A szövegértelmezés paradigmája
Szeretném a szöveg és a szövegértelmezés
analógiájának termékenységét
a módszer szintjén megmutatni. Paradigmánk legfontosabb
folyománya - tekintettel a társadalomtudományok metodológiájára
- az, hogy megnyit egy új eljárást a magyarázat
és a megértés viszonyában, úgy ahogyan
ez a humántudományok problémájaként
létezik. Közismert, hogy Dilthey a viszonyt dichotómiának
látta. Véleménye szerint a magyarázat minden
modellje egy egészen más tudásterületről
származik: a természettudományok induktív logikájából.
Ezért aztán az úgynevezett szellemtudományok
önállósága csak akkor lehetséges, ha nem
mondunk le a megértésről, azaz egy idegen lélek
megértéséről, méghozzá olyan
jelek alapján, amelyekben ez az élet közvetlenül
megnyilatkozik. Ám ha a megértést a magyarázattól
logikai szakadék választja el, akkor hogyan lehetséges
egyáltalán a humántudományok tudományossága?
Dilthey egész életében ezzel a paradoxonnal küszködött.
Többször is kifejezte azt a véleményét,
mindenekelőtt Husserl "Logikai vizsgálódások"
című művének tanulmányozása kapcsán,
hogy a szellemtudományok akkor tudományok, ha az élet
kifejeződési formái alá vannak rendelve egy
objektivációs folyamatnak. Ez az objektivációs
jelleg teszi egyáltalán lehetővé egy tudományos
állítás megfogalmazását, amely ezt a
természettudományos megállapításokhoz
teszi hasonlóvá - mégpedig a természet és
a szellem közötti logikai ellentét, a jelek általi
tudás és a "tények megfigyelésén" alapuló
tudás közötti ellentét dacára. Ennek következtében
aztán úgy látta, hogy az objektivációk
útján kifejezett közlés fontosabb, tudományos
szempontból mindenképpen, mint a mindennapi élet sokféle
megnyilvánulásának közvetlen jelentése.
Az utóbbi kapcsán Dilthey gondolatának én
egy kissé meglepő megoldásával állnék
elő. Hipotézisem ugyanis az, hogy ha az ember az objektiválódás
olyan lehetőségéből indul ki, amelyet a diskurzus
szövegként implicite tartalmaz, akkor a Dithey által
felvetett problémára képes lesz az övénél
sokkal jobb megoldást találni. A megoldás a magyarázat
és a megértés közötti dialektikus viszony
természetében rejlik, amit leginkább az olvasás
képes megmutatni. Ezek után a feladatunk nem lehet más,
mint felmutatni az olvasás paradigmáját, amely az
írás paradigmájának ellendarabja, hogy közelebb
kerüljünk a humántudományok módszertani
paradoxonának a feloldásához.
Az olvasásban benne rejlő dialektika az olvasás
és az írás közötti viszony originális
természete körül forog, és akörül, hogy
ezt a viszonyt nem lehet leszűkíteni a dialogikus szituációra,
amely a beszélő és a hallgató közötti
közvetlen és kölcsönös kapcsolaton nyugszik.
Hasonló dialektika áll fenn a magyarázat és
a megértés között, hiszen az írás-olvasás-szituációnak
sajátos problematikája van, amely nem egyszerűen csak
a dialógusban megvalósuló beszélés-hallgatás-szituáció
kiterjesztése. Ezért aztán hermeneutikai vázlatunk
kiváltképp kritikus a romantikus tradícióval
szemben, ugyanis itt a dialogikus szituáció mintájára
képzelték el a szövegértelmezés hermeneutikai
eljárását. Én viszont azt állítom,
hogy ez az eljárás csak a dialogikus szituációban
rejlő hermeneutikai értelmet fogja fel. Ha viszont a dialogikus
viszony az olvasás-szituáció számára
nem a megfelelő paradigma, akkor az a dolgunk, hogy az olvasás-szituációt
saját jogán értelmezzük. Ez a paradigma magának
a szövegnek a tulajdonságaiból épül fel,
melyek a következők: 1. az értelemtartalom rögzítése,
2. a szerző szellemi intencióinak és az értelemtartalomnak
az elválasztása, 3. a nem-kinyilvánított viszonyok
kibontása és 4. a címzettek meghatározatlan
száma. Ez a négy alapviszony együttesen alkotja a szöveg
"objektivitását". Ezen az "objektivitáson" alapul
a magyarázat lehetősége, amely tehát megalapozásul
nem igényel idegen területet, nevezetesen a természeti
jelenségek területét, hiszen számára az
objektivitásnak éppen ez az adekvát módja.
Nincs tehát szükség olyasmire, hogy átvigyük
a dolgokat az egyik valóságterületről a másikra
- mondjuk a "tények" területéről a "jelek" területére.
Az objektiválódás folyamata a jelek területén
belül játszódik le, és ez a folyamat teszi lehetővé
a magyarázat eljárásait ugyanezen a területen
maradva. És a jelek ugyanezen területe az, amelyen belül
magyarázat és megértés szemben állnak
egymással.
Ezt a dialektikát kétféle módon szeretném
megmutatni: mint átmenetet a megértéstől a
magyarázathoz, és mint átmenetet a magyarázattól
a megértéshez. A két eljárás kölcsönös
kapcsolatában a viszony dialektikus jellege tárul fel számunkra.
A két szakasz lezárásaként pedig megkísérlem
röviden vázolni az olvasás paradigmájának
kiterjesztését a humántudományok teljes területére.
A megértéstől a magyarázatig
Az első dialektikát - vagy inkább egy átfogó
dialektika első konfigurációját - legkönnyebben
úgy lehet megérteni, ha felidézzük korábbi
megállapításunkat, mely szerint egy szöveg megértése
egyáltalán nem azt jelenti, hogy bele kell helyezkednünk
a szerző személyébe. Az értelemtartalom és
az intenció közötti disszonancia teljesen új helyzetet
eredményez, és éppen ennek kapcsán merül
fel a magyarázat és az értelmezés dialektikája.
Ha az objektív értelemtartalom valami más, mint a
szerző szubjektív szándéka, akkor az értelemtartalom
többféle módon konstruálható és
rekonstruálható. A helyes megértés problémája
tehát nem oldható meg a szerző valószínűsíthető
szándékára való visszavezetés révén.
Inkább a konstrukció ölt magára szükségképpen
folyamat-formát. Vagy ahogyan Hirsch mondja a "Validity in Interpretation"
című könyvében, a helyes jelentés hipotézisének
kialakításához nem állnak rendelkezésünkre
szigorú szabályok. Éppenséggel a hipotézis
felállítása és bizonyítása közötti
dialektika alapozza meg a megértés és a magyarázat
dialektikája alapformáinak egyikét. Ebben a dialektikában
mindkét oldal egyaránt fontos. A hipotézis kitalálása
megfelel annak, amit Schleiermacher "isteni" mozzanatnak nevezett, a hipotézis
használata pedig annak, amit "grammatikus" mozzanatnak nevezett.
Ezen dialektikus elmélethez való hozzájárulásom
csupán annyi, hogy szorosabban hozzákapcsolom a szövegelmélethez
és szöveginterpretációhoz.
Miért van egyáltalán szükségünk
olyasvalamire, mint a hipotézis kitalálásának
képessége? Miért kell az értelemtartalmat "konstruálni"?
Nemcsak azért, mert a nyelv metaforikus, és a metaforikus
nyelv kettős jelentése kifejleszti a megfejtés képességét,
amelynek ebben a helyzetben elkerülhetetlenül szét kell
választania egymástól a különböző
jelentésszinteket. Az általános hermeneutika nézőpontjából
a nyelv metaforikussága csak egy speciális esetnek számít.
Általánosabban szólva: egy szövegnek konstruáltnak
és rekonstruáltnak kell lennie, hiszen itt nem pusztán
azoknak a mondatoknak a sorrendjéről van szó, amelyek
mind azonos szinten vannak, és mind magától értetődőek.
Egy szöveg magában is egész, totalitás. Az egész
és a részek közötti viszony - éppen úgy,
mint a műalkotások és az életmód esetében
- a "megítélés" különleges módját
igényli. Kant harmadik kritikájában (Az ítélőerő
kritikájában) éppen ennek a magyarázatára
fejlesztette ki elméletét. Még pontosabban szólva,
az egész úgy jelenik meg számunkra, mint tárgyak
vagy témák, illetve elsődleges és másodlagos
összefüggések hierarchiája. Ezért aztán
egy szövegnek mint egésznek a rekonstruálása
szükségképpen körkörös jelleget ölt
- abban az értelemben, hogy egy meghatározott vonásnak
az egészről való leválasztása már
a részösszefüggések felismerésének
a birtokában történik. És fordítva, az
egészet csak a részek konstrukciójaként tudjuk
elképzelni. Itt nincsenek szükségszerűségek
és evidenciák, és nincsenek cáfolhatatlan definíciók,
hogy mi lenne a fontos és mi nem, hogy mi a lényeges és
mi a lényegtelen. Minden ilyesminek a megítélése
pusztán vélekedés kérdése. Hogy a nehézségeket
még egyszer, de másként megfogalmazzam: amennyiben
egy szöveget egésznek tekintünk, akkor ez éppen
úgy "individuum", mint egy műalkotás vagy egy életvitel.
Individuumként tekinthetünk rá csakúgy, mint
a specifikálás és a leszűkítés
folyamatán keresztülment minőségfogalomra, amely
az írói minőségre vonatkozik, a szöveg
kategóriáira, azokra, amelyekhez az adott szöveg tartozik,
és különböző más kategóriák
struktúráira, amelyek ebben a szövegben keresztezik
egymást. Ám egy szöveg individuális alakjának
kidolgozása és lokalizálása mindenekelőtt
vélekedésen alapul.
Annak érdekében, hogy ezt a homályos pontot
jobban megvilágítsam, azt mondanám, hogy a szöveget
mint "individuumot" különböző oldalakról lehet
megközelíteni. Egy kockához vagy más háromdimenziós
tárgyhoz hasonlóan, a szöveg tulajdonképpen "dombormű".
Terének különböző pontjai a térnek
nem azonos szintjén helyezkednek el. Az egész rekonstrukciójába
ezért kerül bele elkerülhetetlenül egy perspektivikus
torzítás, teljesen hasonlóan a különböző
érzékelésekhez. Mindig lehetséges ugyanazt
a mondatot egészen különböző módon
egyszer az egyik, máskor a másik mondatra vonatkoztatni,
amelyet éppen a szöveg sarokpontjának tekintenek. A
torzítás vagy egyoldalúság egyik sajátos
módja azonban magában az olvasásban rejlik. Ez az
egyoldalúság az interpretáció feltételezett
vonásait jellemzi. Ezen az alapon állnak elő az interpretáció
mindazon problémái, amelyek nem annyira a szerző szellemi
tevékenységének a közölhetetlenségében,
mint inkább a szöveg szóbeli értelmezésének
a struktúrájában gyökereznek. Ez az intenció
más, mint az egyes mondatok külön jelentéseinek
az összege. Egy szöveg mindig több mint a mondatok lineáris
sorrendje. Egy kumulatív, egységes folyamatot képvisel.
A szöveg specifikus struktúrája nem következik
a mondatok struktúrájából. Ezért a szövegekre
mint szövegekre oly jellemző "többszólamúság"
valami egészen más, mint a köznyelvi szavak többértelműsége
és egyes mondatainak kétértelműsége.
Ez a pozitív többszólamúság az egészként
szemlélt szöveg tipikus vonása, és azt jelenti,
hogy a szöveg nyitva áll a különböző
olvasási módok és értelem-konstrukciók
előtt.
Ami pedig a hipotézis bebizonyításának
folyamatát illeti, amelynek során vélekedéseink
átvizsgálásra kerülnek, Hirsch-sel egyetértésben
azt mondanám, hogy ez inkább a valószínűség
logikájához, mint az empirikus igazolás logikájához
áll közel. Megmutatni, hogy egy meghatározott interpretáció
az ismertek fényében nézve valószínűbb,
mint egy másik, valami egészen más, mint azt bizonyítani,
hogy egy meghatározott következtetés igaz. Ebben az
értelemben itt értékelésről (az érvényesség
megállapításáról) van szó, nem
pedig igazolásról. Az értékelés (az
érvényesség megállapítása) érvelési
eljárás, a törvényértelmezés jogászi
eljárásaihoz hasonló, ahol is bizonytalanságról
és minősített valószínűségről
van szó. Ebben a vonatkozásban a szellemtudományok
és a természettudományok szembenállása
bizonyosan vitathatatlan; ám ehhez szükségünk van
a dogmára, mely szerint az individuum már régóta
elérhetetlen (individuum ineffabile est) a számunkra. Az
indexkonstruálás módszere, ahogyan ez a szubjektív
valószínűségek logikájának esetében
tipikusan történik, elégséges és biztos
alap az individualitás tudománya számára, amely
így teljességgel érdemes a tudomány névre.
Ha egy szöveg kvázi-individuum, és egy szöveg-értelmezés
értékeléssel jár, akkor joggal állapíthatjuk
meg, hogy itt a szövegről szóló tudományosan
használható tudás jött létre.
Akárhogy is, az hogy meg kellene érteni egyrészt
a lángész és a találmány közötti
egyensúlyt, másrészt az értékelésnek
(az érvényesség megállapításának)
tudományos jellegét, a megértés és a
magyarázat régi dialektikájára utal. Ennek
révén képesek vagyunk a hermeneutikai kör híres
koncepciójának is elfogadhatóbb értelmezést
adni. Felfedezés és értékelés (az érvényesség
megállapítása) bizonyos értelemben körkörösen
vonatkoznak egymásra, egy szövegértelmezés szubjektív
és objektív feltevéseihez hasonlóan. Ám
itt nincs szó ördögi körről. A feltételezés
egy ketrechez hasonlítható, amikor is nem tudunk elmenekülni
az "önálló tevékenység" olyan módja
elől, ami Hirsch szerint a hipotézis megtalálása
és a hipotézis működése közötti
viszonyt fenyegeti. Az értékelés (az érvényesség
megállapításának) eljárásaihoz
az érvénytelenség megállapításának
eljárásai is hozzátartoznak - hasonlóan a cáfolhatóság
kritériumához, amit Karl Popper olyannyira hangsúlyozott
"A tudományos felfedezés logikája" című
munkájában. A falszifikálhatóság szerepét
átveszik az egymással versengő konfliktusok. Egy értelmezésnek
nemcsak valószínűnek kell lennie, hanem valószínűbbnek,
mint egy másik. Itt tehát meghatározott elsőbbségi
kritériumok vannak, amelyek minden nehézség nélkül
levezethetők a szubjektív valószínűség
logikájából.
Összességében megállapítható,
hogy itt mindig többről van szó, mint egy szöveg
megkonstruálásának vagy rekonstruálásának
egyik módjáról; nem igaz, hogy minden értelmezés
egyformán jó, és hogy az értelmezések
valamiféle "józan emberi ész" szabályai szerint
egymással összemérhetők lennének. Az adott
szöveg az éppen lehetséges konstrukciók egyik
meghatározott metszete. Az érvényesítés
logikája megnyit számunkra egy értelmezési
keretet, amelyet a dogmatizmus és a szkepticizmus határol.
Mindig lehetséges egy értelmezés ellen vagy éppen
mellette érvelni, az értelmezéseket egymással
szembeállítani, lehet közülük választani,
vagy meg lehet próbálni megteremteni közöttük
az összhangot, esetleg még akkor is, ha ennek elérése
meghaladja a lehetőségeinket.
És vajon az értelmezés megtalálásának
és érvényre juttatásának dialektikája
mennyire paradigmatikus érvényű a humántudományok
egésze szempontjából? A humántudományok
minden kompetens művelője jól tudja, hogy az emberi
cselekedeteket, a történelmi eseményeket és a
társadalmi jelenségeket egészen különböző
módokon lehet vagy kell megkonstruálni. Ám azt már
kevésbé tudjuk, hogy a módszertani problémák
összekuszálódását maga a vizsgálati
tárgy alapozza meg, ezért aztán a tudós egyáltalán
nem ítélhető el, ha ingadozik a dogmatizmus és
a szkepticizmus között. Ahogyan a szövegértelmezés
logikája mutatja, az emberi cselekvés értelemtartalmában
egy specifikus többszólamúság van jelen. Ám
az emberi cselekvés is csak a lehetséges konstrukciók
egyik esete.
Az emberi cselekvés egyik alapvonása, amellyel
az eddigi elemzés során nem foglalkoztunk, egy érdekes
kapcsolatot hozhat létre a szöveg specifikus ellenpontja és
az emberi cselekvés hasonló ellenpontja között.
Ez az alapvonás a cselekvés céljának és
motivációjának dimenziói közötti
viszonyra vonatkozik. A legújabb cselekvéselmélet
számtalan teoretikusa rámutatott arra, hogy egy cselekedetet
célra irányuló tevékenységként
csak abban az esetben értünk meg teljesen, ha a "mit" kérdésre
olyan feleletet kapunk, amely valójában egy "miért"-re
válaszol. Értem, hogy mit akarsz tenni, ha el tudod nekem
magyarázni, hogy miért éppen erre és erre a
cselekedetre vállalkoztál. Ám a "miért" kérdésre
adott válaszok közül vajon melyiknek van értelme?
Csak annak, amely motívumot ad meg, amely alapnak (megalapozásnak
és nem pusztán oknak) tekinthető. És mi számít
alapnak, ami nem ok is egyúttal ? E. Anscombe és A. I. Meldon
állítása szerint ez olyan kifejezés vagy beszédmód,
amely lehetővé teszi számunkra, hogy egy cselekvést
ilyenként vagy olyanként minősítsünk.
Ha elmagyarázod nekem, hogy ezt vagy azt "féltékenységből"
vagy "bosszúból" tetted, azt kéred tőlem, hogy
cselekedetedet ezen érzések vagy hajlamok alapján
kategorizáljam. Másként mondva, arra kérsz,
hogy cselekedetedet egy általánosan ismert értelemnek
rendeljem alá. Azt kívánod, legyen ez magától
értetődő másoknak és neked magadnak
is. Erre a próbálkozásra különösen
akkor van szükség, ha kívánságunk "érték-karakterét"
kell megmutatnunk, E. Anscombe kifejezésével. Kívánságok
és hitelvek nemcsak erők (kényszerek), amelyek az
embereket ilyen vagy olyan módon cselekvésre késztetik,
hanem egyben igazolják is a cselekedeteket, rámutatva a hozzájuk
kapcsolódó jóra mint értékre. Fel kell
hát tennem a kérdést: miként tetted azt, amit
tettél? Az érték-karakter és láthatóan
a vele azonosítható jó alapján lehetséges
tehát egy cselekvés értelmét argumentálni,
egy ilyen vagy olyan értelmezés ellen vagy mellette állást
foglalni. Ilyen módon aztán a motívum bizonyítása
máris láthatóvá teszi az érvelési
eljárás logikáját. Mondhatjuk-e, hogy az, amit
az emberi cselekedetben meg lehet (és meg kell) konstruálni,
az a cselekedet motivációs bázisa, vagyis az értékalakzat
azon mondata, amely képes ezt "magyarázni"? És nem
mondhatjuk-e, hogy a motívumok révén magyarázott
cselekvés kapcsán az argumentáció egyesítő
folyamata éppen azt a többszólamúságot
tehette jelentősé, amely a cselekvést olyannyira a
szöveghez tette hasonlóvá?
És vajon mi igazolja az értelem fellelésére
vonatkozó koncepció általánosítását,
a szövegről a cselekedetre való kiterjesztését?
Az, hogy egy cselekedet értelméről szóló
érvelésben meg tudom magam különböztetni kívánságaimtól
és hitelveimtől, és hogy ezeket alá tudom rendelni
olyan konkrét dialektikának, amely megmagyarázza az
ellentétes nézőpontokat. Cselekvésemnek ez
az eltávolodó-visszatérő jellege, amellyel
saját cselekedetemnek próbálok értelmet adni,
egyengeti az utat a különbségtevés azon módja
előtt, amely az emberi cselekedetek "társadalmi notációjának"
folyamatában zajlik, és amelyet metaforikusan "feljegyzésnek"
vagy "tudósításnak" neveznek. Azonos cselekedetek,
amelyeket már ilyen "feljegyzések" révén megerősítettek
és "továbbjelentettek", ismét csak különböző
módon lesznek magyarázhatóak - teljesen azon érvek
többszólamúságának megfelelően,
amelyek megvilágítják motivációs hátterüket.
Ha ki akarjuk próbálni, hogy az értelem
fellelésének fogalma (amely a megértés fogalommal
szinonimnak tekinthető) használható-e konkrétan
a cselekedet jelentésére, akkor figyelembe kell vennünk
az értékelés (érvényesség-megállapítás)
koncepcióját is (amely a magyarázat-elmélet
megfelelője). Itt van a kezünk ügyében a modern
cselekvéselmélet olyan felfogása, amely összekapcsolja
az irodalomkritikai eljárást ennek társadalomtudományi
megfelelőjével. Néhány teoretikusa már
megkísérelte a meghatározott cselekedetektől
a cselekvőkig terjedő alárendelés és
tulajdonítás folyamatát a bírói eljárás
példája alapján magyarázni, melynél
egy bíró vagy egy törvényszék különböző
döntéseket mérlegel egy szerződésszegés
vagy egy bűncselekmény vonatkozásában. H. L.
A. Hart a "The Ascription of Responsibility and Rights" című
kiváló tanulmányában meggyőzően
mutatta be, hogy a jogászi gondolkodás egyáltalán
nem csak annyiból áll, hogy általánosan kötelező
törvényeket alkalmaznak az egyes esetekre, hanem egyúttal
megkonstruálják az egyes esetre vonatkozó döntéseket
is. Ezek a döntések lezárják a bizonyítékoknak
és a védelem érveinek gondos cáfolását,
amelyek "meghiusíthatnak" egy igényt vagy egy vádat.
Azzal az állítással, hogy az emberi cselekedetek "meg
is hiúsulhatnak", és hogy a jogászi észjárás
alapvetően érvelő eljáráson alapul,
melyet jó okkal lehet egy igény vagy egy vád különböző
érvekkel való visszautasításának tekinteni,
Hart megnyitotta az utat egy általános érvényesség-elmélet
előtt, amelyben a jogi gondolkodás lehet az összekötő
kapocs az irodalomkritikai és a társadalomtudományi
érvényességelmélet között. A jogi
gondolkodás köztes helyzete világosan mutatja, hogy
az érvényesítési eljárás polémikus
jellegű. Szemben az ítélkezéssel, a szöveg
és a cselekedet többszólamúságából
adódó értelmezési konfliktusként mutatkozik
meg; ám még a legutolsó értelmezés is
ítélet, amelyet egy fellebbezés ellen fogalmaztak
meg. A bírói ítéletekhez hasonlóan minden
irodalomkritikai és társadalomtudományi értelmezés
kérdésessé tehető, és minden az érvelési
helyzet kérdése, hogy "Vajon mi hiúsíthat meg
egy igényt?". Az igazságszolgáltatás kétségtelenül
olyan terület, ahol egyszer csak nincs lehetőség további
fellebbezésre. Ám ez az az eset, amikor a bírói
döntésnek állami erőszak révén
szereznek érvényt. Sem az irodalomkritikában, sem
a társadalomtudományban nincs ehhez hasonló utolsó
szó. Vagy ha mégis van, akkor megsértették
a tudományos értelmezés szabályait.
A magyarázattól a megértésig
A megértés ugyanezen dialektikája révén
azonban új aspektusok is láthatóvá válnak,
amennyiben fordított úton indulunk el: a magyarázattól
a megértés felé haladunk. A dialektika új alakja
a szöveg vonatkozási funkciójából (referencialitásából)
adódik. Ez a referencialitás, amint már fejtegettük,
nem egyszerűen beszélő és a hallgató
közötti dialogikus szituációra való feltűnő
ráhagyatkozás. A környező valóságtól
való eltávolodás két ellentétes cselekvést
tesz lehetővé. Olvasóként megmaradhatunk olyan
helyzetben, amelyben a konkrét valóságvonatkozásnak
ez a módja számunkra érdektelen; vagy életre
kelthetjük a szöveg rejtett, potenciálisan nem feltűnő
viszonyait egy új szituációban, az olvasási
szituációban. Első esetben úgy kezeljük
a szöveget, mint valami világtalan jelenséget; a második
esetben viszont új és nyilvánvaló viszonyokat
bontunk ki az olvasás művészetének "foganatosítása"
révén. A két lehetőséget azonban az
olvasás aktusa azonos módon tartalmazza, amennyiben dialektikus
összefüggésükben tekintjük őket.
Az olvasás első útját manapság
az irodalomkritika különböző strukturalista iskolái
képviselik. Feltevéseik nemcsak lehetségesek, hanem
legitimek is. A jól látható viszonyok, az epoché
felfüggesztéséből indulnak ki. Amit itt olvasásnak
hívnak, az a valósághoz fűződő
jól látható viszonyok felfüggesztésének
a kiterjesztése, és a szöveg oldalára helyezkedés
abból a célból, hogy e világát vesztett
hely keretei között lehessen maradni. A döntés következtében
a szövegnek többé nincsen külső vonatkozása,
már csak úgynevezett belső oldalai vannak. Kétségtelen,
hogy a szövegnek mint szövegnek és a szövegeknek
mint irodalmi struktúrának a konstituálása
lehetővé teszi egy irodalmi tárgy zárt jelrendszerré
való átértelmezését - ahhoz hasonló
zárt rendszer ez, amit a fonológia tárt fel a diskurzus
alapjaként, és amit Saussure "la langue"-nak nevezett. E
munkahipotézis szerint az irodalom a "la langue" analógiájává
vált.
Az elvonatkoztatás következtében most már
lehetségesé vált az irodalmi tárgy ellenében
kialakítani egy új megértési módot,
amelynek mintája azonban - Dithey várakozásai ellenére
- nem a természettudomány, azaz egy nyelvidegen tudásterület.
A természet és a szellem közötti ellentét
többé nem számít döntő kérdésnek.
Amennyiben itt gondolkodási modellt keresünk, ez a szemiológia
területéről származhat csak. Ezek után
lehetséges, hogy a szövegeket a nyelvészet alapvető
szabályainak megfelelően értelmezzük úgy,
ahogyan ezt a nyelvhasználatnak alapul szolgáló elemi
jelrendszerek elemzésére nagy sikerrel felhasználták.
A Genfi, a Prágai és a Dán Nyelvészeti Iskoláktól
megtanultuk, hogy lehetséges a rendszert a folyamattól elválasztani,
és ezt a rendszert - amelyek lehet fonetikai, lexikális vagy
szintaktikai jellegű - úgy egységesíteni, hogy
csak az azonos rendszerben lévő más egységekhez
viszonyított ellentéte definiálja. Az ilyen egységek
lehatárolt során belül található különböző
egységek kölcsönös összefüggése
adja a struktúrát a nyelvészetben.
Ezt a strukturális modellt most már szövegekre,
azaz olyan jelsorozatra vonatkozatják, amelyek hosszabbak egy mondatnál,
ami a nyelvészet által figyelembe vett legkisebb egység.
Claude Lévi-Strauss "Strukturális antropológia" című
munkájában a következőképpen fogalmazta
meg munkahipotézisét a mítoszról mint szövegről:
"1. mint minden nyelvészeti létező, a mítosz
is alkotóegységekből formálódott; 2.
ezek az alkotóegységek magukban foglalják olyan alkotóegységek
jelenlétét, amilyenek a nyelv struktúrájában
szabályszerűen előfordulnak, azaz a fonémákét,
a morfémákét és a szematémákét.
Ezek az alkotóegységek azonban úgy viszonyulnak a
szematémákhoz, amint ezek a morfémákhoz, vagy
mint a morfémák a fonémákhoz. Mindegyik formát
a bonyolultság magasabb foka különbözteti meg az
előzőtől. Éppen ezért azokat az elemeket,
amelyek a mítoszoktól függenek (és amelyek a
többieknél bonyolultabbak), nagy alkotóegységeknek
fogjuk nevezni." Ezen munkahipotézis segítségével
lehet ezeket a nagy egységeket, amelyek legalább egy mondatnál
nagyobbak, és együttvéve a mítoszok meséit
magyarázzák, ugyanazon szabály alapján elemezni,
mint a nyelvészet által jól ismert legkisebb egységeket.
A hasonlóság hangsúlyozása érdekében
beszél Claude Lévi-Strauss mitémákról
- ahogyan mi beszélünk fonémákról, morfémákról
és szemantémákról. Annak érdekében,
hogy a mitémák és az egység ezen analógiájának
keretei között megmaradjunk a legalsó szinten, a szövegelemzésnek
az absztrakció ugyanazon a szintjét kell elérnie,
mint ami a fonológiában megvalósul. Itt a fonéma
nem egy konkrét hang, amelynek érzékelése során
egy akusztikai minőség abszolút értelmét
fogjuk fel. A hang Saussure kifejezésével nem "szubsztancia",
hanem "forma", azaz a viszonyok kölcsönös játéka.
Ehhez hasonlóan egy mitéma nem egy mítoszról
leválasztott mondat, hanem, Lévi-Strauss elnevezése
szerint, egy "viszonylatnyalábon" belüli ellenpont, és
"az alkotóegységek csakis ilyen nyalábok kombinációinak
formájában nyernek jelentő funkciót." Amit
itt jelentő funkciónak neveznek, semmi estre sem az, amit
a mítosznak általában tulajdonítanak, vagyis
a filozófiai vagy egzisztenciális tartalma, vagy az eszméje,
hanem az azonosítás, a mitémák elrendezése,
röviden, a mítosz struktúrája.
Megállapíthatjuk tehát, hogy ilyen módon
egy mítoszt megmagyaráztunk ugyan, de nem értelmeztünk.
A strukturális elemzés segítségével
kipreparáltuk a mítosz logikáját, a műveleteket,
amely által a különböző viszonylatnyalábok
egymással összekapcsolódnak. Ez a logika konstituálja
meg a "vizsgált mítosz strukturális törvényszerűségét".
Ez a törvényszerűség azonban mindenekelőtt
az olvasás tárgya, és semmi esetre sem a beszédé
- mármint az elmondás értelmében -, ahogyan
tehát egy mítosz ereje egy adott szituációban
új életre kel. Itt a szöveg csak egy szöveg, éppen
azért lehet ez, mert nekünk szóló jelentése
fel van függesztve, nem aktualizálja számunkra senki
egy éppen folyó beszédtevékenység révén.
Mármost én itt azt szeretném megmutatni,
hogy a magyarázat hogyan épül rá az értelmezésre,
és hogy ez ilyen módon hogyan kapja meg azt a belső
dialektikát, amelyben az "interpretáció" mint egész
előáll. A valóságban ugyanis nincs senki, aki
beérné a mítosz és a mese formális fogalmával
úgy, ahogyan azt a konstitutív egységek strukturalista
algebrája előírja. Ezt többféle módon
meg lehet mutatni. Először is itt vannak maguk a mítoszok
abban a formalizált előadásban, ahogyan Lévi-Strauss
az elemzési egységeiket, melyeket ő "mitémáknak"
nevez, és amelyek mint mondatok meghatározott értelemtartalommal
és meghatározott viszonyokkal rendelkeznek, megformálta.
Állíthatja-e bárki, hogy értelemtartalmuk mint
olyan semleges, még akkor is, amikor ezeket fogalmilag egy "viszonylatnyalábként"
értelmezik, és hogy ez egyedül csak a mítosz
"logikája" szempontjából lenne releváns? Ugyanis
magukat a viszonylatnyalábokat is mondat formájában
kell megfogalmazni. Végül is a nyelvjátéknak
ez a módja az ellentétek és kombinációk
egész rendszerével együtt elveszíti minden elfogadható
értelmét, ha maguknak az ellentéteknek, amelyek Lévi-Strauss
szerint a mítoszban egymást közvetítik, nem lennének
olyan értelemmel teli tartalmai, mint amilyenek a születés
és a halál, a világos és a sötét,
az érosz és a logosz között feszülnek. Ha
nem lennének ezek az egzisztenciális konfliktusok, nem lenne
semmi, amit az ellentétek közvetítenek, és a
mítosz ezen ellentmondások megoldási kísérleteként
elveszítené logikai funkcióját. A strukturális
elemzés nemcsak hogy nem zárja ki azt az ellenhipotézist,
hogy a mítosznak mint eredetmesének van értelemtartalma,
hanem éppenséggel feltételezi azt. A strukturális
elemzés csak elnyomja ezt a funkciót. Ám én
úgy vélem, hogy ezt nem lehet elnyomni. A mítosz nem
lehetne még logikai művelet sem, ha azok a kijelentések,
amelyeket egymással összeköt, nem határhelyzetre
utalnának. Az ettől messze eltávolodott strukturális
elemzés látszólag könnyen elbánt ezzel
a radikális problémával, ám csak áthelyezte
egy elvontabb szintre.
Ha ez így van, akkor nem mondhatjuk-e, hogy a strukturális
elemzés funkciója abban áll, hogy egy puszta felszíni
szemantikától, vagyis az elmesélt mítosz szemantikájától
elvezet bennünket egy mélyebb szemantikához, vagyis
a határhelyzetekhez, amelyek a mítosz végső
vonatkozásai? Én komolyan azt gondolom, hogy a strukturális
elemzés nem múlná felül egy szeparált
játék, egy algebrai elemzés szintjét, ha nem
éppen ez lenne a funkciója. Ez esetben a mítoszt magát
fosztanánk meg funkciójától, attól,
amit Lévi-Strauss tulajdonított neki, nevezetesen, hogy az
embereket meghatározott ellentétek tudójává
teszi, és őket ezek megfogalmazása felé tereli.
Ha megpróbálnánk kiiktatni a létezés
apóriáira való vonatkozásokat, amely körül
a mitikus gondolkodás mindig is kering, akkor a mítoszelmélet
nem lenne más, mint az emberiség értelmetlen diskurzusának
nekrológja. Ha viszont a strukturális elemzést közbülső
lépcsőfoknak - mégpedig szükségszerű
lépcsőfoknak - tekintjük, amely a naiv és a kritikus,
a felszíni és mély interpretáció között
van, akkor megvan a lehetőség arra, hogy a magyarázat
és a megértés a hermeneutikai talajhoz kötődő
két pillér egyike és másika legyen. Ez a mély-szemantika
az, amely a megértés tulajdonképpeni tárgyát
felmutatja, és amely feltételezi, hogy az olvasó és
a dolgok természete között megvan az a meghatározott
affinitás, amiről a szöveg szól.
Nem szabad azonban hagyni, hogy a személyes affinitás
erőssége félrevezessen bennünket. A szöveg
mély-szemantikája nem olyasmi, amit a szerző maga
ki akart volna fejezni, hanem olyan valami, amiről a szöveg,
pontosabban a szöveg nem nyilvánvaló viszonyai szólnak.
És a szöveg nem nyilvánvaló viszonya az a világ,
amelyet a szöveg mély-szemantikája képes magába
zárni. Amit tehát meg akarunk érteni, az nem olyan
valami, ami a szöveg mögött van, hanem az a valami, ami
nyíltan előttünk fekszik. Nem az eredeti diskurzus-helyzetet
kell megértenünk, hanem a lehetséges világra
való utalásokat. A megértésnek csak kevéssé
kell foglalkozni a szerzővel és helyzetével, inkább
a szöveg révén megnyíló világok
jelentéseit érdemes megragadni. Egy szöveg megértése
azt jelenti, hogy követjük az értelemtől a vonatkozásig
tartó mozgást, abból kiindulva, amit mond, elmenve
addig, amiről szól. Ebben a folyamatban a strukturális
elemzés közvetítő szerepe egyaránt szolgálhatja
az objektív feltevés megerősítését
és a szubjektív vélekedés korrekcióját.
Ekkor leszünk végérvényesen megvédve attól,
hogy a megértést felcseréljük a szöveghez
kötődő valamiféle intuitív sejtés
intencióival. Amit a mély-szemantikáról mondtunk,
arról tehát, amihez a strukturális elemzés
elvezet bennünket, megengedi, hogy egy szöveg értelmét
éppen felszólító jellegében keressük,
vagyis egy kihívásban, hogy a szöveget talán
egy új világlátás kiindulópontjának
kell tekintenünk, és meghatározott módon kell
gondolkodnunk.
Csak így van a mély-szemantikának értelme.
A szöveg egy lehetséges világról beszél,
a benne lévő tájékozódás lehetséges
módjairól. Ennek a világnak a dimenziói a szöveg
révén nyílnak ki és válnak ismerté.
Ez a nyitottá tevés a leírt nyelvben ugyanaz, mint
a nyilvánvaló viszony a beszélt nyelvben. Ezért
aztán, ha meg akarjuk őrizni a romanticizált hermeneutika
nyelvét, amely a distancia legyőzéséről,
az elsajátításról, az idegenhez és a
távolihoz való közelítésről beszél,
akkor fontos korrekciót kell tennünk. Az, amit a magunkévá
teszünk - amit elsajátítunk -, nem valamilyen idegen
tapasztalat, hanem saját fáradozásunk eredménye,
egy olyan világ öntudatba emelése, amelyre a szöveg
viszonyai utalnak. A megfejtés és elsajátítás
összefüggése, fogalmaim szerint egy olyan hermeneutika
sarokpontja, amely egyrészről legyőzheti a historizmus
egyoldalúságait, másrészről hű
maradhat a Schleiermacher-féle hermeneutika eredeti intencióihoz.
Hogy egy szerzőt jobban megérthessünk, mint ő
saját magát értette, ki kell bontanunk a diskurzusaiba
zárt tudati erőket, azokat, amelyek túl vannak a szerző
személyes tapasztalatainak horizontján. A megkülönböztetés
és az időtlenítés folyamata, amit a magyarázat
fogalmával kötöttünk össze, az alapvető
előfeltétel a szöveg horizontjának kitágításához.
A magyarázat és megértés dialektikai alakzatának
e második szereplője igen erős paradigmatikus jelleggel
bír a humán tudományok egésze szempontjából.
Szeretnék ennek kapcsán különösképpen
három pontot megvizsgálni.
Először is a strukturális modell, amely a
magyarázat paradigmájaként definiálható,
a szöveg egységének elemzéséről
átvihető a társadalmi jelenségek elemzésére.
Ugyanis működtetése során nem kell a nyelvi jelekre
korlátozni magunkat, hanem használható a jelek mindazon
fajtájára, amelyek a nyelvi jelekkel párhuzamba állíthatók.
A társadalmi jelenségek és a szöveg modellje
közötti kapcsolatot a szemiológiai rendszer fogalma teremti
meg. A szemiológia álláspontja szerint egy nyelvi
rendszer csak a szemiotikai minőség egyik alesete - még
akkor is, ha ez a minőség más fajtája számára
paradigmának számít. Abból indulhatunk tehát
ki, hogy ha a magyarázat strukturális modellje általánosítható,
akkor minden társadalmi jelenség leírható szemiológiai
jellegűnek. Mégpedig úgy, hogy definiáljuk őket
egy szemiológiai rendszer különböző szintjein
lévő tipikus viszonyként: a kód és a
közlemény közötti általános viszonyként,
a kód speciális alegységei közötti viszonyokként,
a jeladó és a jelzett közötti viszonyokként,
a társadalmi közlemények, a kommunikációnak
mint a közlemények cseréjének struktúrája
közötti és ezeken belüli tipikus viszonyként,
stb. Amennyiben a szemiológiai modell használható,
akkor felmutatja a szemiotikai vagy szimbolikus funkciót, azaz a
jelek helyettesítésének funkcióját,
amely mindig több a társadalmi élet másodlagos
hatásánál. Éppen ez a funkció a társadalmi
élet tulajdonképpeni alapja. A szemiotika ezen általános
funkciójának megfelelően, abból kell kiindulnunk,
hogy nem egyszerűen csak a szimbolikus funkció társadalmi,
hanem maga a társadalmi valóság szimbolikus alapzatú.
Ha ezen a gondolatmeneten haladunk tovább, akkor úgy
tűnik, hogy a magyarázat jellege, amelyet a strukturális
modell implicite tartalmaz, alapvetően különbözik
a klasszikus oksági modelltől - különösen
ha a kauzalitást a hume-i értelemben vesszük; az időben
későbbi esemény az azt megelőzőnek szabályszerű
következménye, anélkül, hogy közöttük
belső logikai összefüggés lenne. A strukturális
rendszer a viszonyokat egészen más módon tartalmazza,
ezek a viszonyok inkább korreláció, mint konzekvencia
jellegűek. Ha ez igaz, akkor viszont jelentőségét
veszti a motívumokról és az okokról zajló
régi vita, amely a cselekvéselméletet annyira megterhelte
az utóbbi évtizedekben. Ha a szemiotikai rendszerben a korrelációk
feltárása a magyarázat fő feladata, akkor a
társadalmi csoportok motívumainak problémáját
újra kell fogalmaznunk. Ám ez nem célja ennek a dolgozatnak,
ez csak javaslat további munkára.
Szövegértelmezési koncepciónk második
paradigmatikus tényezője a mély-szemantika szerepéből
indul ki, abból, amit a strukturális elemzés és
a (naiv) elsajátítás közötti kapcsolatként
neki tulajdonítottunk. A mély-szemantika közvetítő
funkcióját tehát nem szabad szem elől téveszteni,
mivel mindenképpen el kell kerülnünk az "elsajátítás"
pszichologizálását és szubjektívizálását;
egyébként elvétjük eredeti episztemológiai
funkcióját. Valami hasonlóról van tehát
szó a társadalmi jelenségek interpretációjánál,
mint a szövegek mély-szemantikája esetében? Nyugodt
szívvel kijelenthetem, hogy a szemiotikai egységnek tekintett
társadalmi jelenségeken belüli vagy közötti
korrelációk keresése elveszítené minden
értelmét, ha ez nem hasonlítana a társadalomtudományok
mély-szemantikájához. Ahogyan az élet nyelvjátékai
- Wittgenstein híres apóriája szerint -, a társadalmi
struktúrák is arra irányuló próbálkozások,
hogy az ember szembenézzen az egzisztenciális félelmekkel,
a nehézségekkel és a mélyen gyökerező
konfliktusokkal. Ebben az értelemben van ezeknek a struktúráknak
éppenséggel rámutató funkciójuk. Rámutatnak
a társadalmi létezés apóriáira, ugyanolyan
apóriákra, amilyenek körül a mitikus gondolkodás
is kering. És a rámutatás analóg funkciójának
ugyanolyan vonásai vannak, amilyeneket mi egy szöveg nem szembetűnő
viszonyainak tulajdonítottunk, vagyis ez egy olyan világ
kibontása, amely már nem csak külvilág, egy olyan
világ vázolása, amely már nem puszta szituáció.
Nem mondhatjuk-e, hogy a strukturális elemzés segítségével
a társadalomtudományokban is előreléphetünk
a naiv szemlélettől a kritikus interpretációhoz,
a felszíni értelmezéstől a mély értelmezéshez?
Éppen ez a mély-interpretáció jelenti az egész
folyamat értelmét.
És ez a gondolat elvezet bennünket a harmadik és
egyben utolsó ponthoz. Ha végiggondoljuk a magyarázat
és a megértés dialektikájának paradigmáját,
akkor fel kell tételeznünk, hogy az értelemmel telített
struktúrák, amelyeket éppen a mély-interpretációknak
kell feltárniuk, nem érthetők meg a személyes
kötődések nélkül - hasonlóan az olvasóhoz,
aki feltárja és egyben "elsajátítja" egy szöveg
mély-szemantikáját. Mindenki ismeri azonban az ellenvetéseket,
amelyeket fel szoktak hozni a társadalomtudományokra kiterjesztett
"elsajátítás" fogalom kapcsán. Vajon ezzel
nem nyitunk-e ajtót s ablakot a személyes előítéletek
és a szubjektív tévedéseke előtt? Vajon
nem éppen ezzel visszük bele a humántudományokba
a hermeneutikai kör minden paradoxonját? Más szóval:
nem éppen a "feltárás" paradigmája, együtt
az "elsajátítással", zúzza szét a humántudományok
tulajdonképpeni fogalmát? Annak módja azonban, ahogyan
mi a két koncepciót a szöveginterpretáció
keretei között felvetettük, nemcsak paradigmatikus problémát
vetett fel, hanem paradigmatikus megoldást is kínál
számunka. A megoldáshoz nincs szükségünk
arra, hogy az emberi jelenségek megértésénél
tagadjuk a személyes kötödések szerepét,
éppenséggel kvalifikálni kell ezeket. A szövegértelmezés
modellje azt mutatja, hogy a megértésnek egyáltalán
nem kell foglalkoznia egy idegen élet lelkiségének
közvetlen megragadásával, vagy azzal, hogy lehet-e érzelmileg
azonosulni egy szellemi tartalommal. A megértés közvetített
tény, amit átsző a magyarázó eljárások
teljes komplexuma; ezek az eljárások megelőzik, és
egyben elkísérik a megértést. A személyes
elsajátítás pedantériája nem valamiféle
érzés, hanem dinamikus értelem, amelyet éppen
a magyarázat tesz szabaddá. Korábban mi ezt a szöveg
vonatkozásaként definiáltuk, vagyis arra való
képességeként, hogy egy egész világot
tárjon fel. Úgy vélem azonban, hogy fel kell vetnünk
a szöveginterpretáció paradigmatikus jellegének
végső implikációit is. Arról van ugyanis
szó, hogy egy autentikus elsajátítás feltételei,
ahogyan ezek egy rendelkezésünkre álló szövegben
felismerhetők, maguk is felmutatnak és egyben "elsajátítanak'
- paradigmatikus jellegűek. Ezért nem szabad kizárnunk
az objektív és a magyarázó összefüggésekből
az általuk közvetített személyes kötődések
végső aktusát. A személyes kötődés
fogalmának módosítása persze nem képes
legyőzni a "hermeneutikai kört". Ez a kör mindig is a
tudás kikerülhetetlen strukturális feltétele
marad, amennyiben persze az ember dolgairól van szó; ám
a módosítás tartózkodik attól, hogy
ördögi kör váljon belőle. A "hermeneutikai
kör" tulajdonképpen nem más, mint a magyarázatnak
és a megértésnek, valamint a megértésnek
és a magyarázatnak itt kifejtett viszonya.
SZABÓ MÁRTON FORDÍTÁSA
Bibliográfia
RICOEUR, Paul
Fenomenológia és hermeneutika
Kossuth, 1997
"Metafora és filozófiai diskurzus"
in: Bacsó Béla (szerk.)
Szöveg és interpretáció
Cserépfalvi, 1991
CHANGEUX, Jean-Paul - Paul RICOEUR
A természet és a szabályok
Osiris, 2001
DILTHEY, Wilhelm
A történelmi világ felépítése
a szellemtudományokban
Gondolat, 1974
HUSSERL, Edmund
Válogatott tanulmányok
Gondolat, 1972
Az európai tudományok válsága I-II.
Atlantisz, 1998
POPPER, Karl R.
A historicizmus nyomorúsága
Akadémiai, 1989
"Igazság, racionalitás és a tudományos tudás
gyarapodása"
in: Tudományfilozófia
Láthatatlan Kollégium, 1998
"Három nézet az emberi tudásról"
in: Tudományfilozófia
Áron Kiadó, 1999
LÉVI-STRAUSS, Claude
Strukturális antropológia I-II.
Osiris, 2001
GADAMER, Hans-Georg
Igazság és módszer
Osiris, 2000
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu