Nehezen tudnám leírni azt a lelkesedést, amely
úrrá lett a családunkon, amikor a városból
falura költöztünk. A különben túlzásokra
hajló Mara néni sem győzött eléggé
hálálkodni, hogy egyszer az életben így "szállították".
Peter bátyám véleménye szerint csak nagymama
megkönnyebbülése volt fogható ahhoz az érzéshez,
amellyel lekászálódtunk a teherautóról,
és becipeltük a bútort a házba, amikor
a háború végén megtudta, hogy legidősebb
fia, Mara férje nem pusztult el Auschwitzban, hanem útban
van hazafelé. (Nem beszélve Mara leplezetlen öröméről
a hír hallatán, hogy tévedés történt,
és férjének végül is teljesült a
halál utáni hamvasztás iránti vágya.
Azt a körülményt, hogy hamvasztása nem a halála
után történt, hanem annak előtte, Mara lényegtelen
apróságnak tekintette.)
De ez már réges-rég történt,
szinte elfelejtődött, csak néha jött elő
megfelelő szitokszóként azokban a pillanatokban, amikor
a családot elkapta a nyugtalanság, és egyikünk-másikunk
nem tudván tovább türtőztetni magát, a
tőlünk telhető legocsmányabb dolgokat vágtuk
egymás arcába. A klán - ahogy a nálunk kevésbé
szapora szomszédok neveztek bennünket - , nos a klán
költözése persze élő ellentéte volt
az ilyen pillanatoknak; arcunk természetes sötétséggel
izzott. Csodák csodája még az agyvérzéstől
félig béna nagymamának is sikerült elhúznia
az ajkát.
Maga a ház nem volt valami nagy szám; a falu szélén
állt, és leginkább még egy lepusztult falusi
kocsmára emlékeztetett pincéstül, ahol az előző
tulajdonos jó (vagy rossz) indulata jeléül hagyott pár
hordó bort (sajnos - vagy szerencsére - teljesen megecetesedve),
amit káromkodva jelentett az édes élet jó ismerője,
Mara néni. Volt néhány melléképület
is a háznál, csak találgattuk, mire szolgálhattak.
Az egyikben biztosan disznóól lehetett. Ezt Elizabeta unokahúgom,
Mara törvénytelen leánygyermeke állapította
meg. Elizabeta nemcsak azokat a szagokat ismerte fel, amelyeknek a létezéséről
az emberek nagy részének fogalma sincs, hanem a helyiségek
történelmét meg az érzések intenzitását
és árnyalatát is, amely ottmaradt a levegőben,
amikor egy bizonyos esemény, amely kiváltotta őket,
már rég elmúlt. - Disznószagot érzek
- mondta, amikor belépett a sufniba, amit Mara néni, lévén
ambiciózus, ámde csekély tehetségű amatőr
festő, műterem céljára szemelt ki magának.
Szerencsére ezt csak én és mama hallottuk. Amikor
Elizabeta orrlyukai kitágultak, és hozzátette, hogy
az udvarra kivonszolt és ott leölt disznók halálfélelmét
is érzékeli, mama ráripakodott, hogy az isten szerelmére
fogja már be a száját. A völgyben kanyargó
folyóra és a környező hegyekre nyíló
kilátás miatt végül Mara néni ezt a sufnit
választotta műterem céljára. Az egészet
úgyis lefestik, kiszellőztetik, aztán Mara festékeinek
és parfümjének elegye rövidesen impregnál
mindent. Különben előkelő angol családok
is előszeretettel laknak átalakított lóistállókban.
Elizabeta nyugodt hangon közölte, hogy három közepes
méretű bonbonos doboz fejében hallgatni fog. - Kettő
- mondta mama. - A két legnagyobb - ajánlott alkut Elizabeta.
- De ez az utolsó szavad - zárta le a vitát mama.
Mara néni soha nem sejtette, miféle hangok helyettesítették
a barokk áriákat, amelyek mellett ecsettel a kezében
és cigarettával a szájában hozzákezdett
"megújult látomásainak" megvalósításához.
Amikor Elizabeta egyszer vacsora közben hangosan megjegyezte, hogy
az áriák őt a disznóröfögésre
emlékeztetik, Mara felháborodott, de mama mindjárt
megdicsérte új stílusát, s erre annyira elérzékenyült,
hogy elfelejtette Elizabetát "fattyúnak" minősíteni,
s inkább hosszadalmas fejtegetésbe kezdett az akvarellek
és az olajképek közötti különbségről
- a család többi tagjának általános örömére,
akik hihetetlen indokokkal egyre másra hagyták ott az asztalt.
Másnap reggel Elizabeta még egy doboz bonbont kapott a mamától.
Eleinte mégis úgy tűnt, hogy a falusi élet
mindenkinek azt adja, amire a legjobban vágyik. Nagymamának
a frissen szántott föld illatát és a távoli
tehénbőgést, meg egyéb hangokat és illatokat,
amelyek a gyermekkorára emlékeztették. - Szegfű
- írta a papírra, amikor az agyvérzés megfosztotta
a beszéd készségétől -. mindenütt
szegfű lesz, nyitott ablaknál fogok aludni, hogy a szegfűillatot
vigyem utolsó leheletemmel a másvilágra. - Mama remélte,
hogy az új házban majd kialakíthatja az egészséges
életmódot propagáló meditációs
magáncentrumát, és elhelyezheti a zen buddhizmusról,
a jógáról, a rejkiről, a rolfozásról
és a Vízöntő korszakának egyéb
aspektusairól szóló kétezer kötetes könyvtárát.
Idő előtt nyugdíjba küldött középiskolai
tanárnő lévén, már egyedül csak
ennek élt teljes szívvel.
Főként azonban a mezei utakért rajongott, amelyek
lágyan kanyarogtak a völgybe le és fel az erdő
felé, szinte kínálkozva a mama reggeli kocogásai
avagy "mini maratonjai" céljára, ahogy a mazochizmus eme
végletes megnyilvánulását a pszichiáter
elnevezte, akinél apa és anya, apa alkoholizmusa miatt hosszú
évekre be volt jegyezve az egészséges életért
programba. A pszichiáter módszerei elleni pár éves
kitartó ellenkezés után apa hirtelen elvesztette a
kedvét nemcsak az ivás, hanem az élet minden egyéb
öröme iránt, beleértve azokat is, amelyekről
mama még nem mondott le. Így volt az ő reggeli maratonja
az egyetlen módja annak, hogy semlegesítse energiafölöslegét,
amely nap mint nap felgyülemlett benne apa közömbössége
miatt. Apa, aki tudta ezt, minden este gondosan fölhúzta az
ébresztőórát, hogy mama el ne aludjék.
Mihelyt apa követelésére elhagyta ezt a programot,
apa elment a középiskola igazgatójához, ahol
harminc éven át tanította a történelmet,
és követelte korkedvezményes nyugdíjaztatását.
Vége a történelemnek, mondta. De nem azért,
mert Fukuyama ezt állítja, hanem a siker miatt, amit végre
elért a mi kis népünk. A szabadság, az összes
áldások eme legbolondabbika teljesen kihúzta a talajt
a tragikus konfliktusok és a nagy eszmék alól,
és elvetette a kicsinyes civakodások, az üzleti csalások
és a közszolgálati média elsekélyesedésének
ocsúját. Apa tantárgya, a történelem,
tudományból máról holnapra az ezoterikum szintjére
süllyedt, s ezzel ő nem kíván foglalkozni. Vissza
kíván vonulni, persze végkielégítéssel.
Az iskolaigazgató, aki mama unokabátyja és a család
jó barátja volt, haladéktalanul teljesítette
apa kívánságát. A végkielégítés
éppen kiegészítette azt az összeget, amiből
apa megvette a házat, amelyben "övéi", ahogy bennünket
nevezett, végre megtalálhatták, jobb későn
mint soha, azt az igazi szabadságot, amely az igazi boldogság
egyetlen forrása. Végtére is szabadnak lenni kötelesség
- tette hozzá pikírten; egy szabad országnak szabad
emberekre van szüksége.
Apa a boldogságot a nyugalom képzetével azonosította.
Mamával ellentétben, aki örökké fiatal akart
maradni, és kész volt meghalni ezért az eszméért,
apa kész volt megfogadni Jung tanácsát, miszerint
a férfi hatvan éves korában mondjon búcsút
azoknak a dolgoknak, amelyek helyénvalóak ifjúkorban,
és forduljon magába, emlékeiből rakja össze
az élet mozaikját, mely értelme lesz e világban
való jelenlétének és a híd, mely adott
pillanatban őt Istenhez köti. Hangsúlyozta, hogy továbbra
is elérhető lesz számunkra, ámbár többnyire
gondolataiba fog merülni, és elvárja, hogy tiszteletben
tartsuk a külvilágból a belső világba
való átköltözés szükségletét,
mert ott még sok feladat vár rá. Végül
ki-ki megkapta a magáét: Peter eszményi helyet a teleszkópjának
és a csillagvizsgálásnak; én ideális
lehetőséget az erdőkben való céltalan
csatangolásokra és a jövőről való
meddő tépelődésre, ami minden jel szerint nem
fog különbözni a jelentől; mama öccse, Vinko
bácsi, különben könyvelő, de már évek
óta a világ legnagyobb káposztája kitermesztésének
a megszállottja, amivel bekerülhet a Guiness-rekordok közé,
termékeny talajt talált; apa unokabátyja, Vladimir
időt és nyugalmat, hogy befejezze emlékiratait a partizánidőkből;
harminc évvel fiatalabb felesége pedig megfelelő utat,
hogy Vladimir Alfa Romeójával minden nap eltűnjön
szórakozni a barátaival, és a férjét
nyugton hagyja.
E beszéd után apám visszavonult termeibe, és
otthagyott bennünket a bizonytalanságban, hogy vajon érdemes-e
valamelyikünk is a belőle sugárzó glóriára.
Életünkben először egy emberként éreztük,
hogy apánk titkon fejlesztette ki legértékesebb képességeit,
és titkolta azokat a végsőkig, és hogy az ő
közelében egyikünkkel sem történhet semmi
rossz. A ház és a hat toldaléképület felújítási
munkálatai olyan hévvel és összefogással
folytak, hogy hamarosan két évről egyre rövidítettük
le az új ház végleges kialakításának
határidejét.
Az egyetlen, aki kilógott ebből a homogén egységből,
amellyé apa bölcsességének és mama energiáinak
sugarában eggyé forrt a család, - óhatatlanul
- Elizabeta volt, részint bizonyára azért, mert mama
nem ajándékozott neki több doboz csokoládét,
főként azonban az új iskola miatt, ahol a legtöbb
tantárgyban, legalábbis ezt állította, nemcsak
az iskolatársait, hanem a tanárait is lefőzte. "Az
unalom Lucifer kedvenc gyermeke", ismételgette a nagymama, amikor
birtokában volt a beszéd képességének,
de akkor senki sem sejtette, hogy szavai milyen profetikus erővel
bírnak Elizabetát illetően.
Egy vasárnapi ebédnél a duci kis taknyos közölte,
hogy a ház összes toldalékával együtt elektromágneses
áramlatok veszélyes csomópontján fekszik, és
ezért a rendezett család ideális modelljének
létrehozására irányuló minden törekvésünk
bukásra van ítélve. Vak erőkkel van dolgunk,
amelyek pajkos manók módjára viselkednek, vagyis azt
teszik, ami éppen eszükbe jut. E kijelentésre csak mama
rezdült meg, mi többiek csak megvontuk a vállunkat, dünnyögtünk
valamit, és ettünk tovább.
Elizabeta gyűlölte, ha lagymatagon válaszoltunk a
provokációira. Átment direkt támadásba.
Azt mondta, hogy a házban különös dolgok történnek.
Hogy Mara néni jó ideje nem báránykákkal,
hanem disznókkal népesíti be akvarelljein a
tisztásokat és a legelőket. Hogy a nagymama szinte
minden éjszaka veszekszik valakivel a szobájában.
Hogy a könyveket, melyeket mama rakott a polcra a szerzők
szerinti szigorú ábécé-sorrendben,
már kétszer összekeverte valaki, és mindig valami
ismeretlen, valószínűleg ördögi ábécé
szerint. Hogy az én szobámból éjjelente görcsös
nyögéseket és sóhajtozásokat hallani,
mintha fojtogatnának valakit. Hogy Vladimir bácsit már
kétszer látta, amint a tomboló zivatarban derékig
meztelenül állt a szomszéd búzaföldjének
közepén, és égnek emelt karral kérte a
villámot, hogy csapjon belé. Hogy Péter szobájában
feljegyzéseket talált az asztalon, amelyekből több
mint nyilvánvaló, hogy teleszkópján óriási
meteoritot észlelt, amely két hét múlva becsapódik
a Földbe, és azt ízzé-porrá fogja zúzni.
Hogy Vinko bácsi a kertben nem azért kapálja a földet,
hogy káposztát ültessen, hanem három, sírhoz
hasonlatos mély gödröt ás, ahova a mi tetemeinket
akarja majd elföldelni, miután a szellem, amely e hely fölött
uralkodik, sorra megfojt bennünket. Az egyedüli megoldás,
hogy eladjuk a házat, és visszamegyünk a városba.
Szavait csend követte. Néhány családtag titkon
összenézett. Mások dacosan bámultak a tányérjukba.
Majd egyszerre mind apára néztünk. Kétségkívül
ő volt egyedül kompetens, hogy kommentálja és
megítélje a helyzetet. Apa először szájába
rakta az utolsó falat borjúszeletet, és alaposan megrágta.
Majd a szalvétával gondosan és kimérten megtörölte
a szakállát és a száját. Majd anélkül,
hogy rápillantott volna valakire, lassan fölállt, és
a szobájába távozott. Úgy éreztük,
határozottabban csukta be az ajtót, mint általában.
Mamának kellett vállalnia a döntőbíró
szerepét. Azt mondta, Mara néni disznókon kívül
rajzolhat zsiráfokat, rozmárokat vagy ötfejű szörnyeket
is, ha művészi képzelete úgy diktálja.
Hogy a nagymama senkivel sem vitatkozik a szobájában, hanem
rádiót hallgat, mert nem tud aludni. Hogy a polcon a könyveket
nem manó keverte össze az ördög ábécéje
szerint, hanem maguktól keveredtek össze, amikor a súlyuk
alatt leszakadt a polc. Hogy a nyögés és sóhajtozás,
amit állítólag az én szobámból
hallott, az engem öt éves korom óta kínzó
súlyos lidércnyomások, nem pedig a korosztályomat
elandalító intenzív maszturbálás hangjai.
Ami Vladimirt illeti, meg kell értenünk, hogy a felesége
nagyon fiatal és könnyelmű, ami időnként
még az olyan hősnek is sok, aki tíz partizán-éremmel
dicsekedhet. Peternek a meteoritokról meg hasonlókról
írott feljegyzései persze a professzorával történt
konzultációkkal kapcsolatosak, ugyanis kozmológiából
fog diplomázni; a Föld nem fog elporladni csak azért,
mert egy rakoncátlan süldőlány így akar
ráijeszteni a hozzátartozóira. Vinko pedig maga mondja
meg, kit és mit ás a kertben.
Vinko bácsi kertelés nélkül megmondta, hogy
gödrei valóban sírokra hasonlítanak, de a hobbija
annyira lefoglalja, hogy ideje sincs arra gondolni, hogy megöljön
valakit közülünk. Csak a poros mezőgazdasági
szerszámok maradványait akarja elásni, melyekkel a
rozoga pajta tele van a gyümölcsösben, hogy felújítsa,
és magtárat alakítson ki benne. Mi szükségünk
van a sok törött csákányra, kapára, villára,
kaszára, ekére, boronára, sarlóra és
mit tudom én még, mire, hisz nem azért jöttünk
falura, hogy két nemzedéknyi városi lét után
újra parasztok legyünk! Mindent, ami fölösleges,
ami túlságosan is emlékeztet más időkre,
más vidékekre, más történetekre, el kell
temetnünk, ne legyen szem előtt. Tenni kell ezt a múlt
tévedéseitől való elhatárolódás
szellemében, ami minden erőfeszítésünket
meghatározza az új házba való megérkezésünk
óta. A mama volt az első, aki e szavakra tapsolni kezdett;
mind követtük a példáját, kivéve
Elizabetát, aki ránk öltötte a nyelvét,
és kiszaladt a házból.
Mivel nem volt mit csinálnom, felajánlottam, hogy segítek
Vinko bácsinak. Némelyik szerszám a pajtában
olyan nehéz volt, hogy alig tudtam elvonszolni a sírig, ahová
Vinko bácsi szánta őket. Puszta hálából
nekem hagyta a legporosabb és legrozsdásabb szerszámokat,
s a legtöbbnél, amelyiket két embernek kellett megfognia,
a súlyosabb vagy az ormótlanabb vége csodák
csodája, mindannyiszor hozzám került. Örültem,
amikor csatlakozott hozzánk Peter, és bosszantani kezdte
Vinko bácsit: azt kérdezte tőle, milyen filozófiai
jelentősége van annak, hogy kapára van szüksége,
ha el akarja temetni a kapát, és lapátra, ha el akarja
temetni a lapátot, főként pedig vajon a régi
szerszámoknak az újak által való eltemetésében
nem látja-e minden emberi erőfeszítés sziszifuszi
hiábavalóságát.
Vinko bácsi azt felelte, hogy az általános iskolás
bölcselkedéseket általában rá szokta hagyni
a negyedéves fizikahallgatókra, kivált azokra, akik
előtte már félbehagyták a bölcsészkart.
Maga a tevékenységében a család lelki gyógyításának
döntő fázisát látja, amely család
több mint száz nemzedéken keresztül kizsákmányolók
sorát szolgálta, azok valamennyi alakváltozatában
a grófoktól kezdve a nagybirtokosokon át az
egyházig és a termelőszövetkezetig, de sohasem
szántott és sohasem vetett szeretettel. A nemzetség
lelki szenvedései oly erőteljesen érzékelhetőek
e régi szerszámokban, hogy szinte sugárzik belőlük,
hangsúlyozta; de most a szerszámokkal együtt ezt mindörökre
eltemetjük. Csak ezután leszünk igazán szabadok
- ha a szabadság az, amire szükségünk van, és
amit kívánunk magunknak. Ezen túl minden egyes szerszám,
amit bármelyikünk a kezébe vesz, legyen az lapát,
fejsze, kávédaráló vagy számítógép,
részesül az érzésből, mely az életörömből
fakad, nem pedig a szegénységtől vagy a börtöntől
való félelemből.
E szavakat nem annyira dühösen mondta, inkább ünnepélyesen.
Majd megkérte Petert, segítsen kihordani a pajtából
az utolsó szerszámot is, amely annyira ormótlan, olyan
nagy, hogy három ember kell hozzá. Megfogtuk egy-egy végén,
és nagy nehezen kicipeltük a benti sötétből
a napvilágra. Letettük a fűre, és megnéztük.
Elképedtünk. Aztán megdöbbentünk. És
végül borzongó, ismeretlen félelemmel bámultuk.
A dolog semmi eddig látott tárgyhoz nem hasonlított.
Mindenek előtt nem volt egy lapos fele, amire ráállíthattuk
volna. Központi tömegéből, amelynek nem volt felismerhető
formája, sem felmérhető funkciója, minden rend
és szimmetria nélkül mindenfelé acél-,
alumínium- és fa-kinövések ágaskodtak.
Kis képzelőerővel lapátok, csákányok,
kapák, talán sarlók vagy kaszák, talán
gereblyék és más szerszámok kubisztikusan stilizált
formáit lehetett felismerni köztük, bár mindezek
csak kezdeményei vagy végtermékei voltak annak, amire
vonatkoztak. Közben más darabokkal való különböző
összeállításban lehetett fölismerni az egyes
láncszemeket, egy fogaskerék felét, egy vécékagylót,
egy falióra összehajlított kerekeit, egy konyhamérleg
két súlyát és megfeketedett fogóját.
Ha ezek az alkatrészek vagy töredékek legalább
dróttal lettek volna összefűzve! Vagy egybe lettek volna
hegesztve! Akkor az egészet egy modern szobrász műalkotásának
lehetett volna minősíteni, és a művészetre
való hivatkozással, ahol minden lehetséges, és
ahol mindent szabad, megfoszthattuk volna a felfoghatatlan konkrétság
fullánkjától, amely gyámoltalan gyermekké
tett bennünket.
Vinko bácsi látható erőfeszítéssel
összeszedte magát, és kijelentette, hogy ez valami részeg
falusi kovács ócska tákolmánya, beledobjuk
a gödörbe, betemetjük és elfelejtjük. Peter
határozottan ellenkezett: a dolog talán egy, a közelben
lezuhant űrhajó alkatrésze! Különben is előbb
minden ismeretlen tárgyat meg kell vizsgálni, nevet és
jelentést kell neki adni, nehogy később neurózis
formájában törjön fel a tudatunkból. Vinko
bácsi azonban makacsul hajtogatta a magáét.
Azt hiszem, az egész gubancot egymaga a gödörhöz
vonszolta volna, ha akkor nem fut oda a mama visszatérőben
délutáni maratonjáról (a reggeli a zuhé
miatt elmaradt). Megállt, minden lehetséges szögből
szemügyre vette a tárgyat, megtapogatta itt, meghúzta
ott, megrázta jobbról, balról. Végül nyugtalanságtól
remegő hangon rám parancsolt, szóljak apának.
Öt perc múlva a lelet körül gyülekezett az egész
család, még Vladimir felesége is, aki éppen
visszaért egyik randijáról.
A kerti öntözőcső vízsugarával
lemostuk a port és a piszkot. Látni akartuk, nem rejteznek-e
illesztések, hegesztések nyomai a rászáradt
földréteg alatt. Peter nagyítót hozott,
hogy földerítse a legjelentéktelenebb illesztéket
is. Hiába.
Vártunk, mit szól apa. Sokáig nem szólalt
meg. Amikor végül kinyitotta a száját, nem a
megváltó kinyilatkoztatást hallatta, hanem azt tudakolta,
mit gondolunk mi a dologról.
Elizabeta azt mondta, "pokolgép" ez, amit szellemek koholtak
az éj leple alatt, hogy családunkban zavart és viszályt
keltsenek, hogy elűzzenek bennünket, hisz a napnál világosabb,
hogy ezen a vidéken nem találunk se nyugalmat, se boldogságot.
- Ostobaság - fortyant föl a mama -, szellemekről majd
akkor beszéljünk, ha ugrott a racionális magyarázat
utolsó lehetősége is. - Ezt pedig maga sem tudta megtalálni,
ezért zavartan elhallgatott.
Hamarosan világos lett, hogy az előttünk fekvő
rejtély megoldásának keresése közben nem
kutakodunk a megfelelő tudáskincs táraiban, inkább
a képzeletben bolyongunk. Ebben élen járt Vladimir
felesége, aki a tárgy keletkezését egy sportkocsi
és egy kerti szerszámokat szállító traktor
összeütközéséből eredeztette: az erős
nyomás hatására az üzemanyag felrobbant, és
az egész összeolvadt valamivé, ami miatt most fölöslegesen
fő a fejünk, és kellemesebb foglalatosságtól
lopjuk el ezzel az időt (az ő esetében a városban
esedékes randiktól, amelyek egyikére azon mód
elhajtott).
Vladimir kijelentette, hogy mint a tudományos materializmus
híve, e világon semmi titkot nem ismer el, amelynek
dialektikus történelmi gondolkodással ne lehetne a mélyére
hatolni. Csak vissza kell pillantani a múltba, ki kell faggatni
az előző tulajdonost és az elődeit, hiszen
a dolog nem az égből pottyant, valahonnan idekerült,
valaki otthagyta vagy odatette, valaki benne van, valaki felelős
érte. És meg kell állapítani a kilétét,
hiszen a szabadság csak azután lehetséges, miután
mindennek és mindenkinek a jelentéktelen semmiségekért
is igazságosan megszabták a felelősségét.
Mara néni hozta a festőállványt, és
festeni kezdte az ismeretlen tárgyat. Azt mondta, hogy a tárgy
biztosan az égből esett ide, bár ezt nem tartja lényegesnek
- hisz minden az égvilágon először is művészi
kihívás, aztán sokáig semmi, majd csak azután
minden más egyéb.
- Hát te? - fordult hozzám apa. Mivel nem akartam azt
a látszatot kelteni, hogy nem érdekel, sietve megosztottam
vele azt a gondolatot, hogy - tekintettel a drótokra és plombákra
meg középen az órakerékre - a dolog bizonyosan
bomba, és a becsapódáskor valami elromlott,
ezért nem felrobbant, hanem berobbant, magába olvadt. Peter
azt mondta, nem találja túl ostobának ezt az elképzelést,
de a fogaskerék a közepén nem óra, hanem rövidhullámú
rádió. Hozott három elemet, sorra bedugta őket
a fogaskerék közepén lévő kis rekeszbe,
mire a furcsa alkotmány felhördült, és beindított
egy programot, melyben egy férfihang ismeretlen, még a leginkább
arabhoz hasonló nyelven ordítva közölt, magyarázott
valamit.
Leeresztett karral, lesütött szemekkel álltunk az
ördögi alkotmány mellett, és hallgattuk a hangot,
amely ki tudja, honnan érkezett, talán az űrből,
talán magából a tárgy belsejéből,
vagy a mi kudarcot vallott képzeletünkből, amely az
esemény súlya alatt - akárcsak az előttünk
fekvő tárgy - a bizonytalanság és a nyugtalanság
tömkelegévé olvadt egybe. Esni kezdett; a tárgyra
ponyvát terítettünk, és befutott mindenki a maga
szobájába.
A ház felújítása akadozni kezdett és
végül leállt. Peter hanyagolni kezdte a tanulmányait,
végül lemondta a diplomavizsgáját, és
elhalasztotta egy évvel. Az ismeretlen eredetű tárgy
ott feküdt a gyümölcsös közepén mindenki
szeme láttára. Nyugodtan tűrt hőséget,
záporokat, jégesőt, rúgást, csípést,
vegyelemzést, fotós szeánszokat, főként
pedig a kíváncsiskodókat, hiszen a házunk hamarosan
turisztikai attrakció lett mind a bel-, mind a külföldi
turisták számára. Egy amerikai negyedmillió
dollárt kínált apának a titokzatos tárgyért.
Apa azt mondta, ingyen talán neki adja - ha az amcsi előbb
megmondja, mi ez a tárgy, honnan került ide, és mire
való. Végül már fojtogatni kezdett bennünket
a kíváncsiskodók és újságírók
figyelme; a ház és a gyümölcsös köré
magas falat húztunk vaskapuval és azon súlyos zárral.
Mama ezen túl a ház körül futott; kétszáz
kört csinált egy nap. Árnyéka pár percenként
elsuhant az ablakaink előtt, kivéve apáét,
akinek az első emeleten volt a szobája.
De apa azt se vette volna észre, ha ott repdes az ablaka előtt.
Nyakig belemerült a gépészet, kémia, agronómia,
fizika és a rokontárgyak tanulmányozásába.
Pár könyvet Petertől kölcsönzött, a többit
a könyvtárakban és a könyvesboltokban szedte
össze, és mikrobusszal szállította haza. Egyre
soványabb lett; a szeme izzott, mintha belülről emésztené
lassú, de állandó pokoli tűz. Vladimir módszere
sem hozta meg gyümölcseit; megírta ugyanis jelentését
a ház és korábbi tulajdonosainak történetéről,
de akitől vettük, a legutolsó tulaj sem emlékezett
rá, hogy valaha is látta ezt a tárgyat a pajtában.
Bár maga is bedobált oda néhány kiszolgált
szerszámot, a dolgok többsége ember emlékezet
óta ott volt.
Pár hónap múlva már csak apa és
Peter folytatta a kutatást, mi többiek belefáradtunk,
és lassan visszatértünk régi szokásainkhoz
és foglalatosságainkhoz. A titok zavaróvá vált,
sőt valahogy nevetségessé, különösen,
amikor az éjszaka közepén láttuk, apa és
Peter hogyan méricskéli a gyümölcsös közepén
zseblámpa fényénél a szerszám
egyes részei közti távolságot és azok
szögeit, felírnak mindent, aztán hallottuk, hogy reggelig
hangosan vitatkoznak és veszekednek a fölöttünk lévő
helyiségekben. Egy nap anya mindenki füle hallatára
azt kérte apától, hagyjon fel a tevékenységgel,
ami csakis a pusztulásba vezet; ha nem is maga, legalább
az egyetemista fia miatt, aki a kar sztárja volt, most meg nem sok
választja el attól, hogy megbolonduljon. Kérlek mindkettőtöket,
mondta mama, kérlek mindkettőtöket a család nevében,
hagyjátok abba.
Peter semmit sem válaszolt. Apa viszont hosszú
idő után először szólt úgy a családhoz,
amint tette azt előszeretettel abban az időben, mielőtt
a titokzatos tárgy megjelent volna. Azt mondta, hogy a családot
nem szerencsétlenség érte, ahogy azt egyesek gondoljuk.
Éppen ellenkezőleg. Mindennek ezen a világon megvan
az értelme, mindenre megvan a válasz: egyetlen tárgy,
legyen az Isten vagy ember alkotása, sincs eredet nélkül.
És ha Istent leszámítjuk, még mindig ott az
evolúció-, a számelmélet és a káoszelmélet:
ezek sem engedik meg azt a feltételezést, hogy valami sehonnan
érkezzék, ok nélkül bukkanjon fel, és
semmire se szolgáljon.
Nézzünk szembe az igazsággal: olyan család
vagyunk, amely a civilizációs stressz elől letért
az útról, és a teljes félresiklástól
való félelmében visszatért vidékre,
hogy megkeresse a gyökereit. Bennük pedig a friss vért,
az új életerőhöz szükséges
energiát. Több mint valószínű azonban,
hogy a menekülés reménye illúzió. Bármelyik
irányba indulsz, mindenütt ott a szfinx, amely nem enged tovább.
Gyakran a szfinx maga is talány, amit meg kell oldani, ha nem akarunk
megrekedni azon a helyen, vagy visszatérni oda, ahonnan elmenekültünk.
A mi családunk mindig menekült: a szegénység
elől a városba, a városi szegénység
elől Amerikába, az idegen világból újra
haza, a csalódások elől az alkoholba, az alkoholból
gyógykezelésbe, az egészséges élet erőfeszítései
elől a misztikába, s onnan vissza az Értelem mindenhatóságába
vetett hithez. Az eltelt háromszáz évben senki a családunkban
nem mert szembesülni azzal a hatalmas legfőbb akadállyal,
a Talánnyal, amit nem lehet megkerülni, sem átugrani.
Most számunkra is eljött a döntés pillanata.
Elfutunk vagy nekigyürkőzünk az előttünk
tornyosuló kihívásnak?
E szavakkal apa megfordult, és bement a szobájába;
hozzá se nyúlt a tányérján lévő
ételhez. Mama szó nélkül sírva fakadt.
Sűrű könnyei halkan potyogtak a karfioldarabokra, melyeket
szórakozottan rakogatott a szájába. Peter megpróbált
hozzátenni, talán megmagyarázni valamit, amit
apa nem mondott ki teljesen vagy elég érthetően; legalábbis
így éreztem, mert tekintete megállt egyenként
mindegyikünkön, mint aki biztatást vagy bizonyságot
keres arról, hogy megértjük a szavait, melyeket ki akar
mondani - melyeket aztán, látván szemünkben a
homályos derengést, egyáltalán nem mondott
ki.
És így lett a hallgatás az élet hangja
és színe a félig felújított házban;
a bűntudattal terhes hallgatás, amely kívülről
olyan volt, mint a megtestesült udvariasság, pedig utolsó
védelmünk volt a kétségbeesés előtt,
amely az alkalomra várt, hogy kirobbanjon, és megfojtson
bennünket.
Apa és Peter "szakembereket" kezdett hívni a házba.
Ezek sok bort megittak, és sok szót elfecséreltek.
Egyikük Peter számítógépén különleges
programmal elemezte a szerszám részei közti alakzatok
és kapcsolatok formációit. Az eredmény leginkább
őt lepte meg: minden próbálkozásra az "objekt
of unknown origin" közlés jelent meg a képernyőn,
amit már magunk is tudtunk. Aztán egy paraszt az ország
másik végéből megírta, hogy nem titokzatos
szerszám ez, ahogy az újságbeli fénykép
alapján megállapíthatja, hanem egyszerűen egy
eke. Választ sem várva, három nap múlva beállított,
és elnézést kért, de nem hagyta nyugodni a
dolog: ha van valahol egy darab felszántani való földünk,
gyorsan bebizonyítja nekünk, hogy egészséges
paraszti ésszel minden titkot meg lehet fejteni.
Földet és ökröt a legközelebbi szomszéd
biztosított, segített a szerszámot is levinni
a dombról, és befogni elébe az ökröket két
dudorhoz csatlakoztatva, melyek egyike egy lapát egy darabjára,
a másik pedig egy láncszemre emlékeztetett. Aztán
a paraszt baljával megragadott egy kapára emlékeztető
dudort, jobbjával pedig egy konyhai serpenyő nyelét,
úgy fordította a szerszámot, hogy hullámos
élét a földnek irányította, pattintott
az ostorral, az ökör megindult, és az él szántani
kezdte a földet. A szerszám nyomán mély, egyenletes
barázdák keletkeztek. - Eke ez - ismételte a paraszt,
amikor felszántotta a földet. De a rádió az "eke"
közepén egyre csak adta szántás közben is
rövidhullámú programját, amely semmit sem változott
azóta, hogy először hallottuk: egy férfihang,
mindig ugyanaz, szünet nélkül, kissé ridegen és
magyarázólag közölt, prédikált vagy
magyarázott valamit. Apa megkérdezte a parasztot, nem zavarta-e
szántás közben a rádió. A paraszt azt
felelte, szívesebben hallgatna egy vidám polkát, aztán
- zavartan és nem túl elégedetten - elköszönt.
Eljött az ősz és vele a melankólia ideje.
Mama már nyáron felhagyott a maratonnal: szakácskönyveket
vásárolt, és elkezdett kalácsot sütni.
Elizabeta az iskolában véresre harapta a matematika-tanárnőjét,
aztán elszökött az erdőbe, ahol kisírva
és átfázva találtak rá rendőri
segítséggel, néhány nap múlva. Vladimir
befejezte az emlékiratait, de annyira elégedetlen volt, hogy
az egészet tűzbe dobta, és megesküdött, hogy
egy szót se fog többé leírni az életben.
Ez a cselekedet biztosan nem volt kapcsolatban azzal a ténnyel,
hogy felesége nem tért vissza egyik randijáról.
Helyette egy levél érkezett, melyben közölte férjével,
hogy elhagyja őt: ha egyszer ő is meg akarja írni
az emlékiratait, igyekeznie kell, hogy legyen miről írnia.
Vinko bácsi állást változtatott, és
olyan sokáig dolgozott, hogy közben teljesen elhanyagolta a
káposztatermesztést.
Aztán kevéssel az első hó előtt
meghalt a nagymama. Az ágya melletti kis tömbbe ceruzával
beleírta utolsó szavát: villám. Három
nappal a temetése után, kevéssel karácsony
előtt fellángolt a vita, vajon mire gondolhatott. Mama szerint
a halál közeledtével úgy érezte, mintha
villám csapott volna belé. Mara néni pedig azt állította,
hogy valami egészen mást akart közölni velünk:
csapjon a villám mindannyiunkba. Elizabeta, aki az utolsó
időkben kevesebbet rosszalkodott, azt mondta, hogy a szó
arra a dologra vonatkozik, ami még mindig ott hevert a gyümölcsösben,
noha megfeledkeztünk róla, és belepte a hó. A
pajtába, ahol össze-vissza hevert mindenféle szerszám,
többek között kiszolgált rádió meg
vécékagyló, egyszer egy vihar alkalmával
becsapott a villám, és heve egyetlen "titokzatos szerszámmá"
olvasztotta össze a tárgyakat; ezt akarta nekünk elmondani
a nagymama, mielőtt eltávozott a másvilágra.
A kérdésre, hogy miért nem égett le a pajta
is, ha egyszer belecsapott a villám, Elizabeta nem tudott felelni:
azt mondta, hogy ez egy másik történet, már egy
másik titok, amivel nekünk nem kell foglalkoznunk.
Vártuk apát, és vártuk, hogy döntsön.
Ő azonban semmit se szólt. Senki sem merte szólásra
bírni; tudtuk, hogy egy ideje megint iszik, és belsejében
alig észrevehetően, de feltartóztathatatlanul halmozódik
a régi ingerlékenység. Titkon azt reméltük,
hogy anyával visszatérnek a pszichiátriai programra,
mely először talán azért nem sikerült, mert
megfosztotta őket az önérzetüktől, az ismeretlen
előtti nyitottságtól, és túl sok
kemény öntudattal, túlzott magabiztossággal vértezte
fel őket. Máskor talán az átélt tapasztalattal
jótékony hatást tettek volna a pszichiáterre,
és általa önmagukra meg az összes többi páciensre.
Mikor a hó elolvadt, az ismeretlen szerszámot visszavittük
a pajtába. Mama vett egy súlyos zárat, és megkért,
helyezzem fel a pajta kapujára. Amikor ezzel megvoltam, bezárta
a pajtát, a kulcsot pedig beledobta az udvaron álló
kútba. - Így - mondta.
Apával hosszú sétákat kezdtek a környező
hegyekben. Beköszöntött a tavasz. Éreztük, hogy
mama vissza akarja állítani apa kapcsolatát a természettel,
az élő és felfogható dolgokkal, a föld
illatával, melyben egyszer maga is az emberi elme gyarlóságából
fakadó melankólia egyetlen ellenszerét látta.
De apa alakja egyre görnyedtebb lett. Tartása mutatta a vereség
terhét, amit nem lehet egy-két hónap alatt kiheverni.
Csak a szemében lehetett megpillantani pár pillanatra a gyöngeség
csillanását, amely sejtetni engedte, hogy egy-két
év múlva talán megbarátkozik a tudattal, hogy
a világ azért nem kevésbé tökéletes,
még ha olyan dolgok és események léteznek is
benne, melyeknek nem lehet a mélyére hatolni.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu