Az NDK-ból való kilépés hihetetlen mértékű
elfojtással járt együtt. Bár 89 őszének
heteiben egyre-másra sor került a saját felelősség
elismerésére, különösen újságírók
részéről, és az NDK népe a polgári
szabadságok elnyerése feletti őszinte öröm
és megkönnyebbülés után egyébként
is kezdett valami szégyenkezésfélét érezni.
Szégyenkezést amiatt, hogy követte a jelszavakat, hogy
hazugságra nevelte a gyerekeket, szégyenkezést amiatt,
hogy gyengeségből, naivitásból vagy karriervágyból
kész volt egy rég leleplezett ügy szolgálatába
álni.
Senki se él szívesen együtt a szégyenével,
úgyhogy hamarosan már csak hőstörténetek
keringtek. Egyszerre mindenki azt kezdte hangoztatni, hogy ő mindig
is ellene volt. Mindenki tudott mesélni a saját ellenállásáról,
mindenkit üldöztek, mellőztek, fenyegettek, stb., vagy
üldözéssel, mellőzéssel, fenyegetéssel
fenyegettek. Ahogy 1945 előtt minden német zsidót
bújtatott, úgy adott közre 1990-ben minden NDK-polgár
ellenállói önéletrajzokat. Ez elég abszurd
volt, mert ha valóban így lett volna, az NDK nem marad fenn
40 évig, és a fal, egy perverz politika legfeltűnőbb
kifejezése, mintegy kővé válása nem
állhatott volna 28 évig. Nem, túlságosan sokan
túlságosan sokáig túlságosan keveset
tettek ellene. De ahelyett, hogy megkérdeznék maguktól:
Mi az, amit soha többé nem akarok csinálni az életben?,
minden sarokból azt lehetett hallani: Én már
akkor, abban az adott helyzetben is homokszem voltam a gépezetben.
Ezek a hamisítások konszenzusképesek voltak. Minden
fasiszta a hadseregben, minden százötven százalékos
tanár, minden kikapcsolt agyú elvtárs elhatárolhatta
magát a rendszertől. A millió opportunista még
inkább.
Csak a Stasi nem értékelhette át magát.
A Stasi démonizálása, ami ezt az óriásapparátust
(és azokat, akik neki dolgoztak) hirtelen intelligenciával
és hatékonysággal ruházta fel, az alamusziságot
és gyávaságot racionális viselkedésnek
tüntette fel: ettől a Stasitól rettegni kellett.
Politikailag ez a leegyszerűsített egyenleg jól
beleillett a napi politika koncepciójába. Mert egy katarzishoz
idő kell, a német egység viszont sürgős.
Egy NDK-nép, amely számot vet saját bűnével
és felelősségével egy elfuserált, szerencsétlen
társadalom kialakításában, kiszámíthatatlan
lett volna, amikor végre átküzdötte magát
az emancipált, szabad életmódhoz, és garantáltan
nem lehetett volna minden probléma nélkül hozzácsatolni
a Szövetségi Köztársasághoz. Ám:
"Csak semmi kísérletezés", így szólt
azoknak a jelszava, akik megnyerték az első szabad választásokat.
A nép azoknak a karjaiba omlott, akik tudták, mi merre hány
centi.
Ez sem újság. Az ajánlatot, hogy maguk oszlassák
fel magukat, hálásan elfogadták. Azzal, hogy megmutattuk,
hogy semmi más nem akarunk lenni, csak a Nyugat, azzal, hogy átpártoltunk
az ellenséghez, hirtelen az NDK legélesebb ellenfelei közé
számíthattunk - egy olyan NDK-énak, amelyik mindig
is Németország nyugati fele totális ellentétének
tekintette magát. Mivel túlharsogtuk a zenekart, és
hagytuk magunkat a német egységbe beszippantani, visszamenőleg
az ellenállók országa lett belőlünk.
A Nyugat közreműködött ebben a játszmában.
Amikor a Népi Kamara 1990 nyarán megvitatta a belépést
a 23. cikkely szerint (a belépés nem egyesülés
- milyen alapon beszél bárki is "újraegyesítésről"?
Egy szóban két hazugság: Hogyhogy "újra"? Hogyhogy
"egyesítés"?), a hatalom új választott
birtokosai túltettek egymáson az NDK szétszedésében:
a gazdaság gyengélkedik, az állam csődbe ment,
a politika, az iskolarendszer, a közigazgatás, a jogellátás,
rendőrség és hadsereg, közlekedésügy,
telekommunikáció, médiák - minden a szemétre
való. És hirtelen az ijedt kérdés: És
mit érünk mi egyáltalán? Mit hozunk be az egységbe?
A válasz személyesen Helmut Kohltól érkezett:
Az embereket, mondta. Szorgalmasak, nehéz idők jártak
rájuk, és még a 40 év SED-indoktrináció
sem tudta visszatartani őket attól, hogy rögtön
a Nyugatot válasszák, amint módjukban állt.
Most, hogy a német hazafiak népévé lettünk
nyilvánítva, rögtön meg kellett mutatnunk, hogy
tényleg azok vagyunk (mert a szívünk mélyén
tudtuk, hogy tulajdonképpen nem vagyunk azok), úgyhogy Rostockban
és Hoyerswerdében rágyújtottuk a külföldiekre
a házat. Ha egyszer "újraegyesítés", akkor
ezt mondja nekünk az "újra", folytassuk ott, ahol Németország
abbahagyta. Talán csak egy kisebbség volt, amelyik így
érzett, és ennek is csak egy kisebbsége volt, amelyik
csúnya képekkel ajándékozott meg minket (és
ezt is csak akkor, amikor már alkohol is volt a dologban).
De egyvalami biztos volt, mégpedig az elejétől fogva:
A német egység passzra ment.
Rendben van, a 23. cikkely szerint hagytuk magunkat a csatlakozásra
rádumálni, mint a lakásajtóban egy porszívóügynöktől.
A hangulat rossz volt, mert a köztudottan gyengélkedő
gazdaság "leépítése" tömeges munkanélküliséggel
járt együtt. Éppen az következett tehát
be, amitől a SED (a Német Szocialista Egységpárt)
mindig is óvott minket. A jólét Nyugaton, ezt verte
belénk az Egységpárt, jelentős és tagadhatatlan,
de ennek a jólétnek megvan az az ára, hogy senki sincs
biztosítva a munkanélküliség szörnyű
sorsa ellen. Most egyes vidékeken a lakosság több mint
egynegyede érte meg azt, hogy számukra a német egység
éppen azt jelentse, ami a kapitalizmusbeli lehető legrosszabb
sorsként volt nekünk megjósolva: a munkanélküliséget.
Ilyesmi azelőtt nem volt... Hoppá! - Vajon nem ebből
születik a kommunizmusba való visszavágyás?
Nem csak. Az NDK képződményéért
való egyéni felelősség kérdését,
a gyávaság, naivitás és elvakultság
kérdését először a fent vázolt
válaszsémával megkerülték. A Stasi rettentően
elnyomott minket, és én különben is valahogy mindig
elleneztem, amit a régi feljebbvalóm ellenségével
való örömteli egybeolvadással be is bizonyítottam.
"Németország" volt a felelősség kérdésének
elhárítása. De "Németország" hirtelen
nem volt alkalmas olyasmire, amire még büszkék lehettünk
volna, és úgy, ahogy az NDK-ban sem akart tovább
senki részt venni, ugyanúgy most senki sem akart hallani
arról, hogy ő választotta volna Helmut Kohlt és
a helyetteseit.
Ha mi, keletnémetek hirtelen elutasítjuk Németországot,
mintha mindig is elutasítottuk volna - akkor lehet, hogy mégiscsak
odaadó kiszolgálói voltunk az államnak? Mit
kezdjünk ezzel a gyanúval?
"Nem is volt minden olyan rossz", ez lett a szállóige,
amit azóta már számtalan kabaréműsorban
kigúnyoltak.
A németek reflexszerűen egymásba kapaszkodtak.
Míg a nyugatnémetek az egységet csatlakozásként
fogták fel, és kezdték nemcsak a német márkát,
hanem a törvényeket, és ami még bonyolultabb
volt, a szabályozást, a szokásokat, az egész
üzemi kultúrát (mint pl. a hirdetési rituálét
és a reklámok tálalását) átvinni
keletre, minden előttük felbukkanó akadálynál
(akár túlterheltségből, akár restségből,
vagy - ami különösen kényes ügy -, józan
észből, igazságérzetből vagy meglevő
jobb módszerekből adódtak) azt hangoztatták:
arról volt szó, hogy az egész gyengélkedő
NDK-rendszert mindenestül meg kell haladni. Kézenfekvő,
hogy a nyugatival szemben ilyen helyzetben elhangzott egy "Nem is
volt minden olyan rossz". És ebben a kontextusban az, hogy "Nem
is volt minden olyan rossz" úgy hangzik, mint egy elfojtott "Voltaképpen
egész jó volt". És ha voltaképpen egész
jó volt, akkor miért kell magunknak még szemrehányást
is tenni, hogy nem voltunk eléggé ellene? A "Nem is volt
minden olyan rossz" tehát nemcsak az új mindennapi elvárások
és túlzott elvárások elhárítására
volt alkalmas, hanem az NDK-rendszeren belüli egyéni felelősség
még mindig nyitott kérdésének hárítására
is -, ahol az első aspektusról egészen nyíltan
szó esett, a másodikról nem. És kezdett kicsírázni
az NDK-nosztalgia, ami mindenre jó volt, szépen erősödött,
és széles körben bontakozott ki, s amit találó
kifejezéssel úgy neveztek el: "Ostalgie". És
semmit nem lehetett könnyebben eladni, mint ezt az osztalgiát.
A televízió regionális programjaiban régi show-műsorok
olcsó felvételeit sugározta, "egykori sztárjainknak"
(akiktől már akkor is hánynom kellett) új fellépési
lehetőségeket kínált. A koncertszervezők
nagy keleti turnékat rendeznek az egykori NDK-zenekaroknak, majdnem
minden, a fordulat után szétszóródott zenekar
újra egymásra talált, és "a mi egykori slágereinkből"
(amelyektől ugye nekem már akkor is...) számtalan új
CD-felvétel készült.
A kilencvenes évek első felében kimondottan az
volt az érzésem, hogy lehetséges volna szembenézni
az NDK-múlttal (ami számomra az egyéni kudarccal való
szembenézés: Én számon kérem magamtól
a saját kudarcomat, te magadtól a tiédet - és
együtt siratjuk el). A "Nem is volt minden olyan rossz" beláthatóan
előnytelen álláspont - ezzel szemben az a hipotézis,
hogy "Minden rossz volt" produktív beugró lett volna -, amit
aztán később relativizálni lehetett volna akár
még egy "Nem is volt minden olyan rossz"-ra is. Az így kihámozott
"Nem is volt minden olyan rossz" tudta volna, mit jelent (mégpedig
biztos nem azt, hogy "Voltaképpen egész jó volt").
Annak a veszélyét, hogy a Nyugat a "Minden rossz volt"-felszámolást
Keleten az esztelenség és az igazságtalanság
térnyerésére használja fel, nem lehet csak
úgy félretolni. Annak idején, a 90-es évek
első felében
inkább a kedvemre volt, hogy szabad terepet kínáljunk
a Nyugatnak, semmint hogy a szőnyeg alá seperjük az
NDK viselt dolgait.
Akkoriban írtam a "Magunkfajta hősök" című
regényemet. Ennek a regénynek az erkölcsi háttere
a következő: szégyenletes a saját butaságunkról,
a saját elvakultságunkról és a saját
gyávaságunkról beszélni. (Ez volt a szememben
az egyéni csőd három komponense az NDK-ban). Megalkottam
hát egy hőst, aki egyes szám első személyben
tényleg beszél a saját csődjéről,
méghozzá hallatlan nyíltsággal. (A hős
nemcsak történelmi létezésében vall kudarcot,
hanem férfiként is, és erről is részletesen
beszámol, méghozzá sokkoló nyíltsággal.)
De az én hősöm nemcsak hallatlan nyíltsággal
beszél a kudarcáról - nem, az ő csődje
(ostobasága, gyávasága és elvakultsága)
mindent felülmúl, ami az NDK-ban kudarcban létezett.
Azt reméltem, hogy egy ilyen könyv majd megmutatja a lelkes
(mert nevető) olvasónak (mivel a könyv vaskos komédia
is), hogy a saját csődünkkel való szembenézés
"megtisztít". Ezt a katarzist legalább a hősömnek
megadtam. És azt gondoltam: Ha az olvasó érzi, hogy
ha még ez a hős is, aki kívülről nézve
igen-igen nevetséges alak, ha még ez is képes így
beszélni a saját csődjéről, holott ez
a csőd jóval túlmegy az olvasóén - akkor
miért ne érezné magát felbátorítva,
hogy végre szembenézzen a saját csődjével
is?
Amikor a "Magunkfajta hősök" 1995-ben megjelent, a legnagyobb
meglepetésre egy pillanat alatt bestseller lett Németországban,
mégpedig Keleten és Nyugaton egyaránt. Mindaddig az
NDK-ról és a Stasiról szóló anyagok
biztos bukásnak számítottak. A "Magunkfajta hősök"-et
a nevetés vitte sikerre, a morális üzenetet még
vették, de a vitákat nem befolyásolta a várt
módon. Végül is mintát adott arra, hogyan lehet
új módon írni a létező szocializmusról:
mulatságosan, nem törődve a társadalomelemzéssel
és a jellegzetes "régi" kérdésekkel (Hol húzódtak
a törésvonalak? Mikor árulták el az eszmét?
stb.), de bevonva a korabeli mindennapi valóságot, a márkaneveket,
hogy miket tanítottak az iskolában, kedvelt tévéműsorokat,
"régi sztárjainkat", stb. A könyvet érdekes módon
gyorsan lefordították majdnem minden nyugat-európai
országban. A volt keleti blokk országaiban viszont nem siettek
kiadni.
Már az a kísérlet is kudarcba fulladt, hogy a
könyv egy német példányát átadják
az 1999-es frankfurti könyvvásáron a WAB lengyel lektorának.
Miután röviden elmeséltem neki a cselekményt
és a rendkívüli sikersztorit (több mint 20 kiadás
Németországban), csak ennyit mondott: "Polish people don´t
use to think about that time." Igen, mondtam, ezt gondolta mindenki (engem
beleértve) a keletnémetekről is - míg ez a
könyv nem jött. Egy "Sorry" -val megmaradt annál, hogy
"Polish people don´t use to think about that time".
Az a kísérlet, hogy a "Magunkfajta hősök"-kel
felelevenítsem a kezdeteknél leragadt vitát a felelősségről,
nem sikerült. Ehelyett sokszor magamat is azon kaptam, milyen gyakran
és milyen szívesen mesélek történeteket
"azokból az időkből", és hogy felélénkülünk
ezektől az emlékektől. Egyszerűen nem voltam
már képes úgy utálni az NDK-t, ahogy a 80-as
évek végén utáltam. Holott pontosan tudtam,
milyen üresnek, unalmasnak, beszűkültnek és deprimálónak
éltem meg többnyire az NDK-időket, mégis elfogott
olykor a kedv, hogy korabeli történeteket meséljek:
a rögtönzésekről, amelyek a hiányt próbálták
ellensúlyozni, a spontán, aggálytalan vállalkozásokról,
a hatóságokkal való (következmények nélküli)
összetűzéseimről.
Egy író számára kihívást
jelent, ha azt érzi, hogy érzései nem esnek egybe
a tényekkel. Ebben az esetben érzéseimben a keletnémetek
többségével osztoztam. Én is nosztalgikus lettem,
ha másként is - az én nosztalgiámat feltehetőleg
csak az idő idézte elő, nem valaminek a hárítása.
Én még "beérkezett" is lettem, íróként
jól kijöttem, és bevételem is volt. Mitől
lett nosztalgiám?
Mivel érdekelt a nosztalgia, írtam még egy könyvet,
"A Napsugár fasor innenső vége" címmel. Ez
az anyag eredetileg egy filmes anyag volt, filmként 1999-ben, néhány
héttel a könyv megjelenése után készült
el, német mozifilmként több mint 2,5 millió nézővel
azóta verhetetlenül élvezi a közönség
kegyeit, a kezdeti szkepszis ellenére - "a keleti cucc nem megy",
ezúttal ez volt a szöveg, de ezt már ismertem. "Olyan
filmet akarok - közöltem -, hogy a nyugat-németek irigykedjenek,
amiért nem élhettek az NDK-ban." Ebben az igényben
persze ott van a valóság groteszk eltorzítása,
de az NDK eltűnésével kivonja magát az ellenőrizhetőség
alól, és a legviccesebb megállapítások
tárgyává tehető - mindegy, hogy elátkozólag
vagy megszépítőleg. A film aztán a rendező,
Leander Haussmann intencióit követte, aki az anyagban
rejlő kultikus lehetőségekre tett fel mindent (musicalszerű
táncbetétekkel, stilizált jelmezekkel stb.), míg
"A Napsugár fasor innenső vége" című
történetet írtam, hogy kiderítsem, mi is a nosztalgia.
A "nosztalgia" időközben leharcolt fogalom lett. Szemrehányásokat
tesznek: "Fogják meg! Nosztalgiázik!" Ez valamikor másképp
volt - a nosztalgiázók szeretetre méltó, világot
járt, tapasztalt embereknek számítottak, elnézték
nekik, hogy úgy odavoltak a múltért. A nosztalgia
tehát sokkal régebbi, mint az NDK-nosztalgia vagy mint a
"visszavágyódás a kommunizmusba".
Minden ember érez nosztalgiát, vagy majdnem minden ember.
És majdnem minden ember szívesen emlékezik. A keletnémeteknek
nincsen más múltjuk, csak az NDK-ban leélt életük,
és ez mindenkire vonatkozik, aki a szovjet hatalmi övezetben
nőtt fel, hogy nincsen más múltja, csak ez a totalitárius.
Emlékezésünk tárgyát csak azok a nem valami
szép idők képezhetik. Mégis megdöbbentő
és ugyanakkor csodálatos is, hogy az emlékezet azt,
amit átéltünk, mindig szépnek tünteti fel.
A nagypapám még az első világháborút
is szépnek találja. Az emberi emlékezés folyamatában
titokban benne lakozik a megszépítés, és még
egy olyan sokfelől támadott témánál
sem hagyja kilakoltatni magát, amilyen a totalitarizmusra való
visszaemlékezés. Emlékezni nem ugyanaz, mint megjegyezni
vagy rögzíteni - az emlékezés teszi lehetővé,
hogy "békét kössünk a múlttal, amelyben
minden harag eloszlik, amely a nosztalgia puha fátylát teríti
mindenre, amit valamikor élesnek és metszőnek
éreztek. A boldog embereknek rossz a memóriájuk és
gazdagok az emlékeik" - így végződik
az a történet. Nosztalgiázunk, mert emberek vagyunk.
Írás közben éltem át, hogy irodalmilag
milyen árat kell fizetni azért, ha "emlékezünk":
Életlen kép keletkezik, lehetetlen élesre állítani.
A szavakból hiányzott a pontosság, a jelzők
elcsépeltek voltak, slágerszövegszerűek. Köd
lebeg a sorok fölött, nem lehet élesen odanézni.
A könyvben, ahol az NDK szebbnek mutatkozik, mint amilyen volt, nem
lehettem pontos -, különben olyan csúfra sikerült
volna, amilyen volt. Az - egyébként elég hangulatos
- történet tehát mit sem mond az NDK-ról, annál
többet arról, hogyan működik az emlékezés
az NDK-ra. Ehhez az is stimmel, hogy az elbeszélésben ott
rejlik egy paradoxon: a sok epizód, amelyek könnyen követhető
egymásutánban mindig egy kicsit előre szaladnak vagy
visszaugranak, ha pontosan akarjuk tudni, nem helyezhetők el ellentmondások
nélkül egy idősávban. (Itt sem lehetséges
az egzaktság. És: itt is egész pontosan oda kell figyelni,
hogy észrevegyük a hibát, amit az emlékezés
állít elő.) De az emlékezés így
dolgozik: epizódokra tudunk visszaemlékezni, sokszor egész
pontosan tudjuk, hogy is volt, amikor egy embert vagy egy helyet először
láttunk. De nem tudjuk megmondani, hogy ezt az embert vagy azt a
helyet láttuk először, és egyáltalán
milyen sorrendben állt össze sok-sok élményünkből
az emlékezetünk.
A felolvasásokon mindig megvan a külön üzenetem
a keleti közönség és egy másik a nyugati
közönség számára. Keleten azt mondom: "Emberek,
nyugodtan emlékezhettek az NDK-ra. De ne higgyétek, hogy
emlékezetetek az igazat mondja. Nem ítélhetitek meg
az NDK-t az emlékeitek alapján. Az emlékezés
NDK-jával szemben a jelennek nincs semmi esélye, és
tíz év múlva majd azt hiszitek, hogy az NDK maga volt
a paradicsom." Nyugaton azt mondom: "Ha a keletiek szívesen emlékeznek,
ez nem azért van, mert visszakívánják az NDK-t,
csak olyasmit csinálnak, amit minden ember szívesen csinál:
egyszerűen csak emlékeznek."
Míg a 90-es évek elején lehetségesnek és
feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy alaposan
vessünk számot a közelmúlttal, most ezt már
kizártnak tartom. Egy nemzedék elmúltával,
az 1968-asoktól eltérően, már nem lesz itt
egy olyan generáció, amelyik megpróbálna számot
vetni a szülőkkel. Egyrészt a keletnémet gyerekek
demográfiai súlya nem elegendő ahhoz, hogy elindítson
egy társadalmi vitát, másrészt az NDK-totalitarizmus
által hátrahagyott kérdések már régen
nem nyomnak annyit a latban, mint a 20. század történelmi
katasztrófái. Minek ide az elemzés? Van bajunk elég.
Az NDK-t most már mindenki magasztalhatja kedve szerint.
És persze vannak olyan emberek is, akik komolyan szeretik az
NDK-t. Most még könnyen belátható, hogy valaki,
akinek tartalmas munkás élete volt az NDK-ban, felelősséget
viselt, döntéseket hozott, és az egyesítés
után munkanélkülivé vált és az
is maradt - hogy egy ilyen embernek nem maradt más, mint hogy az
akkori időkről lelkendezzen. Senki sem akar felesleges, haszontalan
lenni - és a német egyesítés óta nem
adódott mindenkinek, akiben csak a jó szándék
volt meg, új lehetőség. De ennyire mégsem egyszerű
a dolog. Emberképem egyik legérzékenyebb megrendülése
az volt, amikor rádöbbentem, hogy nem minden embernek kell
a szabadság. Sokan félnek a szabadság kihívásától,
és sokan készek becserélni a szabadsággal járó
esélyeket a reálszocializmus egyenlősdijére,
ami legalább egy bizonyos fokú biztonságot szavatolt
egzisztenciális kérdésekben.
Nem minden ember olyan, hogy ki is bírja a neki szánt
szabadságmennyiséget. A szabadságban hamar hideg lesz
és kíméletlen, és az egoizmus is szereti magát
"szabadságként" ünnepeltetni, de ez nem újság.
A "szabadság", a Nyugat ígérete az a fogalom, amellyel
a leggyakrabban visszaélnek.
Aki nosztalgikusnak tűnik, még nem kívánja
komolyan vissza a régi viszonyokat. De aki komolyan visszakívánja
a régi viszonyokat, még nem biztos, hogy nem tudja, mit beszél.
Bibliográfia
BRUSSIG, Thomas
"Magunkfajta hősök"
Magyar Lettre Internationale, 22
MARON, Monika
"Zonofóbia"
Magyar Lettre Internationale, 22
ENGLER, Wolfgang
"Kollaboránsok országa?"
Magyar Lettre Internationale, 22
WAGNER, Richard
"A szocializmus diszkrét bája"
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu