stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HÁY JÁNOSSAL BESZÉLGET KERESZTURY TIBOR
A diskurzus a mű és a világ között van
(nem a mű és Derrida között)

KERESZTURY TIBOR: Egyfelől egy sikeres íróval beszélgetek, másfelől egy irodalmi kiadó szerkesztőjével. De felmerül bennem a kérdés, hogy kijelenthető-e ez így. Te hogyan éled meg? Valóban mondható-e, hogy sikeres író vagy? Mi egyáltalán a siker? Mi jelenti ma Magyarországon a sikert?

HÁY JÁNOS: Én alapvetően kudarcorientált ember vagyok, a kérdés tehát némiképp indifferens. Akkor talán sikeresnek érezném magam, ha istenné tudnék válni, de ez valószínűleg nekem már nem jön össze, esetleg majd a fiamnak. Egy kicsit komolyabban: maga a siker, helyesebben az, amit a polgári világ sikernek tekint: nem része a műalkotásnak és nem is minősíti azt. Én az életemet nem a siker-sikertelenség, hanem a boldogság-boldogtalanság viszonylatában élem. Egyébként nem túl sikeresen. Ennek ellenére volt egy epizód az életemben, mondjuk három hét, amikor azt hittem, hogy irtó népszerű író leszek. Ez a Dzsigerdilen megírása után volt. Akkor nagyon oda voltam magamtól. Gondoltam, legalább tizenötezren fogják megvenni a regényt, ha nem többen; igazi bestseller lesz. Aztán megkaptam a méltó büntetést. '96-ban a könyvhéten ott ültem egy hétig a Vörösmarty téren, és mondhatni nem szedtek szét a rajongóim, meg a trikómat sem kellett a tömegbe vetnem. Azóta nem vágyakozom ilyesmire. A műveket meg kell írni, hogy akarja-e a nép vagy nem... Nem a mi dolgunk. Nem vagyunk mi királyok, hogy a népről gondolkodjunk.

KT: A tizenötezer példány szerinted a kortárs irodalomban írói sikernek számít? Példányszámban mérhető a siker?

HJ: Magad is tudod, látod, hogy igényes művek pár száz példányban jönnek ki. Példányszám alapján minősíteni a műveket - ami most sajna terjedőben van még az írók és irodalmárok körében is - gyalázatos. A kufárokat és kalmárokat a szemléletükkel együtt ki kellene penderíteni az irodalom tájékáról. Ne koppintson senki az orrunkra, hogy hány példányban kellünk. Ez nem a tőzsde, ahol a gazdasági eredmények alapján javul az árfolyam. Egy író számára a siker az, amikor a mű kész van. Hogy utána mi lesz, teljesen más történet. Azt hiszem, a tehetségnek az is része, hogy az író tudjon a sikerével/sikertelenségével bánni. Ha gyomrost kap, fölálljon, ha pajzsra akarják emelni, megbújjon egy távoli sarokban. Én egyébként az úgynevezett sikeres emberektől iszonyodom. Csak azzal tudok szót érteni, aki zsigerileg érzi a pusztulását, az elbukását. Ha érzékeny vagy a sorsodra, hamar megtanulod az alázatot.

KT: Mint kiadói szakembert kérdezlek: mennyire látod ma normálisnak a könyvkiadásban a viszonyokat? Sokat beszélünk erről mostanában, olvashatunk is róla itt-ott, hogy egy könyvnek, egy írónak sorsa van, amit a kiadónak, a különböző szervezeteknek meg kell csinálnia. Tehát nem elég egy írónak írnia, eladható könyvet kell írnia. Hogy vélekedsz erről, milyennek látod a pályád alakulását ebből a szempontból?

HJ: A 90-es évek elején, jórészt mert a politikai üzenet kikopott az irodalmi művekből, érdeklődést és olvasót vesztett az irodalom. Viszont óriási nyereséget ért el: újra a világ teljessége felé fordulhatott, s nem kellett partikuláris problémákkal foglalkoznia, amilyen a politikum. Lassan szivárognak vissza az olvasók, mára javult a helyzet, de messze van az ideálistól. Sajnos a média semmit nem tesz azért, hogy az íróknak arcuk legyen, hogy foghatók, érinthetők legyenek. És úgy tűnik, ez a különbféle kulturális kormányzatokat sem érdekli. Legrosszabb helyzetben a költészet van. Eukompatibilis lett az irodalmunk. A vers egyáltalán nem kell. A legjobbaktól is alig néhány száz példányt lehet eladni. Más a helyzet a prózánál. A prózának van esélye arra, hogy elérje mondjuk a kétezres példányt. És kétezer fölött egy könyv tulajdonképpen gazdaságilag rentábilis. Legalábbis az árát meghozza. Ettől függetlenül a kortárs irodalmi művek kilencven százaléka nem jut el a kétezerig. Jó volna kiszakadni ebből a karanténból, de hogy ez megtörténhessék, kevés a kiadó és a szerző. Gondolj csak bele: mikor készült kortárs prózából tévéjáték? Nem hiszem, hogy nincsenek olyan technikák, amelyek a médiumokat arra késztetnék, hogy foglalkozzanak az irodalommal. Csak ehhez kormányzati támogatás kéne. Nem arra kéne koncentrálnia egy kulturális kormányzatnak, hogy miképpen tudja ellenőrzése alá vonni a kultúra támogatására létesült NKA pénzét, hanem hogy több és több lehetőséget teremtsen.

KT: Hogy látod a saját helyedet, szerepedet tíz kötet után a mai magyar irodalomban? Ha nem érzed magad úgymond sikeres szerzőnek, elégedett vagy-e azzal a státussal, amit a kortárs magyar lírában és prózában a munkásságod betölt?

HJ: Ilyen szempontból nem tudom megítélni magamat. Csinálom, amiről úgy gondolom, hogy csinálnom kell, recepció ide, recepció oda. Akkor is fogom csinálni, ha szeretik; akkor is, ha nem. Jó volna - persze -, ha sokan szeretnének, de vagyok annyira arisztokratikus, hogy ezt nem akarom bármi áron. Akárkivel mégsem bújik az ember ágyba.

Az írást igen, de az irodalmi térbe való belépést nem éreztem fontosnak
KT: Térjünk akkor vissza a pályád elejére, a 80-as évek második felére. Ha össze kéne hasonlítanod egy akkori pályakezdő, s így saját pályakezdésed történetét egy mostani vagy 90-es évekbeli pályakezdéssel, milyen különbségeket vagy hasonlóságokat látsz? Azért is kérdezem, mert az 1989-es első kötetedben - ami a Kozmosz sorozatban jelent meg Gyalog megyek hozzád a sétáló úton címmel - '76-os keltezésű szöveg is szerepel. Mindez azt jelzi számomra, hogy vagy nagyon bátor voltál, hogy betettél majdhogynem gyerekkori szövegeket is, vagy nagyon-nagyon sokat várakozott ez a könyv. Milyen fajta összehasonlítást lehet tenni az akkori és a mostani közeget illetően, a pályakezdés buktatóival vagy lehetőségeivel kapcsolatosan?

HJ: Gyakorlatilag a 80-as években számomra teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy publikáljak. Egyáltalán nem szerepelt az életterveimben, hogy valamikor hivatalosan is meg fogok jelentetni írásokat. Amikor aztán mégis lehetővé vált, évente maximum egy vagy két verset lehetett elsütni. A mostani szituáció alapvetően különbözik ettől. Rengeteg a megjelenési lehetőség, a felolvasóestek, a folyóiratok, a kiadók. Egészen fiatal szerzők is - és azt hiszem, ez normális - meg tudják jelentetni a munkáikat, igény van rá. A tehetségesek rendszeresen publikálhatnak úgy, mint az idősebbek.Én annakidején ötven-száz példányos amatőr kiadványokban gondolkodtam. Csináltunk is egy ilyen füzetsorozatot Podmaniczky Szilárddal és Kurdy Fehér Jánossal, Narancsszív-szonett címmel.

KT: Kaptál vissza kéziratokat? Azért látszott reménytelennek a meglevő lapokban publikálni?

HJ: Nem. Tökhülyéknek gondoltam, akik a szerkesztőségekben vannak, meg se próbálkoztam azzal, hogy elküldjem nekik. Inkább a nekem fontos száz embert akartam megbombázni. Úgyhogy iszonyú meglepő volt, amikor bevittem a Kozmoszhoz a kéziratomat, és elfogadták. Ez '85-ben történt, és '89-ben meg is jelent a könyv. Látható, kicsit a ritmikája is más volt ennek az időszaknak. Az, hogy 3-4 évig döglött egy kézirat elfogadva a szerkesztőségekben: teljesen hétköznapi eset volt. A kamaszkoromhoz kötődő szövegek azért kerültek bele, mert egyszerűen nem akartam, hogy az irodalmi közélet szervezze meg az én kötetemet. Nem voltam hajlandó huszonkilenc évesen fölülbírálni a tizenkilenc éves önmagamat. Az én életem az én életem, az irodalmi élet meg le van szarva. Nekem az írásokat a magam sorsa szerint kellett rendbe raknom. Nem hajíthatok ki éveket és hozzájuk kapcsolódó műveket azért, mert nem volt lehetőségem huszonkét évesen megjelenni.

KT: És ilyen fajta lázadó gesztusnak, figyelemfelkeltésnek szántad azt is, hogy rajzokat is beletettél? Vagy a szomorúmanókat is valamiképpen a versek részének tekintetted? Mi volt ennek voltaképpen a funkciója?

HJ: Lázad vagy nem lázad - ez így nem jelent semmit. Én műalkotásokat akartam létrehozni. Hogy ezek bizonyos konszenzust felmondanak, vagy nem illeszkednek bele egy adott irodalmi kontextusba, ez nem az én lázadó gesztusom következménye. Minden új mű fölülírja az elődöket, és felmondja az éppen uralkodó normatívákat. Ez elkerülhetetlen. A rajzok egyébként a képversektől indultak. Ezekből alakult ki az a bizonyos hagyományos szomorúmanó-történet, ami az első könyvemben külön ciklusként szerepel. Ezek a munkák - szerintem - rajzilag is izgalmasak, de fogalmilag vagy nyelvi eszközökkel is értelmezhetők. Ezért szervesen illeszkednek a kötetbe. Meg persze nekem tetszenek, szerintem viccesek is... Szóval semmiképpen sem akartam protestálni velük, mert ez a protestálás olyan, hogy annak függvényében maradnak a dolgok, amihez képest tiltakozunk, ami ellen lázadunk. Engem meg nem izgattak az olyan halott struktúrák, mint a műfajok. Hogy szabadságharcot folytassak valamilyen levitézlett, elaggott irodalmi struktúra ellen. A világért harcoltam, hogy elemi erejű világélményt tudjak beemelni a műbe.

KT: Ha teljesen reménytelennek látszott is számodra a 80-as évek második felében az irodalmi közeg, a meglevő lapok, a struktúra - voltak-e mégis olyan folyóiratok, műhelyek vagy olyan alkotók, akik inspiráltak arra, hogy írással foglalkozz? Olyan személyes példák, ismeretségek, amelyek azt sugallták, hogy érdemes belépned ebbe az irodalmi térbe?

HJ: Az írást igen, de az irodalmi térbe való belépést egyáltalán nem éreztem fontosnak. Senki olyat nem ismertem, akinek lett volna jelentősége az irodalomban - részben persze a szorongásaim miatt. Még Ilia tanár urat sem. Úgy jártam végig a főiskolát Szegeden, hogy nem is találkoztunk. Egyszerűen el sem tudtam volna képzelni, hogy odamegyek egy ilyen úgymond tekintélyes figurához, és azt mondom neki, hogy "Tanár úr, hoztam a verseimet", és akkor Tanár úr ad nekem ajánlóleveleket. Én pedig elmegyek a szerkesztőségbe... Annyira abszurd és korrupt dolognak tűnt. Persze olvasni szinte mindent olvastam. A 70-es évek végétől nagyon erőteljesnek látszó új próza - Nádas, Esterházy és Hajnóczy -, a költészet terén pedig a Tandori: eléggé benne volt abban, amit csináltam. Emellé jött aztán az, ami az Új Symposion körül működött. Lehet, hogy ott minőségileg nem volt minden perfekt, viszont az egész annyira szabad volt és annyira nyitott. Teljesen más szellemiséget, irodalomszemléletet hozott számomra. Egy olyanfajta bátorságot a nyelvvel való bánásban, ami a hazai zárt struktúrában elképzelhetetlen volt. A hazai irodalom akkor is - persze most is - rettenetesen konzervatív volt. Tiszta feudalizmus. Legfeljebb a dézsma maradt el.

KT: Ritka szerencsés pillanat s együttállás volt a 80-as évek második felében Szegeden, sokan voltatok ott egy időben különféle intézményekben, egyetemen, főiskolán, és nagyjából egyszerre is végeztetek: Darvasi, Szijj Feri, Podmaniczky Szilárd, Hévizi Ottó, Solymosi Bálint. Mennyire ismertétek egymást, mennyire volt inspiratív ez a közeg, olvastátok-e egymás dolgait, milyen viszonyban voltatok?

HJ: Az, hogy volt egy mozgás, és egy lap, a Harmadkor, és hogy az a csapat akart valamit: mindenképpen pozitív dolog. Jeleznem kell azonban, hogy én nem voltam a lap belső embere, s egyáltalán annak az irodalmi körnek sem voltam belső tagja. Ott olyan nagyon komoly fiúk működtek, akiknek még a járása is méltóságteljes volt. Amikor az Egyetemi Könyvtártól kis csapatuk elindult az Egyetem épülete felé - hát az nagyon látványos volt. Én ilyenkor inkább a Tiszavirág meg a Béke Tanszék között ingáztam mindenféle lepattant figurákkal, akiket a börtönből meg a diliházból nyomtak épp az utcára, vagy ellenkezőleg, már csak pár napot tölthettek szabadon.

KT: Fontos egyébként, hogy hol él az ember vagy az író? Fontos a lokális közeg? Egyáltalán a hely, a város, a miliő?

HJ: Minden ember számára fontos, hogy hol lakik, hogy olyan helyen éljen, ahol szeret. Szegeden utáltam lakni, de azért laktam ott, mert a barátnőm oda járt egyetemre, és utána mentem. Végül is Szegedet utáltam, de a barátnőmet eléggé bírtam, úgyhogy a kettő kiegyenlítette egymást.

Az én korosztályom nem tudta magát radikálisan körülírni
KT: Ha már szóba kerültek a Szegeden gyülekező vagy onnan induló figurák, szerinted nagyjából erre a társaságra alapozódik vagy épül az, amit ma középnemzedéknek nevezhetünk? Azért is fontos kérdés ez - Szegeden is túlmenően -, hiszen befutott, pályán levő írókról, szerkesztőkről van szó, mégis nagyon erős depresszív tüneteket érzékelek magunkon, állandó rossz közérzetet, indokolt vagy indokolatlan fájdalmakat, az irodalmi közeg elleni kirohanásokat. Ez azért is érdekes, mert jórészt olyan posztokon levő emberekről van szó, amely posztokról ezt a közeget ők érdemben alakítják. Érzed te is ezt a fajta elégedetlenséget, ami e társaság részéről az egész irodalmat erőteljesen körülveszi? Mi lehet ennek az oka?

HJ: Mások depressziójáról nem szívesen beszélnék. A magamé nem irodalmi jellegű. Amire viszont rákérdezel... Igen, elértük azt, hogy negyvenévesek elmúltunk vagy negyven közelébe értünk, kioltódtak bennünk, belőlünk az eredendő, erős, dús érzések, és kifakultunk, és üresek lettünk, gyengék. S amikor ezzel szembesülünk, rosszul esik nekünk. Kicsit meg is bántódunk a sorsunkra. És elgondolkodunk, hogy milyen fájdalmas. Most persze ezt ironikusan mondom, holott tényleg van valami vérfagyasztó a negyven körüli korosztályban, és nem kizárólag az írókra, hanem a civilekre is gondolok. A lélek már eléggé megroggyant, de a test még működik. Az ilyenek bármire képesek, mert erőből élnek.
Ennek a korosztálynak egyébként az irodalomba való asszimilálódása sajátosan zajlott. S talán a nemzedék problémái ide vezethetők vissza. Az előttünk járó generáció rendkívül erős. Művészileg is, a rendszerváltásban való makulátlan szerepük miatt erkölcsileg is kikezdhetetlen csapat. Az én korosztályom velük szemben nem tudta magát radikálisan körülírni, megjeleníteni. Tehát az a váltás, amit mondjuk az előbb említett személyek - a mostani ötvenes szerzők - után az én korosztályomnak kellett hoznia, nem rendelkezett azzal a radikális bummal, amivel a 70-es évek végén Esterházyék megjelenése. Nem akarnám lekicsinyelni a korosztályom irodalmi eredményeit, de ezek az eredmények sokkal lassabban tudtak megmutatkozni. A színrelépésből hiányzott a katarzis. Olyan volt az egész, mint a békés rendszerváltás, nem folyt a vér, mindenki élve maradt az apák közül... Lehet, ha egy párat kinyírtunk volna, jobb lenne most a közérzetünk. Különben én nem vagyok úgy általában elégedetlen, csak magammal.

KT: Látsz-e lentről feszítő energiákat, hogy a legfiatalabb nemzedék markánsabban különbözne, akarna különbözni tőletek? Ezt mint kiadói szerkesztőtől is kérdezem: tapasztalsz-e olyat, hogy a mai huszonévesek lírája, prózája, poétikája, egyáltalán a szemlélete, az irodalomhoz való hozzáállása, a pályakezdésük jellege generálisan eltérne a tiétektől?

HJ: Nyilván ez egy más típusú generáció. Nem csak az irodalomban, általában az országban. Nem biztos, hogy mindenkire jellemző, de sokkal élénkebb, sokkal elementárisabb és sokkal rámenősebb stilisztika uralkodik. Egyértelműen kimutatják az élet akarását. Egyszer egy fiatalabb íróval leültem egy vendéglőbe. Kért magának egy fatálat, tele volt mindenféle húsokkal. Nekilátott, és elejétől a végéig megette. Akkor éreztem, hogy ez egy más korosztály.

KT: Ha a fatál-evést lefordítod irodalmilag, az voltaképpen mit jelent?

HJ: Nem fordítanám le irodalmilag, mert az kissé bonyolultabb. Hogy mit csinálnak, hogy az jó-e, újat hoz-e vagy nem, ennél összetettebb. Inkább habituális dolog. Lehet, hogy ezzel nincsen semmi baj, csak mondjuk nekem vagy a korosztályomnak inkább a gyomorfekély az otthonos terület. Azt hiszem például, hogy minden munkámat simán lehet a gyomorbetegség felől értelmezni. Általában a betegség felől. Vagy még általánosabban fogalmazva a gyengeség felől, ami persze a többségi erővel áll szemben, s ilyen értelemben - kis paradoxon - maga is egyben megveszekedett méretű erő. Visszatérve még egy pillanatra az ifjakra: szembetűnő a technikában való jártasság. Mintha úgy gondolkodnának a költészetről, mint valami mutatványról, amit jól be kell gyakorolni, aztán föl lehet lépni vele. Ez részben persze jó, hisz a szakmát ismerni kell, de az igazi nagy tétek még ezután jönnek. Vakmerő út vár rájuk. Nem irigylem őket, mert veszélyes, és irigylem őket, mert izgalmas.

KT: Látsz-e olyat, hogy bizonyos korosztályok, például a mi generációnk esetében létezne mondjuk Keménytől Borbély Szilárdig valamiféle közösségtudat, nemzedéki gondolat? A szocializálódásunk tekintetében van-e valamiféle közös szellemiség? Érzel-e például erősebb szolidaritást, mint ami mondjuk az idősebbeknél vagy a fiatalabbaknál tapasztalható?

HJ: Valamelyest létezik ilyen minden generációnál, ahogyan a miénknél is. Azonos poétikáról viszont nem beszélhetünk. Függetlenül attól, hogy nekem például Kemény jó barátom, nincs áthallás abban, amit csinálunk. Sőt a vershez való viszonyunk is radikálisan különbözik. Ettől függetlenül intenzíven figyeljük egymást. Érzékelem, amikor ő a saját világában nagyot dob, és az számomra kihívást jelent. Mert tetszik, nem tetszik, van egy valódi vetélkedés az írók között, kortársak között fokozottan. És ez egészséges dolog. Amikor látom a kimagasló teljesítményt, ahhoz viszonyulok, azt akarom megdobni, elérni, túlszárnyalni. Ha nincsenek igazán nagy teljesítmények az irodalomban, akkor az egész leáll, bemerevedik, és a kiváló alkotók is belekopnak a középszerbe.
 
KT: Nyilván nagy fordulat lehetett az életedben, amikor az első köteted megjelent. Hogyha reménytelennek láttad a helyzetet, akkor is komoly esemény lehetett...

HJ: Korántsem töltött el eufórikus örömmel. Ennek nyilván az az oka (legalábbis részben az), hogy az irodalom intézményrendszere számomra nem volt vonzó. Valószínűleg magam előtt szégyenkeztem volna a legjobban, ha örülök annak, hogy ez az intézményrendszer engem is fölszippant. A legjobb az volt benne, hogy baromi jó honoráriumot kaptam érte: ötvenezer forintot, '87-ben. Az akkor nagyon sok pénz volt. Elhatároztam, hogy minden barátomnak a legdrágább karácsonyi ajándékot veszem. És amikor így kiköltekeztem, még mindig volt mondjuk negyvenkét-ezer forintom.

KT: A te pénzügyi helyzeted, anyagi viszonyaid, gondolom, azóta jelentősen leromlottak.

HJ: Hát leromlottak, igen. Mindenkinek leromlottak, aki ír. A dolgot az tarkítja még, hogy van két gyerekem, meg egy tanárnő feleségem. Szó se róla: nem vet föl bennünket a pénz. Különben ebben a kelet-európai művész-idolban baromira benne van a nyomorgás. Hogy hiteles alkotást csak a nyomorultság helyzetéből lehet létrehozni. Nézd meg például Tandorit. A klosár szerepkörét játssza, és akkor is azt tenné, ha átnyomnál a számlájára egy pár milliót. Marno mesélte, hogy teljesen meglepte, mikor Németországban volt, kiváló körülmények között is tudott dolgozni. Ez is jelzi: a szegénység egyenlő autentikus mű nem axióma. Magyarán csak fizessen nekünk, aki arra hivatott, nem fogunk elkurvulni.

KT: Amikor az első köteted megjelent, és ezzel megtörtént a belépésed az irodalomba, mennyire volt benned készen, volt előre elgondolt, megtervezett, hogy mit akarsz csinálni? Az első ugyanis gyűjteményes, az addigi dolgaidból szelektált kötet, és jelentősen különbözik a következőtől, amely Vigyázat Humanisták címmel látott napvilágot, és számomra sokkal erőteljesebb, markánsabb elképzelést jelez a tekintetben, hogy merrefelé tájékozódsz. Az más kérdés, hogy később egészen más irányt vett a pályád, mint ami ebben a könyvben törekvésként, lírai világként megjelenik. Mik voltak az elgondolásaid, mi volt az, amit csinálni akartál, volt-e valami határozott elképzelésed, célod, szándékod?

HJ: Az első kötetnél mindenképpen azt akartam, hogy játékos és felszabadító legyen. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem az egyes versek minősége érdekelt, inkább az, hogy a kötet legyen sokszínű és érdekes, legyenek benne olyan hanyagságok, könnyelműségek, amelyek szemben állnak a magyar költészet magasztos önképével. Mindig is utáltam azt a gőgöt és nagyképűséget, ami a költészetünket uralta, és részben még ma is uralja. Ettől az álfenségességtől meg autoritásmániától egyszerűen kifordul a gyomrom. Én nem ilyen költészetet akartam, hanem olyat, ami megszólítható, ahová szorongás nélkül léphet be az ember, ahol fülön is csíphetik a szerzőt, ha cinkelt lapokkal játszik, ahol szabadon lehet mozogni.

KT: És a második? Ehhez képest nagyon erősen filozofikus karakterű könyv, és gyökeresen más, azt gondolom, kellett történnie valaminek, ami más irányba vitt.

HJ: Hát igen, amikor azt csináltam, egy kicsit beletúráztam magam a misztikába meg a nyelvfilozófiába. Ennek a nyomai látszanak a könyvön. A magyar líra akkor még tele volt poszt-Nagy Lászlós csacsogással. Olyan költészet vett körül, ami a hasonlatot, a metaforát arra használta, hogy a megfogható világot is összezavarja körülöttem. Engem a gondolatilag koncentráltabb líra izgatott. Azt hittem, a magyar költészet számára a jövő a bölcseleti líra terén van. Ebben tévedtem. A 90-es évekre egyértelműen a dalnoklíra erősödött meg.

Szeretek okoskodni, szeretem a humoros dolgokat, meg iszonyú érzelgős vagyok
KT: Ha a pályádat végiggondolom, azt látom, hogy amennyire nem inspirált téged - vagy csak negatív irányba - az uralkodó líratípus, költői beszédmód, hang a 80-as évek legvégén és a 90-es évek elején, annyira távol áll a költészeted, a beszédmódod az ellenbeszéd típusú poétikáktól is. Nem érzem azt, hogy például Tandori, Petri, Oravecz, Tolnai Ottó vagy a későbbiek: Parti Nagy, Kukorelly, Marno vagy mások hatottak volna rád. Ez valamiféle szándékos távolságtartás a hatásoktól? Attól akart eltérni a költészeted mindvégig, ami a trend, és attól is, ami ezzel szemben ellenbeszédként megjelenik?

HJ: Nekem alapvetően nem a hatás-ellenhatás volt a fő problémám, amikor elkezdtem írni. Ennél sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy az írás során nem tudtam vállalni a teljes személyiségemet. Mert milyen típusú fickó vagyok? Mondjuk jellemző rám az, hogy szeretek okoskodni, szeretem a humoros dolgokat, meg iszonyú érzelgős vagyok. Ebből általában az érzelgősséggel volt a probléma, az volt a ciki. Az elején rengeteget küzdöttem azzal, hogy miképpen jelenhet meg ez a része a személyiségemnek. És ha nem jelenik meg, akkor amit kiadok a kezemből, az falsolás. Amikor sikerült kontrapunktozni humorral, játékkal az érzelmi szívnagyobbodásomat, és beemelni a szövegbe a teljes személyiségemet, a beszédmódom is alapvetően különböző lett minden más beszédmódtól.

KT: Ha tovább haladok kronologikusan, azt tapasztalom, hogy a harmadik könyvedben a későbbiekből számos elem felfedezhető. Ez a Welcome in Africa című kötet, amely a rád jellemző módon szintén vegyes műfajú. A sokműfajúság kezdettől együtt volt benned? Nem volt eldöntve, hogy versben vagy inkább prózában fog eltelni az életed?

HJ: Én az első kötetek prózaszerűen szedett anyagát is versnek tekintem. A vegyesség egyik alapvető oka, hogy iszonyú keveset írtam, és nem lehetett volna megoldani, hogy a prózát és a verset külön tegyem. Akkor sohasem lett volna könyvem. Persze tartalmi okok is voltak. Amikor a Welcome in Africa vagy a Marlon és Marion készült, az volt a célom, hogy ne egyszerűen versgyűjteményt, hanem könyvstruktúrát is létrehozzak. Olyan könyvet akartam, ami könyvszerűségében is hoz valami pluszt. Elvetettem a hagyományos versciklus-szerkezetet. Ehelyett úgy akartam egymáshoz társítani szövegeket, hogy önmagukon kívüli konnotációs teret építsenek ki az olvasóban. Ugye mindkét könyv fiktív, nem komplexitásában végigmondott, de teljességet sugalló történet. A hiányokat az olvasó a saját történetével pótolhatja. Vegyük a kedvencet: a Marlon és Mariont. Ez egy szerelemről szóló kötet, ami feltételezi, hogy mindenkinek megvan a maga szerelmi eseménye: jó nagy csalódásai, jó nagy fájdalmai. Megvan az enyém is, de nem ömlesztem rátok az egészet, csak foghíjasan. És ott, ahol a híjak vannak, oda jön be a te történeted, az olvasói saját élmény. Azt gondoltam, hogy ilyen kreativitásra épülő kötetek lennének. Akkor nem éreztem, hogy végig lehet mondani egy történetet. Számomra a sors nem rajzolt ki teljes ívet, az egész életemet apró darabkákban láttam.

KT: Ebben a két könyvben, a Welcome-ban és a Marlon és Marionban rengeteg apró - akár alkotástechnikai, akár motivikus - mozzanat van, ami a Dzsigerdilenben, de főképp a Xanaduban erősen visszajön. Ami itt mozaikosan, a szüzsé szintjén vagy motivikusan, elemekben, töredezettségében működött, mitől, mikor és mi által állt benned össze végigmondható történetté?

HJ: Nem volt afféle ideologikus előfeltevés, úgyhogy nem is tudom... Talán inkább praktikus dolgokat tudnék mondani: egy nagy ívű történet megírása időigényes, fárasztó, nyugalmat és türelmet kívánó dolog. Először ennek kellett lehetővé válnia bennem. Vagyis, hogy eléggé lefárasszon az élet, és képes legyek óraszám megülni a fenekemen. Másodsorban átszoktatott balkezes vagyok. Nem tudok kézzel írni, mert egy oldal után úgy érzem, menten meggárgyulok, aztán mehetek a Lipótra vigyorogni. Mindig is géppel írtam. Na most hosszú prózát géppel írni baromi strapás. Egyszer megpróbáltam egy regényt, el is kezdtem - a Napok és Holdakban novellaként olvasható -, de a harmincnegyedik flekknél egyszerűen ledőltem a székről. Rosszul voltam a fáradtságtól. Na, gondoltam, én majd akkor fogok regényt írni, ha lesz kompjúterem. Amikor lett, akkor alakultak ki a teljes történetek, és ez a magánéletbeni esemény éppen egybeesett a magyar próza azon igényével, hogy legyenek teljes történetek. Egymásra is találtunk rögvest: az igény meg én a kompjúteremmel, ahogy szokott ez lenni a mesékben.

KT: A Marlon és Marionban fölvetett, a figurákban, az egész filozófiájában vagy szerényebben a gondolatvilágában felbukkanó kérdések és motívumok, a férfi-nő viszony, a szerelem és a szeretet, a melegség központi kategóriák nálad. Kicsit leegyszerűsítve az is mondható, hogy kezdettől erről szól minden. Eltérő hangsúlyokkal erről beszél tulajdonképpen mind a tíz kötet. Ilyen szeretetéhes ember vagy? Ennyire központi ügy a szeretet vagy a szeretethiány művészileg?

HJ: Ha már így rám pirítottál, bevallom: igen. Nem tudok erre mit mondani... Ezeken a dolgokon gondolkodom, ezek teszik ki az életemet, a mindennapjaimat. Írni pedig csak arról tudok, amit ismerek. Egyébként kevés olyan állapota van az emberi létezésnek, ami a lehető legteljesebb rányitást teszi lehetővé a világra. A szerelmi szituációk ilyenek. Akkor, amikor a szerelem bejön, kioltódik az a nehézség, amit az idő, a mindennapi zűrök a válladra nyomnak... Tehát ez egy olyan hely, ahonnét érdemes beszélni a világról. És lehet is.

KT: Ugyanakkor majdnem minden szerelmi történeted vagy szerelmi szálad mélységesen kudarcos a végén.

HJ: Hát igen, ilyen az élet...

Gyermeki naivitás - a Dzsigerdilen és a Xanadu
KT: A másik, ami a szeretet mellett központi, meghatározó jellemzője a pályádnak, valami olyasmi, amit gyermeki naivitásnak, ál-infantilizmusnak vagy valamiféle gyermekiségnek mondanék. Érdekelne, hogy milyen gyerekkorod volt, hogy ennyire gyerek tudtál maradni. A meséknek szintén döntő szerepük van a könyveidben, végigkísérik a tíz könyvet...

HJ: Lehet, hogy ennyire egyszerű az agyam, nem tudok bonyolultabb szerkezetekben gondolkodni. A gyerekkoromról... Nincs semmi érdekes. Vidéken nőttem föl. A szüleim parasztok voltak, hamar megismerkedtem a természettel, a dajkám népdalokat dúdolt, megérintett akkor a népköltészet is, a szomszéd nénik átjöttek tollat fosztani, érdekes meséket mondtak sárkányokról, titkos kincseket rejtő alagutakról, a kettős honfoglalásról, Attiláról, meg a hunokról... Ezeket találhatjuk a Dzsigerdilen című könyvben.

KT: Másfelől kérdezem ugyanezt. A Holdak és Napok után - a verseidnél maradva - történik valami. Attól kezdve érzek egy olyan irányú váltást, hogy megkísérled elérni a végletes egyszerűség majdhogynem nulla pontját, amikor a forma és a nyelv, egyáltalán a költői eszköztár olyannyira takarékon és poétikailag - nincs rá jobb szó - infantilisan működik, hogy sanzon- vagy dalszerű hangzáshoz, működésmódhoz jut el. A Valami nehezék és az Istenek című köteted verseire is gondolok. Ezek kapcsán kaptál olyan kritikákat, hogy ez a könnyedség, dalszerűség, leegyszerűsített beszédmód nem könnyűség-e egyszersmind? Mit mondasz erre? Egyáltalán jól érzem, hogy tudatos poétikai váltás történt ebben a két, egyébként mélyen összefüggő, és egy évben, 1998-ban megjelent könyvben?

HJ: Menjünk vissza először a Holdak és napokhoz. Ott tényleg valami miatt, egyszerűen - magam sem tudom, miért - bejöttek a dalszerű megoldások... A dalszerűség persze nem volt idegen tőlem sohasem. Elég sokat működtem a rockzenei ügyletben. A másik két kötet esetében ez az infantilis vagy redukált beszédmód csak fenntartásokkal áll. Sajnálom, ha valaki bedőlt ennek. Különösen az Isteneket, ami ebben a szakralitás utáni lelkileg és szellemileg lepusztult környezetben a transzcendenshez, az alaplétezéshez való viszonyt próbálja meg újrafogalmazni, inkább látom mind gondolatilag, mind poétikai szempontból is bonyolultnak. Ez érzékelhető a recepción is. A kritika sem a kötet szellemi muníciójával, sem a dikcióval, sem a formával nem tudott érdemben mit kezdeni.

KT: Elértünk időben a Dzsigerdilenig és a Xanaduig. Nagyon érdekes számomra, amit a kritika a két könyv kapcsán többször is megpendített - a Dzsigerdilen kapcsán, ha jól emlékszem, Kulcsár-Szabó Zoltán, a Xanadu kapcsán pedig Dérczy Péter az ÉS-ben -, hogy a történelmi regény újraéled, reneszánsza van, s hogy a te könyveid is valamiképpen abba a sorba illeszkednének, mint amibe Láng Zsolt vagy Márton Laci bizonyos művei. Erről mit gondolsz? Van-e vagy volt-e valami ilyesmi?

HJ: Az általad említett két vagy - Darvasit és Szilágyi Istvánt is mellé téve - négy szerző karakteresen különbözik egymástól, s a maga módján sajátos utat jár be. Hogy mégis történelmi témában mozognak, ha nem is csak véletlen, de semmiképpen sem egy közös poétika következménye. Engem történetesen maga a történelem nem érdekel. Semmilyen módon nem akartam a kort ábrázolni, és példázatot sem akartam írni. A kor számomra csak eszköz volt. Szerintem a világot egyéni történetként éljük meg. Nincs történelmünk, csak történetünk, még ha bizonyos távolságból összemosódnak is a szereplők, s a történelem arctalan tömegét alkotják. Engem az arc érdekel. Hogy kik ők, és ki vagyok én. Minden történet nagy történet, hiszen a szereplője számára egyszeri és megismételhetetlen. Ezen keresztül látszódik számára a világ, s mikor kiesik a történetéből, ez a világ megszűnik. A történeti folyamatok, a konszenzuálisan nagynak tartott történetek elnagyolják az egyénre vonatkozó impulzusokat. Az irodalom ellene dolgozik ennek a folyamatnak. Persze a kategorizálást fel lehet fogni szerencsés adottságként is. Hisz így tudott a kritika hozzányúlni ezekhez a művekhez. S ha már foglalkozik vele, valamit csak kihámoz, s ez írónak, olvasónak egyaránt hasznos. De hangsúlyozom: ez a kategória hosszú távon nem tartható, hisz nem is esztétikai alapokra épül, kifejezetten ideologikus, ami - mint tudjuk - szemben áll a műalkotás lényegével.

KT: Ami téged talán ezen túl is elkülönít, leginkább az, hogy a te - mondjuk így nagyképűen - történelemszemléletedet vagy a történelemhez, a valósághoz való viszonyodat mélyen áthatja a meseszerűség, a többször emlegetett gyermeki képzeletvilág működése. Ennek következtében borzalmasan nehezen lehet elválasztani a két regényben a történelmi tényeken nyugvó valós szüzsé-elemeket, illetve a történetek fikcionált, fiktív rétegét. Ez szándékos, vagy pedig pusztán írás közben alakult így?

HJ: Mindaz része a létezésemnek, ami az emlékezetemben bármilyen formában is, de létezik. Ha az emlékezetem visszamegy a 17. századig valamilyen akárhonnét szedett információk alapján, akkor ez része a létemnek, a sorsomnak. És így is bánok vele. Mint az én sorsomnak, helyesebben, mint a regényem sorsának részével. Az, hogy időben itt vagyok vagy ott, gyakorlatilag teljesen mindegy. Kisgyerek koromban egy fél évre átkerültem egy másik világba, mert - ez most igaz - a nagyapám annyit mesélt a világháborúról, hogy azt hittem, jártam és harcoltam ott. Onnéttól kezdve számomra az időbeli korlátok nem okoznak problémát. Nem történelem, nem múlt, ami felé közelítek. Számomra az alapvető: valamilyen módon valamit a világról állítani. Be akarom hozni a világot, az eredendő világélményt a művel. Azért csinálom meg. Az a célja, hogy felépüljön egy kompozíció, és az úgy legyen beleállítva a szívedbe, hogy széthasadjon. És ha ehhez a történelem kell, akkor a történelem kell, ha nem kell, nem kell. Minden ott történik, ahol történnie kell és akkor. A megragadni kívánt anyag mutat rá topológiára és kronológiára. Erőszakkal nem lehet beavatkozni.
Sokszor elmondtam, és bocsánat, ha ismétlés, hogy például a Dzsigerdilen történetét egyáltalán nem akartam a múltban exponálni. Ez egy konkrét történet: volt egy Szilveszter nevű faszi, aki a matektanárom volt, és felpofozott gyerekkoromban. Baromira utáltam. Volt neki egy szerelmi ügye: nem tudott dönteni a felesége és a csaj között, és megnémult. Az utolsó húsz-huszonöt évét némán élte le. Ezen kívül volt egy másik bűne is: mindig rossz jegyet adott nekem matekból. Egyszer eljött hozzánk, és az apámmal beszélt valamiről, én azt hittem, elmondja, milyen rosszul tanulok. Az apám nem büntetett meg, mint ahogy várható lett volna. Fél éven keresztül szorongtam: az apám tudja, hogy én rossz vagyok matekból, és bosszúból nem büntet meg. Így szívat. Ez egy ilyen gyerekkori fóbia. A végén kiderült, hogy a szemétláda azért jött az apámhoz, hogy traktort kérjen kölcsön, mert az apám főnök volt a téeszben, és esze ágában nem volt elárulni, hogy rossz vagyok matekból. Nem kockáztatta volna a traktort. Szóval ez volt a konkrét történet. Gondoltam, meg kell mindenképpen írnom, azzal a nagy keresés-történettel együtt, amin mindannyian átmegyünk kamaszkorban: megtalálni azt az embert, akit szeretni tudunk. De hiába írtam. Nekimentem háromszor, és minduntalan azt éreztem, hogy falsolok, falsolok, nem mozdul el a szöveg, ott marad a papíron, nincs élet benne, nincs ereje, egyszerűen nem működik. Akkor ugrott be véletlenül az Anna Kareninából az első mondat, hogy "Minden boldog család egyformán boldog, de minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan". Ezt rögvest áttettem vitézekre: minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan. Amikor ez a mondat megvolt: életre lelt az anyag. Mindehhez még hozzájön egy fontos oldás: rájöttem arra, hogy ugyan én privátim utálom Szilvesztert, de mint író nem közelíthetek hozzá erkölcsileg, mert a műalkotásnak sohasem lehet a morál, valamely erkölcsi tézis se célja, se tematikája. És rögtön az elején ezt az erkölcsi nagyképűséget ki tudtam oltani. A főhőst, aki a köznapi ítélkezés szerint erkölcsileg pozitív személy, egy szintre emeltem az áruló Szilveszterrel. Mert a létnek nem ez a kérdése. Hanem az, hogy boldog tud-e lenni, vagy marad boldogtalan. Persze akkor még nem tudtam, hogy van egy harmadik létmód is: hogy se ilyen nem vagyok, se olyan.

KT: A Xanadu kapcsán volt valami hasonló kiváltó motívum? Annak is van felfejthető története?

HJ: Nem. A Dzsigerdilenben az az alapvetően más a Xanaduhoz képest, hogy én akkor nagyon akartam regényt írni. Állatira izgatott, hogy fú, milyen frankó dolog lehet egy nagy kompozíciót létrehozni. És tényleg marha nagy dolog. Abban benne lenni, benne élni, hogy kiteszi a mindennapjaidat, örökösen bonyolódik benned - fantasztikus érzés. Amikor a Xanaduhoz fogtam, egyáltalán nem gondoltam, hogy regényt írok. Egy kis novellát akartam Szlovéniáról. Az alaptörténet a fülszövegen is rajta van: Piran főterén van egy ház, amit egy velencei kereskedő épített a csajának. Egy kis novella, gondoltam, eszem ágában sem volt nagy műbe fogni, csak hogy egy kétflekkes, rendes dolog legyen belőle. Elkezdtem dolgozni rajta, és akkor... Hát, a csaj még meg sem jelent, és már a huszadik oldalon tartottam. Nőtt és burjánzott a történet, és rajzolta ki önnön lényegét, a teremtéstörténeteket. Mert egy nagy teremtéstörténet-halmaz az egész Xanadu. A teremteni-nemteremteni, konstrukció-dekonstrukció kérdésköre van benne folyamatosan megfogalmazva. Megjelentek a figurák, jött az Atya, a tényleges teremtő, az angyalokkal, előkászálódtak a kocsmákból a matrózok, aztán a Vincius, az Atya földi alteregója, a kontra-narrátor... Szóval az egész kitárult előttem... Lehet, hogy azt kéne mondani, hogy gyötrődve készült a mű három évig. De nem. Pár hónap alatt írtam meg, és iszonyú boldogan.

KT: Sokkal rövidebb idő alatt, mint a Dzsigerdilent?

HJ: Gyorsabban írtam meg, de nem sokkal gyorsabban. De ez a gyorsaság nem olyan, hogy na most én futok... Amikor olvasok - biztos sokan ugyanígy vannak vele -, abszolút érzem, hogy a fószernak volt-e kedve, hogy megírja. Mert az irodalmi mű kenőcse a kedv, ami a szerzőben munkálkodik. Ez visz végig a szövegen. Nem a témája, a stílusa, a benne foglalt szellemi tartalom, hanem a kedv. Ezt a lendületet nem akartam megtörni a regényeknél. Első nekifutásra végigírtam őket. És utána kezdtem el vacakolni, utána fogtam az aprómunkába.

KT: Volt-e benned olyasmi is, amikor elkezdted a Dzsigerdilent, hogy annyi könyv után egy úgymond rendes könyvet, egy regényt kell írni, mert a mai napig a regény számít a műfaji hierarchia csúcsának? Motivált ilyesmi is?

HJ: Ez nálam nem működött. Nézd, Örkény gyötrődött egész életében, mert szeretett volna nagy magyar regényt írni, és az istennek nem ment. Közben írt remek drámákat és jópofa egyperceseket, amik a maguk helyét kivívták a magyar irodalomban. Egyszerűen ha nem megy, hiába az elvárás. Tökhülyeségnek gondolom. Miért kéne Keménynek regényt írnia? Kemény remek költő, ha nem tud regényt írni, nem tud. Vagy Marnónak... Ott vannak a versek, magukért beszélnek. Hogy milyen a piaci lehetősége egy-egy könyvnek, és hogy mi igazolódik vissza üzletileg, azt legalább mi, akik szeretjük ezt az irodalmat, ne nyomatékosítsuk ezzel a regénymániával.

Mért, ki az a Derrida?
KT: Változtatott-e valamit a hosszú távú terveiden, hogy a két regény megjelent?
HJ: A Xanadu után tulajdonképpen csak a vers izgatott. Egy elég vaskos kötetnyi gyűlt össze belőlük. Nálam a próza-vers afféle váltógazdálkodásban van. Egyszerre nem működik, nem mellékterméke egyik a másikának, bár mindig rímelnek is egymásra. A Dzsigerdilen párja a Valami nehezék (ez a regény után íródott). A Xanadué pedig az Istenek (ez viszont a regény előtt született). A párkönyvekben más-más aspektusból - tehát nem csak műfajilag másképpen - vetődnek föl hasonló problémák. A mostani versek nyelvileg rendkívül redukált teret rajzolnak ki. A mindennapi létezés apró elemeit pörgetik bele a textusba úgy, hogy nem rendelkeznek azzal a nagy ívű mitológiával, sem azzal az agresszív retorikával, nyelvi lendülettel, ami az Istenek verseit jellemezte. Vajon milyen próza lesz ezután? Az az igazság, hogy tudom, mi az, amit meg akarok írni, de nem is azt mondom, hogy szellemében vagy szerkezetében bonyolult a dolog, hanem egyszerűen pszichés hátterét tekintve. Olyan regényt tervezek nagyon régóta, amiből minden igazi, eredendő életesemény ignorálva van. Megtörténnek a szerelmek, megtörténnek a különféle életjelenségek, de semmi nem érinti a szereplők alaplétezését. A probléma részben az, hogy lelkileg nem vagyok ennyire lereccsenve. Majd leszek. Ez csak idő kérdése. Az igazi nehézséget nem ez jelenti. A fő gond stilisztikai jellegű. A stilisztika nem független a műegésztől, valójában a mű létezésmódja. Ahogy a szememen látod, mi zajlik le bennem, minden belső rezdülésem, úgy reagál a stílus is. De attól, hogy én egy ilyen fakó világot ábrázolok, maga a szöveg nem lehet kipusztult. A szereplőim lehetnek zombik, de a szöveg nem halhat meg. Hogy lehet ezt megoldani? Ugyanakkor, ha nem halott a szöveg, félő, hogy a történetbe is érzelmi erőket nyomok. Szóval ez az a bizonyos nagypróza, amire készülök.

KT: Érintett-e bármilyen szinten a Xanadu visszhangja? Két szövegre utalnék, az egyik Dérczy Péteré az ÉS-ben, a másik Kálmán C. Györgyé az Alföldben. Az egyik abszolút pozitív, az utóbbi évek egyik legtüneményesebb regényének nevezi a könyvet, s noha negatív, szerintem a Kálmán C.-é sem annyira lesújtó. Viszont kétségtelenül megpendít bizonyos hangokat könnyűség-ügyben, és még nyomatékosabban a tér-idő- és a nő-szemlélettel kapcsolatosan. Elég rendesen írogattak a könyveidről a 90-es években, már amennyire rendszeres Magyarországon a kritikai élet, de igazából a két regény az, amelyik nyomatékos recepciót kapott. Ennek kapcsán kérdezem, hogy mennyiben érintett téged a két könyv visszhangja, hozott-e bármi olyan érvet, szempontot, ami elgondolkodtatott?

HJ: Hát nem tudom... Nyilvánvaló, hogy nem a kritika diktátuma alapján dolgozom, attól függetlenül, hogy el szoktam olvasni. Kálmán C. esete... ő a verseimet is lecseszte egyszer rendesen. Számára én mindig a felületen csúszom. Nem lehet mit csinálni. Ő ezt veszi a dologból. Különben nincs köztünk rossz viszony, bár azt méltánytalannak tartottam, hogy úgy fest le egy helyütt a kritikában, mintha én valami macho csávó lennék, mondjuk egy déli ültetvényes, aki éjszaka fekete nőket erőszakol meg tucatjával, nappal meg a rabszolgákat kapja puskavégre. Körülbelül ez.

KT: Kis túlzással...

HJ: Kis túlzás, de valahogy mégis ezt éreztem benne. A másik, amit a fiatal irodalomelméletis fiúk írtak. Csomó olyan elvi elvárást fogalmaznak meg, aminek nem tudok eleget tenni, és nem is akarok. Mert én azon nem gondolkodom, hogy omnipotens legyen a narrátorom, vagy mi a lófasz, az engem nem érdekel. Nekem az a fontos, hogy a szöveg ne legyen impotens. Néha azt érzem - bocsánat, nem rosszindulatú a kritika, amit megfogalmazok -, hogy annyira fogságban tartja az elmélet a megközelítőt, hogy nem is tudja, hogy ez primer alkotás. Hogy a tétje nem az, hogy valamely receptnek megfeleljen. A diskurzus a mű és a világ között van, és nem a mű és Derrida között. Mert ki az a Derrida a világhoz képest? Ismerem egyébként ennek a gondolkodásnak a nehézségét. Magam is "kiképzett" esztéta vagyok. Emlékszem azokra a vitákra, amikor a tanult anyag uralta a gondolkodásomat, s az eredendőt letaszította trónjáról a szerzett tudás. Ma már csak olyan gondolatokat használok, amelyeket képes vagyok a magam számára domesztikálni.

KT: Az elmélet nálad egyébként mennyire játszik szerepet az alkotásban?

HJ: Ha nem is úgy, mint a fogmosás, de mondjuk elég gyakran gondolkodom például a metaforák működéséről vagy formai kérdésekről, és elemzek a magam számára műveket. Az elméleti játszmák bizonyára kihatnak a gyakorlati működésre is, bár egyenes kapcsolódásra eddig még nem bukkantam, s feltehetőleg nem is fogok. Elmélet alapján nem lehet műalkotást létrehozni, legfeljebb szimulálni a művet. Még a legelméletibbek, például Mallarmé is - amennyiben a Kockadobást esztétikailag értelmezem - fenntartotta a véletlen lehetőségét. Bármennyi panelt biztosítok be, a véletlen akkor is fennáll. Éppen ez a diagnosztizálhatatlan elem teszi a művészetet művészetté. Az elmélet mint ideológia eredendő ellensége a műalkotásnak. De ez nem azt jelenti, hogy mondjunk le a gondolkodásról.

Bibliográfia

HÁY János
Gyalog megyek hozzád a sétáló uton
Móra-Kozmosz, 1989

Vigyázat, humanisták
Holnap, 1990

Welcome in Africa
Holnap, 1991

Marlon és Marion
Pesti Szalon, 1993

Holdak és napok
Kortárs, 1995

Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége
Pesti Szalon, 1996

Valami nehezék
Jelenkor, 1998

Istenek
Palatinus, 1998

Xanadu. Föld, víz, levegő
Palatinus, 1999

Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek
Palatinus, 2000


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret