Churchill hideg szivarcsonkja
Számtalan alkalom adódik az életben arra, hogy
közöljük másokkal a lakcímünket, és
Michael Kuppisch, aki Berlinben, a Napsugár fasorban lakott, újra
és újra átélhette, hogy a Napsugár fasor
említése képes volt elsimítani, sőt,
szentimentálisra hangolni a kedélyeket. Michael Kuppisch
azt tapasztalta, hogy a Napsugár fasor a bizonytalan pillanatokban,
mi több, a feszültséggel teli szituációkban
is hatni tud. Még az ellenséges szászok is szinte
mindig barátságosabbá váltak, ha megtudták,
hogy olyan berlinivel van dolguk, aki a Napsugár fasorban lakik.
Michael Kuppisch nagyon is el tudta képzelni, hogy az 1945 nyarán
rendezett Potsdami Konferencián, amikor Joszif Sztálin, Harry
S. Truman és Winston Churchill szektorokra osztották a néhai
birodalmi fővárost, szintén megmozdított valamit
a Napsugár fasor említése. Különösen
Sztálinban; a diktátoroknak és a despotáknak
az a sorsuk, hogy a költőiség leglengébb fuvallata
is azonnal hatalmába keríti őket. Ezt azt oly szép
nevű utcát, a Napsugár fasort Sztálin nem akarta
átengedni az amerikaiaknak, legalábbis nem egészen.
Így aztán szót emelt Harry S. Trumannál a Napsugár
fasor birtoklásáért - aki természetesen elutasító
választ adott. Ám Sztálin nem engedett, s a dolog
kis híján tettlegességig fajult. Amikor Sztálin
és Truman orra hegye szinte már érintette egymást,
közéjük furakodott a brit kormányfő, szétválasztotta
őket, és odalépett a Berlin-térkép elé.
Rögtön látta, hogy a Napsugár fasor több mint
négy kilométer hosszú. Churchill hagyományosan
az amerikaiak oldalán állt, így aztán a teremben
tartózkodók valamennyien kizártnak tartották,
hogy Sztálinnak ítélné a Napsugár fasort.
És ahogy Churchillt ismerték, biztosak voltak benne, hogy
beleszív a szivarjába, egy pillanatig eltűnődik,
kifújja a füstöt, megrázza a fejét, és
rátér a következő tárgyalási pontra.
Ám amikor Churchill beleszívott a szivarcsonkjába,
kedvetlenül konstatálta, hogy az már megint kialudt.
Sztálin volt a gyorsabb, tüzet adott neki, és mialatt
Churchill az első slukkot élvezve a Berlin-térkép
fölé hajolt, azon gondolkodott, hogyan viszonozhatná
megfelelően Sztálin gesztusát. Kifújta a füstöt,
majd adott Sztálinnak egy hatvan méternyi farkincát
a Napsugár fasorból, és gyorsan témát
váltott.
Bizonyosan így történt, gondolta Michael Kuppisch.
Másképp hogy volna lehetséges, hogy egy ilyen hosszú
utcának pont a legvégét nyisszantsák le? Néha
még arra is gondolt: Ha az a hülye Churchill vigyázott
volna a szivarjára, akkor ma Nyugaton élnénk.
Michael Kuppisch mindig mindenre magyarázatot keresett,
mert igen gyakran találta magát szemben olyan dolgokkal,
amiket nem tartott normálisnak. Például hogy olyan
utcában lakik, amelyikben a legalacsonyabb házszám
a 379 - ezen újra és újra képes volt elcsodálkozni.
Éppily kevéssé szokott hozzá ahhoz a mindennapos
megaláztatáshoz, amely abból állt, hogy valahányszor
kilépett a ház kapuján, a nyugati oldalon elhelyezett
kilátótoronyból gúnykacaj fogadta - komplett
iskolai osztályok kurjongattak, fütyültek, és ilyeneket
kiabáltak: "Nézzétek, egy igazi zónalakó!",
vagy: "Zónika, integessél szépen, le akarunk fényképezni!"
De mindezek a perverziók mit sem számítottak ahhoz
az elképesztő esethez képest, amikor az első
hozzá írt szerelmes levelet a szél a halálsávba
fújta, és a levél ott is maradt - még mielőtt
elolvasta volna.
Michael Kuppischnak, akit mindenki Michának szólított
(kivéve az anyját, aki egyik napról a másikra
Misának kezdte hívni), nemcsak arra volt elmélete,
hogy miért ilyen rövid a Napsugár fasor innenső
vége, hanem arra is, miért éppen az ő kamaszévei
voltak a legizgalmasabb idők a Napsugár fasor innenső
végének történetében. A Napsugár
fasor innenső végét a legendás, úgynevezett
Q3-as épületek foglalták el, a maguk parányi,
szűk lakásaival. Csakis fiatal jegyespárok voltak hajlandók
odaköltözni, hiszen fűtötte őket a vágy,
hogy végre egy fedél alatt élhessenek. Ám a
jegyespároknak hamarosan gyermekeik születtek - így
aztán a szűk lakások még szűkösebbé
váltak. Nagyobb lakásról álmodni sem lehetett:
a hivatal csak a szobák számát nézte, eszerint
pedig a családok "el voltak látva". Szerencsére majdnem
minden háztartásban végbement ugyanez a folyamat,
és amikor Micha kezdte kiterjeszteni az életét az
utcára, mert a szűk lakásban nem bírta tovább,
akkor szép számmal akadt társakra, akiknek alapjában
véve ugyanaz volt a bajuk, mint neki. És mivel a Napsugár
fasor innenső végén szinte mindenütt szinte ugyanaz
történt, Micha hatalmas potenciál részének
érezhette magát. Ha a barátai azt hangoztatták:
"Mi vagyunk a banda", akkor Micha hozzátette: "Mi vagyunk a potenciál."
Aztán hogy pontosan mit értett ezen, maga sem tudta, de érezte:
Kell hogy jelentsen valamit, ha mindenki ugyanabból a Q3-as karámból
jön, mindennap találkozik, ugyanolyan cuccokban feszít,
ugyanazt a zenét hallgatja, ugyanúgy elvágyódik,
és minden nappal félreérthetetlenül erősebbnek
érzi magát - hogy majd ha végre felnő, mindent,
de mindent másképpen csináljon. Micha azt is reményteljes
jelnek tartotta, hogy mindannyian ugyanabba a lányba voltak szerelmesek.
(...)
Agyag vagy tészta, ez itt a kérdés
Michának nem voltak nyugati lemezei - pedig volt nyugati bácsikája.
Lemezeket nem lehetett alsónadrágban csempészni, a
duplafenekű bőrönd-típusú kalandokra pedig
Heinz bácsi nem volt kapható. Elég volt, hogy a határőr
a szokottnál alaposabban tanulmányozza az útlevelét,
Heinz máris megbánta, hogy vállalta az őrült
rizikót szegény rokonaiért. Egyszer, amikor a határőr
diadalittasan hadonászni kezdett az útlevelével, Heinznek
majdnem megállt a szíve. - Tudja, mit gondolok? - kérdezte
a határőr, amikor meglátta a sok belépési
pecsétet. - Tudja, mit gondolok? Valaki, aki ilyen gyakran jön,
mint maga, tudja, mi jut eszembe ilyenkor?
Heinznek gombóc volt a torkában, ezért csak
némán rázta a fejét. Attól félt,
megtalálják nála a kekszet, amit ezúttal Tesa-szalaggal
erősített a vádlijára. A határőr
bekísérte a bódéjába, és Heinz
már tudta: itt a vég. Innentől kezdve csak a szűrt
levegő. Már nyújtotta is a kezét a bilincs
után. Jobb, ha minél előbb túlesik rajta.
- Valaki, aki olyan gyakran jön, mint maga - mondta a határőr,
és bizalmasan lehalkította a hangját -, az biztos
a mi rendünk barátja!
Heinz a biztonság kedvéért bólintott.
A határőr jelentőségteljesen nézett,
és azt suttogta: - Mutatok magának valamit. De pssszt! -
Félrerántott egy takarót, és napvilágra
került egy elkobzott japán négyrészes sztereó
hi-fi torony, óriási darab, három kimenetű basszuskontroll-erősítővel,
tárolható rádióállomásokkal,
AFC-vel, külön magasság- és mélységszabályozóval,
kézi finomhangolóval minden csatornához, monó-sztereó
beállítógombbal, ráadásként négy
ki-bekapcsoló gombbal. A határőr a győző
gesztusával húzta ki magát a hi-fi torony mellett,
és büszkén csak annyit kérdezett: - Na?
Heinz hirtelen erre sem tudott mit mondani, de ezt nem is várta
tőle senki. - Hát nézze csak meg! - mondta a határőr.
- Túl bonyolult! És ilyeneket gyártanak odaát!
Mi viszont...
És bemutatta a határőr a "Fichtelberg" márkájú
táskarádiót, amely egy kornyadozó szobanövény
társaságában tengette szürke hétköznapjait.
A "Fichtelberg"-nek négy gombja volt, három nagy és
egy kicsi, volt neki egy skálája és egy hangszórója.
- Erre mondom én, hogy valami! - mondta büszkén
a határőr. - Ezzel már boldogulnak a dolgozók,
én mondom magának. Nézze csak: egy kapcsoló
a ki-bekapcsoláshoz és a hangerőszabályozáshoz
- anyagtakarékosság! A hangszórót pedig mindjárt
be is építették - nem úgy, mint ennél.
Ezt nem is lehet hallgatni az extra hangszórók nélkül!
És mennyivel többe kerül, és mennyi helyet foglal!
Heinz, aki egy perccel korábban még látta
magát, amint eltűnik Szibériában, sejtette,
hogy itt valami félreértés van, de legalább
nem a kárára: Őt mint az NDK titkos tisztelőjét
most tájékoztatják a legújabb technikai vívmányokról.
És csak annyit kérdezett magában, vajon felfogja-e
valaha is a Kuppisch család, mit jelent ez neki, újra és
újra átkelni a határon tiltott ajándékokkal,
amelyeket precíz gondossággal erősített a testére.
Olyan helyekre, amelyeken hetekig törte a fejét. A Kuppisch
család egyetlen tagja sem fogja soha megismerni azt az érzést,
amely elöntötte Heinz bácsit egy NDK-s határőr
láttán. Persze az is világos volt Heinz számára,
hogy soha nem cserélne Kuppischékkal és keleti szektorbeli
életükkel - ám azt, hogy fogalmuk sincs róla,
min megy keresztül minden egyes határátlépés
alkalmával, mélységesen igazságtalannak tartotta.
A határőr nem szűnt dicsérni a "Fichtelberg"
rádió előnyeit, de Heinz már nagyon kikívánkozott
a túlfűtött bódéból, ahol a tetőelem
megrepedt, és pergett belőle az azbeszt.
- Rákkeltő - mondta Heinz, ami a határőrt
csak még jobb kedvre hangolta.
- Tessék, ezek a nyugat problémái - szólt,
és kitátotta a száját, amely belülről
úgy nézett ki, mintha egy egész fogorvosi kar rajta
próbálta volna ki az amalgámtömést. -
Héhhe hak ige! A hugahiak ahihik, ho e hákkekkő. -
Visszaadta Heinznek a passzust, és kirobbanó jókedvvel
csapott a vállára. - De nekem még soha nem volt rákom.
És amíg mi fölépítjük a szocializmust,
addig kegyedék a ráktól félnek, vagy olyan
rádiókat barkácsolnak, amiket ember nem tud bekapcsolni.
Háhh, nincs ezeknek csanszuk!
Heinz bólintott, és fölötlött benne,
hogy fölemelt ököllel búcsúzzon, de aztán
inkább hagyta az egészet, nehogy a határőr
fenyegetésnek vegye. Heinz amúgy sem foghatta föl, miért
emelik föl az öklüket a kommunisták, ha találkoznak.
Meg is akarta kérdezni Sabine aktuális fiúját
és tagfelvételi ajánlóját, de már
nem ő volt az aktuális. Sabine aktuális Aktuálisa
egy színháznál volt ambiciózus kulisszatologató.
Rendező akart lenni. Még nagyon messze volt ettől,
de máris "az én színészeimről" beszélt,
meg arról, hogy a színész agyag a rendező kezében.
Kuppisch úr csak annyit kérdezett: - Hogyhogy agyag? Miért
nem tészta?
Amikor Heinz éppen a lépcsőn lépkedett
fölfelé óvatosan, a doboz keksszel a nadrágjában,
Sabine hangját hallotta: - ...gyilkos eszmék szítói,
irtsátok ki bennem a nőt... - deklamálta a Macbeth-ből.
Már húsz perce ezen a másfél soron dolgozott,
de mivel a fürdőkádban ült, a dikció folyton
kontextuális törést szenvedett.
Akárhányszor Heinz látogatóba jött
a húga családjához, történt valami, ami
sokkolta. Ezúttal akkor akadt el a lélegzete, amikor meglátta
a húgát. Kuppischné megigazította a haját
a tükör előtt, mégis hirtelen húsz évet
öregedett. Kuppisch, aki megint kétségbeesetten bajlódott
a kihúzható asztallal, mordul így kommentálta
a dolgot: - Minden feleség azon mesterkedik, hogy fiatalabbnak látsszon,
csak az enyém akarja, hogy öregebbnek nézzék!
Amikor Heinz magához tért, a gyilkos azbesztre
mutatott a fűtőtest mögött, és így
felelt Kuppischnak: - Örülj, hogy ilyennek láthatod, mert
soha nem lesz olyan öreg, mint ahogy kinéz, vagy ha mégis,
azt nem éred meg!
Kuppischné ki nem állhatta ezt a témát.
- Heinz, hagyd ezt abba, megőrjíted vele Misát.
Micha tiltakozott. - Anyu, miért hívsz folyton
Misának? Micha a nevem!
- Ugyan kicsim, tán csak nem fáj. A Misa, az orosz,
te pedig a Szovjetunióban akarsz egyetemre járni!
- Ezért még nem kell Misának hívnod!
Én se mondom, hogy mámocska.
- Miért, nem árt, ha azt hiszik, hogy szovjetbarátok
vagyunk - mondta Kuppischné.
- Akkor se hívj Misának! Úgy hangzik, mint...
- Mint egy turmixgép - fejezte be Heinz.
Sabine, félbeszakítva a Macbeth próbáját,
kikiabált a fürdőszobából: - Mondd úgy,
hogy Míííssá, órosz lyélekkel
- kiabált, amennyire oroszosan csak tudott. - Mint Púúúskin.
Vagy Cseeechov.
- Raz, dva, tri, ruszki mennyé ki! - kiabált vissza
Heinz a fürdőszoba irányába.
- Heinz! Ne a gyerek előtt!
- Ugyan már! - mondta Heinz. - Ha Iván alatt
még telefonotok sincs, nem küldhetitek vissza Oroszországba!
Hogyan hívjon föl titeket a fakunyhójából,
amelyet körülvesznek az üvöltő farkasok?
Sabine kijött a fürdőszobából
a kulisszatologatóval, a haját szárította,
és fölkapta a végszót: - Nem lesz nekünk
telefonunk az életbe' soha.
- A fodrászom most privát kapott telefont, mert
cukra van - mondta Kuppischné, amit Heinz sajnos félreértett.
- Cukorra van szükségetek? - kérdezte fojtott
hangon. - Át tudnék valamennyit csempészni.
- Nem, cukorbeteg, és ha zűr van az izéjével,
az inzulinjával, kell neki a telefon.
- Na, akkor én írok egy beadványt! - jelentette
ki Kuppisch, elővett egy darab papírt, lecsavarta a tintásüveg
tetejét... és megtorpant. - De milyen betegségünk
van nekünk?
Micha arra gondolt: Olyan, hogy nincs ki a négy kerekünk.
- Gondolkozzatok csak - mondta Kuppisch, és megkopogtatta
az asztalt. - Van valami hatásos betegségünk?
- Tüdőrák - javasolta Heinz.
- Itt senkinek nincs tüdőrákja! - mondta szigorúan
Kuppischné. - Nekem viszont pollenallergiám van.
- Ennyi? - érdeklődött a kulisszatologató.
- Igen, csak pollenallergia - mondta Kuppischné.
- Akkor esélyünk sincs - mondta szomorúan
Kuppisch. - Az nem lehet, hogy mindnyájan egészségesek
vagyunk!
- Szégyen-gyalázat! - harsogott Heinz. - Nálunk
a szabad világban a pollenallergiásoknak külön
telefonos infóvonaluk van, a kommunizmusban pedig még telefonjuk
sem lehet.
- Miféle infóvonal? - tudakolta Kuppisch.
- Hát hogy milyen pollenek röpködnek éppen
- magyarázta Heinz. - Nyárfa vagy hársfa... Ez pont
olyan, mint a méz. Ti csak a mézet ismeritek, de nekünk
van akácmézünk, repcemézünk, erdei mézünk...
- És nálatok az allergiások csak bizonyos
pollenekre allergiásak, másokra meg nem? - kérdezte
hitetlenkedve Kuppisch, aki addig nem is sejtette, hogy a nyugati individualizmus
ilyen kifinomult formában is kifejezésre juthat.
- Pontosan - bólintott Heinz.
Kuppisch tátott szájjal csodálkozott. -
Nézzenek oda - mondta maga elé.
Ekkor a kulisszatologató kért szót. - Brecht
vagy Heiner Müller dialektikusan közelítenék meg
ezt a dolgot. Ha ők pollenallergiásak lennének, írnának
egy beadványt, amelyben telefonos pollen-információs
szolgálatot követelnének akkor is, ha nekik maguknak
nem lenne telefonjuk.
- Na és? - mordult föl Kuppisch. - Mi haszna lenne
ebből Brechtnek? Lenne egy telefonos információs szolgálat,
de attól neki még nem lenne telefonja. Akkor annyi a dialektikának.
- Nem egészen! - vágta rá diadalmasan a
kulisszatologató. - Ha már lenne pollenszolgálat,
Brecht írna még egy beadványt: Mivel már van
pollenszolgálat, neki meg kell kapnia a telefont.
- Hogyhogy?
- Hogyhogy! Hát minek a pollenszolgálat, ha a pollenallergiásoknak
nincs telefonjuk?!
A kulisszatologató által elővezetett gondolatmenetnek
senki nem tudott ellentmondani. Kuppisch rezignáltan csak ennyi
jegyzett meg: - Úgyis csak az kap telefont, aki a Stasinál
van. (...)
Néhány nappal később Micha egy levelet
talált a postaládában, címzés nélkül,
feladó nélkül, viszont piros szívvel leragasztva.
Azonnal föltépte a borítékot, kivette a levelet,
kilépett a kapun - és a körzeti megbízottba ütközött.
A levél kiesett Micha kezéből, és mivel szeles
nap volt, elvitorlázott. Micha a levél után vetette
volna magát, de a körzeti megbízott elkapta a grabancát,
és ragaszkodott az igazoltatáshoz. A levelet fölkapta
a szél, és a halálsávba fújta, ahol
elakadt a bozótban. Ezt azonban Micha nem láthatta, csak
néhány nappal később vette észre, amikor
egy söprűnyélre erősített tükörrel
a halálsávot kémlelte. Nem adta föl csak úgy,
ettől kezdve mindent megpróbált, hogy hozzájusson
a levélhez. (...)
Non, je ne regrette rien
Micha először megpróbálta kihorgászni
a levelet. Marióval együtt csinálta. Mario tartotta
a tükröt, és dirigált, hova lógassa Micha
a horgászbotot, hogy elérje a levelet. De nem horgot használtak,
hanem egy Kitifixbe áztatott radírt. Az volt a tervük,
hogy a ragadós radír hozzáér a levélhez,
ők várnak néhány percig, amíg megköt
a Kitifix, és végre áthozhatják a levelet a
Falon.
Mario csöppet sem volt féltékeny Micha sikerére
Miriamnál. Ugyanis épp akkor "jött be neki valami":
egy nő, akit a Leipziger Strassén, a liftben ismert meg.
Pontosan úgy nézett ki, ahogy Mario a párizsi nőket
elképzelte: baszk sapka alól kibuggyanó vörös
haj, magas nyakú pulóver, hóna alatt Sartre egyik
könyve. Néhány évvel idősebb volt Mariónál,
úgy a húszas évei elején. Mario és Pápaszem
épp egy régi vitájukat újították
föl arról, hogy milyen apolitikus szakok vannak az egyetemen
- vagyis inkább arról, hogy nem lehet apolitikus egyetemre
járni. Még az orvosi kar sem az, mert az orvosoknak nagyon
össze kell szedniük magukat, ha a néphadsereg egyik tisztje
kerül a késük alá. Amikor Mario és Pápaszem
kiszálltak a hatodikon, és sziával búcsúztak
a csinos Sartre-olvasótól, a lány így szólt:
- További kellemes estét! - Mario még látta
a lány sokatmondó, kétértelmű mosolyát
a becsukódó liftajtó mögött...
- Úgy mosolygott, mint Mona Lisa! - mondta Mario Michának,
amikor ott kuporogtak a Falnál. Micha majdnem el is felejtette,
hogy arra várnak, hogy megkössön a Kitifix, annyira érdekelte,
miként folytatódott Mario és a Mona Lisa története
a Leipziger Strassén.
Mario még annyit látott, hogy a lány a 13-as
gombot nyomta meg, és fölrohant a lépcsőn. És
miközben rohant fölfelé, mint egy eszelős, örült,
hogy csak a tizenharmadikig kell rohannia, mert Pápaszem egyszer
azt mesélte neki, hogy a Leipziger Strassén azért
építették a felhőkarcolókat, hogy eltakarják
a Springer-házat. Pápaszem láthatóan tájékozott
volt az ilyen dolgokban. A Springer-ház Nyugaton állt, közvetlenül
a Fal mögött, és ha Mariónak peche lett volna,
akkor magasabbra kellett volna rohannia, mint amilyen magas a Springer-ház.
Mielőtt továbbgyűrűztek volna a gondolatai, fölért
a tizenharmadikra, és beesett a folyosóra. Egészen
hátul mintha éppen becsukódott volna egy ajtó...
És már ki is nyílt újra, a lány a liftből
ott állt az ajtóban, és rámosolygott Marióra.
Mario föltápászkodott, és maradék erejét
összeszedve odament hozzá. Feketét látott, nem
kapott levegőt.
- És mit mondtál neki? - kérdezte Micha,
aki maga előtt látta a helyzetet.
- Azt, hogy: Ismersz egy apolitikus egyetemi szakot?
Válasz helyett a lány a liftből újra
rámosolygott, mire Mario azt mondta: - Úgy mosolyogsz, mint
Mona Lisa. - A lány hanyagul fogadta a bókot. - Talán
mert festő vagyok - mondta, és beinvitálta Mariót
a lakásába. Inkább barlang volt, mint lakás,
hatalmas képekkel a falakon és saját készítésű
fantázialámpákkal.
Egész este, egész éjszaka beszélgettek.
A Mario által rögtönzött kérdéssel
kezdték az apolitikus szakról, amiből egy kiadós
lecke lett egzisztencializmusból. Mert Mario újdonsült
liftbéli ismerőse csak a mosolyában hasonlított
Mona Lisára - egyébként tetőtől talpig
egzisztencialista volt. Senkinek nem kell azt tennie, amit nem akar megtenni.
Az egzisztencialista biztosította erről Mariót. Mindenki
saját magáért tartozik felelősséggel,
és mindenki maga felelős a boldogtalanságáért
is. Mert mindig szabadságodban áll dönteni, mondta a
lány, és senkit nem tehetsz felelőssé azért,
amit teszel. Mario fülének mindez valami egészen, egészen
más volt... Annyira új, annyira NAGY. Valóban a szabadságról
volt itt szó, valami különlegesről, az Egészről.
És az, hogy valaki, akinek az ablaka a halálsávra
nyílik, a szabadság dicshimnuszát zengi, a szabadságra
esküszik - az nemcsak imponált Mariónak, de meg is változtatta
az életét. Edith Piaf egész este a Non, je ne regrette
rien-t énekelte újra és újra. Szabadságra
vagyunk ítélve, kiáltott föl az egzisztencialista,
amikor a harmadik üveg bikavérből húzta ki a
dugót, amelynek a címkéjét egyébként
kézzel írott Chateau-Lafitte-címkével ragasztotta
le. Mario azt kérdezte, vajon ugyanígy arra vannak-e ítélve,
hogy folyton ezt a dalt hallgassák. Igen, válaszolta az egzisztencialista,
mert először is a lemezjátszó nem kapcsol ki
magától, másodszor így megy ez örökké,
hacsak te föl nem kelsz.
Aztán mégis a lány kelt föl, és
kinézett az ablakon. Az ívlámpák megvilágították
a halálsávot. Az egzisztencialista már több mint
egy üveg bort megivott. - Szabadságra vagyunk ítélve
- mondta. - Tudod, mit jelent ez a Fal szempontjából? Tudod,
mit mondana Sartre, ha meglátná a berlini Falat?
Mario még nem sajátította el igazán
mélyen az egzisztencializmus tanait, ezért találgatnia
kellett. - Azt, hogy egyszer én is Nyugatra utazhatok.
- Nem - mondta az egzisztencialista. - Éppen ellenkezőleg.
- Hogy soha nem utazhatok Nyugatra? - kérdezte Mario.
- Hogy egyszer eljön az idő, amikor nem létezik
többé - mondta az egzisztencialista, és Mario számára
ez egyenesen ijesztő volt, meghaladta a képzeletét.
Még soha nem jutott el addig a gondolatig, hogy a Fal hirtelen eltűnjön.
Az egzisztencialista kikapcsolta Edith Piafot, és föltette
a Je t'aime-et - tudta, mit akar. Ettől kezdve már csak suttogott.
- Csak akkor leszel szabad, ha mindenkit szabaddá teszel - mondta,
és nekiállt, hogy szabaddá tegye magát és
Mariót. - Érted, hogy értem - suttogta -, hogy Jean-Paul
hogy érti? - Mario nem értette, viszont egy csomó
minden azonnal kézenfekvővé vált a számára.
Fél egykor kezdték, és öt körül fejezték
be - igazi egzisztencialista numera, és amikor Mario fölébredt,
a lány ott ült az ágy szélén meztelenül,
csak a baszk sapka volt a fején, és ránevetett Marióra:
- Na, akkor most elvettem a szüzességedet?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu