Ramadánkor apámmal együtt böjtöltünk,
csak mi ketten. A húgom túl kicsi volt még, anyám
pedig keresztény. Este vártuk, hogy a rádióban
felhangozzék az ágyúlövés, ami azt jelentette,
hogy nekiláthattunk az evésnek, ivásnak. Kairó
egy emberként várta ugyanezt, az utcákon egyetlen
autó sem járt, kések és villák csörömpöltek
mindenütt, ahogy az asztalra készítették őket.
Mi, én és az apám, rózsavizet ittunk és
datolyát ettünk, aztán szőlőlevéltekercseket,
szezámmagkrémből készült mártásokat,
paradicsomsalátát és görögdinnyét.
Vacsora után megnéztük a televízióban
az Ezeregyéjszaka meséit. Aztán bementünk kocsival
Heliopoliszba, a boltok nyitva voltak, nagy halmokban álló
arany- és ezüstékszerek csillogtak-villogtak a drágakőüzletekben,
a csodás drágakövek mintha elevenek lettek volna, és
amikor befordultunk abba az utcába, ahol a város legjobb
kávézója volt, a frissen őrölt török
kávé illata beáradt az ablakokon, s már nem
zavart bennünket sem a kipufogógáz, sem pedig a szennyvíz
bűze. Apám bement kávét venni, mi pedig a kocsiban
vártunk rá. És akkor nem emlegettük a Jakki-pudingot,
sem a Denis-a-komisz-fagyit, sem a sózott húst, sem a hóvárakat,
sem a repülőtereket és mozgólépcsőiket,
sem a csapból folyó hideg vizet, amely olyan tiszta, hogy
inni lehet, sem a csapból folyó meleg vizet, amely soha nem
fogy ki, sem a Liisa-parkot, ahol részeges alakok tanyáznak,
sem a szalmiákcukorkákat, sem pedig azt a hangot, amelyre
felébredtünk, valahányszor a havat lapátolták
az udvaron, nem emlegettük a nagymamánkat, nem emlegettük
Finnországot. Elmentünk a parkba, ahol volt egy mesterséges
tó, és láttuk, amint a rákok küzdöttek
egymással a fekete vízben. Kólát hörpöltünk
papír szívószállal, amely szétázott,
mielőtt az utolsó kortyot is megihattuk volna. Anyám
nagy, barna üvegből Stella sört kortyolt. Sötét
este volt, és a fákat piros, zöld és sárga
lámpák díszítették, melyek közül
jó pár kiégett, természetesen. Hűvös,
esti szél fújdogált, tücskök ciripeltek.
Elmentünk vizet venni. Anyám a postáról hazatelefonált
az édesanyjának. Otthon a húgommal apánk mögött
imádkoztunk az új imaszőnyegünkön, apám
imaszőnyegén kikopott az anyag azon a helyen, ahová
a homlokát helyezte. Aztán nyugovóra tértünk.
Én és a családom.
És aztán napfelkelte előtt apám halkan
ellopakodott alvó húgom mellett, odajött hozzám
és felébresztett. A legnagyobb csöndben eszegettünk
kettesben, barna babot és joghurtot, szilvát, sárga-
és őszibarackot, kenyeret, sajtot és halvát,
és annyi vizet ittunk, amennyi csak belénk fért. Aztán
imádsághoz készülődve megmosakodtunk,
és én apám mögött imádkoztam az imaszőnyegemen,
amelyen még a legcsekélyebb kopás sem látszott.
Aztán apám hangosan felolvasott a Koránból,
és én hallgattam, bár egy szót sem értettem
belőle. Ő a karosszékben ült, én pedig
mellette egy zsámolyon. Aztán egy ideig a teraszon álldogáltunk
- a többi házban is virrasztottak -, és néha
láttuk a holdat is. Apám csak engem karolt át. És
amikor visszabújtam az ágyamba, valamennyi közeli mecsetben
felharsant a müezzin imára hívó szava, és
én csaknem mindent értettem. Az Isten hatalmas, énekelték.
És az ima szebb, mint az álom.
Egyszer a Sínain arab zenét játszottak egy
diszkóban, és olyan hangerővel, hogy rezgett belé
hotelszobánk padlója, nem tudtunk tőle aludni. S akkor
apám és a húgom táncolni kezdtek. Apám,
fehér gatyában, csonttá soványodott, szőrös
lábaival és naptól barna bőrű húgom,
hosszú, barna fürtjeivel, fehér pamut hálóingben.
Arab táncot lejtettek, anyám meg én könnyesre
kacagtuk magunkat, és fényképeket készítettünk
róluk, és egyre csak nevettünk. Nem haragudtunk, és
nem is mentünk lefeküdni, miért is mentünk volna.
De néha finnül beszélgettünk az asztalnál,
én és a húgom, és apa nem értett belőle
egy szót sem. És apám azt gondolta: ők az én
véreim, mégsem értem őket. És néha
arabul beszélgettünk az asztalnál, és anyám
egy szót sem értett belőle. És anyám
azt gondolta: ők az én véreim, mégsem értem
őket. És apám egészen magáénak
akart volna bennünket, és anyám egészen magáénak
akart volna bennünket, és bizony fekete fellegek gyülekeztek
volna, ha nem lett volna kínosan felhőtlen az ég.
Valahonnan a távolból mintha rossz sejtelmeket ébresztő
hangok hallatszottak volna. Anyám azt szerette bennem és
a húgomban, ami ő maga volt, és apám azt szerette
bennem és a húgomban, ami ő maga volt. Kérdem
én: vajon nem azt jelenti ez, hogy egymás iránti szerelmük
elhamvadt?
Az én apám és az én anyám
egymás iránti szerelme elhamvadt.
Végül már csak a fehér maradt, fehér,
fehér, minden fehér, pedig ez a legfélelmetesebb szín
a világon, a halál színe. Sehol semmi virág.
Miért, miért éppen az én apám és
az én anyám, a legszebbek, legüdébbek, legélettelibbek,
akik nem féltek semmitől? De így van, apám
zarándokúton, fehér gyolcsba öltözötten,
száz- meg százezer társával, száraz
bőr, fehér, kiszáradt bőr keskeny végtagjain,
víz egy csepp sem hosszú idő óta. Virág
sehol, sem a vázákban, sem a teraszon, sem senkinek a hajában,
igen, senkinek a hajában nincs virág, és a könyveket
meg a papírokat is fehér por fedi, és fehér
lepedők a szobákban, ahová nem érdemes bemenni,
miért is mennénk, amikor csak belesajdul a szív, és
még csak várni sincs mit, legalábbis itt nincs. És
anyám, álla fehér fátyollal felkötve,
és fehér, minden fehér, még az urna is és
a fonal is, amellyel a földbe helyeztem. Akkor nem éreztem
semmit, egyáltalán semmit, de akkor bizony sok virág
volt, olyan sok, hogy bele lehetett volna fulladni, és fiatal emberek
virágai voltak, sok-sok fiatalé, és szomorú
szemük fekete, és én is fekete meg a húgom is,
sok-sok napon át fekete.
S ha a napraforgó virágaival néha parányi
rovarok kerülnek a szobámba, cseppet sem zavar. Gyermekkorom
olyan, mint egy rossz fényképezőgéppel felvett,
túlexponált kép, soha sehol nem láttunk árnyékot,
soha nem féltünk semmitől, és galambjaink minden
este visszatértek, mindig ugyanabban az időben, és
apa csaknem minden nap vett virágot, és ha néha piros
férgek jöttek is a csapból, hát meg lehetett
szűrni a vizet és fel is lehetett forralni, és a szőnyegpadlónk
olyan volt, mint nyár közepén a fű, és
székeinken citromszínű virágok virítottak
és asztalunkon tisztára mosott sárgabarackok, a vízben
rózsasziromból préselt esszencia illatozott, és
lakodalomban fémpénzek csillogtak a hajunkban. Nem néztünk
a sarkon túlra, s amikor mindennek vége lett, ráébredtünk,
hogy Isten halálával tovatűnik mindaz, aminek örülni
lehet, s akkor nem gondoltuk, hogy egy napon feltámad az Isten,
fel bizony.
PAP ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu