Chet elválaszthatatlan volt a trombitájától.
Vele együtt is temették el. Külön fehér ládikában
tették a barátai a koporsójára. És a
koporsó is, melyben Chet feküdt, fehér volt. Nem azért,
mintha Chet a megtestesült tisztaság lett volna* Távolról
sem. Időnként nagyon kellemetlen tudott lenni. A nőit
pont úgy csalta, amilyen őrülten szerette őket.
Szóval minden volt ő, csak hófehér nem. Barátai
mégis (anélkül, hogy összebeszéltek volna)
úgy határoztak, hogy fehér koporsóban temetik
el. Mert Chet Sanders angyal volt.
Alacsony röptű angyal.
Trombitás angyal.
Ezerkilencszáznyolcvanhárom október huszonharmadikán
Chetet eltemetik egy New York-i temetőben. A temetést titokban
tartják (az imádók ezrei miatt, mert hiszen Chet megannyi
dzsesszrajongó példaképe volt). Barátai azon
a napon némán állják körül a sírját,
amelybe csendesen leereszkedik a fehér koporsó és
benne a fehér ládika a trombitával. Alig lehetett
hallani a motor berregését, amely lassan eresztette alá
a koporsót a megásott gödörbe - mintha a
koporsó elsüllyedt volna a temető sűrű,
fekete földjébe.
Chet története persze sokkal korábban kezdődik.
Ha pontosak akarunk lenni, harminckilenc évvel korábban az
Egyesült Államok egy kis déli szövetségi
államában. Chet apja (szintén Chet) kereskedő
volt, szabadidejében pedig zenész. Bendzsón játszott,
noha mindig is trombitálni szeretett volna. Fiának ezért
habozás nélkül trombitát vett - megvalósulatlan
álmainak hangszerét.
És ez volt az első lépés ahhoz, hogy fia
(szintén Chet) legyen a világ egyik leghíresebb
trombitása.
Amikor ezerkilencszáznyolcvanhárom október huszonharmadikán trombitájával együtt fehér koporsóban leeresztik a sírba, apja már húsz éve halott. Chet pedig a halála napján (alig egy héttel a temetés előtt, éjfél után negyven perccel, a párizsi Olympia zsúfolásig megtelt hangversenytermében rendezett díszhangversenyt követően) alig pár hónappal több harminckilencnél, de arca hamuszürke és csupa ránc, a szeme halotti, üveges és olyan kihunyt, mint a nyolcvan éveseké. Csak trombitájának hangja szólt halálának éjszakáján is lágyan és bánatosan, mint az első napon, amikor apja megvette és nekiajándékozta az öreg katonatrombitát, és a kis Chet még ott, a boltjuk udvarán, először életében az ajkához illesztette, és eljátszotta rajta az amerikai himnusz első akkordjait.
Attól a naptól kezdve Chet többé nem eresztette
ki a kezéből a trombitát. Magával vitte az
ágyába, az iskolába, igen még a templomba is
azzal ment vasárnaponként. Szinte hozzánőtt
a hangszer. Még ma is mindenki a trombitás fiúként
emlékszik rá szülővárosában, azok
is, akik nem ismerték jól a muzsikáját.
Chet egyre csak játszott. Hihetetlen hallása volt. Bármely
dalt eljátszott a trombitán, amit egyszer is hallott. Amikor
tizenhat éves lett, odahaza mindenki úgy hívta, a
"mi trombitás James Deanünk". Olyan volt, mint James Dean.
Olyan szép. Olyan külsejű. Olyan szomorú. Szinte
sose beszélt. De ha mégis, akkor csak a trombitájával.
Egyszer a vasárnapi bálban eljátszott egy dallamot.
Ezen a címen konferálták be, "Megérintem az
ajkad". Nagyon szép zenei téma volt. Egyszerű
és tiszta. Egyetlen egy dallam, amely két szinte hasonló,
ritmikailag mégis különböző változatban
megismétlődik. A dal lett egy pillanat alatt a helyi sláger.
Ezt dünnyögték a parasztok a kombájnjaikon, a pincérnők
az útmenti büfékben, a diákok az óraközi
szünetekben, a szerelmesek az autókban, a magányos éjszakai
mellékutakon, még a helyi plébánost is hallották,
hogy ezt dúdolta, amikor kerékpárján elhajtott
Webbék cukrászdája előtt. Persze senki sem
gondolta, hogy ez volt Chet Sanders első trombitára írott
szerzeménye. Később, pár év múlva,
amikor a szerzemény megjelent lemezen, és meghódította
Amerikát (a lemeznek is "Megérintem az ajkad" volt
a címe), Chet szülővárosának lakói
jól ismerték, és büszkék voltak rá,
hiszen ez a melódia köztük született, és városuk
egy darabját vitte el a messzi, beláthatatlan nagyvilágba.
Chet akkor már Memphisben játszott a híres Lonnie
Johnson zenekarával.
Chet csendes és titokzatos fiatalemberként él szülővároskája
emlékezetében. Tanítónénije, Sippie
Wallace arra is emlékszik, hogy jó tanuló volt. (Pedig
nem igaz. A dicsőség tette Chetet "jó tanulóvá".
Ilyen híres zenész, mint amilyenné Chet vált
később, fiatalon mégsem lehet rossz tanuló!
- kiáltotta az öreg Sippie. Biztosak lehetünk benne, hogy
az idős tanítónéni, aki élete végére
megvakult, valóban bizonyos volt benne, hogy az ő Chetje
véges végig kitűnő volt. Igazából
azonban alig tudta végigbukdácsolni az iskolát,
hiszen a legtöbb időt azzal töltötte, hogy a szülővároskája
feletti kiserdőben a trombitájával társalkodott.)
Mások is udvarias és csendes fiatalemberként emlékeznek
rá a városából. Tony, a fekete cselédlány
emlékszik, hogy feketék temetésein játszott,
pedig ez akkor nem volt valami népszerű dolog, főként
neki nem* Fehér ember létére fekete temetéseken
trombitál! "Megérintem az ajkad". Az ilyen embert akkoriban
tüstént kiközösítették a fehér
társadalomból. Az öreg fekete Tony szerint Chet nagyon
bátor fiatalember volt.
Leginkább azonban a lányok emlékezetében
maradt meg Chet. A vele egykorú lányokéban. Szép
volt, mint James Dean, és trombitán játszott. Néha
valamelyik leányzó elhívta magához a verandára,
este, ha nem voltak otthon a szülei. Kevert egy korsó limonádét
sok cukorral és jéggel* Chet a veranda közepén
állt, és játszotta a "Megérintem az ajkad"-at,
a lány meg a hintaszékben ült, legyezte magát
a szoknyája szélső fodrával, és ahogy
a zene erősödött, mind följebb és följebb
húzta. Teljesen begőzölt a trombita varázslatos
hangjától, amit Chet gyöngéd és nedves
ajka csalt elő. Mikor a déli éjszakában a holdvilágnál
megvillant a lány alsószoknyája és alatta a
napsütötte bőre, fel egészen a sötét
köldökéig (ilyen magasra húzta fel a lány
a szoknyáját), Chet abbahagyta a játékot. Letérdelt
a lány lába közé, és ajkával alámerült
az illatos déli virághoz.
Igen, ilyen szép volt. Mesélik a lányok.
Chet abban az időben, mielőtt elment volna játszani
Memphisbe, komolyan járt egy lánnyal. Clarával. Egy
farmer, Jennings lányával. Jennings lóvontatta ekével
művelte a maga pár hektár földjét, ami
azon a vidéken, ahol a farmok olyan nagyok voltak, hogy reggeltől
estig sem lehetett bejárni őket, és traktorral meg
kombájnnal művelték a földet, ez maga volt az
elmaradottság és a szegénység. Jenningsék
szegény farmerek voltak. Clara és Chet szerették egymást.
Miután Chet elment Memphisbe, Clara férjhez ment, és
pár hónap múlva fiút szült. Beszélték,
hogy a gyerek Cheté.
Clara egyszer elmondta, elmentek az erdőbe, Clara leült
a kivágott fára, ő meg a fák koronáinak
játszott, és Chet megmondta neki, hogy akkor fog meghalni,
amikor úgy érzi, hogy elszállt belőle a zene.
Igen, így mondta valahogy, talán nem ezekkel a szavakkal,
de Clara pontosan emlékszik, hogy hirtelen, a zene közepén
megállt, ránézett és azt mondta: - Ha elhagy,
meghalok. - Ő, Clara azt gondolta, hogy ezzel őrá
gondolt. Rámosolygott Chetre és azt mondta - De hisz tudod,
hogy szeretlek, és hogy sose foglak elhagyni* - Nem - mondta Chet,
- meghalok, ha már nem tudok játszani*
Clara az esküvője után hamarosan máshová
költözött. Csalódott volt. Dühös. Becsapottnak
érezte magát. Azt mondta, nem várta, hogy így,
búcsú nélkül fogja elhagyni. Pedig Chet elbúcsúzott
tőle, csak a lány biztosan nem értette. Mielőtt
elment az első hajnali busszal Memphisbe, este eljött Claráék
háza elé, és játszott késő éjszakáig.
Azt játszotta, "Megérintem az ajkad". Játszott egy
másik melódiát is. Kurtát és rövidet.
Csak néhány sóhajnyit tartott, és ismételte
egész éjszaka. Később, pár év
múlva ebből a zenei témából bontotta
ki a búcsú és a feledés legszebb kompozícióját:
"Istenhozzádot mondok, mert szeretlek".
Clara nem sejtette, hogy akkor, amikor végkimerülésig
játszott az ablaka alatt, tulajdonképpen a zenéjével
vallotta meg, hogy sajnálja, hogy elmegy tőle, hogy elhagyja
őt.
- Különben jobb így. Meghaltam volna mellette. Rávett,
hogy zárkózzunk be a garázsukba, feküdjünk
a traktor alá, és szívjuk be a benzingőzt.
Minden nap egy órát feküdtünk a traktor alatt,
és Chet az orrom alá dugta a műanyag-csövet: "Szívd
be, szívd be, mélyen szívd be, és meglátod,
milyen színű a zene", így unszolt. Folyton rosszul
voltam. Jó, hogy elment. Hála Istennek, megszabadultam tőle.
Memphisben a fekete Lonnie Johnson bárjában játszott.
A nagy autodidakta zenésznél, aki a blues-lemezeiből
gazdagodott meg. Abban az időben, amikor a fiatal Chet eljött
a zenekarába, Lonnie már hanyatlóban volt. Bárja
és dzsesszklubja a jó dzsessz és blues ellenére
is mindig félig üresen állt. De az első hét
után, hogy Chet játszani kezdett Lonnie Johnson klubjában,
megnőtt a látogatottság. Az új trombitás
felkavarta a memphisi külvárost. Egy fehér, aki úgy
trombitál, mintha fekete volna! Tódultak az emberek. A színpad
előtt álltak, és bámulták a sovány
fiatalembert, aki lehunyt szemekkel játszott a trombitáján.
A zenészek is el voltak ragadtatva. De Chetnek senki se szólt
egy szót sem. Csöndben, szó nélkül és
féltékenyen lesunyt szemmel mentek el mellette az öltözőben.
Senki sem tett említést a játékáról.
Bizonyára Chet sem vette észre, hogy a különböző
bőrszínű és testmagasságú emberek
szőlőfürtként csüngtek a zenészek
kis pódiuma körül, és tátott szájjal
bámulták őt meg a trombitáját.
A dzsessznek és a blues-nak szentelt, "A blues gyökerei"
című tekintélyes folyóirat újságírónője,
Holly Goligthly "Trombitás angyal" című cikkében
ecsetelte Chet játékát. Ő nevezte először
angyalnak. Meglehetősen érzelmes cikkében azt írta,
hogy a fiatal muzsikus, Chet Sanders egyáltalán nem játszik
a trombitáján, hanem megszólaltatja, hogy Chet tulajdonképpen
nem is zenész, hanem költő. Mint a blues meg a dzsessz
tapasztalt ismerője könnyen megállapíthatta,
hogy Chet zenéjének ereje az egyszerűségben
és a tisztaságban rejlik. "Chet Sanders," írta Holly
Goligthly újságíró, "egészében
ragadja meg a zenei témát, és egyszerűen, könnyeden
végigjátssza; amikor hallgatjuk, az az érzésünk,
hogy minden hangot külön hallunk, ugyanakkor belénk hasít
a bonthatatlan egész, amely hihetetlenül derűs energiával
hatol belénk. Ezért biztosan állíthatjuk: Lonnie
Johnson dzsesszklubjában megszületett az Angyal; az Angyal,
amely csak fényt játszik - a trombitás Angyal!" A
cikk persze túlzott, túl érzelmes volt, patetikus*
Ha figyelmesen elolvassuk, láthatjuk, milyen gyakran használt
Holly Goligthly ilyen szavakat, hogy nyugtalan, zaklatott, átadni,
elbűvölve* És valóban el volt bűvölve,
és zaklatott volt és végül felzaklatott. Egy
este, amikor Chet eljátszotta új szerzeményét,
egyszerűen megcibálta a kabátujját és
azt mondta neki: - Chet, úgy játszol, mint egy angyal. Le
akarok feküdni veled.
Holly Golightly sokkal idősebb volt, mint Chet. Kétszer
volt férjnél (gyereke nem lett). Mindkét férje
zenész volt. Holly negyvenöt éves korára nagyon
jól értett a zenéhez és mindahhoz, ami vele
jár.
- Chet, - mondta neki egy reggel, - Európába kell
menned, ott tudnának igazán értékelni.
- Európába, - ismételte Chet közömbösen,
majd folytatta a szerenádot, amit játszott egész hónapon
át a tapasztalt Holly Golightlyval való két szeretkezés
között. Meztelenül állt a stúdió közepén,
a Memphis művésznegyedében álló lakóház
ötödik emeletén, és fáradhatatlanul játszott,
Holly meg nézte a gyűrött lepedők közül,
révetegen, szinte kábán simogatta magát a hasa
alatt, az ablakok mögött pedig pirkadt szenvedélyes szerelmük
új napja.
Holly elvitte a zenészek és az akkori Memphis művészvilágának
fontos emberei közé, az összes fogadásra, és
gondoskodott róla, hogy a tekintélyes zenei magazinokban
megjelenjék Chet képe. A csontos fiatalember képe
a trombitával. A mindig elrévedő és kissé
szomorú angyalé, a homlokába hulló hajfürttel.
A nők megőrültek érte. Lonnie Johnson lokálja
előtt ott tolongtak Chet zenéjének mindkét
nembeli ifjú rajongói.
És így egy este, amikor Chet sikeres játéka
után úgy felforrósodott a hangulat teremben, hogy
két lány elájult, Chet öltözőjében
megjelent maga Lonnie Johnson. Rózsaszínű öltönyében
és nagy lila kalapjában beült a tükör elé,
amikor Chet izzadtan bejött a színpadra a trombitájával.
Lonnie a fiúkat szerette. Amikor még fiatal volt, mindkettőt.
A jó bluest és a fiúkat is. Most, hogy megöregedett,
egyre inkább csak a fiúkat szerette. Szaxofonján már
évek óta nem játszott. Már csak hajdani dicsőségéből
élt. Puhán a kiizzadt Chet felé fordult és
így szólt:
- Szűzanyám, de szép vagy! Legszívesebben
beléd harapnék!
És hozzá szélesen vigyorgott a műfogsorával
(amely fehéren ragyogott a fekete képéből);
röviden és kurtán felnevetett, és elég
hangosan, mint egy néger, akit éppen meg akarnak lincselni.
Ezt mondta:
- De nem fogok beléd harapni, pedig, szűzanyám,
de megtenném* Elengedlek. Igen, pontosan ezt fogom tenni. Elvégre
mégsem hagyhatom, hogy a dicső Lonnie Johnson dzsesszklubjában
minden dicsőséget egy ismeretlen szépfiú, valami
Chet arasson le, nem igaz?
És megint röhögött és röhögött
és csapkodta a térdét.
Chet egyáltalán nem reagált. Mint aki nem fogja
fel a kimondott szavakat. Abban a pillanatban egy új melódia
keringett a fejében, amit azon az estén fedezett fel véletlenül.
Az első sorban, pont a lába előtt, mint mindig,
most is ott ült Holly, és ő játék közben
nézte, és a trombita által az éppen kiötlött
dallammal elmondta, mi mindent csinál vele az éjszaka, amikor
majd elnyúlnak a lepedőn. Így született abban
a pillanatban az új dal. Mint a vágy. Mint a szerelmi sóhaj.
Mint a sóvárgás* Később ebből
a zenei pillanatból tizenöt perces szerzemény született,
amit Chet néhány év múlva egy kibővített
New York-i dzsesszzenekarral adott elő. Maga a zenébe öntött
vágy volt ez a húszéves angyal és a negyvenöt
éves, már eléggé lestrapált, de még
mindig élni vágyó asszony között. A zene,
amit ma is játszik minden magára valamit is adó dzsesszzenész,
"Együtt egyedül" címmel járta be a világot.
És bár Chetnek hatalmas pénzeket hozott, ezerkilencszáznyolcvanháromban
Chet barátainak úgy kellett összedobniuk a pénzt,
hogy kifizethessék a fehér koporsót és a temetés
összes többi költségét, beleértve Chet
trombitájának kis fehér koporsóját is.
Lonnie Johnson hatalmas rózsaszín rózsakoszorút
küldött. Öreg volt és betegeskedett. Minden elmúlt.
Idős fekete zenészek fényűző otthonában
élt. Chet temetésének napján eldicsekedett
a személyzet előtt, és Chet fényképét
mutogatta, amit aznap közölt a New York Times:
- Ezt a fiút vagy egy éven át dugtam. Úristen,
micsoda dugások voltak. Aztán kirúgtam. Kábítózott
a nyomorult. Tisztára ki volt lyuggatva a karja, tisztára,
higgyétek el! Mint a szita! Ha nem szúrja el, igazán
jó zenész lehetett volna. Dugni azonban istenien tudott!
Az biztos!
Chet nem sokat ette magát, miután Lonnie kirúgta.
Most aztán egész nap ott heverészhetett Holly Golightly
lába között, hullott a bőrére a verejtéke,
végkimerülésig csiszolta a hasát, beszívta
a nedveit. és szomjasan ivott ajkainak forrásából
(ebből a költői képből született
pár év múlva egyik legszebb szerelmi dala: "Ajkad
forrásából iszom"); és mindezt anélkül,
hogy a trombitát egy pillanatra eleresztette volna a kezéből.
A hangszer mindig ott feküdt, a lepedőjükön, elérhető
távolságban Chet ajkaitól.
Szeretkezés közben Chet mindig új és új
szerzeményeket gondolt ki. Holly emlékszik, hogy heteken
keresztül nem keltek fel az ágyból. Chet hetente egyszer
meztelenül az ajtóhoz lépett (kezében a trombitával),
csak pár centire nyitotta ki, elvette dílerjétől
a csomagot, cserébe odaadott egy csomó gyűrött
pénzt (Chetnek, mint angyalnak semmi érzéke nem volt
a pénzhez, a pénz ott feküdt mindenütt, gyűrötten
hevert a lepedők között, a padlón, a papírtányérokon,
a penészes pizzadarabokon* szóval mindenütt).
Holly emlékszik, hogy öt hét múlva a lepedők
szürkék voltak és ragadósak, a levegő
a hatalmas műteremben (valaha egy festő lakott benne - egy
absztrakt expresszionista) sűrű volt, és rétegekben
kavargott a gyertyák, a testnedvek, a hányadék, a
vizelet, az izzadtság és a menstruációs vér
savanykás bódulatában.
Hollynak elege lett. Nem bírta tovább. Dinamikus
asszony volt. A fiatal fiúkkal való szeretkezés egy
dolog volt, a karrierje meg megint egészen más. Különben
követte a fiút a mosolygó révületbe tett
asztrális kiruccanásaiba, ahol, mint Chet mondta, a zene
színt és testet kap, de negyvenötéves feje nem
engedte, hogy minden önpusztító szeánszába
kövesse az angyalt, vagyis Chetet. Ugyanis hamar felismerte, hogy
Chet teljesen eggyé akar válni a zenével. Semmi sem
érdekelte, egyedül a trombitával folytatott belső
dialógusa. Legkevésbé a tulajdon banális és
evilági teste érdekelte. Tulajdonképpen mindent megtett,
hogy megsemmisítse, ez volt Holly meggyőződése.
Fiatal volt, de gyorsabban öregedett, mint mások. Egy év
alatt, amíg együtt éltek, észrevehetően
összeaszott. Chet úgy viselkedett saját magával,
mint akit semmi fizikai vonatkozás nem érdekel. Egyre jobban
bolyongott, és egyre révetegebben mosolygott. Tulajdonképpen
sohasem volt túlzottan beszédes, az utolsó évben
azt a kevéske párbeszédet is hanyagolta.
Ha nem lett volna a zenéje, mondta Holly Golightly, elviselhetetlenül-édes
hentergéseik első hetében otthagyta volna.
Egy napon a zenének ellenére Holly fölkelt, kitépte
magát kettejük többhetes, önpusztító,
erotikus-zenei őrületéből, felöltözött,
felöltöztette a révült Chetet, és taxin elvitte
egy zenei producer barátjához.
Egy sötét stúdióban három nap és
három éjjel megállás nélkül vették
Chet szerzeményeit.
A zenészek, akiket a belelkesedett producer felfogadott, el
voltak ragadtatva. Megállás nélkül vették
a zenéket. Chet zenéje pusztító forgatagba
ragadta őket. Az adrenalinszintjük (meg az elfogyasztott üveg
Jack Danielsek) forrtak, buzogtak bennük. Húsz óra után
a dobos elvesztette az eszméletét. Hívtak egy másikat.
Ma is köröznek a történetek erről az őrületes
felvételről. E maratoni felvétel darabjai pedig a
legjobb dzsessz-soul számok, amiket számon tart a dzsesszirodalom.
Holly hálózsákban aludt a stúdió
előterében. Amikor kinyitotta a szemét, az üvegen
keresztül a keverőasztal felett látta, amint Chet vadul
azt játssza, hogy "Teremtettem napot, teremtettem éjszakát".
Holly elaludt, amikor kicipelték mellette az ájult dobost.
Amikor ismét felébredt, Chet csupa izzadtság volt
és az arca sápadt, de a szeme izzott (igen, a szeme
izzott), megpróbált elszakadni a talajtól, és
lebegni a levegőben. Amikor pár óra múlva megint
felébredt, Chet már ott lebegett a stúdió közepén,
trombitájának hangjaival pedig úgy tapogatta Holly
tagjait, mint a kezével tette volna. Azután Holly ismét
álomba merült. Akkor ébredt föl, mikor az egésznek
vége volt.
Persze Holly nem tudta, hogy Chet időről időre,
amikor újabb és újabb álomba merült, elhagyta
a stúdiót, és a vécén magába
döfte a tűt, és még jobban átváltozott
a tulajdon zenéjévé.
Nyolcvan óra megszakítatlan felvétel után
elmosolyodott, leült egy sarokba, lába közé vette
a trombitáját, és elaludt.
Aludt két napig.
Holtan ébredt.
Még kevesebbet beszélt, mint azelőtt bármikor.
Holly megrendülten állapította meg, hogy Chet egyáltalán
nem emlékszik rá, hogy három napon keresztül
vette fel legszebb szerzeményeit. Memphis zenei világa azonban
nagyon lelkes volt.
Miközben Chet Holly műtermében aludt, a producer
tízpercenként hívta. Ilyen tökéletes zenét
- hogy ilyet még nem hallott a világ. A trombita olyan igazságokat
mond ki benne, mint addig még soha senki. A ritmusok olyan
harmóniában váltakoznak, ahogyan azt még senkitől
sem hallották. A zenei frázisok ereje feltartóztathatatlan
erővel növekedik. Igen, az ember ilyen zene hallatán
hinni kezd Istenben, igen, ilyen zene után már csak meghalni
lehet* Chetnek minden egyes darabját le kell írnia* Ebből
óriási üzlet lesz*
Holly műtermében csak úgy izzott a telefon. Chet
pedig még mindig aludt, álmában mosolygott, és
szorította magához a trombitát.
Holly vett egy csomó kottapapírt. Chetnek mindent le
kell írnia! Holly szerelmében ott izzott egy csipetnyi mohóság.
Óriási üzlet lesz, telefonálták a kiadók.
Ki ad többet, ki ad többet!
- Mindent le kell írnod! Mindent! - próbálta
fölébreszteni. - Le kell írnod! Egy hét
múlva már kint lehet a piacon. Azt mondják, hogy Bach
"Das wohltemperierte Klavier"-je óta nem született ilyen tiszta
és tökéletes zene. Ülj le, és írj!
De Chet csak nézett.
- Micsoda? - nyögte ki döbbenten. - Micsoda?
- Írd le a zenédet, írd le, Chet! Mindnyájan
veled vagyunk! Ilyen lehetőség Amerikában csak egyszer
adódik! Írj!
Amikor Holly másnap reggel felébredt, Chet nem volt többé.
Megszökött. Az első autóbusszal elrobogott New
Yorkba. Asztalán ott hevertek a megíratlan kottapapírok.
Chet Sanders életében először Holly szájából
hallotta, hogy a zenét le is lehet írni.
Chet és Holly soha többé nem látták egymást. Holly úgy egy évvel előtte halt meg. A műtermében bevett egy egész üveg Seconalt. Mielőtt még valami fiatal fekete zenésszel elváltak volna egymástól, akinek ugyanúgy segítette a kiugrását. Holly ugyan szerette a fiatal fiúkat, de még annál is jobban a fiatal tehetséges fiúkat, mivel jómaga teljesen tehetségtelen volt. Csupán vállalkozó szellemű nő volt, aki azzal töltötte az életét, hogy minduntalan angyalokat csinált, és szeretkezett velük.
Chet útja pedig New York-ban folytatódik.
Chet pár évig Col Porter zenekarában játszik.
Zenéket, dalokat ír. Ezerkilencszázhetvenkilencben
énekel is. Éneke semmiben sem különbözik a
trombitajátékától. Ha ma meghallgatjuk Chet
abból az időből való felvételeit, elmondhatjuk,
hogy éneke olyan, mint a trombitajátéka, és
trombitajátéka mint az éneke.
Ugyanakkor Chet zenéje egyre tökéletesebbé
és egyszerűbbé válik. Az emberek azért
járnak a koncertjeire, hogy elsősorban őt hallgassák,
pedig a plakátokon az alsó sorokban szerepeltetik a többi
trombitás tömegében és nem a szólisták
között. De Chet ezzel nem törődik, mint ahogy nem
törődik a tulajdon külsejével, amely évről
évre öregebb lesz. A teste szárad és haldoklik.
Szeme elveszti a csillogását, és bőre szürke
és lottyadt lesz. Bár még csak harmincöt éves,
már öregember. Kivéve persze a zenében, ahol
senki sem képes túlszárnyalni. A zenéje, ellentétben
Chet testével, egyre frissebb és dinamikusabb. Amikor játszik,
és sokat játszik és mindegyre, a terem elnyugszik
és visszatartja a lélegzetét. A koncert pedig arra
a pár percre, amikor Chet játssza a szólóját,
átváltozik a Chet lelkének hullámzó
zenéjén való lebegés rituáléjába.
Ezerfős közönség lebeg Chettel együtt a világ
üres tája felett. Chet vezeti őket a zenéjével
a szépség titokzatos útjain, melyen beszélgethetsz
Vele is, aki az angyalok apja.
Chet nyolcvanban Európába utazik, és megőrjíti
Párizs dzsesszvilágát. Néhány zenésszel
dzsesszegyüttest alakít. A sztár persze Chet.
Ez azonban egy csöppet sem érdekli. Reakcióiban egy
gyermekhez hasonlít, pedig a teste egyre inkább egy aggastyáné.
Hagyja, hogy kézen fogva vezessék. Ha nem taszigálnák
ki a színpadra, elveszne. Meghúzódna valahol a kulisszák
mögött, és eljátszogatna saját magának.
Szinte egy szót sem beszél. Azt viszont, amit mond, ismételgetik
a különböző dzsesszklubokban, mint a zene messiásának
szavait.
Egy ostoba újságíró kérdésére,
mi a zene, azt feleli: - A zene, az* bazmeg: az zene! - Egy
este, valamelyik berlini dzsesszklubban e szavakkal jelenti be fellépését:
- Azt fogják hallani, ahogy meghalok* - A közönség
majdnem megőrült.
Életének utolsó két évében Chet elért képességei csúcsára. Zenéjét kitűnően el lehetett adni. Minden zenész meggazdagodott, aki vele játszott. A felvételekre meg a koncertekre drága kocsikkal érkeztek, ő, Chet meg másodrendű szállodákban lakott , és menedzserje ügyelt arra, hogy mindig meglegyen mindene, amire szüksége van. Szüksége pedig nem volt semmire az ég adta világon, kivéve a pezsgőt meg a steril tűket. Időről időre ráakaszkodott egy-egy sima hosszú hajú lány. Egy ilyennel van levéve az utolsó lemeze borítóján. Chet akár egy múmia: csupa ránc, a szája körül mély barázdák, és ritkás a haja, és kihunyt a szeme - ez minden, ami az angyalból maradt. Mintha egy fiatalember vált volna öreggé. Mintha csak a lelke maradt volna. A lelke a zenében, minden egyéb pedig kifacsart citrom. Ilyen az utolsó fényképén. Hátul, a háta mögött egy lány áll. A fejét Chet vállára hajtja. Olyan fiatal és szép (sima hosszú hajú), ő meg olyan öreg és csúnya - mintha a Halál és az Élet nézne ránk egyszerre.
Utolsó fellépésein az emberek láthatták, hogy egy bárszéken ül, és úgy fújja csodálatos trombitáját. Igen, Chet már alig tudott állni és járni. Sántított. Lassan mozgott. Éspedig azon egészen egyszerű okból, hogy szétlyuggatta lábujjai között a bőrt. Már nem volt egy ép ere a karján, a nyakán, ezért máshova kellett beszúrnia. A lábán meg a szúrások elgennyedtek. Szepszist kapott, a lába üszkösödni kezdett. Levágták a nagyujját a bal lábán. Egy hétig feküdt kórházban. Aztán megszökött. Tíz nap múlva már koncertje volt. Gennyes szivárgás húzódott a lába nyomán. Valahogy megúszta, de állva már nem tudott trombitálni. Ekkor egy magas bárszéket hoztak neki a színpadra, ezen ülve jobban trombitált, mint valaha. Egyik utolsó koncertjén újra előadta első szerzeményét: "Megérintem az ajkad". Másképp játszotta, mint akkor első szerelmének a verandán. Lassabban játszotta és olyan figyelemmel, mintha ez volna az utolsó cselekedete. Az, hogy elmondja a zenét. A dal még egyszerűbb lett. Minden díszítmény nélkül lebegett a nézőtér felett. Egyszerű zenei téma volt, amit kétszer elismételt. Látszólag kétszer ugyanúgy, de csak látszólag. Az első témával elrugaszkodott a földtől, a másodikkal fölemelkedett, és ott körözött az emberek között. Nem, ez nem volt többé szerelmes dal. Chet soha többet nem érintette meg kedvesének ajkát. A szerelem, melyről most énekelt, érett volt, érett mint a Halál.
Ezerkilencszáznyolcvanhárom október tizenhatodikán
a párizsi Olimpia színpadán (ahol fellépett
Jacques Brel, Yves Montand meg amerikai blues-énekesek - Champion
Jack Dupree, John Henry Barbee és Sonny Boy Williamson)
volt az utolsó koncertje. A terem zsúfolásig
megtelt. Chetet úgy kellett behozni a színpadra.
Sebei kinyíltak a lábán. Sárgás genny
szivárgott belőlük. Többet nem tudott
cipőt húzni. Mezítláb volt.
Mielőtt behozták volna, belőtt egy adagot az ágyékába.
Ott volt még egy centi ép vénája. Egész
héten lázas volt. Begyulladt a nyálkahártyája.
Chet menedzsere és a csoport vezetője (egy harmatgyenge basszista)
le akarta mondani a koncertet. De Chet csak a fejét rázta.
- Annyi mindent szeretnék még elmondani, - állítólag
ezt mondta. Az öltözőjébe jégzacskókat
vittek és dobozos kólát. Hűtötte a szájában
a sebeket és az ajkán égő herpeszt. - Csoda
lesz, ha ma este tud játszani. Képtelenség! Ne kínozzák!
- csóválták a fejüket a zenészek, de titokban
mind szorított, hogy mégis fölrakják a színpadra,
mivel a koncertről az egyik legnagyobb produkciós ház
készített felvételt, és nagy pénz volt
az előadásban.
Chet, miközben a színpadon már valami fél
órája játszották a darabjait, az öltözőben
ült, jeges kólával hűtötte magát,
lehunyta a szemét, magában motyogott és folyton mosolygott.
Mielőtt fölvitték a színpadra, még fölszippantott
egy kis fehér port, amit engedelmesen hordott utána a menedzser,
a csoport vezetője. Ahogy megjelent a színpadon, a teremben
feldübörgött a szűnni nem akaró hatalmas
taps. Az emberek állva tapsoltak a kor egyik legnagyobb trombitásának.
Angyal Chetnek. A tapsorkán csak nem hagyott alább.
Azon az estén gyöngén játszott.
Ez persze nem befolyásolta csodálóinak hangulatát.
Lelkesek voltak a zenéjétől, akkor is, ha ezen az
estén rosszabb volt, mint általában. Tapsoltak neki
mindazért, amit egykor jól adott elő. Chet azonban
nem volt elégedett. Mindjárt az első szám után
a zenekarhoz fordult, és azt mondta: - Bekövetkezett. Ma este
bekövetkezett. - Aztán kedvetlenül játszott még
egy órát. Szólójával kétszer
rosszkor lépett be (a hiba észrevehető volt,
meg lehet hallgatni a felvételen), és éppen annál
a darabnál, amit legalább ezerszer játszott, és
amelyik a legkedvesebb száma volt: "Megérintem az ajkad".
Egyre jobban kétségbe esett. Tekintete vergődött
a teremben, és a trombitája, mely mindig tiszta hangokat
adott, asztmás kamaszként most csúnyán
felkárogott. Akkor azt mondta: - Többé nem engedelmeskedik.
Elhagy engem. - És valóban, az ujjai többé nem
engedelmeskedtek neki. Az ajka lecsúszott a hangszerről.
A trombita tárgy lett, és ő egyszerre erőtlen
testté vált. Többé egy gondolata sem volt. Nem
volt. Egyetlen gondolata sem. Csak a játszadozás a dallamokkal.
Az emberek tomboltak a lelkesedéstől.
Félórás volt a taps. Fölállva ordítottak.
Dobogtak és a nevét kiáltozták. A taps még
akkor is dörgött, amikor Chet már elhajtott szállására,
a Montmarte-ra.
Lassan besegítették a liftbe.
Égett a szájürege. Kétségbe volt esve.
Úgy érezte, a tüdeje nyitott seb, és durva homok
csikorog benne. Száraz volt mindene. Mint a puskapor. A trombita
tokját szorongatta. Hallgatott és ajkait harapdálta.
Nem volt megelégedve. A koncert egy fabatkát sem ért.
A zene elhagyta őt. Először életében úgy
érezte magát, mint egy közönséges ember,
aki harcol a trombitájával, hogy kisajtolhassa belőle
a megfelelő hangot. Ő mindig zenét játszott,
nem egyes hangokat. Mindig történeteket mesélt, nem
egyes betűket. Hogyan történhetett?! Hogyan?! Miért?!
Miért hagyta el?!
Párizsi lakása a tizennyolcadik emeleten volt. A liftben
ő volt meg az együttes vezetője. Karonfogva támogatta
Chetet. Mint mindig, zsebében most is ott volt a kikészített
csomag sztaniol, a kiskanál, a vatta, a műanyag-fecskendő
és egy darabka gyertya*
Chet pedig szomjas volt.
Az ajka forró. Szinte égett. A torkában
a száraz homok, ami csikorog, valahányszor lélegzetet
akar venni. Csikorog és fáj.
Chet a koncert után egy szót se szólt. Most a
liftben a jéghideg italra gondolt, ami elolthatja a tüzet a
szájában. A jéghideg Coca-colára gondolt. Ugyanakkor
eszébe jutott az ital undorító édeskés
íze, ezért hirtelen és teljes nyugalommal kijelentette:
- Utálom a Coca-colát.
Ezek voltak Chet utolsó szavai.
Mikor a zenekar vezetőjét (egyszersmind üzleti menedzserét)
mindjárt Chet tragikus halála után megkérdezték,
melyek voltak e dzsesszangyal utolsó szavai, az üzletfőnök
ugyan emlékezett erre az egyszerű mondatra, "utálom
a Coca-colát", ezt azonban nem akarta elismételni. Elvégre
Chet amerikai volt, és a mondatot félre is lehetett volna
érteni, ugyanakkor ennek a zenei óriásnak az utolsó
kinyilvánított gondolata semmi kapcsolatban nem állt
a zenével. Ezért hát hazudott. Azt mondta:
- Ezek voltak a nagyszerű barát és nagy művész
utolsó szavai: "Életem a zene". Az (igen ostoba) üzleti
főnök, Chet menedzsere ennél okosabbat nem tudott kitalálni.
Milyenek voltak Chet Sanders utolsó percei?
Lakása ajtajában, a tizennyolc emeletes magasházban,
a Montmartre közepén Chet elbúcsúzik menedzserétől
a harmatgyönge basszgitárostól. Magára zárja
az ajtót. A tágas nappaliban, amely egyszersmind zenei
stúdió, tölt magának egy korsó vizet,
és beleszór egy csomó jégkockát.
Inni próbál, a korsó kicsúszik a kezéből,
de nem törik szét a vastag szőnyegen. Chet beleül
a bőrfotelba, és leveti a cipőjét, közben
nyög a fájdalomtól. Zoknija beleragadt a bőrébe.
Genny szivárog a lábujjai közül az átlyuggatott
és elgennyedt erekből. Aztán kiveszi trombitáját
a tokjából. Úgy dajkálja, mint egy gyereket,
és lassan sétál vele a szobában. Egy darabig.
Aztán kinyitja az ablakot. A hideg szél lehűti forró
és verejtékes arcát. Lenéz az ablakból.
Látja a Montmartre-i temető mécseseit. Emlékszik
rá, hogy közel a bejárathoz, jobboldalt a falnál
van eltemetve Sartre, kicsit följebb ugyanazon az oldalon, a harmadik
sorban pedig Baudelaire; a sírján mindig van friss virág*
Megint visszatér a szoba közepére. Fog egy széket,
és nagy nehezen odavonszolja az ablakhoz (a lába egyre jobban
fáj, és a belseje izzik, akár a sivatag). Köröz
a szobában. Egész a fal mellett. Körbe-körbe. Karjába
szorítja a trombitát. Megérinti a falakat, és
erőtlenül ellöki magát. És megint tovább,
tovább! Mintha egy egyre növekvő erő hajtaná.
Körbe-körbe a szobában. Mikor eltámolyog az ablak
mellett, hűti az arcát. És megint tovább! És
egyre gyorsabban és gyorsabban (ketrecbe zárt madár,
amint utat keres, hogy fölszállhasson). Aztán megáll.
Kinyitja a szemét. Most pontosan a nyitott ablakkal szemben áll.
A szék ott van mellette. Ajkához illeszti a trombitát,
és eljátssza a "Megérintem az ajkad" első három
taktusát. Aztán átrohan a szobán. Föllép
a székre. Onnan az ablakpárkányra.
Kitárja a karját, és teljes erőből
földobja magát az égbe.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu