Salomea Goldman tekintete hozzászokott a sötéthez.
Felismerte a tárgyakat a hálószobában: a szemközti
falon lógó tükröt, az asztalt, rajta a vázát,
a kanapét, a két fotelt. A szomszéd szobába
vezető, nyitott ajtó mélyedését. Salomea
Goldman bal keze az egyenletes légzéstől meg-megrezdülő,
felhevült férfitesthez simult. Doktor Henryk Tarnowski volt
az. A doktor a hasán aludt, szétvetett lábakkal, fejét
oldalra fordítva. Salomea asszony mozdulatlanul feküdt, nehogy
felkeltse. Sokáig feküdt így. Hallgatta a számlapjával
virágzó liliomokra támaszkodó, szecessziós
rézóra ketyegését. Fáradtsága
lassan átadta helyét az érzésnek, amely - úgy
tűnt - valami más, s minden bizonnyal több, mint egyszerű
kellemes érzés. Doktor Henryk Tarnowski elválaszthatatlanul,
minden kétséget kizáróan hozzá tartozott,
noha az idő, ami e közösségnek, vagy inkább
egyszemélyes kisajátításnak adatott, kimerülőben
volt, könyörtelenül zsugorodott. Ezt az apadást legalább
olyan intenzíven érezte, mint az alvó férfi
izmainak, bőrének remegését, vérének
lüktetését, a verejték illatát és
ízét - mindig ugyanazt az ízt, mikor a nyelve cseppecskékbe
ütközött a férfi arcán, karján, törzsén.
Salomea Goldman torka és ajka kiszáradt. Óvatosan
felkelt, s a falat tapogatva kitámolygott a konyhába, hogy
igyon. De a víz nem csillapította a szomját: meleg
volt. Habozott, hogy visszamenjen-e a hálószobába.
Tapasztalatból tudta, hogy most már nem fog tudni visszaaludni.
A függönyhöz lépett, félrehúzta.
Nesztelenül megnyomta az ablakot, és kidugta a fejét.
Közvetlenül az ablak fölött, a háztető
egyenetlen szélén kövér harmatcseppek lógtak.
A sötétben, melybe egyetlen sugaracska sem hatolt, halványan
derengtek a szemközti tetők és kémények
körvonalai. A bádog ablakpárkányt ezüstfehér
vízhályog borította. Lenn ködben úszott
a Perec utca, a keleti végétől egész a nyugatiig,
amelyet az Akademicka utca zárt le. A ködből néhány
kereskedőbódé bontakozott ki. Salomea Goldman mély
lélegzetet vett. A hideg körülcirógatta a vállát
és nyakát. Ásított. Arcába hulló
fürtjeit a füle mögé simította: színtelen
hajából most hiányzott a szokásos éles,
rézvörös fény. A közeli piactér felől
még nem kezdtek szállingózni a jólismert illatok,
várták a maguk idejét: a szikkadt lótrágya
meg a nyári napfényben keringő por szaga. Semmi jelük,
ahogy a többi szagnak sem, amely csak később tölti
meg a levegőt: lassan, percről percre, óráról
órára, a dolgok rendje szerint. Semmi, ami jellegzetes -
mondhatni, személyes - vonást kölcsönözne
a levegőnek, valamit, ami pontosan körülhatárolható,
helyi jelenségként definiálná. Salomea asszony
felsóhajtott, s az ablakpárkányra rakta a kezét.
Ujjai alatt patakocskák csorogtak. A hűvösségtől
megborzongott. Hátralépett, behajtotta az ablakot. Ujját
a bársonyfüggöny szélébe törölte.
Mielőtt visszafeküdt, behúzta a függönyt.
A virradat tapintható közelségbe került.
Csend volt. Felzavart madarak panaszkodáshoz, elfojtott siránkozáshoz,
szólongatáshoz hasonló hangjai hallatszottak a városszéli
rétekről. A város mozdulatlanságba dermedt.
Csak az intenzív, bár nem mindenhol egyforma intenzitású
köd vándorolt ide-oda: foglalta el, s hagyta el diszkréten
a tereket, sikátorokat. A városi toronyóra mutatói
forogtak: ahogy mindig, most is haladtak előre a számlapon.
Részben nekik köszönhetően csupán látszólagos
volt a mozdulatlanság. A házak, utcák, udvarok ébredéshez
készülődtek. Mindjárt vízsugár
folyt a nyomókutakból, kinyíltak a reteszüktől
megszabadított kapuk, valamivel később az üzletek,
bódék ajtaja, ablaktáblái is. Legalábbis
az egyiké, amelyet Salomea Goldman fürkészett: az alacsony,
s ezért tetőtől-talpig ködbe burkolózó,
megfeketedett deszkájú bódéé. Fajga
Katz pékáruboltja volt ez, az egész városban
és a környéken is jól ismerték. Kora reggeltől
perec, mákos bejgele, vajaszsömle illata csalogatta a bódéhoz
a szekéren érkezett és helybeli ügyfeleket. A
keleti külvárosban lévő Unterrecht-pékségben
- innen szállította Fajga Katz az árut - egész
éjszaka folyt a munka. Az ablakokból fény áradt,
a nyitott ajtóban látszottak a sürgő-forgó
pékek, hangos nevetésük, fecsegésük messzire
szállt, majd elhalt a gyümölcsösökben, a fűben,
a folyópartra vezető utca utolsó házai mögötti
réteken. Ott már nem hallatszott. A csöndben csobogott
a víz: a Labunka a kőhíd alatt észrevétlenül
mélyítgette a medret, s a csobogással állandóan
tájékoztatott a változásról.
A külvárosokban ritkult a köd. A ködbe borult
fűzfák (különösen a rétek és
legelők környékén nőtt sok), galagonya-
és vadrózsabokrok alvó állatokra emlékeztettek.
A szénaboglyák is. Harmat cseperészett a dűlőket
és országutakat szegélyező hársfákról
és akácokról. A fák körül puha és
ragacsos volt a föld, rajta sárgálló zsombék.
Napos időben a fakoronák néha összezárultak
az út felett, árnyékalagutat alkottak. Lovaskocsik
jöttek a mezőről, s eltűntek benne a felszálló
porfelhőben. Porzott az út, míg a tehenek szép
sorban baktattak hazafelé a legelőről: várta
őket a déli pihenő és a vízzel teli
vályú. A Lwowska és a Krasnobrodzka utcán túl
szürkült: először a nap vörös szelete bukkant
fel a látóhatáron. A két utca egy dombra vezetett,
amely mögött rétek, mezők tág tere nyílt,
szanaszét szórt falucskákkal: Kalinowice, Jatutów,
Labunie, Pniówek. Legtöbbször innen indult a fény,
végigúszott a tarlókon, réteken, a pnióweki
tavakon, az erdőkön, harmatos berkeken, elöntötte
a Labunkát, a Topornicát és a megszámlálhatatlan
névtelen mellékpatakocskát, sőt az átnedvesedett
területeket kiszárító, közönséges
árkokat is. Beszüremlett a folyóparti nádak,
csalánok, tippanok közé, melyek hosszú, elmosódott
árnyékot vetettek a fűre. Vízcseppek himbálóztak
a szél- és rovarszaggatta pókhálókon.
Rajtuk is áthatolt a fény: úgy csillogtak, mint láthatatlan
üvegfonálra fűzött, különböző
nagyságú gyöngyök. Récék úsztak
az árterekre, nyakukat a víz alá merítve élelmet
kerestek a fenéken. A nádak és éles füvek
közt madarak csivitelése hallatszott: egyre erősödött,
ahogy a kisárgult nap egyre magasabbra emelkedett a keleti horizonton.
Ébredezett a környék, s vele a város és
a külváros. A fény elérte a Krasnobrodzka utca
tetejét. Ajtók, kapuk, kiskapuk nyikorogtak. A kutakba eresztett
vödrök dörömbölve ütődtek a gerendázathoz.
Tehenek bőgtek: nemsokára, mielőtt felszárad
a harmat és melegedni kezd az idő, kiterelik őket
a legelőre; nem messze, a folyóhoz. Türelmetlenül
topogtak a körülkerített udvarokon, a léckerítéshez
dörgölőztek, barna-fekete fejüket nyújtogatták.
Az útmenti gyümölcsösök és kertek mentén
nedves gyertyánfasorok csillogtak. A fák között,
veszett csiripelés közepette, mintha ódát költenének
a reggelhez, verebek ugrándoztak. A fény fellebbentette a
fátylat a városháza órájáról,
kibontotta a ködből a lépcsőt - az első
fokra lépett - meg a lyukas, rongyos napernyőt a Sópiac
téri cukrászda ajtaja fölött, a nyomókút
mellett. A fény lassan átbukott a Mlynska utca és
az Újváros irányában lejtő domb nyugati
oldala fölött. Felfedte a keréknyomokat, barázdákat,
mezsgyéket, mezei köveket. Kibontotta a nemlétből,
a teremtés dicséretére. A barázdáknak,
utaknak, domboknak - bár meg voltak fosztva nevüktől,
amire pedig rászolgáltak - ettől kezdve színük,
formájuk volt. A környék pár házának
és Samuel Kahan fölébük magasodó malmainak
cserépteteje visszanyerte vörös, égetett agyag
színét. A fény érintésétől,
ezen a gyöngéd, finom hajnalon, élénkebbek, elevenebbek
lettek. Olyanok voltak, mint megannyi szándékosan vagy csak
szórakozottságból elszórt, rikító
folt, háttérben a mindent betöltő, buja zölddel
(ősszel, amikor a zöld sietve, meglepő lendülettel
átlényegült, a vörös cseréptetők
mindig elkerülhetetlen kiegészítőjévé
váltak a kompozíciónak). Egészen más
hatást keltettek a zsindely-, bádog- vagy szalmatetős
házak. Belesimultak a föld, az út, a felhők,
a levegő színébe, minden évszakban természetes
részét képezték a tájnak, semmiben sem
ütöttek el tőle. Valóságosak voltak, igaziak
és mindennapiak. Nyilván ezért tudták elhitetni
az emberrel, hogy nincsenek is.
A háztetők többségéből hiányzott
az, amit személyiségnek szokás nevezni. A személyiség
révén gazdagodott a környezet egy-egy olyan elemmel,
amely magára vonta a figyelmet. Tartós elemek voltak, de
nem mindig lehetett észrevenni őket; nem voltak szükségszerűek,
csak valaki fantáziájában vagy szeszélyéből
fogantak. Ezért aztán semmire se becsülték őket,
vélt vagy valós hasznukon túl. Például
a padlásablakok: olyanok voltak, mint egy-egy aprócska szem;
felső szemhéjukat folyton felhúzták, mintha
csodálkoznának, éberen és lankadatlanul figyelték
a távoli tereket vagy közelebb: az udvarok, utcák mélyét.
Nem volt olyan pillanat, amikor a tudtukon kívül történt
volna valami. Tisztességes asszonyokra hasonlítottak, akik
a legtermészetesebb hír hallatán is felhúzzák
a szemöldöküket - szemöldökükkel együtt
a szemhéjuk is megemelkedik -, úgy tesznek, mintha meglepné
őket, hogy így, és nem másképp áll
a dolog. Másfelől nyilván akkor is csodálkoznának,
ha ugyanarról a dologról valami mást hallanának,
s csodálkozásuknak ugyancsak szemöldökük és
szemhéjuk felhúzásával adnának kifejezést.
Vagy például az oromzatok: finomították a tetők
vonásait. Egyfajta lágyságot, engedékenységet
(egyszersmind bambaságot) kölcsönöztek nekik, ami
ez esetben a légkör heves változásai iránti
türelmesség jele is lehetett. Olyan emberre emlékeztettek,
akinek szellemi képességeit illetően joggal merülhet
fel bennünk kétely, hiszen épp elégszer bizonyította:
még azokat a képességeit sem tudja kiaknázni
- valahányszor alkalma volna rá -, amelyekkel világra
jött. A lágyabb stílusú háztetők
többsége a külvárosban volt szétszórva.
Alattuk alacsony, terebélyes házak: elég nagyok és
a maguk módján masszívak. Még vörös
cseréptetejük vagy kifakult fazsindelyük is ilyen benyomást
keltett. Az oromzatok döntően befolyásolták a
ház által keltett hatást. Éppúgy árulkodtak
az alattuk lévő tetőről, mint azokról,
akik úgy határoztak: ilyen és nem más jelleget
adnak a tetőnek. Valamiféle egyezség volt e házak
között arról, hogy mi van, és mit hoz a jövő.
A lassú távozásról, öregségről,
korhadásról, bomlásról.
A Sópiacon megcsikordult a nyomókút. Először
pár lassú, mintegy az ébredés szertartásához
tartozó mozdulat a hosszú karral, amely néhányszor
nekiütődött a kövezetnek, majd vékony sugárban
folyni kezdett a víz a kopott favályúban. A nyomókút
fémes hangja visszaverődött a szomszédos házfalról,
a cukrászdáról, egyre messzebb szállt, s elhalt
az utcák mélyén. A vízsugár zubogott
a vödörben, melyet Helena Hawryluk, a mosónő, a
vályú végébe állított. Habzott,
fröcskölt a víz, a kút mélyéről
sziszegés, bugyogás hallatszott. Helena Hawryluk mindig ilyen
korán, elsőnek jelent meg a kútnál (lelkiismeretes,
precíz asszony volt), még mielőtt a Sópiacot
ellepték a járókelők és a szekerek,
sőt azelőtt, hogy az új nap köszöntésére
kezdték volna kinyitni a boltok ablaktábláit és
a boltok fölötti lakások ablakait. Szétterpesztett
lábbal hajolgatott, a nyomókút le-föl járó
karját követve, amíg színültig nem telt
a két vödör. A mosoda a közelben, a Mleczarska utcában
volt. A nyáron kitárt, télen résnyire nyitott
ajtóból áradó szappanos pára tévedhetetlenül
mutatta az utat. A mosoda előtti kis udvaron, tulajdonosuk származására
vagy vallására való tekintet nélkül, fehérneműk
száradtak. Meleg napokon száradó abroszokat, ingeket,
lepedőket dagasztgattak a szél könnyű fuvallatai.
A téglagyár kéménye hosszú, kacskaringós
árnyékot vetett a városra. A gyár előtti
téren téglaporos galambok sertepertéltek, kapirgálták
az abrakmaradékot. A tető alól, amely az esőtől
védte a téglát, verébcsiripelés hallatszott.
Odébb, a csalán, lapu és magas fű szigeteit
reggeli napfény öntötte el. Lerázta a levelek szélén
himbálózó harmatcseppeket. Fojtogató hőség
előérzetével lélegzett a föld. Füvek
illatoztak. A természet jelenségei áttetsző
képletben összegződtek. Egyszerre léteztek, mint
egyedüli és pótolhatatlan. Bármelyikük hiánya
megbontotta volna ezt a visszatérések ciklusából
álló összhangot. Visszatérések - ugyanoda,
ugyanabban vagy nagyon hasonló alakban, mint harangszó vagy
cickafark száradó szárának a szaga. Mégis,
több eltérést mutattak, mint első látásra
gondolná az ember. Ahogy az egymás után felvirradó
reggeleken - a mai is látszólag mint az egy héttel
ezelőtti - sem ugyanúgy tértek vissza a valós
világ jelenségei. A téglagyár kéményének
feszes árnyéka mindennap máshogy érintette
a földet, a füvet és a közeli berkenye kérgét.
Megint máshogy, ha délben megrövidült, és
mozdulatlanná dermedt a kémény mellett. Lusta érzékisége
kapva kapott a legkisebb egyenetlenségen, hogy mindig más
és más módon lelje örömét az útjába
kerülő anyag érintésében. Mindig másképpen
vehesse körül, simogathassa, járhassa át. Az árnyék
azért tért vissza, hogy föld, fű, kéreg
cserébe ugyanezzel a gyengéd figyelmességgel fizessen
neki.
A hársfák és gesztenyefák fölött
templomkupolák bontakoztak ki a ködből. Az újvárosi
Szent Kereszt templomé, a Szent Mihály arkangyalé
a Pilsudki marsall utcában, meg a három óvárosi
templom: a Szent Katalin, a Szent Miklós és a káptalantemplom
kupolája. A templomok - a város és a környék
lakosainak tekintetétől kísérve - kora reggeltől
kezdve hallatlan erőfeszítéseket tettek, hogy elszakadjanak
a földi dolgoktól. Legkönnyebb helyzetben a kupolák
és az ezeket megkoronázó keresztek voltak: messziről
úgy látszott, mintha felérnének - néha
nyilván fel is értek - a felhőkig. Harangszó,
ének, megsokszorozott imádkozás segítette az
emelkedést. Pedig csak álltak, a kizárólag
nekik rendelt helyen. Mellettük évek óta ugyanazok az
utcák és házak (ha a régi házak eltűntek,
újak jelentek meg), ugyanazok a gyümölcsösök,
mezők, az évszakok váltakozásában, alkonyok
és reggelek egymásutánjában. Ugyanazokat az
újra és újra megvallott könyörgéseket
és kéréseket fülelték, ugyanazokat az
alázattal rájuk bízott szenvedéseket és
fájdalmakat, ugyanazokat a vágyakozásokat, hálaadásokat
és dicséreteket. Hozzájuk hordták az emberi
létnek azt a részét - nagyságát és
kicsiségét -, amely álomban és ébren
egyaránt jelen van, sűrűn, mélyen, dicsőn
és szégyenletesen. Ha a templomok elszakadtak a földi
dolgoktól, vitték az egyre nagyobb, szüntelenül
gyarapodó letétet is. Ott rejtőzött a kápolnák
zugaiban, a fal hasadékaiban, az oltárban, a gyóntatófülkékben,
a boltozat alatt, ott vesztegelt a szentek tekintetében, a város,
a járás, a világ felé nyújtott kezükben.
És az üvegablakokban. A hívek vigasztalóikat
ismerhették fel bennük: Szent Józsefet, Péter
apostolt, Magdolnát, aki többé nem esett bűnbe,
Veronikát, kezében a kendővel, Jézust, amint
harmadszor botlik el a kereszt súlya alatt. És gyűltek-gyűltek,
hordozták és értették az emberek titkát,
együttéreztek velük és enyhítették
- általában kevésbé, mint kellett volna - szenvedésüket.
A vitrázson lévők bámulták a közönséges
népséget, amint ott sürög-forog mellettük,
kifogyhatatlanul, hangosan, időnként némán
buzgólkodva. A határon éltek. A templomokkal együtt
nőttek a háztetők és a legmagasabb fák
csúcsa fölé, s a hívekkel együtt, meg azokkal,
akik nem számítottak közéjük, dolgoztak,
szerettek, álmodtak, születtek és haltak. Reggeli napfényben
melegedtek a Szent Kereszt templom éjszaka lehűlt testei:
kinyújtóztatták csontjaikat, s figyelmes tekintetüket
végigjártatták a város keleti és nyugati
felén. Nézték a Lwowska utcai kőrisfák
csillogó lombját, a Labunka csillámló vizét,
Samuel Kahan malmának vöröslő tetejét. Látták,
ahogy Fajga Katz kilép kocsijával az Unterrecht-pékség
udvaráról, a kocsi átdöcög a piactéren,
a kéményekből szállingózni kezd a füst.
A káptalan falára hársfalombokon át vetült
a napfény, kirajzolva az ágak kontúrját. A
harmattal együtt lecsorgott a kupolán, s az ereszcsatorna szélén
hintázott. A hársfaágak közt gerleszárnyak
csattogtak. A fény betűzött a káptalantemplomba,
a pogányokat térítő Szent Tamás arcán
kúszott. A városháza tövében az Ormianska
utca felől sugárzó fény lassan mászott
a lépcsőkön. Kezdte számlálni a fokokat.
A toronyóra felügyelte, nehogy túl lassan vagy gyorsan
csinálja.
A Perec utcát teljes hosszában elöntötte a
napfény. Meghódított minden házat, a küszöbtől
a padlásig, egyszerre árasztva el a kapukat, párkányzatokat,
ablaktáblákat. Még alacsonyan állt - alig emelkedett
Kalinowice és a Krasnobrodzka utca keleti vége fölé
-, ilyenkor bekukkanthatott a tetőeresz alatti területekre,
ahová nem hatolt a tekintet, s amely senkit sem érdekelt.
Itt aztán felfedte a nyári viharok és őszi
esők nyomainak pontos térképét (hogy hány
évesek ezek az ázásfoltok, azt senki sem tudta). A
hosszúkás, lefelé kacskaringózó, kifakult
szürkeségek cinóberpiros, okkersárga, barna ívekbe
mentek át, az ívek közepe pedig fehér és
penészszürke, szorosan zárt foltokat foglalt magába.
Nem végleges térkép volt. Lassan javítgatta
az idő. De az új rajzolat megőrizte mindazt, ami a
régmúltra emlékeztetett, a térkép hajdani
formákba dermedt színét, a senkinek se kellő
állandóság konok tanúságát. Együtt
léteztek az eresz alatt, közös, folyamatosan megújuló
mintázatként. A fény közvetlenül az ázásnyomok
mellett, vagy inkább velük együtt felfedte a mállott
vakolat foltjait is: makacsul nyújtóztak lefelé, szétterjedve
az egész falon. Állandó, bár észrevétlen
mozgásban voltak, ablakról ablakra, kapuról kapura
haladtak. Olyan mélyre hatoltak, hogy itt-ott tégladarabkák
virítottak köztük, mint muskátlik az ablakpárkányon.
A fény, napszaktól függően, kiemelte vagy kioltotta
a vörösség e váratlan kitöréseit.
A falakon virító téglák a pusztulás
jelei voltak. Folyton friss és folyton változó árnyalatú
- kardvirág, őszirózsa, dália egyes fajtáinak
árnyalatához hasonlatos - színükkel ezt a végső
aktust figurázták ki. Salomea asszony néha végighúzta
ujját a vakolat alól kibukkanó vörösségen.
Elég volt kihajolnia az ablakból. Ujja megtalálta
a nyomásra alkalmas anyagot, az pedig téglavörös-szürke
csíkban lehullott. Mikor Salomea asszony a szeméhez emelte
az ujját, a porban ott szikrázott a visszaverődött
fény. Szikrázott, amikor lefújta a port, s figyelte,
hogyan enyészik el a lakása ablaka alatt, felszállva
vagy az utcára hullva. A szemközti falon is hámlott
a vakolat. Ott is szürke szín árnyalta a téglavöröset,
ott is fantasztikus, falhosszúságú térképhez
hasonló ázásnyomok kandikáltak az eresz alól.
Sokszor nézte őket, de mintha nem is látta volna:
annyira elválaszthatatlanul hozzátartoztak - amióta
az eszét tudta - a falhoz: maradandóbbak voltak az ezernyi
eseménynél és ügynél, amely réges-rég
az ujjáról lefújt pornál is tünékenyebb
porrá enyészett. S minthogy Salomea asszony nem vette észre
ezt a természetes úton formálódó térképet,
arra sem volt módja, hogy szembeszegezze vele az ezernyi tény
bármelyikét, mint fontosabb, bár időközben
érvényét vesztett dolgot, amely már a múlté,
s amely csak álmában vagy a régi idők utáni
vágyakozás pillanataiban tért vissza, pislákoló,
homályos visszfényként. Legalább nagymama keze
érintését, amikor elalvás előtt fekete
ruhában az ágya szélére ült, és
megsimogatta az arcát.
Mert hiszen biztos volt benne: semmi sem vesztette érvényét
abból az áldott, édes pillanatból, amikor nagymama
hosszú, csontos ujjaival megérintette a haját és
az arcát, ebből az estéről estére ugyanúgy
várt pillanatból, amely - így érezte akkor
- egyedül a kettejük titka volt. Mindig elkapta nagymama kezét,
és a szájához szorította, hogy szeretetteljes
csókot nyomjon rá. Aztán behunyta a szemét,
és úgy tett, mint aki alszik; mintha tudná, hogy ezzel
örömet okoz nagymamának, viszonozza végtelen szeretetét
és odaadását. Hallgatta nagymama lélegzését
és ruhája suhogását, s végül az
elalvás előtti utolsó pillanatban felvillant előtte
a másnap este, amikor nagymama megint odaül az ágya
mellé. Minél messzebbre kerültek időben ezek
az egyszerre intenzív és mulandó élmények,
egyszersmind minél ritkábban kísértett emlékük,
annál inkább erősödött Salomea asszonyban
a hiányérzet, ez a megnevezetlen, homályos, élete
szinte egész látóhatárát betöltő
érzés. Nyugtalanságot keltett benne, néha félelmet
is, egyenes arányban magányosságával. A hiányérzet
szorosan kapcsolódott szerettei: először nagymama, aztán
szülei és férje, Baruch Goldman távozásához.
Amit egykor könnyelműen állandónak vélt,
lassacskán szétmállott, szétporladt, szertefoszlott
a szeme előtt, emlékezetében, a visszatérés
csalóka lehetőségében. Amit elveszített,
azt semmilyen érzék, semmilyen erőfeszítés
sem nyújthatta többé.
Tarnowski doktor mellét két fénypászma
keresztezte rézsútosan: felkúsztak a falon, és
megtörtek, megtorpantak a mennyezeten. Feszülten remegtek, ahogy
a reggeli napsugarak szoktak: örültek, hogy ismeretlen dolgokat
fedezhetnek fel, vagy csupán részletesen felidézhetik
azokat, amiket már számtalanszor tanulmányoztak. Észrevétlenül
végigkúsztak a doktor mellén, napvilágra tárták
a verejtékcseppeket meg a bőrét a vállától
az ágyékáig borító, világos szőrzetet.
A férfi szőrös nyakán hatalmas ér, helyesebben
annak közvetlenül a bőre alatt futó kis darabkája
lüktetett. Salomea asszony Tarnowski doktor fölé hajolt,
és gyengéden, egyben nyilván reflexszerű dacból
is, megnyomta a hatalmas duzzanatot, kutatva, hol kezdődik, és
hol ér véget. Tarnowski doktor nem tudta, mire irányul
Salomea asszony érdeklődése, így hát
semmi sem csökkentette a lüktető érintés
okozta kellemes érzést, mely átterjedt a nyaka túloldalára,
a vállára és a lapockájára is (azt meg
különösen nem gondolta, hogy saját magán kívül
más is lehet csodálat és gyöngédség
tárgya). A régi bútorok és puha kárpitok
illata lassan oszladozott a még szagtalan, hűvös levegővel
keveredve, amely a nyitott ablakon keresztül a lakásba áramlott.
A szekrény, a padló, a fotelok illatát mindazonáltal
Tarnowski doktor testének egyszerre átható és
émelyítő illata uralta: Salomea asszony még
sohasem érzett hasonló illatot, bár legnagyobb sajnálatára
most - a tegnap késő éjjellel ellentétben -
mintha nem teljes intenzitással, nem teljes skálájával
lett volna jelen. Salomea asszony a doktor lapockájához érintette
az ujját, s lassan végighúzta a gerincet jelző
mélyedésen, körmével ingerelve a bőrt.
Tarnowski doktor teste remegett. A férfi az oldalára fordult,
arccal Salomea asszony felé: magához húzta a nőt,
aztán ismét megfordult, ezúttal a hátára.
Szekér zörgött. A nyomókút hangja mellett
a zörgés is egyike volt a zajoknak, amelyek nap mint nap a
reggelt jelezték. Fajga Katz a bódéja felé
tartott. Árnyéka, az utca egyenetlenségein botladozva,
előtte haladt. A falnak támasztott bódé - a
kiterjedt ázásfoltokhoz hasonlóan - mintha önálló
létezésre képtelen, szerves része lenne a falnak
(persze miben különbözött tőle Chaim Brondwein
órásmester műhelye, közvetlenül Fajga Katz
bódéja mellett?). A - mára már megfeketedett
- deszkából ácsolt, itt-ott furnérdarabkákkal
foldozott bódé veszedelmesen megdőlt a Bazylianska
utca irányába. Hogy még állt, az a szerkezeténél
erősebb megszokásnak volt köszönhető, no
meg a közeli házak, utcák összhangjának,
a vele együtt élő környezet szellemének.
A bódén csapott bádogtető; a déli oldalon,
közvetlenül a tető alatt, kis ablak: négy aprócska,
négyszögletű, portól, légypiszoktól
szürke üveg. Mögötte zsinórra akasztott függöny
himbálózott. A függöny foltos volt, alul szakadozott,
itt-ott egy-egy hanyag, talán sietve elvégzett stoppolás.
De annyira azért nem nyűtte el az idő, hogy ne lehessen
látni a még mindig díszes mintát, a virágok
és levelek ismétlődő motívumát.
Noha évről évre egyre kivehetetlenebbé vált
(állítólag négylevelű lóhere is
volt benne), fittyet hányt a porra, a foltokra és az enyészetre.
Ugyanaz a minta - bár egyre kevésbé emlékeztetett
régi önmagára - kandikált az üveg mögül,
mint emlék, látóhatár előtt elhaló
visszhang.
Fajga Katz gyakorlott mozdulatokkal kirakta a péksüteményt
a polcokra és a kosarakba. Külön a perecet, külön
a vajaszsömlét és a barheszt, külön a bejgelét
és a hagymás-mákos lepényt. Az üres kocsit
- nem volt hosszú, de annál mélyebb; kis kerekeken,
alacsonyan gurult, szinte teljesen lepattogzott róla a zöld
festék - a bódé mögé tolta. A kocsiban
állandóan ott volt egy kisebb zsák. Meghatározhatatlan
színű, erősen kiszolgált darab - itt-ott foltozott.
A zsákot dugig töltötték a kofa kacatjai: mindet
úgy találta. Nem is a jövőben bizonyulhattak
hasznosnak: már most nélkülözhetetlenek voltak.
Még ha nem is indokolta semmi, hogy Fajga Katz, példának
okáért, kénytelen legyen elővenni a szemüveget,
amelynek az egyik üvege hiányzott, azáltal, hogy állandóan
kéznél volt, hasznossá vált: javított
a kofa látásán, s ennyi elég is volt az asszonynak.
A meleg reggel és a várt hőség jókedvre
derítette Fajga Katzot. Szeretett a bódé előtt
ülni, behunyt szemmel napozni, hallgatni a város zaját,
az emberek beszélgetését, nevetését,
a szél susogását, várni, hogy a forró
délutánon átjárja bőrét a zsibbadás.
Térdére rakta száraz, napfénytől cserzett
kezét, ízületi gyulladástól meggörbült,
remegő ujjaival. Így szokta, így volt jó neki.
Nyáron is meleg, begombolt ujjú ruhában járt,
ahogy az öregek: hosszú, sűrűn redőzött
ruhában, amelyhez - hogy kímélje - kötényt
kötött. Feje mögött megcsomózott, tarka, bár
a sok mosástól kifakult, török motívumokkal
díszített kendője alól kitüremkedett a
parókája; fülében arany fülbevaló
lógott. Barázdált arca bizalmat és tiszteletet
ébresztett. Összehúzott szemhéja alól
fürkésző, átható tekintete tekintélyt
parancsolt (minél rosszabbul látott az évek múlásával,
annál áthatóbbnak tűnt ez a tekintet). Fajga
Katz magas hangja estig vibrált a bódé körül.
Biztos jele annak, hogy még nem adott túl az összes
árun.
Az országutakon lovaskocsik döcögtek a négy
égtáj felől a városba. Nem siettek: minden
célhoz időben érkeztek - az elsőség
előjoga se számított a kocsisoknak -, a fontos, bár
hétköznapi dolgokat megillető méltósággal
haladtak, egyenletes ritmusban, néha lassítva, hogy pihenjenek
a lovak. A templomok kupolája, a téglagyár kéménye,
a toronyóra a városháza fennen magasodó kupolájával,
a bank teteje megannyi útjelzőként fénylett
előttük. A kocsik árnyéka előttük
futott, oldalra ugrott vagy hűségesen loholt a hátsó
kerék után. Az éles augusztusi fény átjárta
az utakat, gyümölcsösöket, itt-ott rozsdálló
réteket, tarlókat, a mezsgyén szikkadó bogáncsot,
a lassan betakarításra érett kukorica sorait. A távolban,
Jarosławiec előtt, de még nem ott, ahol bezárul
a látóhatár, teljes pompájában napvilágra
tárt egy hajlott vadkörtefát (Karol Adamczuk odanézett
a lovaskocsiról), a körtefa mögött felfedte a poros
út fonalát, mellette a kis fehér kápolnát,
a hársfák karéjában. És még számtalan
mulandó, homályos, bizonytalan jelenséget, amely sehogyan
sem tudta tartósan magára vonni a világ figyelmét,
s szüntelenül kétségbe vonta saját létezését.
Akárcsak az elröppenő lármás seregélycsapat,
amely percenként változtatja alakját, váratlanul
megtelepszik egy fán, eltűnik a szemünk elől,
majd megint felbukkan valahol egész máshol, ugyanazzal a
halványkék égbolttal a háttérben. Akárcsak
a meggyfák sárguló levelei, amelyeket a természet
- szükségszerűségből és szokásból
- nemsokára eltékozol, a fán lógó, csillogó
folttal együtt, amivé összeállnak.
Ám a sárguló levelek foltja, amely az imént
a fiatal kocsis szemébe ötlött, már ott maradt
a tekintetében. A szellőringatta fáról lelopva
mozdulatlanná merevedett a borostyánszínű, háborítatlan
levegőben. A kocsis pillantása újabb és újabb
fákra feszítette, egyre közelebb hozta a városhoz,
megosztotta a szembejövő emberek, házak, keresztutak,
a Szent Kereszt templom vitrázsai között. Olyan volt,
akár a fényérzékeny lemezen rögzített
kép, amely egyszeri és megismételhetetlen, s amelyet
később reprodukál az emlékezés és
a képzelet szüksége: már nem ugyanaz, szegényesebb
vagy gazdagabb, része az új kompozíciónak,
amelyben sárga fénye ismét felragyoghat. Hasonlóképp
történt a rengeteg megmaradt, szemvillanásnyi képpel,
amely azonmód pontosan rögzült, a színek és
formák részleteiből összeálló faktográfia
hűségével. A vadkörtefa, mely a távolból
a mezők közti mezsgyére helyezett, kis zöldesfekete
pontnak látszott, kelet felé hajlott, mintha évekre
beosztott erőfeszítéssel szeretné megérinteni
koronájával a földet, vagy - más értelmezést
adva helyzetének és sziluettjének - mintha nem lenne
képes teljesen feltápászkodni és kiegyenesedni.
Így állt ott - félúton a föld és
felhők között, görnyedten, türelmesen és
büszkén, egyszerre tartozva mindkét világhoz,
védtelenül, kitéve az elemeknek. Más nézőpontból
a körtefa rügyező koronájával úgy
lengedezett a föld fölött, akár a pitypang: egy láthatatlan
erőtől a földhöz szegezve hajladozott a négy
égtáj felé. Ilyennek látta őt Jarosławiecen
átutazóban a kocsis. Így vitte a mezőről
a városba: ingadozva, koronájával meg-megérintve
az eget.
Salomea Goldman feje Tarnowski doktor vállán pihent.
Mindketten felhevülten hevertek. Lélegzetük szabálytalan
ritmusa lassan megnyugodott. Salomea asszony szeme csukva volt. Az ember
azt hihette volna, elaludt (hiszen nagyon álmos volt), ha bal kezét
nem csúsztatja Tarnowski doktor hasára. Melléhez hasonlóan
a doktor hasát is fényben csillogó, bár sötétebb,
sűrűbb szőrzet borította. Tarnowski doktor maga
elé bámult: az ablakban látszott a szemközti
háztető csúcsa, két téglakéménnyel;
a keleti oldaluk napfényben úszott. Fecskék cserregése,
járókelők beszélgetése, kinyíló
földszinti ablaktáblák csapódása hallatszott.
A Perec utcában a kereskedők megkezdték a munkát.
(részlet egy regényből)
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SZEWC, Piotr
Pusztulás
JAK Műfordító Füzetek - Jelenkor, 1994
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu