Odalent, messze délen él, befalazva egy szürke, bevehetetlen
várban. Az egyetlen tölgyfakapun csak a faltörő
kos hatolhat át. Égre néző színes üvegablakok
helyett itt lőrés nyílik magasan, fent a várfalakhoz
vezető egyetlen útra, és fent mindig ugyanaz az ég,
az évszakok örök váltakozásának leheletével.
A lőrésből és az égő szemekből
néha jéghideg könnyek csorognak végig a falon,
néha zabolátlan kacaj hangzik fel éjféli órán*
És ha időnként mégis kiengedik, az arca ég,
a tekintete sóvárog, ujjai lázasan tapogatnak mindent,
ami karnyújtásnyira elérhető, vére tehetetlenül
dörömböl sima izmainak falán - és máris
vége a rövid kimenőnek, és az iménti lázas
várakozás, mint a csont, egy pillanat alatt az ásító
üresség telhetetlen torkába hajítódik.
Ott, a félgömb túlfelén tört színek
másik félvilágában egy asszony él egy
dobozszerű felhőkarcoló rég felforgatott lakásában.
Sértetten, elárulva, összeomolva, elnyúlva a
tobzódó hiúság bölcsőjében,
a lobogó féltékenységtől és a
fájó meddőségtől gyulladt idegekkel,
hogy száraz ujjai - ha megérinthetik a kiégett otthon
tárgyait -, sípolnak a rideg sors remegésében,
az egykor volt teák csészéi cserepeikre hullanak,
és az egykor volt meleg étkek kanalai betörik az egykori
melegpadló kérgét.
Körülbelül félúton a világ e két
fele között hatalmas, szikes mocsár terül el. Ott
váltanak mindig új tollat a dühöngők, piócák
hatolnak melegvérű állatok sűrű vérébe,
szúnyoglárvák függenek fejjel lefelé mocsárlakók
nyálkás tejföléről, vízipókok
siklanak súlytalanul a csekély víztükrökön,
az angolnák királynők, a mandarinkák nagyon
ritkák. A mocsár keskeny partjain, melyek úgy pöffeszkednek
a ritka napsütéses napokon, mint a nagyvilág síkjai,
a tudomány kötelezettségei várnak. Oda, a
sás és a rothadó mocsár közé rakták
valaha a sohasem teljesített, soha meg nem valósított
munka kötelezettségeit, és talán azért
olyan kemények és protestálók, magasak és
megközelíthetetlenek, mert soha egyetlen fejben sem formálták
meg, egyetlen nyelvben sem mondták ki őket.
De a két félvilág a harmadik félvilággal
úgy egybeszövődött, hogy ki sem lehet onnan szakítani,
a kettő páncélt alkot, amit egy életen át
sem lehet áttörni - mert nincs hová, mert a vér
lüktetése, megszabadulása a tapadós mocsárból
nem e világról való eljárás kérdése,
nem a test és a lélek horizontális áthelyezésének
a kérdése, hiszen a vár és a doboz és
a mocsárlakók a rothadó zöld posvánnyal
nem képeznek sem végtelen brutalitást, sem mérhetetlen
igazságtalanságot, hogy lehetséges és értelmes
volna mindezt kiigazítani, megjavítani és megszépíteni.
Mindez kicsúszik az ember kezéből, a fején
át, a térde körül, hogy szüntelen föltámad
benne valami, mint a tisztesség vagy a szív értelme.
Megmagyarázhatatlan, megfogalmazhatatlan, többé semmire
sem lehet ujjal rámutatni, semmiről semmit sem lehet kimondani,
mert a következő pillanatban már másmilyen -
hogy éppen ez a mocsárlakókból áradó
tapadós tétovaság a tehetetlen düh és
az öngúny forrása, amíg a mindent átható
tehetetlenség ki nem erőszakolja, nem köt egyezséget
az emberi akarattal, hogy ki kell lépni innen.
A kitörés és a tett most rá várnak
a száraz hó borította síkon, a tulajdon kezére,
a kézre, amit a kilépésre helyez a tetten át.
A fehér rónát elfüggönyözi a szüntelenül
szállongó száraz hó. A vékony takaró
alatt pihenő síkon, a legelőkön és
a földeken erdők szigetei. Akár a védett
pihenőhelyek, melyeknek kapuin át a láb újra
meg újra meglepetten lép a teljesen védtelen róna
sík talajára. Letörölt térbe lép,
ahol a szél a hópelyhekkel lepi be a nyomokat, ahol
huzat járja át a megfogant gondolatot és a szív
zugait, melyekben a nyugtalanság átnyirkosodó zsarátnoka
lüktet, melyről sohasem lehet megtudni - sem ezen a síkon,
sem az erdők templomaiban - vajon csak kezdete és beharangozása-e
a rettentő boldog buzgásnak, amely hamarosan el kell hogy
árassza, vagy már a tehetetlen düh vége, amelynek
mélyen háttérben kellene maradnia. A huzat és
a keleti szél még a zsebet is átjárja, melyben
a balkéz körmöstül váj a gyertya fehér
testébe, a másikban meg a már önállósuló
jobbkéz melengeti a 68-as beretta soha eléggé át
nem melegedő tűzcsövét.
Csak ne a nyílt fehér síkon* Ami megmarad, áldozatául
esik ezután a rideg bizonytalanságnak, átadódik
a huzatos tér fizikai törvényszerűségeinek,
a tömeg álmélkodása fényének és
decibeljeinek* Ezeken a vidékeken nincsenek nagyvadak.
Most, a fenyőerdő szigetéből kilépve,
szembe tűnik az alacsony felhőzet még sűrűbb
szürkéje, melytől a sík áttekinthetetlenné,
szürke végtelenné változik előttünk,
mintha ott elől, északon és délen többé
nem volnának erdők, otthonai az élet leheletének,
a kirepülő lelkek meghitt jászlai a téli hidegben.
Ó, mindegy. Csak az oda, a dübörgő célba
vezető léptek sora, az legyen egyenes, hisz nem vagyok
bárka a tengeren, mit dobál a mélység ősereje,
nem vagyok a lélek enteleheiája nélkül, melyből
már kiszippantották az iránytűt, és belelátni
tekervényes mélyébe. Legyen bár egyenes vonal
a puha pelyhes havon, melyből a fény szivárványkristályait
már az atmoszférán keresztül vezető úton
kitépték. Menjen az egyenes a látóhatár
függönyéig, mely elvágja a síkság
végtelenjét, ahol a tekintet megszakad, ha nincs ereje, hogy
áttörjön rajta. Odabent, odabent a hallást és
a látást elfojtó függöny szövetében.
Mindig nyilvánvaló lett volna, hogy a függöny
a látóhatáron távolodik, és mindig
ott lesz az a húsz méter a vándor előtt. És
éppen a függönynek ez a magától értetődő
távolodása készteti a balzsebében megbújó
hideg gyertya és a jobbikban a tüzes cső ellenére
mosolyra a vándort, hisz talán az előbb, amikor még
nem döntötte el, hogy odabent, a fojtogató pihék
között, a forgácsok és az időjárás
összekuszált szálai védelmében nem mozdult
semerre. Vagy előtte lobogott a keleti szélben és
vele utazott a síkon, és most valójában pihen
és vár?* A lényegtelen fizika fontossága könnyű
mosolyra nyitja fogsorát, mely hamarosan el kell hogy harapja a
mosolyt* De egyelőre még nem. Csak csapdossanak a gravitáció
törvényének szivárványszárnyai!*
Tán nem is tud járni? Tán ez a határozott járás
csak valami topogás, egy helyben táncolás? Lehetséges,
hogy lent, a hótakaró és az eleven föld alatt
olyan mágnesgömb van, amely visszatartja, a síkon
fújó szél meg a testek mozgásának látszatát
kelti? Vajon az egyetlen kifogástalan tett bevezetése mindig
úgy van megalkotva, hogy a megjegyzések, melyekbe az ember
mindig bizton beburkolózik, mint a lárva, átveszik
az akaraterőt, kibocsátják a világba,
és mikor az a körülményektől és a
megjegyzésekre tett megjegyzésektől feltelve, tehát
feltelve a különböző színű világ
magvaitól, visszatér az emberbe, hogy végül együtt
cselekedjenek, az ember nem ismeri fel többé?
Így megy ez tehát végestelen végig, hogy
a függöny mindig ugyanolyan távolságra van,
az ember pedig ahogy közeledik hozzá, egyre jobban támolyog,
míg a balról jobbra való egyenletes imbolygás
meg nem törik, s a vándor orra nem bukik, s vége
lesz, és összeolvad fekete végének fehérjével,
a szürke függöny pedig semmivel sincs közelebb, mint
volt réges-régen? Vagy azért nem lehet elérni
minden idők függönyéhez, mivel a sík - a
hallgatás ionjaiból ítélve, amikor úgy
tűnt, hogy az afáziából nincs menekvés
- újra meg akar szólalni, de még nem jutott
levegőhöz, és kérleli és tartóztatja
a vándort a belsejében rejtőző mágneses
rubinnal, mert különben a kiejtendő szó félresiklana,
a szürke koszmóba, a szétszórt hó lisztjébe,
mely a vadabb kiáltásokat is elnyomja* mint egy angyal, aki
embert keres* hogy mindketten, amikor maguk vannak, az angyal és
a sík, üresek, hogy csak sematikus szándékolt
jelenések*
Mindez lehet hogy több mint igaz, ennek ellenére a vándor
hamar eléri a szürke függönyt, szürke futása
lankad. Tétovázva és csodálkozás nélkül
közeledik a függönyhöz, mint aki már biztosan
tudja, hogy egyszer az ember életében eljön ez
az óra is. Széthúzza a szürkeség köteleit,
és könyökkel és vállal átfurakodik
a túloldalra az erdő terjedelmes szigetének déli
határára.
Itt van tehát. És most a legelő utolsó
sávjain és az ugaron át az erdő templomába*
De még a hatalmas szentély szent, csendes földje előtt,
az ugar bozótjában, a mogyoróbokrok, a páfrányosban,
a magas fű töreke között egy kánya, az
ifjúság madara tépi, marcangolja egy szürkeprémes
tetem véres belsejét. Nem zavartatja magát, a csöppet
sem óvatos léptekre a közvetlen közelében
sem veti oda sólyomszemét, nemhogy menekülésre
fogná, és elsuhogna az erdő tövének csöndjében,
mint evező azon a mindenki számára ismert határfolyón.
Minél jobban közeledik az erdő szentélye
felé, a fenyők sűrű hallgatása felé,
annál halkabbá, szinte semmivé lesznek léptei,
talán feleslegesekké is, hiszen most más erők
viszik a testet a fenyők, a mindenség e növényeinek
hatalmas törzsei között.
A vadak szűk, szerteszét vivő vad ösvényei
a sudarában kettétört fenyőnél keresztezik
egymást, összekuszálódnak, mintha odalent, a
még mindig eleven gyökerekből erednének, ismét
egymásra találnak, és tulajdon águkba olvadnak.
Itt a legélőbb a láthatatlanul izzó mag szótalan
jelenléte, valahol itt kell lennie a szentély mértani
közepének. Innen lentről felpillantva egyáltalán
nem látni az eget. Bármennyire magasra hatol a tekintet,
csak a fenyők jégkorszaki zúgását hallani.
Idelent a teljesen néma föld, az évezredeken át
reáhulló tűlevelekkel és az ősfenyők,
a feketefenyők és karcsú balkáni lucok illatával.
A langyos és csupasz teret görbe gyertyán, bükk,
balkáni lucfenyő keretezi - határolja, északról
pedig hangsúlyos út, talán emberek járta igazi,
egyenes út vezet mind tovább és tovább, míg
be nem borítják a messzi fatörzsek árnyékai,
de a határozott tekintet azért érzi ott az újabb
szürke függönyöket, és azokon túl, ott
messze az újabb északi mocsarakat.
Megmarad a tett után is, legyen foglya bár e térnek,
mely nem ver visszhangot és nincs kitéve huzatnak a fehér
síkon. A fatörzs egy ideig tartani fogja még a rá
dőlő testet, és így nem vágódik
el, mintha elvágták volna, hanem csak lecsúszik, mintha
mi sem történt volna, szinte közönséges guggolásba
csúszik össze, és csak azután dől oldalt
a halántékára vagy a már vakon tágra
nyílt szemére.
Itt, ahol a világ mértéke és távlatai
kiegyenlítődnek, az ég tájai felolvadnak, és
a gyertyán, a balkáni lucfenyő, a bükk és
a széles északi út sokszöge határköveinek
árnyékai befelé hullanak e különös
fatörzshöz, mely növekedik, mintha korlátlan erő
adatott volna neki, de nemsokára, már a földi
magasokban megtörik, hogy a sudara beledől a gyertyán
és a bükk közé, itt most a fa hatalmas, félig
eleven kettészelt ereiből kis hangszerek húrjainak
kötege növekedik lefelé, mígnem láthatóan
is nem izzik alá, a szent talajba a hegedű kristályzengése,
mely bevezeti a történetet, a dallam vonalát.
De a reménynek, hogy lesz valami a történettel,
hogy a dallam spirálja kiterjed, hamar el kell sorvadnia,
neki kell ütköznie egy másik, jelen nem lévő,
ismét északi talajnak, akár a vonónak, mely
életre kelti a húrokat, de még egyetlen egyszer sem
indult fölfelé, amikor már a második mozdulatnál
felzúgott a többi hangszer kaotikus zenebonája, másodpercek
szövevénye, disszonáns hangzatoké, hogy el kell
némulnia, elmerülnie, hogy a vonósok, a cintányérok
és az üstdobok súlyos folyama áradjon egymásba
folyva, ütemtelenül.
Árad fenyegető némaságba. Fölsiketítő
fortissimóba.
A tuba mély, szinte alaktalan zengésével a hegedű
kiszáradt húrjait akarja utánozni.
A balkáni lucfenyőről az első pillanatban
megdöbbentő magabiztossággal hangzik fel a fuvola, és
irónia nélkül ismétli el a húrok előbbi
zengését, brillírozva az egyes hangoknál, de
mintha kifogyna a szuszból, mintha nem volnának meg
bizonyos hangjai, többé nincs dallam, marad csak az ígéret,
belelehelve a növényzetbe, az erdő növényeibe
költözik azon lehetőség üzenete, hogy eljön
a dallam, a fény ragyogása majd eljön.
A harsonák felzengenek, mintha magas gleccserekről csapódnának
alá, széles és hirtelen polifóniával,
hogy a kis szentélyben, mint egy pogány sziklalabirintusban,
szétáradjon az ősember tűztől való
rettegése* Aztán az összes vonós dulakodásba
és kavargásba sodródik, és nem talál
többé kivezető utat. Minden, ami létezik, csupa
bősz, rémült rikoltás, és csupa hosszú
és ormótlan, villogó kard. Összecsapnak* De kiderül,
hogy minden villongás csak látszat, hiszen kisvártatva
minden penge egy célra mered. Megsemmisíteni. A nem-létező
dallamban megbúvó szeretetet.
Most itt a rendetlenség nagyon lassú rendje. A másodpercek
töredékein belül minden vonós elviselhető
csoportokba rendeződik, hogy utána fokozatosan préseljék
ki egybehangzó dallamukat, tartsanak szünetet, és füleljék,
hogyan visszhangzik az erdő szentélye, a törpeborókák
fekete gyantája. Közben ütések az üstdobra,
a szélesre járt útról, mely észak felé
vezet a mocsarakban. Nem üldözik, nem figyelmeztetik, talán
csak csodálják a vonósok rendjét.
És mit lehetne hallgatni a némaságban, ha nem
a visszhangot?
A nem-létező visszhangok önelégült hallgatását
választja sorban a klarinét, az oboa és a hegedű,
kínálják az egyes hangok szépségét,
az egyes intervallumok tisztaságát tempo moderato, hogy úgy
tűnik, a téma végül is megszólal, hiszen
itt van, karnyújtásnyira a kőépülethez
szükséges összes kő*
De nem! A zengések most sem kapcsolódnak egymáshoz.
Mindegyik megmarad magában, mind a maga tornyába zárva.
Köztük áthidalhatatlan szakadékok. Közben
hallgatások, melyek nem tartoznak sem az elhangzott zengésekhez,
sem az eljövendőkhöz, sem azok visszhangjához.
Közben a beszédes hallgatások, amelyek visszhangzanak,
és csak ezek kapcsolják a történetbe a kanzonékat,
a pasacagliákat, a fúgákat és az áriákat.
Csak a hangszerek kibeszélhető, a be nem hegedt sebekig kiformált
hallgatása szövi át a témát, csak ennek
fontos már egyedül a kontrapunkt kánonja és logosza.
A csodálatos kőépítményt csak a koromfekete
földalatti sötétben lehet összeállítani
koromfekete kövekből*
A hangszerek, melyek a tételben molto moderato törlik
el az egymás közötti különbséget, megelégednek
valamifajta elfojtott változataival az alaptémának,
ami egyáltalán nem is létezik, ami végleg eltávolíttatott
az erdei ősfenyők eme sokszögű szentélyéből
is, és talán örökre elmerült északi
mocsarak fenekére, a vár megközelíthetetlen fala
és a felégetett otthon között. Hogyan hallgassa
akkor az oboa a hegedűt, és hogyan kövesse azt? Hogyan
feleseljen vele a fagott, mikor az egyik hangszer hallani sem akarja a
másikat, mikor a történetek története, a
sötétség fénye, a dallam szentélye a hallgatásnak
van szentelve, és a teljes szépség, ami létezik,
már csak egyetlen hang zengésében szól, amely
többé nem az időben zeng, hanem már csak a szent
jégkori talaj terében, a fekete boróka leheletében?
Semmi különös tehát, hogy az erő
először nagyon lassan dübörgött a fatörzsek
hátteréből, és azután lassan erőteljes
dobszóvá erősödött, akár a felduzzasztott
vizek dübörgése. Semmi különös, hogy a
hattónusú zengés közepe vaktában döng
a harang nyelvének nem hallható és nem látható
ütéseivel * Mintha az áradat, mely első hullámban
magával sodor mindent, ami az útjába kerül, lassan
hullámzana az ütőkkel, a repedt haranggal és
a fülsiketítő cintányérokkal, a súlyos
vonósok éles disszonáns vágásokkal sziklákat
döntögetnek, ahogy a vízár hagyja maga után
a megtisztított medret* Fölfénylő tuba, a rituális
tisztálkodás papnője görget maga előtt
sziklahegyet, lassan, de biztosan, hogy fokozatosan kiáltássá
növekedjék, mely csak zeng, nem hív és nem ígér
semmiféle hatást, nemhogy be akarna kapcsolódni a
hívás történetébe...*
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu