stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Timár Katalin
A hímzés forradalmasítása
Imre Mariann munkáiról
 

Vigyázat! Ez nem a legújabb pesti vicc! Mi a különbség egy férfi és egy női kortárs képzőművész között? Semmi. Mindkettő a férfiak által létrehozott művészetből veszi referenciáit, utalásait, erre a művészetre vonatkoztatva hozza létre a maga munkáit.
Vannak azonban olyan - természetesen nem csak - női művészek, akik tevékenységüket ezen gyakorlat kritikai elemzéseként használják fel. A művészet hagyományába való bekapcsolódás egyébként is problémássá vált az elmúlt körülbelül kétszáz évben, bár e hosszú idő alatt ez a kérdés nagyon sokféle módon merült fel. Ebből a szempontból az elmúlt harminc év sajátossága, hogy a műalkotás létrehozásának autonóm folyamata helyett a hangsúlyt a létrehozott mű befogadására tette át. Ez a befogadás egy olyan kontextusban zajlik, melynek a művész mint alkotó zseni, többé már nem kitüntetett szereplője és meghatározója, hanem elindítója és talán okozója. A műalkotásnak az interpretáció révén történő "befejezése" a nézőre hárul (Duchamp), ám erről a nézőről sem beszélhetünk többé úgy, mintha egyetlen, modern értelemben vett univerzális alany volna.
A feminizmus az a társadalmi-politikai mozgalom és kritikai irányzat, melynek a szubjektum nemek szerinti differenciálódását köszönhetjük. Itt a "nem" kérdése természetesen nem biológiai értelemben értendő, bár az esszencialista irányzatok elsősorban a biológiai különbségekre alapozott megközelítést preferálják. Ezzel szemben áll a társadalmi nemek (gender) megjelenítésének performatív felfogása, ahol az ezeket a nemeket jelölő jelek nyitottak "azon körülmények felé, melyek között artikulálódnak" (Keith Moxey). Ennek az artikiulációnak pedig megvan a maga tér-idő koordináta-rendszere.
Amikor az 1999-es Velencei Biennálén a látogató be akart lépni a magyar pavilonba, végig kellett mennie a pavilon által körbefogott teret borító műalkotáson. Imre Mariann hatalmas installációja szürke betonlapokból állt, melyek felületére egy emberi test anatómia órákról ismert képét hímezte. Ez a mű természetesen nem az egyetlen Imre Mariann munkái közül, melyet ezzel a technikai eljárással készített, de két szempontból is eltér a többitől: ez az installáció kifejezetten helyspecifikus már csak hatalmas léptéke miatt is, másrészt pedig a látogató fizikai kontaktusba "kényszerül" a művel, mert csak úgy juthat be az épületbe, ha rálép a műre, és végig is megy rajta.
Imre Mariann munkái - és ebbe a falra "nagyított" képek sorozatát is beleértem - nemcsak a kiállítások konkrét terében foglalják el a maguk helyét, hanem különféle szimbolikus tereket is birtokba vesznek és átalakítanak. Ezek közül magának a művészet történetének a tere a legfontosabb. Ezt az átalakítást ő a műalkotás terének kitágítása révén teszi meg. Amikor a női művészek a korábbinál nagyobb számban mutatkoztak be a nyilvánosság előtt a 19. század utolsó harmadában, akkor képeiken ugyanaz a térbeli kötöttség jelent meg, mint ami a nők térbeli mozgását jellemezte ebben a korban. A számukra elérhető helyek, az ebédlők, a nappalik, a hálószobák, a verandák és a balkonok, valamint a privát kertek jelentek meg képeiken, azok a terek, melyekbe direkt bejutásuk volt a férfiak kísérete nélkül is (Griselda Pollock).
Imre Mariann a közteret, azaz a hagyományosan férfiak által belakott szférát (mely ebben az esetben részben a kiállítóteret, részben pedig a mindenki által látogatható "közösségi teret" jelenti) népesíti be tárgyaival. Az ő esetében ezeknek a tárgyaknak az elkészítési technikája sem közömbös: a betont, egy súlyos és nehezen kezelhető, a művészetben egyáltalán nem szokványos ipari alapanyagot kombinálja egy nagyon is személyes, aprólékos, finom technikával, a hímzéssel. Ezzel az eljárással a feminista kritika által bírált dichotómiákban való gondolkodást vizualizálja, mely a férfiast és a nőiest különféle ellentétpárok mentén polarizálja (természet/kultúra, értelem/érzelem, aktív/passzív, stb.).
Imre Mariann munkái az idő koordinátája mentén is több vonatkozással bírnak. Ezek közül talán a már fentebb is említett művészettörténeti aspektus a legnyilvánvalóbb. Ezek a művek a meglévő kánon újraértékelésére késztetnek bennünket: kik írták a kánont eddig és milyen szempontok szerint? Lehetséges-e egyáltalán a női művészek integrálása ebbe a kánonba, vagy csak egymással semmilyen kapcsolatot nem tartó, alternatív kánonok soráról beszélhetünk? Imre Mariann művei a magasművészet és a tömegkultúra, a férfias munka és a nőies házimunka, a hagyományos értelemben vett és a tárgyiasultságát csak közvetetten érvényesítő műalkotás közötti határokat teszik érvénytelenné azzal, hogy részben maguk is a kritika eszközeként funkcionálnak.
Az idő hangsúlyos megjelenésének másik eszköze ezekben a munkákban a befogadáshoz kapcsolódik. A műalkotások megtekintéséről leginkább statikus elképzeléseink vannak: megnézünk egy tárgyat és kialakítunk róla egy véleményt vagy élményt, mely aztán elraktározásra kerül az elménkben anélkül, hogy a megváltoztatására egy percig is gondolnánk. Amikor egy mű szándékosan kiemeli befogadásának időbeliségét, akkor egyfajta dinamikus felfogású interpretációt helyez előtérbe, mely fix befogadók és művek helyett a kontextusra, illetve magának a befogadás folyamatának számos változó tényezőtől való befolyásoltságára utal. Ebben természetesen a nézőé a "végső szó", aki maga is időben létező, saját "történelemmel" és személyesen rá jellemző felfogással bíró lény. A műalkotások értelmezése - mint ahogy az értelmező személye - sem lehet tehát sohasem teljesen koherens és egységes.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret