"A tábornokuk saját árnyékszékkel
érkezett. Úgy állt az udvarunkon, mint egy galambház.
A tábornok beült, az őr meg vigyázott rá"
- ez az emlék maradt meg legélénkebben egy fehérorosz
nő emlékezetében, aki gyermekkorában átélte
a német megszállást.
Egy másik asszonytól megkérdezték külföldi
útja után: "Mi tetszett a legjobban?", mire így felelt:
"A toalett. Ott szeretnék meghalni, a rózsaszín csempéken."
Persze nem ő az első: a külföldi turisták,
akiknek volt szerencséjük felkeresni az itteni pályaudvari
toaletteket, ugyancsak halálra váltak.
A to-a-lett - mint a nagy francia forradalom visszhangja - valahogy
nehezen tör utat magának az erdő borította Fehéroroszországban.
Az itt élők minden elemi szükséglete közül
mindig a munka volt a legfontosabb és a legsúlyosabb. A "semmi,
ami emberi..." jelszót többnyire erősen csonkított
formában valósították meg: a hölgyek mindenfajta
toalett közül a pufajkát és a bakancsot értékelték
a legtöbbre, a toalettszappan hiánycikk volt, toalettpapírhoz
hosszú ideig kizárólag partizánigazolvánnyal
lehetett hozzájutni.
Ezzel szemben az újságok milliós példányszámban
jelentek meg. Nyilvános toalettből viszont mindig hiány
volt.
Az embert felszabadulttá teszi és örömmel tölti
el, ha elérhető a toalett. Ha elérhetetlen, akkor
a szükséglet kielégítéséből
a szükség segítségével működő
ítéletvégrehajtás lesz... Ezért vonják
meg sok fogolytól és letartóztatottól a toalettet.
Minden börtöncella sarkában ott állt, és
a mai napig is ott áll - a mocsok, a kínzás és
a megalázás jelképeként - a kübli.
Az Európa útjain robogó fehérorosz autóbuszok
most is az erdőben állnak meg, mint régen, hogy félrevonulhassanak
az utasok. Még nem tudtunk megbarátkozni a "fizetős
toalettel".
Bresztben, a határsávban éjszaka néhány
órára bezárják a mobil toaletteket. Aztán
már minden azon múlik, merrefelé indultok. Ahol az
emberek rettegésben élnek, ott küblik bűzlenek.
Ahol toalettek állnak, ott a szabadság fuvallata érződik.
E szóban szinte hiánytalanul benne van az évszázad
története, azé az évszázadé, amely
mérgező, kékeslila füstöt eregető,
vadul üvöltő motorokkal, füvet-bokrot bedarálva,
fekete sebet hasítva csörtetett át Fehéroroszországon,
könyörtelenül és kérlelhetetlenül. A
keleti fővárosból ez a táj egyetlen hatalmas,
járhatatlan, civilizációra szomjazó országnak
látszott; örömmel elfogadták a fehéroroszok,
az "eke és kasza urai" lesújtó önkritikáját.
Traho latinul azt jelenti: "húzok". A szovjet traktor magával
húzta a kollektivizálást, a kulákrendszert
és az éhínséget, a patakokat, réteket
tönkretevő meliorációt, kiirtotta a jövőt
a falvakból, és évtizedekre szétküldte
a fiúkat-lányokat a traktorgyártó üzemekhez
tartozó, vodkától bűzlő munkásszállások
odúiba.
Aki egyszer elvetődött egy-egy ilyen Minszk környéki
üzembe, soha nem felejti sem az ottani holt földet és
levegőt, sem az öreg munkásarcokat, amelyek átvették
a vasszerszámok földszínét. Akik a traktorokat
gyártották, azok jelentették a végső
fázist "az eke és kasza urainak" evolúciójában.
Szívesen vásárolták az olcsó minszki
traktorokat az ázsiai, afrikai és amerikai gazdálkodók;
számos országban manapság is a traktor jut először
az emberek eszébe Fehéroroszországról.
Ha a gyári munkások a belvárosba készültek,
azt mondták: bemegyünk a városba. A Traktor lakótelep,
a kultúrpalota, a Traktor stadion, a Traktorszerelők körútja
és a (területi bizottsági jogokkal rendelkező)
pártbizottság jelentette számukra a várost.
A nemzetből itt lakosság lett. Itt az egyén a betöltött
funkcióval lett azonos. Itt született meg a kentaurnyelv -
az orosz-fehérorosz trjaszanka.
Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki józanul, sőt
akár ittasan is beismerte volna, hogy traktorokat gyártott.
Tragikusan végződhetett volna, ha Traktor lakótelepi
szomszédja kétségbe vonja életrajzának
ezt a pontját.
A traktorok évszázadunk kentaurteremtményei voltak,
holott köztudott, hogy kentaurok pedig nincsenek.
Parmenidész azt állította, hogy csak az van, ami
van, és nincs semmiféle "nincs". De az ember saját
szemével látta, hogyan enyészik el a múlt,
ha nincs múlt.
Igaz, hogy minden nyelven létezik a "nincs" fogalma, de szinte
egyik sem fogható a mi "nincs"-ünkhöz. Ne vádoljanak
elhamarkodottan azzal, hogy elfogult vagyok a hazám iránt.
Ezt a fehérorosz "nincs"-et az tölti ki, ami nem történt
meg, nem zajlott le, nem ment végbe. Túl sok van benne abból,
ami jól kezdődött, de később a semmibe
veszett.
Amikor más nemzetek megtollasodtak, bennünket veszteségek
edzettek. Manapság gazdagabbak vagyunk "nincs"-ben, mint bárki
más. Minálunk nincs történelem, nincs nyelv,
nincs szabadság, nincs rend, és hamarosan még talán
állam sem lesz. Ki merné nyugodt lelkiismerettel állítani
a fehéroroszokról, hogy vannak - vagy azt, hogy nincsenek?
Ugyanakkor, ki tudja, talán nemcsak balsorsunk, hanem végzetünk
is benne rejlik e fogalomban? Talán pont az a végzet parancsa,
hogy az évezredek óta magunkban hordozott "nincs" keltsen
minket életre? Hány olyan birodalmat, nemzetet és
kultúrát nyelt el a "nincs" elemi ereje az idők folyamán,
amelyek hódításaikkal és győzelmeikkel
dicsekedtek? Nyomuk sincs már réges-régen. Mi viszont,
akik veszteséget veszteségre, kudarcot kudarcra halmozunk,
talán csak azért lépünk át a harmadik
évezredbe saját nemlétünkbe burkolózva,
hogy bebizonyítsuk, a mi nagy "nincs"-ünk a legbiztosabb út
az időn és a léten át.
A hatvanas években, amikor a Világifjúsági
Találkozó után bizonyos moszkvai leányzóknál
"más nemzetek gyermekei" kezdtek feltünedezni (e szavakkal
kezdődött az egyik békeharcos Komszomol-dal), divatba
jöttek az egyik felükön vízhatlan műanyag bevonatú
kapronkabátok és dzsekik. Ezt az anyagot nevezték
orkánnak. Az akkori viszonyok között egész üzletág
fejlődött ki abból, hogy orkánkabátokat
hoztak be a turisták a szovjet piacra, amely mohón kapott
minden után, ami nyugatról jött.
Ha eleredt az eső, érzékien susogtak az utcák,
a sétányok. Óvszernek hívták az ilyen
kabátokat. Amikor más irányt vett a fiatalok divatja,
orkánba öltöztették a szovjet rendőrséget.
Nem nehéz rájönni, milyen elnevezéssel illették
a rendőröket speciális viseletükben.
Érdekes anekdota az irodalmi életből: épp
külföldről tért haza Adam Maldzisz professzor,
természetesen orkánkabátban. Egy feles mellett diskurálnak
Uladzimir Karatkieviccsel. Adam azt mondja: "Olyan olcsók a műszálas
anyagok, hogy annyiba került a kabátom, mint egy üveg
tömény." Elmereng erre Uladzimir: "És milyen olcsó
ott a tömény..."
Először a 18. században bukkant fel Fehéroroszországban
ez a trópusi gyümölcs, amikor divatba jöttek a főnemesi
rezidenciákon az egzotikus üvegházak. De semmi sem tart
örökké, az urakat elűzték, és vége
lett a banánnak.
Csak a 20. század hetvenes éveiben került vissza
a fehérorosz asztalokra a szocializmus útjára lépő
afrikai és ázsiai népekkel vállalt szolidaritás
zálogaként. Büszkék voltunk a testvéri
népekre, de átéltük a mély csalódást
is. A furcsa, samponillatú gyümölcs húsa olyan
lottyadt és ragacsos volt, hogy alig tudtuk kinyitni utána
a szánkat. Akkoriban éretlen, zöld állapotban
érkezett a banán Fehéroroszországba, hogy hosszasan
tárolhassa a nehézkes szovjet kereskedelem. "Banánt
kapni" - a hetvenes években azt jelentette, hogy a véletlen
folytán olyan gyümölcsöt vett az ember, amelyet jól
ismert a könyvekből, de fogalma sem volt a felhasználás
mikéntjéről. A találékony fehéroroszok
a fűtőtestre tették, hogy felgyorsítsák
az érési folyamatot, vagy a mélyhűtőbe
rakták, aztán leforrázták...
1980-ban, az olimpia alatt végre rendes, érett, illatos
banán jelent meg Minszkben, de azonnal megették a diákok,
akiket ugyanazokból a baráti ázsiai és afrikai
országokból szalasztottak.
A nyolcvanas évek végén a "banán" szó
jelentése igencsak kibővült. "Banán a fülben"
- macskajaj. "Banán" - egykor divatos, vádlinál szűkített
nadrág. Új divat!
"Ruszki! Big-banan!" - kiabálták az esetlen fehéroroszok
után a nyugati fővárosok vigalmi negyedeiben. Ezt
az eufemizmust mégsem fogadta be nyelvünk.
A fehérorosz ifjúság viszont alaposan megismerte
e szó "gumibot" jelentését. Nem egy tüntető
kapott a rohamosztagosok OMON-banánjából. Először
1989-ben, a Kuropati-menetnél használtak széles körben
ilyen banánokat. Ettől kezdve jelentősen emelkedett
az effajta banánok és variánsaik mennyisége.
Hosszabb és vastagabb botok kerültek elő, különféle
markolatokkal, elektromos sokkolókkal, valamint rejtett élű,
igen hatékony darabok, amelyek felhasították a ruhát
és a bőrt. Fehéroroszország lett a rendőrbanánok
hatalmas üvegháza.
A legtöbb fehérorosz gyerkőc számára
viszont éppúgy, mint régen, ritka csemege marad a
banán.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu