(1)
Megint láttam a Hajdút az Izabella utcában. Ugyanaz
és megint, így nem stimmel, mert tizenkét évvel
vagy tizenöt évvel ezelőtt nem épp megint. Elmentünk
egymás mellett, nem néztem rá, igyekeztem nem odanézni,
mert hova nézzek. Tényleg nem változott meg, hanem
ugyanaz megy.
Vagyis hát nem ismerem, csak fénykép, elmozdult, elmosódott felvétel lekopott színekkel, inkább úgy hiszem, hogy ismerem, és most az látszik rajta, hogy meg fog halni. Ez itt meghal. Hosszú nyak, erősen kifelé álló, piramis formájú ádámcsutka, fejét oldalra döntve hordja, oldalt és felfelé, mint egy mérges, riadtan figyelő, saját hangjától megrettenő madár. Mintha el akarna emelkedni a fej a nyaka végéről. Van, akin előre meglátszik a halál. Neve Hajdú.
Vagy nem Hajdú mégsem, hanem Hajnal, de hával kezdődik, csak a ha biztos. Alsó tagozatban ugyanabba az osztályba jártunk fél évig, nyilván kibukott, egy mondatot nem beszéltem vele összesen. Nem focizik, azokkal nincs mit beszélni. Szünetekben mindig fociztunk, majdnem mindenki, néhányan sosem, ők nem tudom, olyankor mit csináltak.
Egyáltalában mit csinálhattak, például megették a tízóraijukat, mi más. Minden szünetben játszottunk az udvar betonján, az a pár perc nem egyszerűen eltelt, hanem elmerült, eltűnt, azonnal leszaladt, ahogy elkezdődött, már vége is, azzal kezdődik, hogy vége, már kibaszottul nyomja is a pedellus a csengőt. Szöllősi Tibi beadásából egyből a téglafalra mázolt kapufa alá lövöm a gumilasztit, ez marad.
Na most, de ez meg is marad. A vakolatlan téglafal színe, rásüt a nap, jön befelé a labda, ahogy ráfordulok, meg tudnám mutatni azt a helyet, a labda helyét a falon. Szöllősi vörösesszőke, házilag ügyetlenül lenyirbált haja. A becsöngetés frekvenciája, a reménytelenül ismétlődő érzés, hogy mindjárt elszakítanak innen, érzed, hogy azonnal kiszakítanak, most mindjárt. Harminc kisfiú a kiszellőztethetetlenül izzadságszagú tanteremben.
Ahogy csorog a verejték a műanyag ingem alatt. Nem ettem meg a tízórait, nem vagyok éhes, hazafelé kiszedem a parizert meg a paprikát, a többit a kukába dobom. Szalvéta, nejlonzacskó, a parizerre ragadt vaj, rossz szagú. Megeszem a kapu alatt a parizert. Lehet, hogy Cseh, nem Hajdú.
Jön itt ez az ember, Cseh vagy Hajnal, vagy Hajdú vagy micsoda, h, h, h, mint harmincvalahány évvel ezelőtt, majdnem nekem ütközik, úgy jön, hogy muszáj oldalt kerülnöm. Megfordulnom miatta. Megállok, nézem, ahogy előre-hátra billeg a feje ennek a tevének, mint akkor, iksz évvel ezelőtt. Imbolygott a nyakán a feje. Nem volt miről beszélnünk.
Végigmegyek rendesen az Izabellán a földalattiig, villamossal a Kálvin térre, leszállás, még nyomakodok is hozzá, nyomakszom, így működök. Tulajdonképpen én élek.
Persze, hogy élek, mi van ebben, megvagyok, felébredek, kész, majd az lesz mostantól fogva a program, hogy zuhany, kávét iszom, magamra ráncigálom a télikabátomat, átszállok a troliról a villamosra egész ügyesen, elértem a trolit, bemegyek a kapun, nem a főbejáraton, hanem az oldalsó ajtón, mert azt tartják nyitva. Mert dolgozom.
Mert fölvettek véletlenül, nem lehet tudni, miért, egy munkahelyre. Fölkelek, bemegyek a munkahelyemre. Nem tudtam elaludni, felkeltem, és most zörgök.
Bármit csinálok, zörög, úgy zörgök, mintha páncélingeket csapkodnának egymáshoz. A védekezés kardvasa, ahogy összerezzenek, egy poros lovag, lassacskán ellep a finom por. Csúszik végig a parketten az árnyék, fölfelé a falon. Leszállok a villamosról a Kecskeméti utcánál.
Leszállás, Felszabadulás tér, el az egyetemi könyvtár melletti, évtizedek óta felállványozott sarokház előtt. A palota sárgaborsó-főzelék színű. Zelei úr jön, keresztül a kézirattár melletti hosszúkás kiállítótermen, hallom, ahogy beijedt hangon köszönnek neki a teremőr nénik. Recseg a padló, beteszi maga mögött az ajtót, olyan halkan, ügyesen csinálja. A palotához legalább három méter magas, nehéz, duplaszárnyú ajtók tartoznak. Használt papíros, öregpapír-szag van, jön le a lakkozás.
Ha becsukod az ajtót, lepottyan egy felpöndörödött lakkdarab. És ha kinyitod. Elkésett, mondja. Tény, hogy el.
Kilencig kellett volna beérnem, mégiscsak az első rendes munkanapom, csak jóval később értem oda, mert aznap reggelre beidéztek a kiegészítő-parancsnokságra. Nagyanyám vette át a behívót. Aztán nem adta ide. Nem emlékszem, melyik év. December első fele, erre viszont emlékszem, mert számítottam rá, hogy karácsonykor bevisznek.
Azt hittem, megint behívnak, másokat is visszarendeltek közülünk néhány hétre, volt, akit kétszer is. December legelején sikerült munkát kapnom egy múzeum kézirattárában. Jó ideje nincs állásom, két év sorkatonaság, nem vettek föl az egyetemre, és most megint behívnak.
Elkésett, mondta Zelei úr. Ugye, így kezdi, rögtön az első nap elkésik. Késtem több mint egy órát. Maga itt dolgozik, igen? Vagy nem? De igen.
A 76-os trolival át az Élmunkás hídon, aztán az ötvenötös villamossal a Váci úton. A peronon egy elmebeteg férfi hadonászott, beszédet tartott a közönségnek. Ilyenkor mindenki odébb húzódik, mi, a többi ember, ilyenektől elhúzódunk, amennyire lehet. Nagy zsúfoltság, sötét van még, a kocsi plafonján kisméretű villanykörték világítanak.
Azért ekkorák, hogy ne legyen érdemes ellopni, bár így is hiányzik néhány. Szónokolt a hülye a peronon. Nem tudsz nem odahallgatni, ha szónokolnak. Összeszuszakolódsz a többivel, mintha ragályos volna a szöveg, ragadós beszéd, a hülyegyereket ez nem zavarta, mondta a magáét. A kocsi végében félkör alakú sáv keletkezett körülötte, cordon sanitaire, most valóban olyan, mint egy igazi szónok, akit körülvesz a hallgatóság. Senki nem nézi, hallgatjuk, mit tehetnénk. Ha nem nézel rá, ott sincs. Nem nézünk egymásra sem.
A Lehel piacnál szálltam fel, nem olvasok, bámulok ki az ablakon, gyorsan piszkolódó gyárfalak a legegyhangúbb Váci úti sűrű hóesésben, néhány vagon kidöntött fehér festék, a havazás némileg feldobja a képet. Itt így építkeznek, ilyesfajta házak, csupa vörös tégla, gyárak, kisebb üzemek, hosszú, földszintes, egy-kétemeletes, kopott épületek. Nem értem, amit a férfi beszél. Mintha tele volna a szája nyállal.
Aztán a következő megállónál felszállt egy másik elmebeteg, szélesen vigyorgott, fején kucsmaféle, a lehajtott fülvédők lifegtek, ahogy keresztülfurakodott, a villamos csuklós részénél megállt, közel hajolva az egyik utashoz barátságosan ráüvöltött, szép időnk van, mi, azután ugyanolyan barátságosan még egyszer, szép az idő, ugye? Vagy nem?
Egy megállóval előbb leszálltam, egy faszi folyton nekem dőlt, hiába húzódtam odébb. Vizes a járda, ahogy lehull, azonnal elolvad a hó, enyhe decemberi reggel, elindulok gyalog, pár csúszkálós lépés után mégis visszafordulok, megvárom a következőt. Lehel úti kiegészítő parancsnokság, egy Váci út felé eső mellékutcából nyílik a bejárat. Legalábbis erre emlékszem.
Lelépek a villamosról, megyek a többiek után. Ez a nép mindenütt megállja a helyét. Vöröses épületsor, fehérre meszelt kerítés, ebben az irodában kell bejelentkezni, ki van írva az ajtóra, bejelentkezés. Ezeket mind, velem együtt, beviszik. Várják nyugodtan, hogy sorra kerüljenek, egy rácsos ablaknál megkapják a felszerelésüket, teherautóra szállítják őket, kiviszik az állomáshelyükre, nem tudni, hová, titkos, nem közlik velük, nem mondják meg előre.
Azért, hogy azzal legyenek elfoglalva, hova viszik őket, ne azzal, hogy miért. Van, aki mégiscsak megtudja, protekcióból elmondják neki, melyik alakulathoz kerül, ilyesmi tudás ebben a helyzetben aránytalanul fontossá válik. Aki ezeket az igazán használhatatlan, szinte azonnal elavuló, érdektelenné váló információkat tudja, az jobban kibírja.
Ő fontosabb, mint a többi, olyan helyzetbe került, tud valami titkosat, tehát jelentőset, ezért mindenki fontosnak tartja őt, még azok is, akiktől az információ származik, na de mindegy. A tiszt kötött, virágmintás mellénykében ül az íróasztala mögött, cigarettázik, a behívómat vizsgálgatja. Amikor beléptem, az újságját az asztalfiókba lökte, előkotort egy könyvet vagy füzetet, kikereste a nevem.
Nyitott ajtajú, spenótszínű páncélszekrény, a falon a komcsi címer kicsit ferdén fölakasztva, a felső ablak nyitva, mégis forró a levegő. Én pedig elkéstem, mert előbb még az egyik raktárépület előtt beálltam a többiek mögé a sorba, csak később vettem észre, hogy rossz helyen állok, nem ide szól.
Behívjuk, közli a tiszt, be fog vonulni megint, tudja? Nem. Tudni nem. Magának élnek rokonai Németországban. Vannak rokonai? Vannak. Vannak rokonai vagy nincsenek. Nyilván nem kérdezte még egyszer. Mindenesetre azt megkérdezte, hogy beszélek-e németül, mondtam neki, hogy tanultam. Tényleg, beszélek én, szerintem, németül?
A keresztanyám szerint? Az apám pedig katonatiszt volt, Ludovikát végzett, mondtam, hogy igen, úgyis tudja, mit érdeklődik, tudod úgyis, baszd meg, ezeket nem mondtam, nem is gondoltam, ezeket most gondolom. Aztán azt kérdezte, hogy miért nem disszidáltunk ötvenhatban vagy később, mármint a szüleim, akartak disszidálni? Nem tudom, akartak és nem akartak.
Akartak volna, csak nem indultak neki? Miért fűtenek ezek a buzik ennyire. Lehet, hogy nem tudja elzárni a fűtést. Lehet, hogy igazából nem akartak semmit. Majd meg kéne, tényleg, kérdeznem. Központilag lehet csak szabályozni, vagy lecsavarni vagy föl, vagy szétkúrni a kazánházat. Biztos fázós, azért húzta még azt a mellényt is magára, tulipános mintákkal. Nem tudsz állítgatni rajta, ezen a mechanizmuson, ennyire fűtenek, központilag döntik el a hőfokot. Fogalmam sincs, hogy miért nem disszidáltunk. Alapvetően én is fázós vagyok.
Valami melegebb helyre. Most pedig mesélje el ezt az ikon-dolgot, meséljem el szépen neki az ikont, ezek voltak, ilyesmik rémlenek a beszélgetésből, nem emlékszem körülbelül, úgy látszik, semmire. A virágmintás mellényre emlékszem, de biztos az sem úgy volt, nem létezik, nem ülhetett ott egy elhárítótiszt pöcsig virágmintában.
Pedig szerintem abban ült, virágos mellénykében, bármilyen furcsa. Kamenyevet és Zinovjevet annyira megtörték a vallatás során, hogy végül engedtek a rábeszélésnek, és vállalták a Kirov elleni merénylet megszervezésének a vádját. A bírósági eljárást gyorsan lefolytatták, de a kapkodás közepette senki sem ellenőrizte a vádlottak vallomását, amelyet Genrih Jagoda népbiztos emberei előre megfogalmaztak, s ebből azután jóvátehetetlen hiba adódott. Gyorsan megy, az biztos. Fenyegető vagy nem, virágos, nem virágos, hangulat, kérdések, fölfűtés, az egész helyzet, nem emlékszem.
Tulipánminták, egy félig nyitva hagyott ajtajú páncélszekrény, aztán megyek végre hazafelé, nem is haza, hanem egyenest a munkahelyemre, úgyis késésben vagyok, és örülök neki, hogy nem a felszerelésem miatt hívtak be. Legalább nem kell hazacipelni. Nem kések el még ennél is jobban. Az egyik zinovjevista ugyanis beismerte (ez idézőjelbe van téve), hogy Berlinbe utazott Lev Szedovval, Trockij fiával való találkozásra. Ott, vallomása szerint, a Bristol hotelban szállt meg (vagy Ritz), ám a német újságírók hamar, két héttel azután, hogy az elítélteket főbe lőtték, a világ elé tárták, hogy a Bristol (v. R.) szállót sok évvel az említett esemény előtt lebontották. Örültem neki, hogy nem muszáj karácsonykor visszamennem. És hogy pont elértem egy trolit.
(2)
Az ikonnal úgy történt, hogy őszintén
szólva C.-vel át akartunk vinni Leningrádból,
vonattal, a szovjet-finn határon két kisméretű
ikont, amit egy Izraelbe kivándorolni készülő
házaspár ajándékozott nekünk a búcsúvacsorájuk
után. Nem értékes, de mégiscsak ikon, század
eleji, legföljebb múlt századvégi műhelyből,
hülyeség volt elfogadni. Hülyeség lett volna nem
elfogadni. Nem lehetett nem elfogadni, most ez egy búcsúvacsora
tiszta alkohol-programmal.
Előírás pedig az, hogy a házigazda széjjeltölt vizespoharakba egy üveg tiszta alkoholt, és te azt meg fogod inni. Előbb eszel egy falat kenyeret, benn tartod a lélegzeted, iszol egy korty szovjet üdítőt, lenyomod az alkoholt, újabb korty szok, harapás a kenyérből, utána veszel levegőt. Csak ezután vegyél levegőt, és méghozzá tempósan fogsz levegőt venni.
Viszonylag gyors tempóban, így szól az előírás a tiszta alkoholhoz. Ettől keletkeznek amúgy a merevrészegek, a tiszta alkoholtól szabályosan megmerevedik az orosz, szó szerint megmerevedik a teste, és úgy marad. Nem tántorog vagy összecsuklik, hanem eldől, mint a sétabot, mintha gipszbe öntötték volna, no ez például egyfajta megoldás.
Ezen kívül egyéb megoldásokat is feltaláltak, legkülönfélébb megoldások, például a rajzfilmnézés úgy megy, hogy kiborotvál egy részt a fejtetőn, acetonos vattát illeszt rá, sapkával alaposan odaszorítja, az aceton átmegy a koponyacsonton.
Direkt az agykéregbe. Vagy gumiragasztóba sót teszel, fakanállal kevergeted, amíg a sótól a gumi kondenzálódik, a szálak összeállva a fakanálra csavarodnak, az alkohol ügyesen kicsapódik. Gyártásnál mindenhez etilalkoholt használnak, eleve belekalkulálja a párt a dologba, hogy a tag úgyis megissza a gyártásterméket.
Létezik még többek között az, hogy fele vodka, fele puskapor, ehhez szét kell szerelni néhány géppisztolylőszert. A 3 psik sörből és bogárirtóból áll, psik, psik, psik, háromszor belefecskendezel szprével a sörödbe, de van olyan is, hogy kenyérre kensz cipőpasztát, és amikor az aceton az éterrel együtt felszívódik, a pasztát késsel leszeded. Átható körömlakkszag terjeng a blokkházak között, estefelé teli az utca legsajátosabb pozíciókban álldogáló vagy heverő merevrészegekkel. Eldől egy ember, mint a villanypózna, arccal előre zuhan, nem tartja maga elé a kezét.
A betonba csapódik, tisztára rajzfilmfigura. Egy ürge a villamosmegállóban derékszögben hátradőlve áll, mintha valami sajátságos tornagyakorlat közben maradt volna úgy. Támaszkodom a fürdőszobában a kád szélén, nem tudom, mióta, egy ideje, vizes minden, úgy látszik, átázott az ingem. Jó itt, langyos víz, bezárom az ajtót, a kulcsot ráfordítom, a kőre fekszem, marha jó, itt maradok.
Melegítik a követ. Bejött az asszony, nem tudom, hogy csinálja, becsuktam pedig az ajtót, biztos bezártam, rátoltam a riglit. Fürdőköpenyben van, lekuporodik, előrehajol, kibukik a melle. Közelről látom a fürdőköpeny bolyhait. Kigombolja a nadrágom. Az ikonokat induláskor törülközőbe csavartuk, bepakoltam a hátizsákba, a pulóverek közé.
Aztán, akkor már minimum egy órája állt nyílt pályán a szerelvény, éjszaka közepén, ez a határ, szénfekete éjszaka a határ, felrántották a kupé ajtaját, és nekiálltak széjjelrámolni a csomagjainkat. Üvöltöznek a folyosón, erős fénycsíkok, villognak az elemlámpák, tisztára akciófilm, feltépik az ajtót, benyomul két katona, a harmadik elállja a kijáratot, nekilátnak szétszedni a csomagokat. Kerek, sápadt arc, szőke pihés, nem néz rám, csizmája szárába szúrva egy rohamtőr. Üvöltözik a másikkal, nem velem üvölt, mindenesetre én ott állok C.-vel egy vasúti fülkében, pizsamában, az üvöltözés közepén.
Két üvöltöző között, a határon. Ezek szerint nekivetkőztem rendesen, végtére is hálókocsi, megágyaztak nekem, reggeli érkezés, lesz idő aludni. Lemásztam a fölső ágyról, álldogálok a kiborogatott csomagjaim között. Nem a legjobb helyen.
Úgy látszik, nem a legjobb. Alig van hely a kupéban, valamelyik határőr miatt mindig odébb kell húzódni, hozzám érnek, meglöknek, mintha meztelenül állnék ott. Lepillantok, nincs-e nyitva a sliccem.
Már másodszor különben, másodszor nézem meg, megtekintem, nincs, vissza, megint le. Acélízű a vagon, érdekes, milyen vasíz van itt. C.-t közben túlzás, hogy elvitték, de elvitték, intett neki az egyik, hogy menjen vele. A farmerében van, még szerencse, meg a pulóvere, mondtam neki, hogy nyugodtan vegye le, valami miatt nem vette.
Egyik határőr magyaráz, nem értem, mit, tisztára oroszóra, szasztav klassza trityszat tri, rámutat, fogja a karját, húzza maga után, nem durván, majdnem udvariasan. C. int, hogy maradjak, engem otthagynak. Visszajön, szinte azonnal visszaengedték, nyikto nye átszusztvujet, az alsó ágyra zökken, bámul maga elé, mintha mosolyogna is, közben tényleg mosolyog, vagy ahhoz hasonló.
Most akkor te mosolyogsz, vagy mit csinálsz? Azt hiszem, aláírtam egy nem biztos, hogy tudom, micsodát, jelenti be kissé akadozva. Megnéztem, hogy mit, csak most nem jut eszembe. Nem emlékszem, mi a szart írtam alá, mindegy, nem? Nevet, nem jut eszébe, ezen nevetgéltünk egy rozsdaízű vagonban, vasárnap hajnalban, a határon. Szamárságokat csinál, na igen. Micsoda szamárságokat csinál.
Aztán elmentek az oroszok, eltűntek, és mi kikerültünk onnan. Kora reggel, az is elég érdekes, a szerelvény furcsán ünnepélyes lassúsággal, mintha megadná a módját, mindenképp meg akarná adni a módját, jelentőségteljesen begördült a helsinki főpályaudvarra. Más szag, más színek, másfajta zörejek, mossák valami fékezett hatású habzószerrel a peront, a kupé ablaka előtt újságárus-pavilon teli világosszőke hajú, alapokig kitárt pinájú lányok fényképeivel.
(3)
C. úgy tud bejönni az ajtón, hogy nem ért
hozzá. Belép, megfordul, könyökkel becsukja, egyszerűen
belöki, rács tolóajtó, bonyolult vörösréz
kilincsek mintha maguktól működnének, de csak
neki. Valahogy mindig többet fordul a szokásosnál, mint
amennyi szükséges, félfordulat, még egy, mert
nagyjából mindent bal kézzel csinál.
Mindent fordítva, például folyékonyan beszél visszafelé oroszul, sebesen és visszafelé. Nemigen emlékszem rá, mit csináltam oroszórákon. Fészkelődtem nyilván a valagamon, és hogy ne halljam meg, máshová hallgatóztam.
Legalább, Istenem, másfelé hallgatóztam volna. Szuhumiban egy századfordulós, elpiszkolódott falú villában két és fél hétig, pontosan tizennyolc napig C.-től, egy kijevi lánytól tanultam oroszul. Két és fél hét alatt tanultam meg C.-től oroszul.
Üldögéltem a hintaszékben, beszélt hozzám, én meg nézelődtem rajta, ez volt a tanulás.
Lesétáltunk a plázsra fürödni, a lepedőre pakoltuk a cuccot, kibújt a trikójából, cigarettát kotort elő, letörte róla a füstszűrőt, és körülményesen rágyújtott. Nem is körülményesen, hanem valahogy fordítva, kissé modoros, fordított szertartás. Vajfehér bőrű, nem fogja a nap, úgy ül, hogy kilátszik a szabás miatt kevés szőröcske a bugyijából. Illedelmesen ül pedig. Felhúzom a lepedőről, bemegyünk a vízbe, sokáig leér a lábam, úszom, kapaszkodik a vállamba, a derekamra fonja a lábát, már ne menjünk beljebb, mondja, jó?
Jó. Na jól van, akkor leállok, megfordulok, elhúzom a fürdőnaciját, betolom a faszomat. Kikapcsolom a melltartóját is, tökéletes. Van tökéletes, és ez tökéletes. A vízre fekszik, behunyja a szemét, nem néz rám. Nézz ide, mondom neki, nem néz, összeszorítja a szemét, szinte azonnal elélvez. Fázom, mondja, pedig szerintem inkább én fázom. Kiúszik a partra.
Nézem, ahogy lábát csúsztatva lépeget a homokon. Megrázza a haját, összefogja, kicsavarja a vizet, guggol, lefekszik, tudja, hogy őt figyelem. Vizes a homok, még nedves a kérge, éjjel zuhogott. Hallgass már, elhallgass, morogja a közelünkben heverésző kövérkés tag egy fiatal nőnek, az meg visszamorog, fojtott hangon veszekednek néhány lépésre tőlünk, oroszul fojtott, nem kivehető, micsodán.
Néha idenéznek, errefelé, látszik, zavarja őket a helyzet, mégsem tudják abbahagyni. Mások nincsenek még ilyenkor a parton, alacsonyan áll a nap. Szétkentem tegnap egy fél tábla megolvadt keserű csokoládét a lepedőn. Úgy fordulok, hogy eltakarjam C.-t a szomszédok elől, hasára teszem a kezemet, a nadrágjába csúsztatom.
Nem mozdul meg, nem néz rám, hasfala finoman összerándul. Feltolom a középső ujjamat, a mutatóujjamat is, picit megemeli magát, elfordítja a fejét. Fogjad már be a pofádat, morogja mellettünk a férfi, feltápászkodik, kirángatja a pokrócot a nő alól, elindul az inturiszt strand drótkerítése felé. Benyúl a fürdőgatyájába, megemeli a tökét. Torokból beszél, hogy ne lehessen megérteni, olyan, mintha krákogna.
Nem is értek egy szót se, C. fordítja oroszról oroszra, belenevetgéli a fülembe. Néhány száz méteres partsáv, elkerítve a bennszülöttek elől, a rozsdás drótháló vége hosszasan a tengerbe nyúl, ide-oda dülöng a hullámzásban. Rajtunk kívül majdnem senki nem jár ide, néha egy német csoport, eltorlaszolják magukat, kipakolják a hűtőládájukból a sört, a nők lekapják a fürdőruha-felsőjüket, kenegetik egymást, befészkelődnek a homokba, inturisztok.
Ezek vagyunk mi. Ketrec, de kit tartanak benne? Látsz mindent, nem látsz semmit, épp amennyi szükséges ahhoz, hogy meglegyen a fölény. Például oroszok nem jönnek ide, nem úsznak át, nem a kerítés miatt, hanem egyszerűen mert nem szabad nekik, ez majdnem minden.
Mivel kiírták nekik, hogy tilos, és akkor tilos is, azért van kiírva, kiírják, betartják. Abban a sávban úszkál, nyüzsög a tömeg, számukra kijelölt sáv, a szovjet sávban.
Futballoznak a kerítés melletti hullámtérben, máshol nincs hely, amíg egy szélesebb hullám végigsöpri a partszakaszt, abbahagyják, várják, hogy visszahúzódjon a víz, ez jó, jó volna beszállni. Áthívom őket, itt sokkal több a hely, integetek, csak rázzák a fejüket. Elképesztő fürdőgatyák.
Legújabb helyi divat, hihetetlenül néznek ki azokban a gatyákban, ahogy ott nevetgélnek, lökdösődnek, mutogatnak egymásra, de nem jönnek az istennek se, nem mernek, nem szabad, pedig látszik rajtuk, mennyire szeretnék. A férfi odébb hurcolkodik, lerázza a pokrócát, szétteregeti, igazgatja, rámászik, eligazítja a heréjét, ez biztos nem inturiszt, bepofátlankodott ide, valamiféle helyi nagyfejű lehet, megengedi magának.
Meg a nőjének. A nő most négykézláb térdel, homorít, eléggé rendben van, mosolyog, mintha kacsintana is, látom, hogy nekem csinálja. C. kijön a vízből, magára húzza a trikóját, összekuporodik, fázik, ilyenkor lila a szája a hidegtől. Ne bámuljad, mondja nevetve, de úgy ül azért, hogy kitakarja a nőt. Visszasétálunk a házba. Leszedem róla a nedves bikinijét, az állótükörnek támasztom, mosolyog, csukva a szeme, a tükörhöz tapad, lábujjhegyre áll, arcát az üvegnek szorítja.
Derékig ér a gizgaz a kertben, a házról tenyérnyi foltokban szakad le a meszelés, kilátszanak a téglák. Összeszedegetjük az eldobált üvegcserepet, konzervdobozokat. A szobák falain olajfestmények egyforma, fekete fejű grúz hercegekről, ő ugyanis herceg, közli a házigazda, a necctrikójára bök, herceg és nagykereskedő. Relatíve sok errefelé a herceg. Kipakol a jégszekrényből néhány pezsgősüveget, a kupakot kilövöldözi az ablakon, széttölti, az üres palackokat széles ívben a kertbe hajítja. Előrángatja az ágya mögül a katonaládáját, megsárgult, girbegurba fényképeket mutogat, kevergeti, kártyázik velük.
Az asztalra pakolja, mintha pasziánszozna nagyapával és rokonsággal, akik nem is hasonlítanak egymásra, inkább teljesen egyformák. Sztalint kezdi emlegetni, kötelező programpont, és nem igazából értem, hogy az öreg most dicséri-e a Sztalint, vagy nem annyira dicséri, mert mégsincs megelégedve azzal, hogy a nagypapát fél pereputtyával együtt, vagy háromnegyed, kinyírta a cseka vagy az enkávédé. Gyászol, ünnepel, nagyjából ugyanaz, ugyanazzal a hősies grimasszal és pezsgődurrogtatással sír és vigad.
Hasonlít egyébként a herceg magához a dicső Sztalinhoz is, mintha a rokonság, akiket Sztalin kinyírt, hasonlítana Sztalinhoz, legalábbis a fényképeken úgy látszik. Egymás rokonai. A nők kevésbé, nőknél némileg jelentéktelenebbek a bajuszkák. Ám ez mind csak fotó, elhanyagolható mértékben maga a valóság. Valóság az, hogy esténként felcipel a pincéjéből egy rekesz hazai fogyasztásra szánt szovjetszkoje sampanszkojét ünnepelni, mert kötelező ünnepelni. Hideg buborék, eleinte nem is veszed észre, mit iszol.
Azt, hogy nagyon rosszat. Azzal szórakoznak, hogy a pezsgőspoharakat megfelelő technikával falhoz verik, a kevéske üveg szinte eltűnik a levegőben. Állsz a szilánkesőben, nézed az ajtót. A tető alatt, a padláson nyikorognak a madarak. Négy lépés vagy öt, a folyosó végén a mosdó.
Ezek ünnepelnek.
Halálos bűz az orrodban, a vécékagyló fölött támasztod magad, alig jön ki valami, köpetnyi savanyúság, a kagylóba lóg, savanyú fonál, nem szakad el, lóg kifelé belőled. Recseg a hajópadló, ha üres a ház, akkor recseg a legjobban. Munka, csönd, zajok.
Csönd, egyszerre iszonyú erős zaj, mintha beszakadnának a házfalak, egymásra zuhannának, de közben azonnal le is csavarnák a hangot. Hangtompító lenne rákapcsolva, hangtompítót szerelnének az egymásra esésre.
Még valami mély mormogás-féleség is, mélyről feltörő levegő, mintha az úristen tüdejéből vennék fel. Sikerül hátul kicsúsznom, néhány lépést legalább visszafele egy romos falig, nekifeszítem a hátam, meredély, mélyedés, befészkelem magam. Valaki megbotlik, elesik, elrántja a többieket, egymásra esnek, összekapaszkodva próbálnak felállni, megint eldőlnek. Meglátom C.-t nem messze tőlem, arcát, nevet, úgy hagyja abba, mintha hirtelen elfelejtett volna valamit. Néhány hete már nem hívtam fel. Az arca messziről, igyekszem nem a szemem elől veszteni. Én mindenesetre igyekeztem.
Hogy ne felejtselek el. Sok mindent el tudsz felejteni, de nem valamely helyzetet. Most hátulról látom a haját, a nyakát, ahogy elfordul, ellököm magam a faltól, oda fogok jutni, átfurakszom a többiek között. Kiemelték az ajtószárnyakat, széles, ovális nyílás, rideg, csikorgó síkság, merevre fagyott fűcsomókkal, jeges, nincsenek színek. Nem tévedtem el, csak nem találok ki, mert nem figyeltem oda.
Oldalt megállok, nézem, hogy visz tovább, lendül a gép, emelkedik és lesújt. Próbálok nem hozzájuk érni, mégis minduntalan a többinek csapódok. Valahogy hazaértem, lehúzom magamról a farmeromat, fekszem az ágyon. Feláll a faszom. Nem érzek fáradtságot, mégis azonnal elalszom, mindenfélét álmodok, alig bírom kirángatni magam. A nő a strandról, a krapekja igyekszik a víz felé, szánalmasan kapkodja a lábát a felforrósodott homokon. Int a fejével a nő, föláll, indul a strand betonárkádja felé, eltűnik az oszlopok közt.
Megyek utána, nem látom, hirtelen sötét lesz, erős árnyék. Egy oszlopnak dőlve áll, megérint, átkulcsolja a nyakam, erősen konyakszagú, letérdel, szopni kezd. Döntsd el, hogy álmodok-e. Ha véget ér, fölkelek, kimegyek a konyhába, így ér véget, az a vége, hogy felkapcsolom a villanyt, elrágok egy darab kolbászt, iszom a maradék ásványvízből.
Meleg a víz, kint hagyták az üveget a konyhaasztalon. Ha véget ér ez a fáradhatatlan és hasztalan sürgés-forgás, ha minden olyan csendes lesz körülötted, mint az örökkévalóságban. Nem az apámról álmodok. Sikerült fölmásznom az ágyra, szemközt habsburgsárgára festett házsor, fekete ablakkeretek, sárga és fekete, hullámos üveglapok, élesen süt a házfalra a nap. Fejkendős asszony rázza a párkányon áthajolva a porrongyot, becsukja az ablakot, megint kinyitja, a hosszúkás, fekete rongyból száll mindenfelé a por. Mama dóma.
Da, mama dóma. Ilyenkor kezdenek igazából zörögni a madarak a tetőn, kaparásztak reggel az ereszen a galambok. Lemegyek tejért.
Legjobb minél korábban lemenni tejért, a sor miatt. Meg a sorban álló asszonyok miatt. Beállok közéjük, eleinte mintha csodálkoznának, hamar tudomásul veszik, attól fogva nem törődnek velem, még az is lehet, hogy csak én csodálkozok. Beállok mindenesetre a sorba, alul széles nők, nem a szoknyájuktól, hanem mert orosz népszokásból ekkora a fenekük. Egy férfi tartálykocsiból csapolja a tejet, látszik az asszonyokon, hogy tetszik nekik, izgatja őket a csapolási módszer.
Markolja a cselovék a csövét, odanyomja neki, zsupsz, beletejel a kannájába. Vaskos gumitömlő tekereg elő a kocsiból, minden menet végén kilötyög kevéske tej, összekeveredik az esővízzel, a csatornába folyik, teli tejfolttal az úttest.
Direkt a nők lába elé löttyinti, tartja a slagot, mintha a farkát szorongatná, az összesnek betölt egy adagot, azok meg élvezik. És én. Én is élvezem, tejillatú kora reggel, meleg és hűvös egyszerre, forró, hideg, tényleg jó, sőt vidám. Velem mit fog kezdeni. Állok a sorban tésztásra hízott, fene tudja miről karattyoló, mogorván kedélyes szovjet asszonyságok között, szóval nagyon jó. És az jó.
Nem tudom, mit keresek itt, mi a túrónak állok ide, miért kerülgetem ezeket, de jó kerülgetni őket. Savanykás szagúak. Majdnem hogy tényleg túró, savanyú, nem büdös, friss és savanykás, az egyik asszonyka széles mozdulatokkal rendezgeti többit, elrendezi a sort. Beszélgetnek, ha odafigyelek, körülbelül értem, miről van szó, arról van szó, hogy jön-e ma kenyér vagy bármi.
Bármi jön-e, és bármi mindig jön vagy nem, nincs témahiány. Szorosan állnak egymás után, amikor egyikük előbbre lép, a háta mögött álló nyomban utána, összeérnek mintegy, odanyomja a hasát a másikhoz, folyamatos fenekek-és-hasak, kihasználják a sort, kitömik magukkal, és látszik, hogy mindez normális így.
Minden a lehető legnormálisabb, a savanyúság normális, a meleg is, normális reggeli sorbaállás, látod, hogy cirka minden rendben. A csapos kezébe nyomom a papír egyrubelest, hüvelykujjal zsebre gyűri, profi mozdulat, visszaad fél marék aprót, másik kezében a tömlő vége, csöpörög az aszfaltra a tej.
Mond valamit, azt pont nem értem, végül is nem baj. Ezeket a dolgokat én nem az, hogy értem, de a legszívesebben nézegetem.
Lehet, hogy puszta tévedésből. Általában nem értem, amit nekem mondanak, viszont olyan sok mindent nekem nem is mondanak, anélkül folyik a játék, szép, émelyítő játék, kiismerhetetlen szabályokkal, nincs vége, és nem emlékszem rá, miért kezdtem bele. Egy kopottas, kétliteres kannában viszem haza a tejet. Mint régen nyaranta a telepen, a Pünkösdi nénitől. A tej megvan.
Zörgetem a tejeskannát, zörög a fedele. Kiválogatom és szívesen nézegetem. Úgy találom ki, ahogy volt, ugyanazt a kopást.
C.-nek csöppet sem tetszett a tükrösdi, először nem engedi, amikor mégiscsak megengedi, nem néz oda. Elfordította a fejét, ő ugyanis szégyenlős, térdig lerángatja a trikóját, és ha nyúlkálok, teljes erővel szorítja a kezem, körmét a tenyerembe mélyeszti, ahogy tudja.
Komoly arccal, mezítláb járkál a ház minden lépéstől recsegő hajópadlóján, ropog le-föl, elrámolja a ruháimat, söpri a falevelet. Csak trikó van rajta, kuporog egy szál trikóban az ágy szélén, lábát keresztbe téve igyekszik kipiszkálni a talpából a padlószilánkokat, sziszeg, felhúzza hozzá az orrát. Felcsúszik a trikója is, el van abszolút foglalva, tudomást sem vesz rólam, én meg úgy állok, hogy lássam a combja tövét. Szagolgatom az ujjamat, én is el vagyok, ezek szerint, foglalva. Folyton befújja a szél az akáclevelet a szobába, hogy legyen mit kisöpörni.
Bibliográfia
KUKORELLY Endre
A Memória-part
Magvető, 1990
Egy gyógynövénykert
Magvető, 1993
Napos terület
Pesti Szalon, 1994
Mintha már túl sokáig állna
Jelenkor, 1995
Kedvenxc
Jelenkor, 1996
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Jelenkor, 1998
Három 100 darab
Jelenkor, 1999
Rom. A Szovjetónió története
Jelenkor, 2000
Kicsit majd kevesebbet járkálok
Jelenkor, 2001
"A Közért. Megjegyzések az irodalomról"
Magyar Lettre Internationale, 20
"Édes Kelet. Berlin szívközép"
Magyar Lettre Internationale, 22
"Irónia és melankólia"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Rom. A szovjetónió története"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Keret és tükör. Szófia-képzelet"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Mészöly Miklósról"
Magyar Lettre Internationale, 42
"Németóra"
Magyar Lettre Internationale, 44
"A ritmus zavar"
Magyar Lettre Internationale, 47
(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal,
NÉMETH Gáborral)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29
(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32
(Jorgos ALEVRAS interjúja)
"Venia sit dicto"
Magyar Lettre Internationale, 31
(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
"Egy másik Alte Schmiede beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 34
(NÉMETH Gábor interjúja)
"Száraz felületek"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu