stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Georges Vigarello
A testkultusz a mai társadalomban

Korunk egyik vulgátája, hogy úgy beszélünk a mai társadalomról mint a "testkultúra" társadalmáról. A mélyreható változás újkeletű, és roppant egyszerűen összefoglalható: diadalmaskodó testformák, végre létjogosultságot nyert intim vágyak, példátlan odafigyelés a külsőre és az egészségre. A hosszú ideig elhanyagolt testet végre felfedezik: a sötétségből a fényre lép, a tudatlanságtól eljut az igazságig; zavaros egyvelege ez a sokfajta lemeztelenedésnek, a fizikai gyakorlatok bőségének, az önápolásnak, a nyaralásról, a kikapcsolódásról való sokféle gondoskodásnak, s mindehhez hozzájön még a sportteljesítmények, a rekordok hangos ünneplése. A testet nemcsak átértékelik, hanem keresztül-kasul "át is szabják".
Természetesen nem minden hamis ebben a vulgátában. A test felfedezésének vagy újrafelfedezésének történelmünk számos periódusában megvoltak már a maga nagy pillanatai: a reneszánszban a festészeti robbanással és annak a testnek a diadalával, amelyet a középkor állítólag "megvetett"; a felvilágosodás korában a higiénia új felfogásával, azzal a teljesen váratlan figyelemmel, amelyet a gyermeki test vagy a járványok iránt tanúsítottak; de még a 19. században is a termalizmussal, a mikroba-forradalommal, a sport felfedezésével, a nyomokban már meglévő nyaralással és a szórakozással. A hosszú felsorolás mindenképp indokolttá teszi, hogy mai bizonyosságainkat történelmi perspektívában vizsgáljuk, s ez mindenekelőtt egy kettős megállapításhoz vezet: a test szó sokféle értelmet takar; nem mindent a mai kor fedezett fel belőle.

A hagyomány és a test három oldala
A lehetséges kiindulópontok szórása meglepően nagy. Számtalan módon lehet hivatkozni a testre, számtalan módon lehet ábrázolni és aktivizálni. Más szóval sokféle a test emlegetésének módja az egyes kultúrákban és az egyes történelmi időszakokban: az ortopedista nem ugyanazt tudja róla, mint amit a művész, és a sportoló nem ugyanúgy használja, ahogyan a pantomimszínész. A felépítés, a kifejezőerő, az energia, az érzékenység megannyi különböző testről árulkodik, és mindegyiknek megvan a maga sajátos tudománya, a hozzá kötődő képzeletvilág, terület, sőt tárgyak sora is. Fel kell mérnünk a testi hivatkozásoknak ezt a bőségét és sokféleségét, amely kizárja, hogy egyazon tudományos diszciplína alá soroljuk be őket vagy a priori módon koherensnek és egységesnek tekintsük valamennyit.
A testi létezésnek legalább három nagy oldalát különböztethetjük meg: mindháromnak megvan a saját jól körülhatárolható terepe és egyedisége. Az első a hatékonyság elve, az a technikai forrás, amelyet a test saját felépítéséből és szervezetéből merít, s nem más, mint a tárgyakra való ráhatás képessége; a második a tulajdon elve, vagyis az a tér, amelyet a test saját magántereként foglal el, amelyet kisajátít, hogy önmagával a legtökéletesebb intimitásban lehessen; a harmadik az identitás elve, vagyis hogy a test kinyilvánítja saját belső tartalmait vagy hovatartozását - ez fizikai jeleken vagy megnyilvánulásokon alapuló üzenetek és párbeszédek forrása.
Ne feledjük, hogy ez a három oldal már a múltban is megvolt. A felépítés hatékonysága benne van a munkás takarékos, energikus, kalkulációit tekintve régóta kodifikált és megtervezett mozdulataiban. Benne van az egészségről való gondolkodás félelmeiben és életkortól független stratégiáiban, a higiénés nevelésben, az egyéni és kollektív teljesítmény hagyományaiban. A tulajdon elve önmagunk határvonalairól szól, az intim fizikai határ létezéséről; ezen a téren régóta ütköznek egymással a normák és a szükségletek. Az erőszak alig érzékelhető újradefiniálása például nem más, mint hogy ez a határvonal, egyben a test tudata lassan határozottabb formákat ölt. A határ mellesleg meglehetősen komplex: legalább annyira részét alkotják a társadalmi kényszerek, mint a téma "felszabadítása". Végül az identitás elve, amely az egyént a testben jeleníti meg, már sokkal inkább a mai korhoz tartozik: itt a fizikai megnyilvánulásokról, az öltözködésbeli jelzésekről, a formák és a körvonalak kódjairól van szó. Azt is mondhatnánk, hogy a külsőre fordított figyelem nem lehet független a testünkre való odafigyeléstől. A test felfedezése tehát nemcsak a jelen vívmánya.

A jelzések határozottabbá válnak
Nem mintha a jelen nem volna eredeti a maga módján. Leginkább az a feltűnő, ahogyan a régi jelzések mind határozottabb formát öltenek: élénkebbé válnak, több figyelmet követelnek. Sajátos logikájuk ma élesebben kivehetővé teszi őket. Mindenekelőtt sokkal markánsabb, egyben sokkal autonómabb módon jelzik az egyén helyét. És a közvetlen fizikai jelzések is ennek a helynek a függvényében válnak mindinkább észlelhetővé: például azok az intim jelek, amelyek a fájdalomról és a bajról szólnak, és amelyek figyelmet, segítséget követelnek. Vizsgálatok igazolják, hogy e téren egyre tudatosabbak vagyunk, s azt is, hogy az évszázados folyamat napjainkban mindinkább felgyorsul. A megkérdezett személyek közül 1980-ban jóval több vallotta be a betegségét, mint 1970-ben, ahogy azt az ugyanarra a kérdőívre ugyanabban a népességcsoportban, csak éppen tíz év eltéréssel adott válaszok mutatják: az 1970-es vizsgálat 37 637 bevallott betegséget talált, az 1980-as 60 058-at. A növekedés feltűnő. Személyenként 1,62 bevallott betegség 1970-ben, 2,28 1980-ban. És a számnak nincs sok köze a tényleges bajhoz. Franciaország nem volt betegebb 1980-ban, mint 1970-ben, épp ellenkezőleg, ez alatt az idő alatt a várható élettartam a nőkénél 76 évről 79-re, a férfiaknál 68-ról 71 évre nőtt (ma 82, illetve 74 év). Nőtt viszont a saját állapotunk iránt tanúsított éberség, ahogyan megváltozott a betegség és az egészség közt a határvonal is - részben ez magyarázza az egészségmagazinok népszerűségét; közülük kettőnek az olvasótábora ma a négymilliót is meghaladja.
Hasonló módon változott a test intim határainak problémaköre. Az egyén "határai" ma élesebben rajzolódnak ki, az eltűrhető és a tűrhetetlen közt változtak az arányok: új szavak és új bűncselekmények keletkeztek. E tekintetben, egyebek mellett, sokat elárul a "zaklatás" fogalma. "A testem az enyém" kijelentés növekvő igényekkel lép fel. A szexuális zaklatás bűncselekménye (amelyet a francia büntetőtörvénykönyv 1992-ben vett fel a tényállásai közé) valójában csak folytatta annak a választéknak a kiteljesítését, amelyet a jog a másik ember testének veszélyeztetése esetén felkínál. Kijjebb tolta a küszöböt. Hangsúlyosabbá tette, elsőfokú agresszióvá. Az igencsak aktuális és új téma, az "erkölcsi zaklatás" még tovább viszi azt a fejlődést, amelyben az egyes ember határai újradefiniálódnak.

A jelzések felfedezése
Van azonban ma egy olyan változás, amely kevésbé látható, mint a testi megjelenésre és a teljesítményre fordított figyelem, vagy a jólétért és az egészségért való végeérhetetlen aggódás. Ez arra a módra vonatkozik, ahogyan a saját identitásunkat megéljük, ahogyan önmagunkat fel akarjuk fedezni saját testünk révén.
Vegyünk azonban szemügyre néhány elméleti kiindulópontot, mielőtt a jelenség mentalitásbeli súlyát felmérnénk: már önmagában az is gyökeres, noha diszkrét változás volt, hogy elvetettük a tudat elsőbbségéről szóló tant. Ez mindenekelőtt a társadalomtudományok hatására történt, minthogy ezek nem voltak hajlandók tudomásul venni a régi metafizikát és azt az ellentétet, amelyet a régi metafizika a test és szellem közt felállított, illetve elutasították azt a tételt, hogy az embert egyedül saját akarata határozza meg. Így alakult ki az attitűdök és a mozdulatok lehetséges és korábban teljesen ismeretlen értelme: a végtelenül finom megnyilvánulások és szokatlan kifejezésmódok iránt érzékeny pszichoanalízis számára megannyi jelzéssé válnak a gesztusok, fizikai feszültségek, különféle testtartások, amelyek a kibocsátótól független nyelvként működnek. A motorikus dadogások, a véletlenszerű helyzetváltoztatások is lehetnek a kialakulóban lévő tudat jelzései egy olyan, a probléma iránt érzékeny gyerekpszichológus számára, mint Henri Wallon, aki az elsők közt hangsúlyozta: "A mozgás ma már nem tekinthető egyszerű végrehajtási mechanizmusnak. [...] Lehetővé teszi a fokozatos adaptációt, de azt is, hogy reagáljunk arra, ami meghaladja ez irányú képességeinket." A test és aktusainak tanulmányozása másként láttatja mindazt, amit eddig is láttunk. A tudat immár nem az irányítás felsőbbrendű instanciája: jelentkezhet azokban a motorikus működésekben is, amelyek mintegy tőle függetlenül jönnek létre. Mélyebben és tágabban fogalmazva a test bizonyos "dolgaiban", bizonyos megnyilvánulásaiban és emlékeiben lakozik az alany egyik igazsága.
A testnek ez a felfogása ma már beépült a gondolkodásmódba. A test említése nem korlátozódik többé a szervezet említésére; a test mozgósítása lassan önmagunk sötét és mély rétegeinek mozgósítását is jelenti. Ha valaki használni tudja a testét, az azt is jelenti: jobban ki tudja fejezni magát. A magazinok is ezt mondják, amikor valamit úgy írnak le, mint ami "feldobja" az embert, "megerősíti személyiségének energikus vonásait". A jó közérzetről szóló lexikonok is ezt mondják, amikor az identitáskeresést és az egyén egyensúlyát "a kommunikáció és a kibontakozás elsődleges eszközére, a test visszavételére" alapozzák. Vagy a számtalan névre elkeresztelt új tornagyakorlatok, így a "well-ness", amely állítólag megtanítja, hogyan jutunk el "a fizikai gyakorlatok művészete révén a szellem kibontakoztatásához". A test valóban a "felfedezések" terepe lett, egyben önmagunk elmélyítésének a terepe is.
A megújulás annál is inkább kézzelfogható valóság, hiszen "odafentről" zuhant az ölünkbe, és érvénytelenítette a "nagy üzeneteket". A test tudata jócskán átértékelődött a politikai, erkölcsi, vallási transzcendenciák bukásával, és épp ezért végső valóságként kínálkozott fel számunkra: a lehető legjobban át kell éreznünk, felfedeznünk rejtett tartalmait, folyamatosan szaporítanunk érzékenységeit. A transzcendencia régi gyakorlata hirtelen átkerült az intimitás világába és a test terepére. A szélsőségekkel folytatott játék is az ember belső világára koncentrálódott, mint a leginkább elanyagiasult magra.
Egyebek mellett a test két használati módja is jól mutatja, szinte karikatúrába hajló módon, ezt a változást: a body-building, amely az identitást a formák fazonírozásával teremti meg, és a szélsőséges teljesítmények, amelyek a testgyakorlással érik el ugyanezt. Ez utóbbi esetben a fizikai normák határtalanságának van lenyűgöző ereje: a végső kihívás jelen van a triatlonban, a gyorsasági repülőteljesítményekben, a zuhanásra épülő sportokban vagy az egyre inkább "elméretezett" kalandokban. Korábban teljesen ismeretlen jelenségről van szó, a test határtalanságáról, minden irányú kipróbálásáról, amely mintha felváltana másfajta, ma már sokkal diszkrétebbnek számító határtalanságokat, azokat, amelyeket még nem is olyan régen a vallás vagy a politika világa kínált fel az embereknek. Végeérhetetlen játékba kezdtünk a testtel egy kijózanodott világban: a szélsőség bűvöletében élünk.
Így hát látnunk kell, hogy ha ma azt állítjuk, a testnek létezik egyfajta "kultúrája", ezt meglehetősen körülhatárolt módon kell értenünk. Nem arról van szó, hogy hirtelen felfedeztük a testet - a művészek és a tudósok ezt már régen megtették -, hanem arról, hogy a test teljesen új kísérlet tárgya lett, amely azt ígéri, hogy teljes mélységében és a maga igazságában tárja fel: ha valaki a testén dolgozik, ez ma - sokkal inkább, mint eddig bármikor - azt jelenti, hogy önmagát csinálja meg; ha valaki felfedezi a testét, az annyit tesz, hogy önmagát fedezi fel. Az önmagunkon végzett munkák skálája végtelen: a sokféle fogyókúrától a testi pszichoterápiákig, a pszichotróp fogyasztásig terjed.

Új konfliktusok
Világos, hogy az identitás elve szerveződik át, a testtől érkező üzenetekre építve. És ennek az identitásnak az alapján értelmeződik ezentúl a hatékonyság vagy a tulajdon elve is, és tesznek szert sohasem látott jelentőségre.
Például teljesen másként éljük meg és gondoljuk el az egészséget: nemcsak a baj megelőzését értjük rajta, hanem a jó közérzetet, a lehetőségek szüntelen növelését, a fizikai és pszichikai készletek mobilizálását. A kifejezés megjelenik a nagy egészségmagazinokban: "Kóstoljon bele a jó közérzet örömeibe"; a reklámplakátok felirataiban: "Hogy jobb legyen a közérzete fizikailag és szellemileg"; de még a fogyókúrakönyvek címében is: "1000 kérdés a jó közérzetről". A minden szellemességet nélkülöző, látszólag semmitmondó megfogalmazás alapjaiban változtatja meg az egészségügyi célokat. A törekvés immár nem egyszerűen az, hogy megszüntessük a fájdalmat, ahogy azt a hagyományos szövegek sugallják, vagy hogy növeljük a szervezet ellenállóképességét, ami a 18. századtól a haladás nagy témái közt szerepel; egy érzést kell elmélyíteni, a testet kell meg- és átérezni, azt a tisztázatlan akaratot elsajátítani, amely arra irányul, hogy jobban belakjuk a testet, hiszen csak így igazolhatjuk önmagunkat.
Látnunk kell tehát, hogy miközben zavaros követelmények együttese van születőben, létrejön a ködös meggyőződéseknek az a köre is, amely áthangszereli a jövőbeli konfliktusokat. Például az "áldozatok" és a "felelősök" összecsapását a "modernitás olyan ártalmai" miatt, mint amilyen a szivacsos agysorvadás, a fertőzött növekedési hormon vagy vér; ezek a problémák felerősödnek egy olyan technicizált világban, ahol kevesek döntése sokak egészségét befolyásolhatja. De felerősíti őket az az újfajta éberség is, amelyet az életmódunk vagy a testünk iránt tanúsítunk, az egyre kiélezettebb figyelem mindazon tényezők iránt, amelyek valamiféle tökéletesként elgondolt tisztaságot fenyegetnek. Pontosan úgy, ahogyan az egyre határozottabban leleplezett erőszakot is súlyosabbnak ítéljük azáltal, hogy az identitásunkat is fenyegeti: a támadás nemcsak a test ellen irányul, hanem sérthetetlen integritásunk ellen is; nemcsak fizikai, hanem pszichológiai értelemben is pusztító. Ez magyarázza azt a különleges fontosságot, amelyet a biztonság kap, s azt, hogy az erőszak miatt egyre erősödő nyugtalanság olyan társadalmi konfliktusokat válthat ki, amelyeket eddig csak a kizsákmányolás volt képes generálni.

      MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret