stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Piotr Szewc
Alkonyok és reggelek

Salomea Goldman tekintete hozzászokott a sötéthez. Felismerte a tárgyakat a hálószobában: a szemközti falon lógó tükröt, az asztalt, rajta a vázát, a kanapét, a két fotelt. A szomszéd szobába vezető, nyitott ajtó mélyedését. Salomea Goldman bal keze az egyenletes légzéstől meg-megrezdülő, felhevült férfitesthez simult. Doktor Henryk Tarnowski volt az. A doktor a hasán aludt, szétvetett lábakkal, fejét oldalra fordítva. Salomea asszony mozdulatlanul feküdt, nehogy felkeltse. Sokáig feküdt így. Hallgatta a számlapjával virágzó liliomokra támaszkodó, szecessziós rézóra ketyegését. Fáradtsága lassan átadta helyét az érzésnek, amely - úgy tűnt - valami más, s minden bizonnyal több, mint egyszerű kellemes érzés. Doktor Henryk Tarnowski elválaszthatatlanul, minden kétséget kizáróan hozzá tartozott, noha az idő, ami e közösségnek, vagy inkább egyszemélyes kisajátításnak adatott, kimerülőben volt, könyörtelenül zsugorodott. Ezt az apadást legalább olyan intenzíven érezte, mint az alvó férfi izmainak, bőrének remegését, vérének lüktetését, a verejték illatát és ízét - mindig ugyanazt az ízt, mikor a nyelve cseppecskékbe ütközött a férfi arcán, karján, törzsén. Salomea Goldman torka és ajka kiszáradt. Óvatosan felkelt, s a falat tapogatva kitámolygott a konyhába, hogy igyon. De a víz nem csillapította a szomját: meleg volt. Habozott, hogy visszamenjen-e a hálószobába. Tapasztalatból tudta, hogy most már nem fog tudni visszaaludni. A függönyhöz lépett, félrehúzta.
Nesztelenül megnyomta az ablakot, és kidugta a fejét. Közvetlenül az ablak fölött, a háztető egyenetlen szélén kövér harmatcseppek lógtak. A sötétben, melybe egyetlen sugaracska sem hatolt, halványan derengtek a szemközti tetők és kémények körvonalai. A bádog ablakpárkányt ezüstfehér vízhályog borította. Lenn ködben úszott a Perec utca, a keleti végétől egész a nyugatiig, amelyet az Akademicka utca zárt le. A ködből néhány kereskedőbódé bontakozott ki. Salomea Goldman mély lélegzetet vett. A hideg körülcirógatta a vállát és nyakát. Ásított. Arcába hulló fürtjeit a füle mögé simította: színtelen hajából most hiányzott a szokásos éles, rézvörös fény. A közeli piactér felől még nem kezdtek szállingózni a jólismert illatok, várták a maguk idejét: a szikkadt lótrágya meg a nyári napfényben keringő por szaga. Semmi jelük, ahogy a többi szagnak sem, amely csak később tölti meg a levegőt: lassan, percről percre, óráról órára, a dolgok rendje szerint. Semmi, ami jellegzetes - mondhatni, személyes - vonást kölcsönözne a levegőnek, valamit, ami pontosan körülhatárolható, helyi jelenségként definiálná. Salomea asszony felsóhajtott, s az ablakpárkányra rakta a kezét. Ujjai alatt patakocskák csorogtak. A hűvösségtől megborzongott. Hátralépett, behajtotta az ablakot. Ujját a bársonyfüggöny szélébe törölte. Mielőtt visszafeküdt, behúzta a függönyt. A virradat tapintható közelségbe került.
Csend volt. Felzavart madarak panaszkodáshoz, elfojtott siránkozáshoz, szólongatáshoz hasonló hangjai hallatszottak a városszéli rétekről. A város mozdulatlanságba dermedt. Csak az intenzív, bár nem mindenhol egyforma intenzitású köd vándorolt ide-oda: foglalta el, s hagyta el diszkréten a tereket, sikátorokat. A városi toronyóra mutatói forogtak: ahogy mindig, most is haladtak előre a számlapon. Részben nekik köszönhetően csupán látszólagos volt a mozdulatlanság. A házak, utcák, udvarok ébredéshez készülődtek. Mindjárt vízsugár folyt a nyomókutakból, kinyíltak a reteszüktől megszabadított kapuk, valamivel később az üzletek, bódék ajtaja, ablaktáblái is. Legalábbis az egyiké, amelyet Salomea Goldman fürkészett: az alacsony, s ezért tetőtől-talpig ködbe burkolózó, megfeketedett deszkájú bódéé. Fajga Katz pékáruboltja volt ez, az egész városban és a környéken is jól ismerték. Kora reggeltől perec, mákos bejgele, vajaszsömle illata csalogatta a bódéhoz a szekéren érkezett és helybeli ügyfeleket. A keleti külvárosban lévő Unterrecht-pékségben - innen szállította Fajga Katz az árut - egész éjszaka folyt a munka. Az ablakokból fény áradt, a nyitott ajtóban látszottak a sürgő-forgó pékek, hangos nevetésük, fecsegésük messzire szállt, majd elhalt a gyümölcsösökben, a fűben, a folyópartra vezető utca utolsó házai mögötti réteken. Ott már nem hallatszott. A csöndben csobogott a víz: a Labunka a kőhíd alatt észrevétlenül mélyítgette a medret, s a csobogással állandóan tájékoztatott a változásról.
A külvárosokban ritkult a köd. A ködbe borult fűzfák (különösen a rétek és legelők környékén nőtt sok), galagonya- és vadrózsabokrok alvó állatokra emlékeztettek. A szénaboglyák is. Harmat cseperészett a dűlőket és országutakat szegélyező hársfákról és akácokról. A fák körül puha és ragacsos volt a föld, rajta sárgálló zsombék. Napos időben a fakoronák néha összezárultak az út felett, árnyékalagutat alkottak. Lovaskocsik jöttek a mezőről, s eltűntek benne a felszálló porfelhőben. Porzott az út, míg a tehenek szép sorban baktattak hazafelé a legelőről: várta őket a déli pihenő és a vízzel teli vályú. A Lwowska és a Krasnobrodzka utcán túl szürkült: először a nap vörös szelete bukkant fel a látóhatáron. A két utca egy dombra vezetett, amely mögött rétek, mezők tág tere nyílt, szanaszét szórt falucskákkal: Kalinowice, Jatutów, Labunie, Pniówek. Legtöbbször innen indult a fény, végigúszott a tarlókon, réteken, a pnióweki tavakon, az erdőkön, harmatos berkeken, elöntötte a Labunkát, a Topornicát és a megszámlálhatatlan névtelen mellékpatakocskát, sőt az átnedvesedett területeket kiszárító, közönséges árkokat is. Beszüremlett a folyóparti nádak, csalánok, tippanok közé, melyek hosszú, elmosódott árnyékot vetettek a fűre. Vízcseppek himbálóztak a szél- és rovarszaggatta pókhálókon. Rajtuk is áthatolt a fény: úgy csillogtak, mint láthatatlan üvegfonálra fűzött, különböző nagyságú gyöngyök. Récék úsztak az árterekre, nyakukat a víz alá merítve élelmet kerestek a fenéken. A nádak és éles füvek közt madarak csivitelése hallatszott: egyre erősödött, ahogy a kisárgult nap egyre magasabbra emelkedett a keleti horizonton.
Ébredezett a környék, s vele a város és a külváros. A fény elérte a Krasnobrodzka utca tetejét. Ajtók, kapuk, kiskapuk nyikorogtak. A kutakba eresztett vödrök dörömbölve ütődtek a gerendázathoz. Tehenek bőgtek: nemsokára, mielőtt felszárad a harmat és melegedni kezd az idő, kiterelik őket a legelőre; nem messze, a folyóhoz. Türelmetlenül topogtak a körülkerített udvarokon, a léckerítéshez dörgölőztek, barna-fekete fejüket nyújtogatták. Az útmenti gyümölcsösök és kertek mentén nedves gyertyánfasorok csillogtak. A fák között, veszett csiripelés közepette, mintha ódát költenének a reggelhez, verebek ugrándoztak. A fény fellebbentette a fátylat a városháza órájáról, kibontotta a ködből a lépcsőt -  az első fokra lépett - meg a lyukas, rongyos napernyőt a Sópiac téri cukrászda ajtaja fölött, a nyomókút mellett. A fény lassan átbukott a Mlynska utca és az Újváros irányában lejtő domb nyugati oldala fölött. Felfedte a keréknyomokat, barázdákat, mezsgyéket, mezei köveket. Kibontotta a nemlétből, a teremtés dicséretére. A barázdáknak, utaknak, domboknak - bár meg voltak fosztva nevüktől, amire pedig rászolgáltak - ettől kezdve színük, formájuk volt. A környék pár házának és Samuel Kahan fölébük magasodó malmainak cserépteteje visszanyerte vörös, égetett agyag színét. A fény érintésétől, ezen a gyöngéd, finom hajnalon, élénkebbek, elevenebbek lettek. Olyanok voltak, mint megannyi szándékosan vagy csak szórakozottságból elszórt, rikító folt, háttérben a mindent betöltő, buja zölddel (ősszel, amikor a zöld sietve, meglepő lendülettel átlényegült, a vörös cseréptetők mindig elkerülhetetlen kiegészítőjévé váltak a kompozíciónak). Egészen más hatást keltettek a zsindely-, bádog- vagy szalmatetős házak. Belesimultak a föld, az út, a felhők, a levegő színébe, minden évszakban természetes részét képezték a tájnak, semmiben sem ütöttek el tőle. Valóságosak voltak, igaziak és mindennapiak. Nyilván ezért tudták elhitetni az emberrel, hogy nincsenek is.
A háztetők többségéből hiányzott az, amit személyiségnek szokás nevezni. A személyiség révén gazdagodott a környezet egy-egy olyan elemmel, amely magára vonta a figyelmet. Tartós elemek voltak, de nem mindig lehetett észrevenni őket; nem voltak szükségszerűek, csak valaki fantáziájában vagy szeszélyéből fogantak. Ezért aztán semmire se becsülték őket, vélt vagy valós hasznukon túl. Például a padlásablakok: olyanok voltak, mint egy-egy aprócska szem; felső szemhéjukat folyton felhúzták, mintha csodálkoznának, éberen és lankadatlanul figyelték a távoli tereket vagy közelebb: az udvarok, utcák mélyét. Nem volt olyan pillanat, amikor a tudtukon kívül történt volna valami. Tisztességes asszonyokra hasonlítottak, akik a legtermészetesebb hír hallatán is felhúzzák a szemöldöküket - szemöldökükkel együtt a szemhéjuk is megemelkedik -, úgy tesznek, mintha meglepné őket, hogy így, és nem másképp áll a dolog. Másfelől nyilván akkor is csodálkoznának, ha ugyanarról a dologról valami mást hallanának, s csodálkozásuknak ugyancsak szemöldökük és szemhéjuk felhúzásával adnának kifejezést. Vagy például az oromzatok: finomították a tetők vonásait. Egyfajta lágyságot, engedékenységet (egyszersmind bambaságot) kölcsönöztek nekik, ami ez esetben a légkör heves változásai iránti türelmesség jele is lehetett. Olyan emberre emlékeztettek, akinek szellemi képességeit illetően joggal merülhet fel bennünk kétely, hiszen épp elégszer bizonyította: még azokat a képességeit sem tudja kiaknázni - valahányszor alkalma volna rá -, amelyekkel világra jött. A lágyabb stílusú háztetők többsége a külvárosban volt szétszórva. Alattuk alacsony, terebélyes házak: elég nagyok és a maguk módján masszívak. Még vörös cseréptetejük vagy kifakult fazsindelyük is ilyen benyomást keltett. Az oromzatok döntően befolyásolták a ház által keltett hatást. Éppúgy árulkodtak az alattuk lévő tetőről, mint azokról, akik úgy határoztak: ilyen és nem más jelleget adnak a tetőnek. Valamiféle egyezség volt e házak között arról, hogy mi van, és mit hoz a jövő. A lassú távozásról, öregségről, korhadásról, bomlásról.
A Sópiacon megcsikordult a nyomókút. Először pár lassú, mintegy az ébredés szertartásához tartozó mozdulat a hosszú karral, amely néhányszor nekiütődött a kövezetnek, majd vékony sugárban folyni kezdett a víz a kopott favályúban. A nyomókút fémes hangja visszaverődött a szomszédos házfalról, a cukrászdáról, egyre messzebb szállt, s elhalt az utcák mélyén. A vízsugár zubogott a vödörben, melyet Helena Hawryluk, a mosónő, a vályú végébe állított. Habzott, fröcskölt a víz, a kút mélyéről sziszegés, bugyogás hallatszott. Helena Hawryluk mindig ilyen korán, elsőnek jelent meg a kútnál (lelkiismeretes, precíz asszony volt), még mielőtt a Sópiacot ellepték a járókelők és a szekerek, sőt azelőtt, hogy az új nap köszöntésére kezdték volna kinyitni a boltok ablaktábláit és a boltok fölötti lakások ablakait. Szétterpesztett lábbal hajolgatott, a nyomókút le-föl járó karját követve, amíg színültig nem telt a két vödör. A mosoda a közelben, a Mleczarska utcában volt. A nyáron kitárt, télen résnyire nyitott ajtóból áradó szappanos pára tévedhetetlenül mutatta az utat. A mosoda előtti kis udvaron, tulajdonosuk származására vagy vallására való tekintet nélkül, fehérneműk száradtak. Meleg napokon száradó abroszokat, ingeket, lepedőket dagasztgattak a szél könnyű fuvallatai.
A téglagyár kéménye hosszú, kacskaringós árnyékot vetett a városra. A gyár előtti téren téglaporos galambok sertepertéltek, kapirgálták az abrakmaradékot. A tető alól, amely az esőtől védte a téglát, verébcsiripelés hallatszott. Odébb, a csalán, lapu és magas fű szigeteit reggeli napfény öntötte el. Lerázta a levelek szélén himbálózó harmatcseppeket. Fojtogató hőség előérzetével lélegzett a föld. Füvek illatoztak. A természet jelenségei áttetsző képletben összegződtek. Egyszerre léteztek, mint egyedüli és pótolhatatlan. Bármelyikük hiánya megbontotta volna ezt a visszatérések ciklusából álló összhangot. Visszatérések - ugyanoda, ugyanabban vagy nagyon hasonló alakban, mint harangszó vagy cickafark száradó szárának a szaga. Mégis, több eltérést mutattak, mint első látásra gondolná az ember. Ahogy az egymás után felvirradó reggeleken - a mai is látszólag mint az egy héttel ezelőtti - sem ugyanúgy tértek vissza a valós világ jelenségei. A téglagyár kéményének feszes árnyéka mindennap máshogy érintette a földet, a füvet és a közeli berkenye kérgét. Megint máshogy, ha délben megrövidült, és mozdulatlanná dermedt a kémény mellett. Lusta érzékisége kapva kapott a legkisebb egyenetlenségen, hogy mindig más és más módon lelje örömét az útjába kerülő anyag érintésében. Mindig másképpen vehesse körül, simogathassa, járhassa át. Az árnyék azért tért vissza, hogy föld, fű, kéreg cserébe ugyanezzel a gyengéd figyelmességgel fizessen neki.
A hársfák és gesztenyefák fölött templomkupolák bontakoztak ki a ködből. Az újvárosi Szent Kereszt templomé, a Szent Mihály arkangyalé a Pilsudki marsall utcában, meg a három óvárosi templom: a Szent Katalin, a Szent Miklós és a káptalantemplom kupolája. A templomok - a város és a környék lakosainak tekintetétől kísérve - kora reggeltől kezdve hallatlan erőfeszítéseket tettek, hogy elszakadjanak a földi dolgoktól. Legkönnyebb helyzetben a kupolák és az ezeket megkoronázó keresztek voltak: messziről úgy látszott, mintha felérnének - néha nyilván fel is értek - a felhőkig. Harangszó, ének, megsokszorozott imádkozás segítette az emelkedést. Pedig csak álltak, a kizárólag nekik rendelt helyen. Mellettük évek óta ugyanazok az utcák és házak (ha a régi házak eltűntek, újak jelentek meg), ugyanazok a gyümölcsösök, mezők, az évszakok váltakozásában, alkonyok és reggelek egymásutánjában. Ugyanazokat az újra és újra megvallott könyörgéseket és kéréseket fülelték, ugyanazokat az alázattal rájuk bízott szenvedéseket és fájdalmakat, ugyanazokat a vágyakozásokat, hálaadásokat és dicséreteket. Hozzájuk hordták az emberi létnek azt a részét - nagyságát és kicsiségét -, amely álomban és ébren egyaránt jelen van, sűrűn, mélyen, dicsőn és szégyenletesen. Ha a templomok elszakadtak a földi dolgoktól, vitték az egyre nagyobb, szüntelenül gyarapodó letétet is. Ott rejtőzött a kápolnák zugaiban, a fal hasadékaiban, az oltárban, a gyóntatófülkékben, a boltozat alatt, ott vesztegelt a szentek tekintetében, a város, a járás, a világ felé nyújtott kezükben.
És az üvegablakokban. A hívek vigasztalóikat ismerhették fel bennük: Szent Józsefet, Péter apostolt, Magdolnát, aki többé nem esett bűnbe, Veronikát, kezében a kendővel, Jézust, amint harmadszor botlik el a kereszt súlya alatt. És gyűltek-gyűltek, hordozták és értették az emberek titkát, együttéreztek velük és enyhítették - általában kevésbé, mint kellett volna - szenvedésüket. A vitrázson lévők bámulták a közönséges népséget, amint ott sürög-forog mellettük, kifogyhatatlanul, hangosan, időnként némán buzgólkodva. A határon éltek. A templomokkal együtt nőttek a háztetők és a legmagasabb fák csúcsa fölé, s a hívekkel együtt, meg azokkal, akik nem számítottak közéjük, dolgoztak, szerettek, álmodtak, születtek és haltak. Reggeli napfényben melegedtek a Szent Kereszt templom éjszaka lehűlt testei: kinyújtóztatták csontjaikat, s figyelmes tekintetüket végigjártatták a város keleti és nyugati felén. Nézték a Lwowska utcai kőrisfák csillogó lombját, a Labunka csillámló vizét, Samuel Kahan malmának vöröslő tetejét. Látták, ahogy Fajga Katz kilép kocsijával az Unterrecht-pékség udvaráról, a kocsi átdöcög a piactéren, a kéményekből szállingózni kezd a füst. A káptalan falára hársfalombokon át vetült a napfény, kirajzolva az ágak kontúrját. A harmattal együtt lecsorgott a kupolán, s az ereszcsatorna szélén hintázott. A hársfaágak közt gerleszárnyak csattogtak. A fény betűzött a káptalantemplomba, a pogányokat térítő Szent Tamás arcán kúszott. A városháza tövében az Ormianska utca felől sugárzó fény lassan mászott a lépcsőkön. Kezdte számlálni a fokokat. A toronyóra felügyelte, nehogy túl lassan vagy gyorsan csinálja.
A Perec utcát teljes hosszában elöntötte a napfény. Meghódított minden házat, a küszöbtől a padlásig, egyszerre árasztva el a kapukat, párkányzatokat, ablaktáblákat. Még alacsonyan állt - alig emelkedett Kalinowice és a Krasnobrodzka utca keleti vége fölé -, ilyenkor bekukkanthatott a tetőeresz alatti területekre, ahová nem hatolt a tekintet, s amely senkit sem érdekelt. Itt aztán felfedte a nyári viharok és őszi esők nyomainak pontos térképét (hogy hány évesek ezek az ázásfoltok, azt senki sem tudta). A hosszúkás, lefelé kacskaringózó, kifakult szürkeségek cinóberpiros, okkersárga, barna ívekbe mentek át, az ívek közepe pedig fehér és penészszürke, szorosan zárt foltokat foglalt magába. Nem végleges térkép volt. Lassan javítgatta az idő. De az új rajzolat megőrizte mindazt, ami a régmúltra emlékeztetett, a térkép hajdani formákba dermedt színét, a senkinek se kellő állandóság konok tanúságát. Együtt léteztek az eresz alatt, közös, folyamatosan megújuló mintázatként. A fény közvetlenül az ázásnyomok mellett, vagy inkább velük együtt felfedte a mállott vakolat foltjait is: makacsul nyújtóztak lefelé, szétterjedve az egész falon. Állandó, bár észrevétlen mozgásban voltak, ablakról ablakra, kapuról kapura haladtak. Olyan mélyre hatoltak, hogy itt-ott tégladarabkák virítottak köztük, mint muskátlik az ablakpárkányon. A fény, napszaktól függően, kiemelte vagy kioltotta a vörösség e váratlan kitöréseit.
A falakon virító téglák a pusztulás jelei voltak. Folyton friss és folyton változó árnyalatú - kardvirág, őszirózsa, dália egyes fajtáinak árnyalatához hasonlatos - színükkel ezt a végső aktust figurázták ki. Salomea asszony néha végighúzta ujját a vakolat alól kibukkanó vörösségen. Elég volt kihajolnia az ablakból. Ujja megtalálta a nyomásra alkalmas anyagot, az pedig téglavörös-szürke csíkban lehullott. Mikor Salomea asszony a szeméhez emelte az ujját, a porban ott szikrázott a visszaverődött fény. Szikrázott, amikor lefújta a port, s figyelte, hogyan enyészik el a lakása ablaka alatt, felszállva vagy az utcára hullva. A szemközti falon is hámlott a vakolat. Ott is szürke szín árnyalta a téglavöröset, ott is fantasztikus, falhosszúságú térképhez hasonló ázásnyomok kandikáltak az eresz alól. Sokszor nézte őket, de mintha nem is látta volna: annyira elválaszthatatlanul hozzátartoztak - amióta az eszét tudta - a falhoz: maradandóbbak voltak az ezernyi eseménynél és ügynél, amely réges-rég az ujjáról lefújt pornál is tünékenyebb porrá enyészett. S minthogy Salomea asszony nem vette észre ezt a természetes úton formálódó térképet, arra sem volt módja, hogy szembeszegezze vele az ezernyi tény bármelyikét, mint fontosabb, bár időközben érvényét vesztett dolgot, amely már a múlté, s amely csak álmában vagy a régi idők utáni vágyakozás pillanataiban tért vissza, pislákoló, homályos visszfényként. Legalább nagymama keze érintését, amikor elalvás előtt fekete ruhában az ágya szélére ült, és megsimogatta az arcát.
Mert hiszen biztos volt benne: semmi sem vesztette érvényét abból az áldott, édes pillanatból, amikor nagymama hosszú, csontos ujjaival megérintette a haját és az arcát, ebből az estéről estére ugyanúgy várt pillanatból, amely - így érezte akkor - egyedül a kettejük titka volt. Mindig elkapta nagymama kezét, és a szájához szorította, hogy szeretetteljes csókot nyomjon rá. Aztán behunyta a szemét, és úgy tett, mint aki alszik; mintha tudná, hogy ezzel örömet okoz nagymamának, viszonozza végtelen szeretetét és odaadását. Hallgatta nagymama lélegzését és ruhája suhogását, s végül az elalvás előtti utolsó pillanatban felvillant előtte a másnap este, amikor nagymama megint odaül az ágya mellé. Minél messzebbre kerültek időben ezek az egyszerre intenzív és mulandó élmények, egyszersmind minél ritkábban kísértett emlékük, annál inkább erősödött Salomea asszonyban a hiányérzet, ez a megnevezetlen, homályos, élete szinte egész látóhatárát betöltő érzés. Nyugtalanságot keltett benne, néha félelmet is, egyenes arányban magányosságával. A hiányérzet szorosan kapcsolódott szerettei: először nagymama, aztán szülei és férje, Baruch Goldman távozásához. Amit egykor könnyelműen állandónak vélt, lassacskán szétmállott, szétporladt, szertefoszlott a szeme előtt, emlékezetében, a visszatérés csalóka lehetőségében. Amit elveszített, azt semmilyen érzék, semmilyen erőfeszítés sem nyújthatta többé.
Tarnowski doktor mellét két fénypászma keresztezte rézsútosan: felkúsztak a falon, és megtörtek, megtorpantak a mennyezeten. Feszülten remegtek, ahogy a reggeli napsugarak szoktak: örültek, hogy ismeretlen dolgokat fedezhetnek fel, vagy csupán részletesen felidézhetik azokat, amiket már számtalanszor tanulmányoztak. Észrevétlenül végigkúsztak a doktor mellén, napvilágra tárták a verejtékcseppeket meg a bőrét a vállától az ágyékáig borító, világos szőrzetet. A férfi szőrös nyakán hatalmas ér, helyesebben annak közvetlenül a bőre alatt futó kis darabkája lüktetett. Salomea asszony Tarnowski doktor fölé hajolt, és gyengéden, egyben nyilván reflexszerű dacból is, megnyomta a hatalmas duzzanatot, kutatva, hol kezdődik, és hol ér véget. Tarnowski doktor nem tudta, mire irányul Salomea asszony érdeklődése, így hát semmi sem csökkentette a lüktető érintés okozta kellemes érzést, mely átterjedt a nyaka túloldalára, a vállára és a lapockájára is (azt meg különösen nem gondolta, hogy saját magán kívül más is lehet csodálat és gyöngédség tárgya). A régi bútorok és puha kárpitok illata lassan oszladozott a még szagtalan, hűvös levegővel keveredve, amely a nyitott ablakon keresztül a lakásba áramlott. A szekrény, a padló, a fotelok illatát mindazonáltal Tarnowski doktor testének egyszerre átható és émelyítő illata uralta: Salomea asszony még sohasem érzett hasonló illatot, bár legnagyobb sajnálatára most - a tegnap késő éjjellel ellentétben - mintha nem teljes intenzitással, nem teljes skálájával lett volna jelen. Salomea asszony a doktor lapockájához érintette az ujját, s lassan végighúzta a gerincet jelző mélyedésen, körmével ingerelve a bőrt. Tarnowski doktor teste remegett. A férfi az oldalára fordult, arccal Salomea asszony felé: magához húzta a nőt, aztán ismét megfordult, ezúttal a hátára.
Szekér zörgött. A nyomókút hangja mellett a zörgés is egyike volt a zajoknak, amelyek nap mint nap a reggelt jelezték. Fajga Katz a bódéja felé tartott. Árnyéka, az utca egyenetlenségein botladozva, előtte haladt. A falnak támasztott bódé - a kiterjedt ázásfoltokhoz hasonlóan - mintha önálló létezésre képtelen, szerves része lenne a falnak (persze miben különbözött tőle Chaim Brondwein órásmester műhelye, közvetlenül Fajga Katz bódéja mellett?). A - mára már megfeketedett - deszkából ácsolt, itt-ott furnérdarabkákkal foldozott bódé veszedelmesen megdőlt a Bazylianska utca irányába. Hogy még állt, az a szerkezeténél erősebb megszokásnak volt köszönhető, no meg a közeli házak, utcák összhangjának, a vele együtt élő környezet szellemének. A bódén csapott bádogtető; a déli oldalon, közvetlenül a tető alatt, kis ablak: négy aprócska, négyszögletű, portól, légypiszoktól szürke üveg. Mögötte zsinórra akasztott függöny himbálózott. A függöny foltos volt, alul szakadozott, itt-ott egy-egy hanyag, talán sietve elvégzett stoppolás. De annyira azért nem nyűtte el az idő, hogy ne lehessen látni a még mindig díszes mintát, a virágok és levelek ismétlődő motívumát. Noha évről évre egyre kivehetetlenebbé vált (állítólag négylevelű lóhere is volt benne), fittyet hányt a porra, a foltokra és az enyészetre. Ugyanaz a minta - bár egyre kevésbé emlékeztetett régi önmagára - kandikált az üveg mögül, mint emlék, látóhatár előtt elhaló visszhang.
Fajga Katz gyakorlott mozdulatokkal kirakta a péksüteményt a polcokra és a kosarakba. Külön a perecet, külön a vajaszsömlét és a barheszt, külön a bejgelét és a hagymás-mákos lepényt. Az üres kocsit - nem volt hosszú, de annál mélyebb; kis kerekeken, alacsonyan gurult, szinte teljesen lepattogzott róla a zöld festék - a bódé mögé tolta. A kocsiban állandóan ott volt egy kisebb zsák. Meghatározhatatlan színű, erősen kiszolgált darab - itt-ott foltozott. A zsákot dugig töltötték a kofa kacatjai: mindet úgy találta. Nem is a jövőben bizonyulhattak hasznosnak: már most nélkülözhetetlenek voltak. Még ha nem is indokolta semmi, hogy Fajga Katz, példának okáért, kénytelen legyen elővenni a szemüveget, amelynek az egyik üvege hiányzott, azáltal, hogy állandóan kéznél volt, hasznossá vált: javított a kofa látásán, s ennyi elég is volt az asszonynak. A meleg reggel és a várt hőség jókedvre derítette Fajga Katzot. Szeretett a bódé előtt ülni, behunyt szemmel napozni, hallgatni a város zaját, az emberek beszélgetését, nevetését, a szél susogását, várni, hogy a forró délutánon átjárja bőrét a zsibbadás. Térdére rakta száraz, napfénytől cserzett kezét, ízületi gyulladástól meggörbült, remegő ujjaival. Így szokta, így volt jó neki. Nyáron is meleg, begombolt ujjú ruhában járt, ahogy az öregek: hosszú, sűrűn redőzött ruhában, amelyhez - hogy kímélje - kötényt kötött. Feje mögött megcsomózott, tarka, bár a sok mosástól kifakult, török motívumokkal díszített kendője alól kitüremkedett a parókája; fülében arany fülbevaló lógott. Barázdált arca bizalmat és tiszteletet ébresztett. Összehúzott szemhéja alól fürkésző, átható tekintete tekintélyt parancsolt (minél rosszabbul látott az évek múlásával, annál áthatóbbnak tűnt ez a tekintet). Fajga Katz magas hangja estig vibrált a bódé körül. Biztos jele annak, hogy még nem adott túl az összes árun.
Az országutakon lovaskocsik döcögtek a négy égtáj felől a városba. Nem siettek: minden célhoz időben érkeztek - az elsőség előjoga se számított a kocsisoknak -, a fontos, bár hétköznapi dolgokat megillető méltósággal haladtak, egyenletes ritmusban, néha lassítva, hogy pihenjenek a lovak. A templomok kupolája, a téglagyár kéménye, a toronyóra a városháza fennen magasodó kupolájával, a bank teteje megannyi útjelzőként fénylett előttük. A kocsik árnyéka előttük futott, oldalra ugrott vagy hűségesen loholt a hátsó kerék után. Az éles augusztusi fény átjárta az utakat, gyümölcsösöket, itt-ott rozsdálló réteket, tarlókat, a mezsgyén szikkadó bogáncsot, a lassan betakarításra érett kukorica sorait. A távolban, Jarosławiec előtt, de még nem ott, ahol bezárul a látóhatár, teljes pompájában napvilágra tárt egy hajlott vadkörtefát (Karol Adamczuk odanézett a lovaskocsiról), a körtefa mögött felfedte a poros út fonalát, mellette a kis fehér kápolnát, a hársfák karéjában. És még számtalan mulandó, homályos, bizonytalan jelenséget, amely sehogyan sem tudta tartósan magára vonni a világ figyelmét, s szüntelenül kétségbe vonta saját létezését. Akárcsak az elröppenő lármás seregélycsapat, amely percenként változtatja alakját, váratlanul megtelepszik egy fán, eltűnik a szemünk elől, majd megint felbukkan valahol egész máshol, ugyanazzal a halványkék égbolttal a háttérben. Akárcsak a meggyfák sárguló levelei, amelyeket a természet - szükségszerűségből és szokásból - nemsokára eltékozol, a fán lógó, csillogó folttal együtt, amivé összeállnak.
Ám a sárguló levelek foltja, amely az imént a fiatal kocsis szemébe ötlött, már ott maradt a tekintetében. A szellőringatta fáról lelopva mozdulatlanná merevedett a borostyánszínű, háborítatlan levegőben. A kocsis pillantása újabb és újabb fákra feszítette, egyre közelebb hozta a városhoz, megosztotta a szembejövő emberek, házak, keresztutak, a Szent Kereszt templom vitrázsai között. Olyan volt, akár a fényérzékeny lemezen rögzített kép, amely egyszeri és megismételhetetlen, s amelyet később reprodukál az emlékezés és a képzelet szüksége: már nem ugyanaz, szegényesebb vagy gazdagabb, része az új kompozíciónak, amelyben sárga fénye ismét felragyoghat. Hasonlóképp történt a rengeteg megmaradt, szemvillanásnyi képpel, amely azonmód pontosan rögzült, a színek és formák részleteiből összeálló faktográfia hűségével. A vadkörtefa, mely a távolból a mezők közti mezsgyére helyezett, kis zöldesfekete pontnak látszott, kelet felé hajlott, mintha évekre beosztott erőfeszítéssel szeretné megérinteni koronájával a földet, vagy - más értelmezést adva helyzetének és sziluettjének - mintha nem lenne képes teljesen feltápászkodni és kiegyenesedni. Így állt ott - félúton a föld és felhők között, görnyedten, türelmesen és büszkén, egyszerre tartozva mindkét világhoz, védtelenül, kitéve az elemeknek. Más nézőpontból a körtefa rügyező koronájával úgy lengedezett a föld fölött, akár a pitypang: egy láthatatlan erőtől a földhöz szegezve hajladozott a négy égtáj felé. Ilyennek látta őt Jarosławiecen átutazóban a kocsis. Így vitte a mezőről a városba: ingadozva, koronájával meg-megérintve az eget.
Salomea Goldman feje Tarnowski doktor vállán pihent. Mindketten felhevülten hevertek. Lélegzetük szabálytalan ritmusa lassan megnyugodott. Salomea asszony szeme csukva volt. Az ember azt hihette volna, elaludt (hiszen nagyon álmos volt), ha bal kezét nem csúsztatja Tarnowski doktor hasára. Melléhez hasonlóan a doktor hasát is fényben csillogó, bár sötétebb, sűrűbb szőrzet borította. Tarnowski doktor maga elé bámult: az ablakban látszott a szemközti háztető csúcsa, két téglakéménnyel; a keleti oldaluk napfényben úszott. Fecskék cserregése, járókelők beszélgetése, kinyíló földszinti ablaktáblák csapódása hallatszott. A Perec utcában a kereskedők megkezdték a munkát.

            (részlet egy regényből)

KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA


Bibliográfia

SZEWC, Piotr
Pusztulás
JAK Műfordító Füzetek - Jelenkor, 1994


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret