felülmúl. Ettől
kezdve elbeszélő hősünk kezdi újraolvasni
Shakespeare-t és Kafkát, Beckettet és Witkacyt. Mindenben
megtalálja az abszurdot.
Mrozek Tangójáról azt írja, hogy ez nem
szürrealista alkotás: "Mrozek realista, a lengyel abszurditás
realistája".
Kott nemcsak könyveket és esszéket írt, tiltakozásokat is aláírt, mint "A 34-ek levele", lengyel értelmiségiek első tiltakozása a cenzúra ellen. Mint addig is, kíméletlenül intelligens volt, pimasz és népszerű. Ő volt a Gomulka-évek "udvari bolondja" a szó jó értelmében. Közeli viszonyban maradt a belső körökkel. Premiereken szembetalálkozott miniszterekkel, és maliciózus megjegyzéseket tett nekik. 1966-ban előadókörútra utazott az Egyesült Államokba. 1968-ban az emigrációt választotta.
Kott tovább kereste az új arcokat a világgal folytatott
küzdelméhez. Rokonszenvezett az amerikai protest-mozgalommal,
élvezte a diákgyűléseket Berkeley-ben, tiltakozásokat
írt alá az USA vietnami beavatkozása ellen. Élénken,
intelligensen, szellemesen írt. Az írásaiból
mégis kiveszett valami, ami őt addig a történelmi
folyamatok egyik legérzékenyebb barométerévé
tette. Csak a legfigyelmesebb olvasó vehette észre, hogy
majdnem minden amit írt, töredék volt saját magáról.
És két különböző önéletrajzot
írt - egyet a nyilvánosságnak Adalékok egy
önéletrajzhoz, és egy titkosat, amelyet most próbálok
feltárni.
Kott nem értette Oroszországot, és - mint a többi
lengyel - félt tőle.
Attól is félt, hogy írjon erről a félelméről.
Ez adta az alapot Gogol mérgéhez.
Meg tudott volna birkózni Hegellel, de nem a Vörös
Hadseregben megtestesült Korszellemmel.
Évekkel később leírta Borisz Paszternákkal
való találkozását 1947-ből. A nagy költő,
aki kegyvesztetten élt a hivatalos élet peremén, azt
mondta ennek a voltaire-iánus marxistának, hogy egy szép
napon a Kuznica-beli társaival együtt a rács mögött
fognak felébredni. "Most - mondta Paszternák - énekelnek,
mint madarak a fákon. Mindenki énekli a magáét.
Egy kalitkában, még egy aranyozott kalitkában is azt
a címkét ragasztják majd magukra, hogy 'volt futurista',
'volt szimbolista'. 'A nép ellenségeinek' állatkertjében
fogják találni magukat."
Az ilyen szavaktól a hideg futott végig az ember hátán.
De prófétikusak is voltak.
Kott Gogol szemével látta Oroszországot - egy olyan
Oroszországot, ahol "nincs nevetés, csak félelem",
ahol "üresség van és hallgatás", ahol "minden
remeg és reszket, mint a falevél", ahol "mindent áthat
a fenyegetés". Ahol
"rendetlenség" uralkodik, ahol minden csupa "zűrzavar,
katyvasz és ostobaság". Ahol minden, még az alvás
is "rettegéssel kezdődik és ér véget".
Az apparatcsikok és titkos ügynökök arcán
Kott egy ilyen Oroszország képét látta kirajzolódni
Lengyelországban. Mivel tartott mindenfajta Oroszországtól,
nem rokonszenvezett annak disszidenseivel sem. Menekült Oroszországtól,
menedéket keresett az amerikai egyetemek kampuszain, a kísérleti
színházban és az erotika felfedezésében.
Esszéibe másféle ritmus költözött,
amikor Lengyelországról írt, Witkacyról és
a cenzúráról, Borowskiról és Gombrowiczról,
Andrzejewskiről és Grotowskiról - és különösen
amikor Stempowskiról és Konwickiről.
Kott Konwicki Lengyel komplexusában a történelem
jelentős feléledését látta. A januári
felkelés legendájának feltámadása Konwicki
ultramodern írásmódjában Kottot annak kijelentésére
késztette, hogy "Az idő nem állt meg.
Éppen hogy feltámadt a történelem."
Jerzy Stempowskit úgy tekintette, mint a mentorát. 1976-ban
egy Stempowskiról írott esszéjében Kott
visszatért ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan viselkedjen
az ember apokalipszis vagy pestis, világvége idején,
amikor "minden morális és társadalmi norma összeomlik,
és minden lehetséges választás értelmetlennek
tűnik." Valamikor azt írta, hogy minden választás,
még a heroikus is nevetséges.
Most megismétli Stempowski felfogását, aki szerint
özönvíz után meg kell keresni azokat az embereket,
"akik felkészülnek a következő özönvízre,
és lehet egy újabb tervük egy új bárka
megépítésére".
Más szóval disszidenseket kell keresni, mert van valami
nemes és becsülni való a hozzáállásukban.
Kott azt írta: Kétféle disszidens hagyomány
van: az árja és a puritán; a közép-kelet-európai
és az angolszász.
De egy dolog közös mindkét tradícióban,
az államvallás elutasítása és az egyéni
lelkiismeret meg a kötetlen intelligencia mint végső
menedék elismerése, ami lehetővé teszi a különbségtevést
a törvény és a legalizált
törvénytelenség, az igazságos háború
és a bírvágytól vezetett megszállás,
a törvénytisztelet és a rabszolgaság között.
Korunkban a disszidens mozgalom legváratlanabb és legelgondolkodtatóbb
sajátossága a tiltakozás és ellenállás
rég elfelejtett, elavult, majdnem háziipari formái:
a szamizdat, az információátadás láncszerű
módja, a csendes sztrájk,
az egyéni éhségsztrájkok, könyvek
átcsempészése a határon, egy válogatott
csoport által aláírt nyílt levelek.
Én egy olyan nemzedékhez tartozom, amely - és itt
most nemcsak azokra gondolok, akik hittek ennek két szélsőséges
ideológiájában - a modern szervezeti formákban
hitt: a széles skálájú politikai mozgalmakban,
a fegyelemben, a teljes engedelmesség tűnt számunkra
az egyetlen hatékony eszköznek a világ megjavítására.
A legújabb tapasztalat megmutatta, hogy a nagy politikai rendszereknek,
akárcsak a legmodernebb repülőgépeknek és
számítógépeknek, megvannak a gyenge pontjaik.
Rendőrök és besúgók egész serege
különösen nehéznek találja, hogy meghiúsítsa
egy tucat ember összejövetelét, akik úgy határoztak,
hogy kimondják, amit gondolnak. Ebben a világban, amely három
különböző részre szakadt, lehetetlen volt
elhallgattatni a kisipari disszidensek nyugodt hangját. A disszidensek
pozíciója megmutatta nemcsak morális értékeit,
hanem politikai hatékonyságát is.
Ez az egyik forrása a még megmaradt kevéske törékeny
reménynek. És disszidensek nemcsak a kommunista pártok
uralma alatt álló országokban találhatók.
Kott esszéje egy Kőfolyam című gyűjteményben jelent meg a NOWA szamizdat kiadónál. És ezzel Kott visszatért.
Mindig sajátos módon fogta fel Lengyelországot.
Szerette és jól értette a felvilágosodás
és Kollataj Kuznica-csoportjának Lengyelországát,
a pozitivisták és Boleslaw Prus Lengyelországát,
a Wiadomosci Literackie,
Boy és Slonimski Lengyelországát. Otthon érezte
magát ebben a Lengyelországban, tudott hozzá kapcsolódni.
Nem értette a messianisztikus, felkelő Lengyelországot,
a nacionalista-katolikus Lengyelországot, a Honi Hadsereg és
Mikolajczyk Lengyelországát, és nem bízott
benne. Látta ennek a tradíciónak minden hibáját
és veszélyét, de képtelen volt meglátni
a fényét és nagyszerűségét. Jól
értette-e vajon barátját, Wlodzimierz Pietrzakot,
a
Prosto z mostu folyóirat kritikusát és radikális
nacionalistát? Megértette-e a háború utáni
katolicizmust, Wyszynskit és Wojtylát? A Honi Hadsereg embereit,
mint Zbigniew Herbert és Jan Jozef Szczepanski? Nem arról
beszélek, hogy egyetértett-e velük, hanem hogy legalább
megértette-e tragédiájuk nagyságát.
Kott nevetéssel védekezett, iróniával és
gúnnyal.
Ezek kiváló fegyverek, de nem könnyítik meg
a megértést. A nevetés mindig maszk. Ha maszkot viselsz,
az emberek nem látják az arcodat.
Az álszent képmutató maszk csupán, de van-e
Tartuffe-nek igazi arca? Nem az, akinek kiadja magát, kiadja magát
valamilyennek, de valójában nem olyan. Imposztor ő,
de mi van, ha tökéletesen színlel? Maszkot visel, de
mi van, ha sosem veszi le? A tökéletes hipokrita eleven ellentmondás:
Olyan személy, aki eggyé válik a szereppel, amit játszik.
Nincs többé arca; a maszk hozzánőtt az arcához.
Ezt a fenyegetést érezte Kott is. Állandóan
váltogatta a maszkját, időnként kényszerűségből,
időnként önszántából.
Volt ebben sok "affektáltság és tetszeni akarás",
de a maga módján mindig őszinte maradt. "Az a legfurcsább
benne, hogy minden arca, minden maszkja egyidejűleg hiteles és
hamis, hogy a felszínen nem illenek össze, inkoherensek,
de mindegyikben van belőle egy töredék. Együttvéve
talán kiadják az egész korszakot és a stílusát."
Ez úgy hangzik, mint a mi elbeszélő hősünk
találó leírása. Valójában Kott
írja ezt Ignacy Krasickiról. Kott kimondja a legalapvetőbb
igazságokat mintegy mellékesen, mindig elrejtve, kódolva
- mint Juliusz Slowacki a Lengyelországról szóló
reflexióit az anyjához írott leveleiben. Nem volt
hajlandó beismerni magának, hogy a haladás, az ész
és a forradalom iránti lelkesedés korában ő
a felvilágosult elitnek az oktalan, tudatlan és reakciós
lengyel lakosság feletti uralmában hitt. És ez volt
a Kuznica legfőbb bűne: erőszakkal akarták elérni
a felvilágosodást, a diktatúra és a Vörös
Hadsereg fedezékében. Átlátták a nacionalista
miszticizmus minden csapdáját, de nem látták
át a közeli kapcsolatot a Voltaire-féle ész és
a jakobinus guillotine között. Ami pedig a kommunizmust illeti
- azt nem akarták megérteni.
Ismerték a 30-as évek polgári képmutatását,
és le akarták leplezni, letépni róla a maszkot,
és leleplezni olyannak, amilyen. Kott minden írása,
az egész értelmiség elszámoltatása erre
a leleplezésre ment ki. "A legkülönbözőbb
és változó konstrukciók célja mindig
az volt, hogy kiderüljön: a hivatalos történetírás
egy vicc - írta Hannah Arendt -, hogy kimutassák a rejtett
befolyás egy szférájának meglétét,
amelynek fényében a megfigyelhető történelmi
valóság, ami nyomon követhető és ismerhető,
csupán homlokzat, amit kizárólag azért emeltek,
hogy becsapják az embereket".
Le akarták leplezni a történelem rejtett működését.
De a történelem nemcsak titkos machináció, és
a moralitás nemcsak a mocskos érdekszövetségeket
és aljas viselkedést nagylelkűség mögé
rejtő álszent maszkja. A burzsoá demokrácia
képmutatása elleni támadás sajátos szövetség
kialakulására adott lehetőséget az elit és
a csőcselék között. A csőcselék is
gyűlöli a képmutató világot, amelyben nincs
része privilégiumokban, csak megvetésben.
Hannah Arendt szerint "az elit és a csőcselék
közti szövetséget az az őszinte öröm
magyarázhatja, amellyel
az elit fogadja azt, ahogy a csőcselék tönkretesz
mindent, amit addig tisztességesnek tartottak." Jó példa
erre Brecht
Koldusoperájának sorsa, amely úgy ábrázolja
a gengsztereket, mint tisztes üzletembereket, az üzletembereket
pedig mint gengsztereket. A forradalmi elit ünnepelte a darabot bátor
és keserű iróniájáért: "a képmutatás
leleplezése ellenállhatatlanul mulatságos volt".
És mégis, jegyzi meg Arendt, amikor "a csőcselék
úgy üdvözölte ezt a darabot, mint a gengszterség
komoly művészi elismerését, szétfoszlott
az irónia." Sőt, "Brecht forradalmának az volt az
egyedüli politikai eredménye, hogy arra biztatott mindenkit,
szabaduljon meg a képmutatás kényelmetlen kényszerétől,
és fogadja el nyíltan a csőcselék normáit."
Kott elég korán felismerte - bár egy új
perspektívából - az André Gide írásaiban
rejlő kétértelműséget. Lafcadio
veszedelmes lázadó volt, bár Kottot zavarta Gide
szovjetellenes beállítottsága. Saját beállítottságának
ambivalenciáját nem vette észre: az ő elbeszélő
hőse, egy voltaire-iánus bolsevik "a saját sírját
ásta", amikor elutasította Conradot és Malraux-t,
Kisielewskit és Golubiewet, a kultúrbarbárság
és vulgárfiliszterség útját egyengetve
ezzel.
Évekkel később, 1971-ben belátta ezt: "A
titánok, művészek és démonok soraiban
mindig ott rejtőznek a gazemberek és a pozőrök.
A gazemberek fiatalok és a népből jönnek. Két
csoportra lehet őket osztani: metafizikai és közönséges
gazfickókra. A metafizikaiak azért vetemednek kegyetlenségre
és gonoszságra, hogy megfejtsék az élet rejtélyét.
A közönséges gazemberek pénzt akarnak és
nőket, kihasználni és irányítani a világot.
Mindent latba vetnek, és abszolút nincsenek gátlásaik.
Alázatosnak és szelídnek tettetik magukat, hogy mindenhová
beférkőzzenek. Edek Mrozek Tangójában, egy
mai Fortinbras, aki egyetlen ökölcsapással leterít
egy mai Hamletet, ugyanabból a fajtából való,
mint Witkiewicz közönséges gazemberei. A pozőr
gigolók és kisstílű csalók néha
a művész pózában tetszelegnek, és bármilyen
szolgálatra hajlandók, legyen az akár a legalantasabb."
***
Rég elmúltak azok az idők, amikor a Kuznica ifjú
szerkesztője lelkesedett az ész korszakával eljövő
haladásért.
Kott számára, mint nemzedéke sok más tagja
számára Magyarország szovjet megszállása
és az első Gomulka-évek stabilizációja
megrendítette a reform megvalósíthatóságába
vetett hitet. Soha többet nem lelkesedett semmiért, bár
időről időre úgy látszott, mintha megint
kész volna részt vállalni valamiben - de csak rövid
ideig, és bizonyos távolságot tartva. Az 50-es évek
végére egyre több iróniával szemlélte
a történelmet és a saját korát.
"Századunk, minden évszázadok legostobábbika
úgynevezett filozófiájának köszönhetően
a legkülönbözőbb szerencsétlenségeknek
estünk áldozatul, és ami még rosszabb, annyi
ostobaságot hordtunk össze magunkról, hogy ha majd az
unokáink és a dédunokáink elolvassák
ennek a kornak a történetét, el se fogják hinni,
hogy ilyen dolgok megtörténhettek... Mint mindig, öregkorban
lehullanak a maszkok, egyik a másik után." Így írt
Kott - megint csak Ignacy Krasickiról.
Kott a megszállás idején lépett be a Lengyel Munkáspártba, hogy összhangban legyen a történelemmel, hogy a haladás, a modernitás és a társadalmi reform oldalán álljon. Ez volt minden? Ki nem állhatta a háború előtti rendszert, sem annak földalatti és emigráns megfelelőit a háború alatt. Kitaszítottnak és semmibe vettnek érezte magát: "A megszállás idején Varsó intellektuális posvány volt, provinciális és elszigetelt. A 20. századi szellemi áramlatok rémesen deformálódtak. Az írók és tudósok anyagi függésbe kerültek a londoni kormány ügynökhálózatától. Mesterségesen tartották életben a történelmi hamisításokat, a gondolkodás és alkotóerő stagnált és kihalt. Ki kapott anyagi támogatást? Zawieyski, Milosz, Jadzwing-Suchodolski... Ugyanakkor kimondottan kikényszerítették minden baloldali eszme és kreativitás felszámolásának politikáját. Még egy olyan jelentéktelen dolgot is, hogy én részt vegyek költői felolvasások szervezésében, nemkívánatosnak minősítették. Ezek nem csupán régi sérelmek, de a sajtószabadság aktuális védelmezőinek szóló emlékeztető, akik esélyegyenlőséget követelnek a papír és a sajtó elosztása terén."
Ez volt a mi elbeszélő hősünk legveszélyesebb
arca. A tegnapi sérelmek igazságos megbosszulójának
maszkját öltötte fel. Eltorzította a valóságot,
úgy állítva be a Honi Hadsereg veteránjai és
a kommunista Lengyelország közötti konfliktust, mintha
az a Targowica Konföderáció és a reform hívei
közti vita lett volna. Szenvedélyesen elítélte
mindazokat, akik szerepet vállaltak a megszállás idején.
Élesen támadta a bíróságot, amely felmentette
Stanislaw Wasylewskit a megszálló erőkkel való
kollaborálás vádja alól. (Wasylewski akkoriban
a Gazeta Lwowskába írt, annak dolgozott.) A bíróság
úgy ítélte meg, hogy Wasylewski írásai
"lelki táplálékot nyújtottak a keleti határvidék
lakosságának". "Miközben a lvovi zsidókat legyilkolták
- írta Kott -, Wasylewski virágokról, madarakról
és kastélyokról írt esszéket." Kott
az ítélet indoklását azok megsértésének
tartotta, akik a földalatti sajtót írták, nyomtatták,
terjesztették. Wasylewski viselkedését aljasnak és
gyávának minősítette.
Kottnak ezeket a cikkeit egyre zavartabban olvastam. Hangjukkal, stílusukkal,
morálisan kétes fölényükkel sokban hasonlítanak
arra, amit az átvilágítás és a kommunistátlanítás
mellett írtak az elmúlt években. Csak éppen
most nem
Wasylewski van a támadás kereszttüzében,
hanem Boy. Őt is azért bírálják, amit
Lvovban írt a megszállás alatt - csak éppen
egy másik megszálló hatalom idején.
Ebben az értelemben Kott leszámolása figyelmeztetés
lehetett volna azoknak, akik manapság azokat az írókat
és értelmiségieket ostorozzák, akik "kollaboráltak"
a kommunizmussal. A fanatizmus ördöge lecserélheti Voltaire
maszkját a Nagy Inkvizítor maszkjára.
Valójában Kott egész élettörténetét
lehet úgy olvasni, mint szemléltető/elrettentő
példát. Szóról szóra, gondosan olvastam,
mert valahogy közel áll az enyémhez. Malraux volt valamikor
az egyik kedvenc íróm. Szerettem a felvilágosodás
hagyományát; szerettem a racionalisták gúnyolódását;
ki nem állhattam a szentimentális giccset,
a nacionalista megalomániát vagy a klerikális
intoleranciát és álszentséget.
A Kuznica-szindróma különösen ismerős
volt nekem, a vége már a saját élettörténetemnek
is részévé vált.
Voltaképpen szeretnék írni a Kuznicáról
- de nem úgy, ahogy eddig írtak róla. Nagyszerű
írókról szeretnék írni, akik a totalitárius
diktatúra eszközévé váltak. Hogy történhetett
ez? Hogy sikerült végül szakítaniuk a rendszerrel?
Mi történt velük azután? Szeretnék írni
Kazimierz Brandysról, a Romantika, egy olyan könyv szerzőjéről,
amelyért Kisielewski rajongott, írnék a Postai variációkról,
ami az egyik legjobb történet, amit valaha írtak Lengyelországról
és a lengyelekről, és írnék a Hónapokról,
a kommunista korszak végének szokatlan krónikájáról,
a Valótlanságról,
ami lenyűgöző dokumentum arról, ahogy az író
megszabadul a köteléktől, amely addig nem engedte beszélni.
Szeretnék írni Dygatról és Hertzről,
Rudnickiről, Jastrunról és Wazykról, Stefan
Zolkiewskiről is, egy komoly erkölcsi integritású,
kiváló emberről, akit beszippantott a kommunista apparátus.
A Kuznica-jelenség megértése nélkül,
az írástudók árulásának és
későbbi megjavulásának megértése
nélkül lehetetlen megérteni a lengyel intelligencia
történetét és talán egész Lengyelország
történetét is. De azért is szeretnék erről
írni, hogy figyelmeztessem magam a titkos méregre, ami ott
rejtőzik ezeknek a nagy embereknek, nagy íróknak a
könyveiben és cikkeiben.
"Akik akkor voltak fiatalok, abban a hitben nőttek fel, hogy
a teljes élethez az kell, hogy az ember részt vegyen a dolgokban.
Félrehúzódni azt jelenti, hogy nem tudjuk, mi az élet."
Talán ebben volt a méreg? Aktivizmus, részvétel,
ebben a kalandban keresni az élet teljességét?
Mindig szerettem Jan Kott írásait, bár csak most
fedeztem fel bennük azt a monológot, amely végigvonul
a sok-sok éven át írott, egymást követő
köteteken, az Elveszett illúziók hősének,
korunk elvesztett illúziói hősének monológját.
Mindig elbűvölt a nyelve, tömör és hajlékony,
egyenes és gazdag nyelve, csodáltam, ahogy képes volt
mindig újrateremteni magát, kiolvasni a jelekből az
idők szavát, és egyedülálló humorát.
Még azt is lenyűgözőnek találtam, ahogy
a sztálinista nyelvet használni tudta. Hogy volt rá
képes?
Mindezzel együtt Kott nem volt képes megérteni azt
a Lengyelországot, amely tradicionális volt, provinciális
és falusi, azt a Lengyelországot, amely naivan volt hazaszerető,
katolikus, jószándékú és tele komplexusokkal.
Nem értette morális elveit, se a fóbiáit
és félelmeit. Lehet vitázni ezzel a Lengyelországgal,
de ha meg se próbáljuk megérteni, a könnyedén
odavetett irónia mérgező aljassággá
válik.
Kottot megmentette rendkívüli tehetsége és
az, hogy tudott nevetni. Szerencsés volt - a jóisten elnéző
a jó humorú emberekkel. Kedveli a fürge nyelvű
kötekedőket. De az Úr nem csupán megbocsátó.
Igazságos is.
Tőle kapjuk az érzéket ahhoz, mi a becsület.
Az Úr sugallatára győzött meg minket Conrad
arról, hogy a becsület nem olyasmi, amit hajótulajdonosok
gondoltak ki, hogy nyereséghez jussanak.
Kott egyik legmegrendítőbb esszéje a meghalásról
szól. A halál teszi fel a végső kérdést.
Tényleg van becsület.
Egy hosszú veszekedés után megbékéltünk,
abban a tudatban, hogy az emberi boldogságból nem marad semmi.
A föld kitátja száját, és mélyének
katedrálisában az utolsó pogányokat is megkeresztelik.
Így ér véget egy maszkokkal táncoló
realista története.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu