Korunk egyik vulgátája, hogy úgy beszélünk
a mai társadalomról mint a "testkultúra" társadalmáról.
A mélyreható változás újkeletű,
és roppant egyszerűen összefoglalható: diadalmaskodó
testformák, végre létjogosultságot nyert intim
vágyak, példátlan odafigyelés a külsőre
és az egészségre. A hosszú ideig elhanyagolt
testet végre felfedezik: a sötétségből
a fényre lép, a tudatlanságtól eljut az igazságig;
zavaros egyvelege ez a sokfajta lemeztelenedésnek, a fizikai gyakorlatok
bőségének, az önápolásnak, a nyaralásról,
a kikapcsolódásról való sokféle gondoskodásnak,
s mindehhez hozzájön még a sportteljesítmények,
a rekordok hangos ünneplése. A testet nemcsak átértékelik,
hanem keresztül-kasul "át is szabják".
Természetesen nem minden hamis ebben a vulgátában.
A test felfedezésének vagy újrafelfedezésének
történelmünk számos periódusában
megvoltak már a maga nagy pillanatai: a reneszánszban a festészeti
robbanással és annak a testnek a diadalával, amelyet
a középkor állítólag "megvetett"; a felvilágosodás
korában a higiénia új felfogásával,
azzal a teljesen váratlan figyelemmel, amelyet a gyermeki test vagy
a járványok iránt tanúsítottak; de még
a 19. században is a termalizmussal, a mikroba-forradalommal, a
sport felfedezésével, a nyomokban már meglévő
nyaralással és a szórakozással. A hosszú
felsorolás mindenképp indokolttá teszi, hogy mai bizonyosságainkat
történelmi perspektívában vizsgáljuk,
s ez mindenekelőtt egy kettős megállapításhoz
vezet: a test szó sokféle értelmet takar; nem mindent
a mai kor fedezett fel belőle.
A hagyomány és a test három oldala
A lehetséges kiindulópontok szórása meglepően
nagy. Számtalan módon lehet hivatkozni a testre, számtalan
módon lehet ábrázolni és aktivizálni.
Más szóval sokféle a test emlegetésének
módja az egyes kultúrákban és az egyes történelmi
időszakokban: az ortopedista nem ugyanazt tudja róla, mint
amit a művész, és a sportoló nem ugyanúgy
használja, ahogyan a pantomimszínész. A felépítés,
a kifejezőerő, az energia, az érzékenység
megannyi különböző testről árulkodik,
és mindegyiknek megvan a maga sajátos tudománya, a
hozzá kötődő képzeletvilág, terület,
sőt tárgyak sora is. Fel kell mérnünk a testi
hivatkozásoknak ezt a bőségét és sokféleségét,
amely kizárja, hogy egyazon tudományos diszciplína
alá soroljuk be őket vagy a priori módon koherensnek
és egységesnek tekintsük valamennyit.
A testi létezésnek legalább három nagy
oldalát különböztethetjük meg: mindháromnak
megvan a saját jól körülhatárolható
terepe és egyedisége. Az első a hatékonyság
elve, az a technikai forrás, amelyet a test saját felépítéséből
és szervezetéből merít, s nem más, mint
a tárgyakra való ráhatás képessége;
a második a tulajdon elve, vagyis az a tér, amelyet a test
saját magántereként foglal el, amelyet kisajátít,
hogy önmagával a legtökéletesebb intimitásban
lehessen; a harmadik az identitás elve, vagyis hogy a test kinyilvánítja
saját belső tartalmait vagy hovatartozását
- ez fizikai jeleken vagy megnyilvánulásokon alapuló
üzenetek és párbeszédek forrása.
Ne feledjük, hogy ez a három oldal már a múltban
is megvolt. A felépítés hatékonysága
benne van a munkás takarékos, energikus, kalkulációit
tekintve régóta kodifikált és megtervezett
mozdulataiban. Benne van az egészségről való
gondolkodás félelmeiben és életkortól
független stratégiáiban, a higiénés nevelésben,
az egyéni és kollektív teljesítmény
hagyományaiban. A tulajdon elve önmagunk határvonalairól
szól, az intim fizikai határ létezéséről;
ezen a téren régóta ütköznek egymással
a normák és a szükségletek. Az erőszak
alig érzékelhető újradefiniálása
például nem más, mint hogy ez a határvonal,
egyben a test tudata lassan határozottabb formákat ölt.
A határ mellesleg meglehetősen komplex: legalább annyira
részét alkotják a társadalmi kényszerek,
mint a téma "felszabadítása". Végül az
identitás elve, amely az egyént a testben jeleníti
meg, már sokkal inkább a mai korhoz tartozik: itt a fizikai
megnyilvánulásokról, az öltözködésbeli
jelzésekről, a formák és a körvonalak
kódjairól van szó. Azt is mondhatnánk, hogy
a külsőre fordított figyelem nem lehet független
a testünkre való odafigyeléstől. A test felfedezése
tehát nemcsak a jelen vívmánya.
A jelzések határozottabbá válnak
Nem mintha a jelen nem volna eredeti a maga módján. Leginkább
az a feltűnő, ahogyan a régi jelzések mind határozottabb
formát öltenek: élénkebbé válnak,
több figyelmet követelnek. Sajátos logikájuk ma
élesebben kivehetővé teszi őket. Mindenekelőtt
sokkal markánsabb, egyben sokkal autonómabb módon
jelzik az egyén helyét. És a közvetlen fizikai
jelzések is ennek a helynek a függvényében válnak
mindinkább észlelhetővé: például
azok az intim jelek, amelyek a fájdalomról és a bajról
szólnak, és amelyek figyelmet, segítséget követelnek.
Vizsgálatok igazolják, hogy e téren egyre tudatosabbak
vagyunk, s azt is, hogy az évszázados folyamat napjainkban
mindinkább felgyorsul. A megkérdezett személyek közül
1980-ban jóval több vallotta be a betegségét,
mint 1970-ben, ahogy azt az ugyanarra a kérdőívre
ugyanabban a népességcsoportban, csak éppen tíz
év eltéréssel adott válaszok mutatják:
az 1970-es vizsgálat 37 637 bevallott betegséget talált,
az 1980-as 60 058-at. A növekedés feltűnő. Személyenként
1,62 bevallott betegség 1970-ben, 2,28 1980-ban. És a számnak
nincs sok köze a tényleges bajhoz. Franciaország nem
volt betegebb 1980-ban, mint 1970-ben, épp ellenkezőleg,
ez alatt az idő alatt a várható élettartam
a nőkénél 76 évről 79-re, a férfiaknál
68-ról 71 évre nőtt (ma 82, illetve 74 év).
Nőtt viszont a saját állapotunk iránt tanúsított
éberség, ahogyan megváltozott a betegség és
az egészség közt a határvonal is - részben
ez magyarázza az egészségmagazinok népszerűségét;
közülük kettőnek az olvasótábora ma
a négymilliót is meghaladja.
Hasonló módon változott a test intim határainak
problémaköre. Az egyén "határai" ma élesebben
rajzolódnak ki, az eltűrhető és a tűrhetetlen
közt változtak az arányok: új szavak és
új bűncselekmények keletkeztek. E tekintetben, egyebek
mellett, sokat elárul a "zaklatás" fogalma. "A testem az
enyém" kijelentés növekvő igényekkel lép
fel. A szexuális zaklatás bűncselekménye (amelyet
a francia büntetőtörvénykönyv 1992-ben vett
fel a tényállásai közé) valójában
csak folytatta annak a választéknak a kiteljesítését,
amelyet a jog a másik ember testének veszélyeztetése
esetén felkínál. Kijjebb tolta a küszöböt.
Hangsúlyosabbá tette, elsőfokú agresszióvá.
Az igencsak aktuális és új téma, az "erkölcsi
zaklatás" még tovább viszi azt a fejlődést,
amelyben az egyes ember határai újradefiniálódnak.
A jelzések felfedezése
Van azonban ma egy olyan változás, amely kevésbé
látható, mint a testi megjelenésre és a teljesítményre
fordított figyelem, vagy a jólétért és
az egészségért való végeérhetetlen
aggódás. Ez arra a módra vonatkozik, ahogyan a saját
identitásunkat megéljük, ahogyan önmagunkat fel
akarjuk fedezni saját testünk révén.
Vegyünk azonban szemügyre néhány elméleti
kiindulópontot, mielőtt a jelenség mentalitásbeli
súlyát felmérnénk: már önmagában
az is gyökeres, noha diszkrét változás volt,
hogy elvetettük a tudat elsőbbségéről
szóló tant. Ez mindenekelőtt a társadalomtudományok
hatására történt, minthogy ezek nem voltak hajlandók
tudomásul venni a régi metafizikát és azt az
ellentétet, amelyet a régi metafizika a test és szellem
közt felállított, illetve elutasították
azt a tételt, hogy az embert egyedül saját akarata határozza
meg. Így alakult ki az attitűdök és a mozdulatok
lehetséges és korábban teljesen ismeretlen értelme:
a végtelenül finom megnyilvánulások és
szokatlan kifejezésmódok iránt érzékeny
pszichoanalízis számára megannyi jelzéssé
válnak a gesztusok, fizikai feszültségek, különféle
testtartások, amelyek a kibocsátótól független
nyelvként működnek. A motorikus dadogások, a véletlenszerű
helyzetváltoztatások is lehetnek a kialakulóban lévő
tudat jelzései egy olyan, a probléma iránt érzékeny
gyerekpszichológus számára, mint Henri Wallon, aki
az elsők közt hangsúlyozta: "A mozgás ma már
nem tekinthető egyszerű végrehajtási mechanizmusnak.
[...] Lehetővé teszi a fokozatos adaptációt,
de azt is, hogy reagáljunk arra, ami meghaladja ez irányú
képességeinket." A test és aktusainak tanulmányozása
másként láttatja mindazt, amit eddig is láttunk.
A tudat immár nem az irányítás felsőbbrendű
instanciája: jelentkezhet azokban a motorikus működésekben
is, amelyek mintegy tőle függetlenül jönnek létre.
Mélyebben és tágabban fogalmazva a test bizonyos "dolgaiban",
bizonyos megnyilvánulásaiban és emlékeiben
lakozik az alany egyik igazsága.
A testnek ez a felfogása ma már beépült a
gondolkodásmódba. A test említése nem korlátozódik
többé a szervezet említésére; a test mozgósítása
lassan önmagunk sötét és mély rétegeinek
mozgósítását is jelenti. Ha valaki használni
tudja a testét, az azt is jelenti: jobban ki tudja fejezni magát.
A magazinok is ezt mondják, amikor valamit úgy írnak
le, mint ami "feldobja" az embert, "megerősíti személyiségének
energikus vonásait". A jó közérzetről
szóló lexikonok is ezt mondják, amikor az identitáskeresést
és az egyén egyensúlyát "a kommunikáció
és a kibontakozás elsődleges eszközére,
a test visszavételére" alapozzák. Vagy a számtalan
névre elkeresztelt új tornagyakorlatok, így a "well-ness",
amely állítólag megtanítja, hogyan jutunk el
"a fizikai gyakorlatok művészete révén a szellem
kibontakoztatásához". A test valóban a "felfedezések"
terepe lett, egyben önmagunk elmélyítésének
a terepe is.
A megújulás annál is inkább kézzelfogható
valóság, hiszen "odafentről" zuhant az ölünkbe,
és érvénytelenítette a "nagy üzeneteket".
A test tudata jócskán átértékelődött
a politikai, erkölcsi, vallási transzcendenciák bukásával,
és épp ezért végső valóságként
kínálkozott fel számunkra: a lehető legjobban
át kell éreznünk, felfedeznünk rejtett tartalmait,
folyamatosan szaporítanunk érzékenységeit.
A transzcendencia régi gyakorlata hirtelen átkerült
az intimitás világába és a test terepére.
A szélsőségekkel folytatott játék is
az ember belső világára koncentrálódott,
mint a leginkább elanyagiasult magra.
Egyebek mellett a test két használati módja is
jól mutatja, szinte karikatúrába hajló módon,
ezt a változást: a body-building, amely az identitást
a formák fazonírozásával teremti meg, és
a szélsőséges teljesítmények, amelyek
a testgyakorlással érik el ugyanezt. Ez utóbbi esetben
a fizikai normák határtalanságának van lenyűgöző
ereje: a végső kihívás jelen van a triatlonban,
a gyorsasági repülőteljesítményekben,
a zuhanásra épülő sportokban vagy az egyre inkább
"elméretezett" kalandokban. Korábban teljesen ismeretlen
jelenségről van szó, a test határtalanságáról,
minden irányú kipróbálásáról,
amely mintha felváltana másfajta, ma már sokkal diszkrétebbnek
számító határtalanságokat, azokat, amelyeket
még nem is olyan régen a vallás vagy a politika világa
kínált fel az embereknek. Végeérhetetlen játékba
kezdtünk a testtel egy kijózanodott világban: a szélsőség
bűvöletében élünk.
Így hát látnunk kell, hogy ha ma azt állítjuk,
a testnek létezik egyfajta "kultúrája", ezt meglehetősen
körülhatárolt módon kell értenünk.
Nem arról van szó, hogy hirtelen felfedeztük a testet
- a művészek és a tudósok ezt már régen
megtették -, hanem arról, hogy a test teljesen új
kísérlet tárgya lett, amely azt ígéri,
hogy teljes mélységében és a maga igazságában
tárja fel: ha valaki a testén dolgozik, ez ma - sokkal inkább,
mint eddig bármikor - azt jelenti, hogy önmagát csinálja
meg; ha valaki felfedezi a testét, az annyit tesz, hogy önmagát
fedezi fel. Az önmagunkon végzett munkák skálája
végtelen: a sokféle fogyókúrától
a testi pszichoterápiákig, a pszichotróp fogyasztásig
terjed.
Új konfliktusok
Világos, hogy az identitás elve szerveződik át,
a testtől érkező üzenetekre építve.
És ennek az identitásnak az alapján értelmeződik
ezentúl a hatékonyság vagy a tulajdon elve is, és
tesznek szert sohasem látott jelentőségre.
Például teljesen másként éljük
meg és gondoljuk el az egészséget: nemcsak a baj megelőzését
értjük rajta, hanem a jó közérzetet, a lehetőségek
szüntelen növelését, a fizikai és pszichikai
készletek mobilizálását. A kifejezés
megjelenik a nagy egészségmagazinokban: "Kóstoljon
bele a jó közérzet örömeibe"; a reklámplakátok
felirataiban: "Hogy jobb legyen a közérzete fizikailag és
szellemileg"; de még a fogyókúrakönyvek címében
is: "1000 kérdés a jó közérzetről".
A minden szellemességet nélkülöző, látszólag
semmitmondó megfogalmazás alapjaiban változtatja meg
az egészségügyi célokat. A törekvés
immár nem egyszerűen az, hogy megszüntessük a fájdalmat,
ahogy azt a hagyományos szövegek sugallják, vagy hogy
növeljük a szervezet ellenállóképességét,
ami a 18. századtól a haladás nagy témái
közt szerepel; egy érzést kell elmélyíteni,
a testet kell meg- és átérezni, azt a tisztázatlan
akaratot elsajátítani, amely arra irányul, hogy jobban
belakjuk a testet, hiszen csak így igazolhatjuk önmagunkat.
Látnunk kell tehát, hogy miközben zavaros követelmények
együttese van születőben, létrejön a ködös
meggyőződéseknek az a köre is, amely áthangszereli
a jövőbeli konfliktusokat. Például az "áldozatok"
és a "felelősök" összecsapását a
"modernitás olyan ártalmai" miatt, mint amilyen a szivacsos
agysorvadás, a fertőzött növekedési hormon
vagy vér; ezek a problémák felerősödnek
egy olyan technicizált világban, ahol kevesek döntése
sokak egészségét befolyásolhatja. De felerősíti
őket az az újfajta éberség is, amelyet az életmódunk
vagy a testünk iránt tanúsítunk, az egyre kiélezettebb
figyelem mindazon tényezők iránt, amelyek valamiféle
tökéletesként elgondolt tisztaságot fenyegetnek.
Pontosan úgy, ahogyan az egyre határozottabban leleplezett
erőszakot is súlyosabbnak ítéljük azáltal,
hogy az identitásunkat is fenyegeti: a támadás nemcsak
a test ellen irányul, hanem sérthetetlen integritásunk
ellen is; nemcsak fizikai, hanem pszichológiai értelemben
is pusztító. Ez magyarázza azt a különleges
fontosságot, amelyet a biztonság kap, s azt, hogy az erőszak
miatt egyre erősödő nyugtalanság olyan társadalmi
konfliktusokat válthat ki, amelyeket eddig csak a kizsákmányolás
volt képes generálni.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu