stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Alena Cihanovics
A toalett

"A tábornokuk saját árnyékszékkel érkezett. Úgy állt az udvarunkon, mint egy galambház. A tábornok beült, az őr meg vigyázott rá" - ez az emlék maradt meg legélénkebben egy fehérorosz nő emlékezetében, aki gyermekkorában átélte a német megszállást.
Egy másik asszonytól megkérdezték külföldi útja után: "Mi tetszett a legjobban?", mire így felelt: "A toalett. Ott szeretnék meghalni, a rózsaszín csempéken."
Persze nem ő az első: a külföldi turisták, akiknek volt szerencséjük felkeresni az itteni pályaudvari toaletteket, ugyancsak halálra váltak.
A to-a-lett - mint a nagy francia forradalom visszhangja - valahogy nehezen tör utat magának az erdő borította Fehéroroszországban. Az itt élők minden elemi szükséglete közül mindig a munka volt a legfontosabb és a legsúlyosabb. A "semmi, ami emberi..." jelszót többnyire erősen csonkított formában valósították meg: a hölgyek mindenfajta toalett közül a pufajkát és a bakancsot értékelték a legtöbbre, a toalettszappan hiánycikk volt, toalettpapírhoz hosszú ideig kizárólag partizánigazolvánnyal lehetett hozzájutni.
Ezzel szemben az újságok milliós példányszámban jelentek meg. Nyilvános toalettből viszont mindig hiány volt.
Az embert felszabadulttá teszi és örömmel tölti el, ha elérhető a toalett. Ha elérhetetlen, akkor a szükséglet kielégítéséből a szükség segítségével működő ítéletvégrehajtás lesz... Ezért vonják meg sok fogolytól és letartóztatottól a toalettet. Minden börtöncella sarkában ott állt, és a mai napig is ott áll - a mocsok, a kínzás és a megalázás jelképeként - a kübli.
Az Európa útjain robogó fehérorosz autóbuszok most is az erdőben állnak meg, mint régen, hogy félrevonulhassanak az utasok. Még nem tudtunk megbarátkozni a "fizetős toalettel".
Bresztben, a határsávban éjszaka néhány órára bezárják a mobil toaletteket. Aztán már minden azon múlik, merrefelé indultok. Ahol az emberek rettegésben élnek, ott küblik bűzlenek. Ahol toalettek állnak, ott a szabadság fuvallata érződik.



Aljakszandr Lukasuk
A traktor

E szóban szinte hiánytalanul benne van az évszázad története, azé az évszázadé, amely mérgező, kékeslila füstöt eregető, vadul üvöltő motorokkal, füvet-bokrot bedarálva, fekete sebet hasítva csörtetett át Fehéroroszországon, könyörtelenül és kérlelhetetlenül. A keleti fővárosból ez a táj egyetlen hatalmas, járhatatlan, civilizációra szomjazó országnak látszott; örömmel elfogadták a fehéroroszok, az "eke és kasza urai" lesújtó önkritikáját.
Traho latinul azt jelenti: "húzok". A szovjet traktor magával húzta a kollektivizálást, a kulákrendszert és az éhínséget, a patakokat, réteket tönkretevő meliorációt, kiirtotta a jövőt a falvakból, és évtizedekre szétküldte a fiúkat-lányokat a traktorgyártó üzemekhez tartozó, vodkától bűzlő munkásszállások odúiba.
Aki egyszer elvetődött egy-egy ilyen Minszk környéki üzembe, soha nem felejti sem az ottani holt földet és levegőt, sem az öreg munkásarcokat, amelyek átvették a vasszerszámok földszínét. Akik a traktorokat gyártották, azok jelentették a végső fázist "az eke és kasza urainak" evolúciójában.
Szívesen vásárolták az olcsó minszki traktorokat az ázsiai, afrikai és amerikai gazdálkodók; számos országban manapság is a traktor jut először az emberek eszébe Fehéroroszországról.
Ha a gyári munkások a belvárosba készültek, azt mondták: bemegyünk a városba. A Traktor lakótelep, a kultúrpalota, a Traktor stadion, a Traktorszerelők körútja és a (területi bizottsági jogokkal rendelkező) pártbizottság jelentette számukra a várost. A nemzetből itt lakosság lett. Itt az egyén a betöltött funkcióval lett azonos. Itt született meg a kentaurnyelv - az orosz-fehérorosz trjaszanka.
Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki józanul, sőt akár ittasan is beismerte volna, hogy traktorokat gyártott. Tragikusan végződhetett volna, ha Traktor lakótelepi szomszédja kétségbe vonja életrajzának ezt a pontját.
A traktorok évszázadunk kentaurteremtményei voltak, holott köztudott, hogy kentaurok pedig nincsenek.



Valjancin Akudovics
Nincs

Parmenidész azt állította, hogy csak az van, ami van, és nincs semmiféle "nincs". De az ember saját szemével látta, hogyan enyészik el a múlt, ha nincs múlt.
Igaz, hogy minden nyelven létezik a "nincs" fogalma, de szinte egyik sem fogható a mi "nincs"-ünkhöz. Ne vádoljanak elhamarkodottan azzal, hogy elfogult vagyok a hazám iránt. Ezt a fehérorosz "nincs"-et az tölti ki, ami nem történt meg, nem zajlott le, nem ment végbe. Túl sok van benne abból, ami jól kezdődött, de később a semmibe veszett.
Amikor más nemzetek megtollasodtak, bennünket veszteségek edzettek. Manapság gazdagabbak vagyunk "nincs"-ben, mint bárki más. Minálunk nincs történelem, nincs nyelv, nincs szabadság, nincs rend, és hamarosan még talán állam sem lesz. Ki merné nyugodt lelkiismerettel állítani a fehéroroszokról, hogy vannak - vagy azt, hogy nincsenek?
Ugyanakkor, ki tudja, talán nemcsak balsorsunk, hanem végzetünk is benne rejlik e fogalomban? Talán pont az a végzet parancsa, hogy az évezredek óta magunkban hordozott "nincs" keltsen minket életre? Hány olyan birodalmat, nemzetet és kultúrát nyelt el a "nincs" elemi ereje az idők folyamán, amelyek hódításaikkal és győzelmeikkel dicsekedtek? Nyomuk sincs már réges-régen. Mi viszont, akik veszteséget veszteségre, kudarcot kudarcra halmozunk, talán csak azért lépünk át a harmadik évezredbe saját nemlétünkbe burkolózva, hogy bebizonyítsuk, a mi nagy "nincs"-ünk a legbiztosabb út az időn és a léten át.



Rihor Baradulin
Az orkánkabát

A hatvanas években, amikor a Világifjúsági Találkozó után bizonyos moszkvai leányzóknál "más nemzetek gyermekei" kezdtek feltünedezni (e szavakkal kezdődött az egyik békeharcos Komszomol-dal), divatba jöttek az egyik felükön vízhatlan műanyag bevonatú kapronkabátok és dzsekik. Ezt az anyagot nevezték orkánnak. Az akkori viszonyok között egész üzletág fejlődött ki abból, hogy orkánkabátokat hoztak be a turisták a szovjet piacra, amely mohón kapott minden után, ami nyugatról jött.
Ha eleredt az eső, érzékien susogtak az utcák, a sétányok. Óvszernek hívták az ilyen kabátokat. Amikor más irányt vett a fiatalok divatja, orkánba öltöztették a szovjet rendőrséget. Nem nehéz rájönni, milyen elnevezéssel illették a rendőröket speciális viseletükben.
Érdekes anekdota az irodalmi életből: épp külföldről tért haza Adam Maldzisz professzor, természetesen orkánkabátban. Egy feles mellett diskurálnak Uladzimir Karatkieviccsel. Adam azt mondja: "Olyan olcsók a műszálas anyagok, hogy annyiba került a kabátom, mint egy üveg tömény." Elmereng erre Uladzimir: "És milyen olcsó ott a tömény..."



Szjarhej Harevszki
A banán

Először a 18. században bukkant fel Fehéroroszországban ez a trópusi gyümölcs, amikor divatba jöttek a főnemesi rezidenciákon az egzotikus üvegházak. De semmi sem tart örökké, az urakat elűzték, és vége lett a banánnak.
Csak a 20. század hetvenes éveiben került vissza a fehérorosz asztalokra a szocializmus útjára lépő afrikai és ázsiai népekkel vállalt szolidaritás zálogaként. Büszkék voltunk a testvéri népekre, de átéltük a mély csalódást is. A furcsa, samponillatú gyümölcs húsa olyan lottyadt és ragacsos volt, hogy alig tudtuk kinyitni utána a szánkat. Akkoriban éretlen, zöld állapotban érkezett a banán Fehéroroszországba, hogy hosszasan tárolhassa a nehézkes szovjet kereskedelem. "Banánt kapni" - a hetvenes években azt jelentette, hogy a véletlen folytán olyan gyümölcsöt vett az ember, amelyet jól ismert a könyvekből, de fogalma sem volt a felhasználás mikéntjéről. A találékony fehéroroszok a fűtőtestre tették, hogy felgyorsítsák az érési folyamatot, vagy a mélyhűtőbe rakták, aztán leforrázták...
1980-ban, az olimpia alatt végre rendes, érett, illatos banán jelent meg Minszkben, de azonnal megették a diákok, akiket ugyanazokból a baráti ázsiai és afrikai országokból szalasztottak.
A nyolcvanas évek végén a "banán" szó jelentése igencsak kibővült. "Banán a fülben" - macskajaj. "Banán" - egykor divatos, vádlinál szűkített nadrág. Új divat!
"Ruszki! Big-banan!" - kiabálták az esetlen fehéroroszok után a nyugati fővárosok vigalmi negyedeiben. Ezt az eufemizmust mégsem fogadta be nyelvünk.
A fehérorosz ifjúság viszont alaposan megismerte e szó "gumibot" jelentését. Nem egy tüntető kapott a rohamosztagosok OMON-banánjából. Először 1989-ben, a Kuropati-menetnél használtak széles körben ilyen banánokat. Ettől kezdve jelentősen emelkedett az effajta banánok és variánsaik mennyisége. Hosszabb és vastagabb botok kerültek elő, különféle markolatokkal, elektromos sokkolókkal, valamint rejtett élű, igen hatékony darabok, amelyek felhasították a ruhát és a bőrt. Fehéroroszország lett a rendőrbanánok hatalmas üvegháza.
A legtöbb fehérorosz gyerkőc számára viszont éppúgy, mint régen, ritka csemege marad a banán.

MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSAI


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret