Magyar fényképészek a 20. században keresztül-kasul fényképezték Párizst, a fordítottjára, hogy jelentős francia fényképész éveken át ilyen elmélyülten éli és dolgozza föl Budapestet, nem ismerek példát. Ez persze önmagában kevés lenne művészetnek, ha nem párosulna azzal a finom tehetséggel, természetes tudással, melyet Bruno Bourel minden egyes felvétele, minden ellesett pillanata hordoz és sugároz. Fényérzékenysége, kíváncsisága, frissessége és komolysága lenyűgöző, ezzel együtt valami sajátos könnyedséggel járja Budapestet, elles, hazalop magának pillanatokat, s tényleg csak sok feketére és fehérre van szüksége, hogy előhívja ezt a várost, a magáét, melyet azután bárki született budapesti magáénak tudhat és elfogadhat. Az én Budapestemhez legalábbis nagyon közel áll.
4.
(Lisztrakodó)
Nincs mirelit pékség. Egy pékség mindenütt
a világon meleg, sugárzó hely, a liszt pedig nem por
és nem kosz, a liszt az liszt, ahogy a hó hó. Liszt
a Bartók Béla úton. Ha a pékek a fő-,
a pékrakodók a segédangyalok. Azt mondják,
a kenyérszag nagy tömegben elviselhetetlenül büdös.
De van-e akkora tömeg? Rimbaud kenyérlesőit kellene
megkérdezni.
11.
(A házmester)
Fény hátán fény, egy fénylomkamra
házdarabokból. A tejfekete konyhában megereszti a
csapot, majd kiszalad az erős, keskeny sugárhoz. Telelocsolja
fénnyel a hajdani Király utcát. A hajdani Majakovszkijt.
A mostani Királyt. Az utcák jönnek mennek, hol ez király,
hol az, de a gang marad, a poroló, a nénikék,
a házmesteri tréningnadrág. S a locsolócső
a házmester kezében.
16.
(A kettes villamoson)
Olyan könnyű álom, mint pár üveghajszál
a homlokon, épp a szél el nem töri. A kettes villamos,
e hosszú, sárga piskóta végigmegy a Duna pesti
partján a Jászai Mari tértől a Boráros
térig, egy fontos járat. Egyszer úgy dönt,
hogy nem áll meg, a vezető közli, a szerelvény
ezúttal lehalad a tengerig, nyár van, miért ne menne
egy villamos az Adriáig, jegyek, bérletek érvényesek.
21.
(A Nagycsarnok előtt)
A Nagycsarnok Budapest gyomra. Egy ilyen igazgató úgyse
ad semmit, gondolja a koldusasszony, és hogy ki kéne tán
a napra veckelődni; rohanok, gondolja az igazgató, és
hogy nincs annyi apró, ahány koldus; úgyse jön
el, gondolja a kamaszlány, és hogy őrajta semmi fényképeznivaló
nincs; hány tonna krumpli, meg leveszöldség az élet,
gondolja a háziasszony, és hogy még mindig jobb ez
a cipelés, mint koldusasszonynak lenni. Főbejárat,
napsütötte, sötét gyomorszáj.
29.
(Ablakomból)
Liszt Ferenc tér. Roppant ládája finom üvegfedelét
kinyitja a fennvaló, kitámasztja, nézi odalent a mozgást.
Különös kedve telik mindenben, ami terepasztal, bogárgyűjtemény.
A gombostűző fényben céllal és okkal
iparkodik egy körmenet. Lábhoz nőtt, könnyű
batyuként cipelik az árnyékukat. Rövid, kontúros
hátizsákok, nyári dél.
31.
(A rakparton)
Nagy víz tövében csókolózni pillangóvért,
gyönyörű szívfájást és tetemes
boldogságot jelent, mondta talán épp az Egyesült
Női- és Szívgyógyfürdő magasságában
Krúdy Gyula (magyar író), utcája van Budapesten,
jött a Margit-szigetről, kalapja-botja a kezében, épp
homlokát itatta fel zsebkendőjével, nyárcsatakban
fürdött a város, s hunyorogva, irigyen nézte a
lapos, üvegsötét hullámokat, a Duna ölelő,
tova húsát.
50.
(Péterfy Sándor utca)
Ablakot legjobban a tegnapi újsággal pucolhatni. Az meg
ott túl a Parlament, ott emelik a nyugdíjat, ott nem emelik.
Oda tűzték föl a vörös csillagot. Onnan
vették le. Addig jó, amíg nem tűznek föl
semmit. Addig se jó. Nem a parlamentektől jó. Vagy
rossz. És nem is nélkülük. Országház,
szép magyar szó. Az országnak háza van, az
ország mégse lakik sehol. Egy ország nem személy,
hogy lakjon. Lottószámok, útlezárások,
ki halt meg, ki nem. Összegyűrni szépen, csiszatolni,
amíg kifényesedik.
60.
(Nádor utca)
A (kelet-német)Trabant büdös volt, strapabíró
és igénytelen. Jelképe lett mindannak, amit a létező
szocializmus az úgynevezett "nép" számára kínálni
volt képes. Mondhatni, a közép-európai irónia
működtette, ama speciális (olaj-benzin keverék)
üzemanyaga a túlélésnek, ami röhögve
és káromkodva, dinamikus tehetetlenséggel égett
el a néplélek kétütemű motorjaiban. Nosztalgiánk
otrombácska tárgya, mely enyésztében levakarhatatlan
ragacsot hagy a keramiton, kesernyés, iparédes ízt,
mint a hajdani bitumenüdítők és teasütemények;
íme, eltűnt időnk, vidám szomorú gépjárművünk,
mely ideröpített bennünket, ebbe a másik szép
jövőbe.
61.
(Külvárosi Vermeer)
Reklám és falragasz-történelem papírmaséból,
poszterpalimpszeszt. Ujjnyi vastag papírirha, falak, ajtók
és oszlopok időgipsze, egy város növő,
fogyó, vedlő, lekapart és lekaparhatatlan bőrei,
vásári maskarák és szívfájdító,
anakronisztikus gyönyörűségek, mint ez a "talált"
Vermeer. Szabad plakátmúzeum, képeskönyv, mely
spaknival nyitható, faragható, újrakölthető.
64.
(A Diákszigeten)
A nyár legközepén a Hajógyári szigeten
másként viselkedik a tér, másként az
idő, a tér telik, az idő kézbe vehető,
tapintható, és álltában rohan a történések
járszalagján. Egy hétig dübörög, dobog,
lüktet, gomolyog ez a hasonlíthatatlan happening, performance,
buli, fesztivál, tulajdonképpen nincs neve, illetve "sziget"
a neve, hisz az, sziget, lehatárolt tér, anyag és
sűrűség, mely felpörög, szikrázik,
bevilágít egy évnyi hétköznapot, aztán
kilobban.
70.
(A Budai hegyekben)
A világ magyarságának több, mint egyhetede
él a magyar fővárosban. Ha Pest a "város",
Buda a "fő". A koronás fő. A hegyvidéki Buda
mindig is más világ volt, előkelőbb, zártabb
és gazdagabb. Ha Pest volt az üzlet, a hétköznap,
a korzó, a színház, a kabaré, a modernség,
a bűn és az élvezet, akkor Buda a tradíció,
az időtlenség, a nyársat nyelt történelem,
a királyi vár, a Citadella, ahonnan átnézhetni
a lapos benzinfüstös Pestre, mert legyen bár Buda a fő,
azért Pest volt és Pest marad a város.
72.
(A Gellért-hegyi sziklakápolna avatásán)
Értelmetlen a kérdés, hogy mit jelent a Duna Budapestnek,
hisz nélküle tán nem is létezne ez a város.
Készségesen, barátilag folyik át rajta, zavaros,
bölcs, viszont ahogy a nagy folyók vagy az idő, vendége
csak, nem birtoka. Szétválaszthatatlanok, de nem egymáséi.
A híd a teknősbékaesernyők hátterében
futólag viselte Ferenc József császár és
király nevét, jelenleg és jövőleg Szabadság
hídnak hívják. Szép híd, mint egy öntöttvas
csipkegallér.
73.
(Vérhalom-tér)
Hajléktalan férfi meséli, hogy erre csámborgott
egy dinnyeszagú nyári hajnalon, kicsit el is aludt a bokrok
alatt, mi tagadás, s ahogy a dagadt szemét kinyitotta, magát
a csövező Szűz Máriát pillantotta meg a
kisdeddel, épp szoptatott, és miután ő végigvárta
ezt a szép dolgot, megszólította, hogy hát
gyerekes létedre, angyalom mért nem mész legalább
le a Délibe, és attól fogva társalogtak oda-vissza
több percen át, ha hiszem, ha nem, ha szobor, ha nem, ezt aztán
elmondta egy praktizáló plébánosnak is, de
az csak hümmögött és fintorgatta az orrát.
75.
(Városliget, Május elseje)
Csordultig tele fénnyel, mégse fényes. Harapja,
issza, hörböli a fényt, gurgulázik, megfürdik
önnön sötét ragyogásában. Ha
a Kárpát-medence egy masszív, lestrapált ülőkád
(egy tejjel-mézzel folyó ülőkád), Budapest
a lefolyója. Avagy a szíve. Az örvénylő
szeme. Egy matt, villámszürke szem eszelős és
gyönyörű fényekkel, lobogó árnyékokkal.
Nem arany és nem bronz, Budapest az örök kislábosezüst.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu