Egy este, miközben az egyik tévécsatornáról
a másikra kapcsoltam, rájöttem, hogy mennyi fölösleges
ember van a világon. Poltronieri újságíró
az egyik regényében olümposzi magaslatra helyezte mindazokat
a szerzőket, akiket szeretett. Egy másik író
felsorolta ugyanezeket a szerzőket, ám egyszer csak Poltronieri
felpattant, és hozzátette Allan Ginseng nevét, akit
az előbbi író elfelejtett megemlíteni. Látszik,
hogy az a név mennyire fontos volt neki, mert a közönséggel
maradéktalanul meg akarta ismertetni ízlését.
Ginseng neve minden bizonnyal az úgynevezett formális felolvasásainak
egy részét alkotta, melyeken fiatalkorában felnőtt,
s melyek televíziós íróvá tették.
Bizony ekkor gondoltam azt, hogy mennyi felesleges ember van a világon,
aki csak a reklám kedvéért beszél és
ír.
Hasonlóan vélekedett Wilma nagynéném egyik
udvarlója is, egy bizonyos Osvaldo Barchini, aki - miután
nyugdíjba ment - , fejébe vette, hogy író lesz,
ugyanis nem volt olyan létező írás, ami tetszett
volna neki. És hogy jobban illusztrálja véleményét,
akárhányszor egy könyvről beszélt, a trágya
szót használta. Még arra is képes volt, hogy
betérjen az arcetói bárba és a trágyáról
beszéljen egészen éjfélig. De jaj volt annak,
aki ellent mert neki mondani, mert Barchini nagyon be tudott gurulni.
Szerencsére az arcetói bárban kevesen ellenkeztek
vele, általában mindenki a kártyára vagy a
tekére figyelt, a könyvek egyáltalán nem érdekelték
őket. Azoknak, akik tekéztek, viszont előbb vagy utóbb
ki kellett nyilvánítaniuk egyetértésüket,
mert különben Barchini egész este folytatta a trágyáról
szóló értekezését, és így
nem lehetett semmire sem koncentrálni. Láttam a láthatáron
egy jó nagy adag trágyát - mondogatta. És aztán
folyamatosan ezt ismételgette egy játékosnak, aki
éppen a következő tekegolyót készült
elgurítani. És ha a játékos hibázott,
odament hozzá, hogy beígérjen neki egy balegyenest.
Osvaldo Barchini volt az, aki Wilma nénémnek már
az ötvenes évektől csapta a szelet, mint már
említettem. Ő persze hallani sem akart róla, mivel
Arceto városában mindenki úgy tartotta, hogy Barchini
elég különös ember, még ha egész életében
mást sem csinált is, csak könyvelt. Mostanra már
nyugdíjba ment, és több mint hatvan éves. Kedvelt
udvarlási témája épp a kora volt, és
próbálta a nénémmel megértetni, hogy
szexuális értelemben már nem sok ideje van hátra,
szándékai tehát komolyak. De néném visszautasította,
pedig Barchini minden reggel egy csésze meleg cappuccinót
tett az ablakpárkányára.
Tulajdonképpen nagynéném apja, Enos nem bírta
elviselni, hogy Barchini náluk lábatlankodjék. Azt
mondogatta, hogy az írókról szóló történetei
mindig csak felidegesítik, meg aztán az sem tetszik neki,
hogy Barchini kendőt hord a nyakában, mint egy párizsi
művész. Az igazság az, hogy nénémnek
nem volt bátorsága ellentmondani apjának, inkább
hajadon maradt, mintsem hozzáment volna Barchinihez. Nem mintha
nem lettek volna udvarlói, sőt, azt beszélik, talán
még túl sok is volt belőlük. Megfordult körülötte
mindenféle udvarló: olyan, aki fűt-fát ígért
neki, majd egy év múlva eltűnt, olyan, aki Modugnóra
hasonlított, ugyanolyan bajusza meg ugyanolyan sörénye
volt, és a Caderna bárba járt, amiről később
megtudtam, hogy a stricik bárja.
Mindenesetre Barchini fejébe vette, hogy író lesz,
olyannyira, hogy írt is öt-hat regényt, csak hát
senki sem adta ki őket. Elküldte őket mindegyik kiadóhoz,
de mindig visszautasították, mondván, hogy műveinek
nyelvezete nem felel meg az iskolában tanított nyelvnek,
stílusa kicsit vidékies, primitív. Amikor ezeket az
elutasító leveleket megkapta, minden egyes alkalommal azonnal
elment az arcetói bárba, ahol gúnyos hangvétellel
kommentálta a kiadókat, illetve azt a nyelvet, amelyet az
iskolában tanítanak. Természetesen nagynénémnek
is beszélt ezekről a problémákról, főleg
amikor hajat vágatni ment hozzá. És nagynénémet
érdekelte a dolog, mert bár fodrász volt, minden héten
kikölcsönzött és elolvasott egy könyvet a városi
könyvtárból. Csak hát egészen más
elképzelése volt a dolgokról. Ítéletei
nem voltak elég szigorúak, emiatt időnként
vita támadt köztük, ami igencsak felbőszítette
Barchinit; képes volt azonnal felpattanni és eltávozni,
még mielőtt nagynéném be tudta volna fejezni
a hajvágást. Természetesen utána mindig visszatért,
azzal a kifogással, hogy egy kicsit igazítani kéne
a frizuráján, és persze folytatta a beszélgetést,
már egy fokkal nyugodtabb hangvételben, de egy kilométerről
látni lehetett, hogy gondolatai még mindig ugyanott járnak.
Később, mikor nagynénémet hazakísérte,
még az emberek köszönését sem viszonozta
az utcán, annyira belemélyedt gondolataiba.
Mindenesetre, ha nagynéném nem is, de mások igazat
adtak neki. Egyszer váratlanul egy igen híres, nagy milánói
kiadó vezetője kezdett el leveleket írogatni és
telefonálgatni neki, hogy ideje véget vetni a mindennapos
trágyatermelésnek, mármint annak, amiket Olaszországban
addig publikáltak, és végre helyt kellene adni a maga
nemében páratlan Osvaldo Barchini arcetói író
teljes életművének. Elég ebből a sok
elviselhetetlen trágyából! - írta a kiadó
Barchininek. - Ha visszagondolok mindarra, amit eddig kiadtam, kedvem támad
felakasztani magam.
Ő is kedvelte a trágya szót, első levelében huszonhét alkalommal használta; én csak tudom, hisz Barchini eljött hozzánk, hogy megmutassa a levelet, mivel akkoriban jó viszonyban volt az apámmal, és remélte, hogy apám esetleg befolyásolni tudja Wilma nagynénémet, és közbenjár az érdekében. Elég ebből a trágyából! - írta a kiadó Barchininek, mint már említettem. - Elég ezekből a fiatalokból, akik külföldre utazgatnak és önmagukról beszélnek azon az iskolában tanult sótlan, ízetlen nyelvükön. Az Istenért, elég! És aztán az utóiratban hozzátette: ha visszagondolok arra a sok könyvre, amit kiadtam, legszívesebben felkötném magam. Osvaldo Barchini, miközben felolvasta apámnak a levelet, elégedetten dörzsölgette a kezét. Természetesen később az arcetói bárban üldögélőknek is felolvasta a levelet, és nagynéném boltjában is mutogatta. Ha nem ment el legalább tízszer a boltba, hogy meglobogtassa a búra alatt ülő hölgyeknek, akkor egyszer sem. Majd hozzátette: végre véget ért a trágya-korszak.
Így aztán nagynéném is megváltoztatta a róla alkotott véleményét, és kölcsönkért tőle pár könyvet. De akárhányszor ezt kérte Barchinitől, ő azonnal témát váltott vagy odébbállt, amikor arról lett volna szó, hogy akár csak egyet is mondjon azok közül a szerzők közül, akikre ennyire haragudott. Ezt én is megerősíthetem, mert amikor eljött hozzánk, képes volt egész estén át kibeszélni más írókat anélkül, hogy akár csak egyet is megnevezett volna közülük. Apámat azonban elfogta a kíváncsiság, hogy megtudja, kik ezek a szerzők. De hát kikről beszélsz? - hallottam, amint apám hangosan ordította, miután legalább egy órán át hallgatta Barchinit. - Hogy hívják őket? - De Barchini úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést, vagy egyszerűen csak témát váltott.
Nem sokkal később elkezdett fölényesen viselkedni
mindenkivel szemben.
Még mindig ugyanabba az arcetói bárba járt,
de már nem mesélt senkinek semmit, csak egyszerűen
lenézően végigmérte őket. Csendben üldögélt,
s közben arra vágyott, hogy a többiek végre megkérdezzék
tőle, miért mustrálja így őket. De mivel
senki sem kérdezett tőle semmit, vagy egyszerűen úgy
tettek, mintha nem vették volna észre fura viselkedését,
a végén ő maga mondta el ennek okát.
Barchinit - az arcetói bárban elmondott története
alapján - egy nap a kiadó felhívta telefonon, hogy
azonnal menjen Milánóba, és írja alá
a teljes életművének kiadására vonatkozó
szerződést, a kiadó munkatársainak bosszantására.
Barchini úr, tudja maga, mennyi szurok van a világon? - kérdezte
tőle a kiadó. Ettől kezdve a szurok szót kezdte
használni. Önnek fogalma sincs róla - folytatta a kiadó.
Önnek, az arcetói remetebarlangjából halvány
lila gőze sincs róla. Mindenütt szurok- mondogatta.
Őrültnek látszott. - Tudja, hogy ebből a szurokból
kiállítást rendeznek, és ha az orromat akár
egy kicsit is megcsapja a szurok szaga, máris legszívesebben
felkötném magam! Tudja, hogy minél inkább bűzlik
egy könyv a szuroktól, a külföldi kiadók annál
inkább meg akarják venni és kiadni?
Ha viszont arra hagyatkozunk, amit Barchini másnap elmesélt
- szintén az arcetói bárban -, megtudhatjuk, hogy
egy nap idős kiadók egy csoportja összeült valahol
Európában, kitette az asztalra az összes fiatal olasz
író könyvét, amelyeket az utóbbi években
megvettek és lefordítottak. Órákon át
ott ültek, és nézték a könyveket, anélkül
hogy megszólaltak volna. Majd az egyik felkiáltott: De hát
mit csináltunk? És lassanként a többiek is elkezdték
magukban feltenni a kérdést. Mi a fenének fordíttattuk
le ezeket a könyveket? Csak azért, mert ezen a könnyen
fordítható, sótlan nyelven íródtak?
Pontosan, felelte erre az egyik idős kiadó, majd kétségbeesésében
haját tépve azt kérdezte: mit csináltunk? Hogy
az ördögbe jutottunk el ide, hogy az asztalon csak ez a bűzölgő
szar van, s körülötte emberek, akiknek a szaglása
nulla. Hát ezt mondták Európában az öreg
kiadók - mesélte Osvaldo Barchini valakinek, aki éppen
egy tekegolyót készült elgurítani.
Ehhez persze tudni kell, hogy amikor az ember a gurításhoz készül, nagyon kell koncentrálnia, elég egy minimális zaj ahhoz, hogy a játékos kizökkenjen. Így történhetett meg, hogy egy este a golyó Osvaldo Barchini irányába lódult el, mert a játékos irányt tévesztett. Szerencséje volt a golyónak, hogy nem találta telibe Barchinit, ugyanis Barchini aznap este olyan, de olyan felfuvalkodott volt, hogy a golyó darabokra tört volna az ütközésben.
A következő napokban az öreg kiadó folytatta Barchini hívogatását. Szinte mániájává vált, mint a drogosoknak a drog, vagy az alkoholistáknak az alkohol. A nap minden órájában rátelefonált, még éjszaka is, csak azért, hogy elismételje neki ugyanazokat a dolgokat: hogy milyen rosszul érezte magát Európában a sok külföldi kiadó között, de ugyanakkor azért mégsem volt olyan rossz, mert hát ismerjük el, végül is a véleménye neki is ugyanaz volt. Mi ez a sok iskolás nyelven íródott kátrány? - kérdezte Barchinitől a kiadó telefonon. Most már Barchini is a kátrány szót kezdte használni, és így felelt: hát azokról a kátrányos fiatalokról van szó, akik azzal vonják magukra a figyelmet, hogy aktuális dolgokról beszélnek. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk, az Istenért. Az egész világ egy betonkeverő géppé vált, hogy megtegyen mindent a fiatalokért, csak azért, mert telis-tele vannak pénzzel.
Elég már, az ég szerelmére - mondta az öreg kiadó - menjen mindenki a francba. De hallgasson ide, Barchini úr - tette hozzá lágyabb hangon - miért nem látogat meg Milánóban, sokkal jobban el tudnánk beszélgetni. Csapunk egy kis baráti beszélgetést, úgyis annyira jól megértjük egymást. Nős, vagy van esetleg barátnője? Hozza magával, minden költséget én állok, bárhová megyünk.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu