stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AleŠ Debeljak
A jövő irodalma most születik

Egy hallgatólagos feltételezésből indulnak ki azok kérdések, melyek oly gyakran követelik meg a velük való foglalkozást az idő külsődleges, vagyis kronológiai és technikai mértékének végpontján (e pillanatban éppen az ezredfordulón, e széthullott "fin de millennium" idején). E feltételezés azt sugallja, hogy a korszakhatár az üresség képernyőin nem más, mint a szükségszerűként erőltetett uralkodó mentalitásról szóló előadás kezdetét jelző csengőszó. Az ilyen feltételezésekből eredő kérdések lényegében kitartanak azon meggyőződés mellett,  hogy az irodalom mint az elbeszélés időbeli folytonosságának és a pillanat egyidejű rögzítésének művészete eleve kapcsolatban áll  korának szellemi és materiális formáival: hogy - még jobban kiélezve e feltételezést - az irodalom eleve a produkció uralkodó formáitól függ. Ezért a jövőbeli lehetőségeinek leírása iránti jogos igényt elutasítják és félretolják, amilyenekkel telve vannak a jelen pillanat egyéni olvasatai (mivel valójában mindig a jelen pillanatra megy ki a játék, ezt elemezzük, noha behatolunk egyfelől a történelmi időbe, vagy másfelől a  tapasztalat határaiba), ezek jelzik a horizontot, ahol a képek szabadon mozoghatnak.
Hogyan lehet előállítani ezt a szabadságot, ezt az egészen különös szabadságot? Hogyan lehet előállítani annyi szabadságot, azt hiszem, ez az a lényegi kérdés, mely sürgetőbb az idő külső mértékeinél, hogyan lehet a művészetben előállítani annyi szabadságot, hogy egyedüli támaszunk, a képzelet alkotóereje világra hozhassa a pillanatra való koncentrálás felszabadult gyöngédségét? Vajon azt jelentené ez, hogy rá kellene kérdezni, miként lehet előállítani azt a gyöngédséget, amely egy nő  kitárt karjából árad, ahogy ott áll kobaltkék ruhájában, remegőn, a ljubljanai vasútállomás peronján, két évvel annak a háborúnak a kezdete előtt, melyben a dunai monarchia beleveszett az emlékek futóhomokjába. Vár és ugyanakkor halványan sejti, hogy már minden megtörtént, a szeretett férfi minden pillanatban felbukkanhat a provinciális városkában kiszálló kevés utas között, és függetlenül az erőszakolt befejezéstől, amely majd elszakítja tőle egyenruhás kedvesét, és az majd messze az otthoni tájtól elesik egy, az orosz sztyeppébe vesző kis falusi templom sáros fala mellett. Hogyan lehet előállítani a nemtudás édes báját, melynek az odaadó szerelem ad értelmet, hogyan lehet azt átváltoztatni az élet vizévé a műalkotás stilizált metaforáiban, és legalább egy valakire ráhinteni (olvasóra, beszélgetőtársra, egy távol reszkető rokonlélekre), és szerzőként csak annyira  befolyásolni őt, amennyire a képek felismerhetősége szempontjából, az olvasói azonosulás kedvéért szükséges, és ugyanakkor remélni, hogy az esztétikai kifejezés parancsa elég határozottan felfedi majd, hogy az önelégült beszéd cselei - legyenek bár formái még oly csodálatosak a maguk "öncélú célszerűségében" - mennyire nem képesek kiváltani azt az erős benyomást, a művészi feszültség és a hiteles vonások láttán érzett átható erőt, ami csak a könyvek sajátja, melyekhez még visszatérünk. Éspedig azon könyveké, amelyek rászolgáltak "a nagy szöveg" jelzőre.
Amint a könyvek, a "párhuzamos valóság" e megtestesítői mindig másként viselkednek,  valahányszor elővesszük őket és elmerülünk bennük, újra meg újra felfedezve az ingatag egyensúlyt az olvasói élmény, mármint egyfelől a felismerhetőség és az ismerttel való  azonosulás, másfelől pedig az ismeretlen iránti szabad vágy között, így olvasásunk jövője is mindig más, hiszen függ a szubjektív nézőpontunktól. Nem azért használom a "nézőpont" kifejezést, mintha azt gondolnám, hogy az irodalomnak alkalmazkodnia kellene a vizuális média feltételeihez, ami a "korszellem" foglyainak nyomasztóan gyakori követelése, hanem azért, mivel a kreatív olvasás számára éppenséggel a tapintható tapasztalati otthon és a száműzött képzelet  egybeolvadása az a kulcsszféra, amelyből aztán az autentikus látomás fakadhat.
Lehetővé tenni a szövetet, melyben megszületik az ilyen látomás, melynek átalakító ereje van, egyidejűleg romboló és gyógyító hatása, lehetővé tenni az áramlást a medencében, melyből nem merítünk mindig elég figyelmesen, ha egyáltalán azok akarunk lenni, amik vagyunk: lehetővé tenni a megismételhetetlen világ megszületését, vagy hadd legyek direkt: a lehetővé tételnek ezt a funkcióját fogja ellátni az irodalom véleményem szerint a jövőben is.
Tulajdonképpen kevésbé érzem fontosnak, hogy milyen műfajok, milyen formák,  milyen stílusok fogják majd többé kevésbé népszerű módon feltálalni ezt a funkciót. Persze egyetértek a fenntartással, amely itt teljesen helyénvaló lehet. Elvégre magam is tudom, hogy az elméleti kategóriák és a tipológiai sémák a befogadás szükségszerű támpontjai, de arra nem nagyon alkalmasak, hogy teljes lényünkkel átéljük azokat. Danilo Kis, a múlt század talán legnagyobb jugoszláv írója, aki tíz évvel ezelőtt a halálba vitte a megíratlan oldalakat, melyekkel ez a század egy kis szeletében szegényebb lesz, "Változatok közép-európai témákra" című esszéjében  nagyon is közvetlenül ír erről:  "Az irodalmat nem a nyelv eszközével írjuk, hanem egész létünkkel, mítosszal, tradícióval, tudattal és tudatalattival, belső szerveinkkel, emlékeinkkel, mindennel, ami egy intésre automatizmussá alakul, spontán metaforává, asszociációvá, irodalmi allúzióvá, idiotizmussá, akaratlan vagy átgondolt idézetté." Ilyen irodalom születik ma. Így készül ma az irodalom. Ezért van sok nagy szöveg. És lesz még több. Szilárdan hiszek ebben, bár Tertullianus  módjára: "credo qui absurdum est".
Persze nem  állítom, hogy a   "sikeres szöveg" már automatikusan "nagy szöveg" is lenne. Ma, amikor  az etika és az esztétika iránt közömbös tőke benyomul az emberi lét szinte minden pórusába, mintha a "sikeres szöveg" sokkal inkább kötelező volna a szerzőre nézve, mint az a cél, melyhez közelíteni szükséges. Az ilyen szöveg a észlelések és a retorikai aktualitás manírjaiból épül, hiszen "az igazság hadseregének" vak drilljéből fakad, melyről Rilke beszélt. A sikeres szöveg talán valóban az egy bizonyos felismerhető ízlés utáni vágy formája, mely uralkodik az ezredforduló képernyőin és lelkeiben. De ha ebben hiszek, mert én is "korunk gyermeke" vagyok, és kevésbé kételkedem abban, hogy az időbeli kiterjedés nekem mint írónak és olvasónak megmarad mint szükséges rossz, elhomályosítja tekintetünket a "nagy szöveg" felismerésére, melyben a történelmen túli dimenzió egy fedél alatt tanyázik az aktuális társadalmi-kulturális viszonyok szerzőnként egyénített pillanatával.
Ezért nem akarnám eretnek módon kijelenteni: ha a következő  évezredben is a nyilvános felismerés fog megfelelni a "nagy szöveg" fogalmának, mint a kinyilatkoztatás titkának, mely megváltoztatja az észlelés feltételeit, és az emberi lét megvalósítása előtt új, imaginárius tereket nyit, vagyis ez a nyilvános felismerés olyan módon felel meg majd az olvasói és írói ambícióknak, ahogyan (ha egyáltalán feltétel még a "nagy szöveg") észlelni fogjuk még annak a tekintélynek a nyomát, amellyel rendelkezik a félelem és az együttérzés, a szerelem  és a művészi képzelet tétova egyensúlya, ha tehát így megy tovább, akkor éppen a külső "siker" (a díjak, a státusz, az ismertség, a nemzetközi tekintély, stb.) kérdése válik elhanyagolhatóvá. Akarom mondani, elhanyagolható lesz oly mértékig, amennyire a "nagy szöveg" nemcsak az egyéni álmodozás  lehetőségeit rejti magában, hanem a közös lelkület formáinak ihletét is. Az ilyen forma, amely nem nagyon különbözik a kanonizált formák csoportjától, véleményem szerint a következő korszakban nagy keresletnek fog örvendeni. Keresett lesz nemcsak azért, mert az ember egyszerűen nem létezhet a másik nélkül, mert másság nélkül és másféleség nélkül nem bírja ki, hanem talán azért is, mivel a valóság reázúduló technikailag kitűnő képei fölötti lamentálás, amiért önkényes, egyszersmind mindenütt jelenlévő sokféleségük ellenére sem fedik fel a létezésnek és kimondhatatlanságának több titkát, a végső szükséglethez kötődik, mellyel a kollektív reménybe kapaszkodik: hogy tudniillik ennek az egész kommunikációnak mégiscsak van értelme.
Ez a remény ott van minden kommunikáció mélyén, az irodalmi alkotásokban meg különösen, függetlenül az egyes szerzők áhított vagy tényleges eredményeitől. Tehát arról az egyszerű vágyról van szó, hogy emberi mivoltunk megtartsa jogát ahhoz, hogy részesüljön az értelemben. Legyen bár időleges és változtassa helyét egy szempillantás alatt élményeink pályáin, mellyel fölfogjuk a fölöttünk szálló madárraj röptét, és a könyvolvasás lassúságával is, de ezt az értelmet még mindig nem lehet megsejteni túl a tapasztalatokkal teli, vérbő, lüktető plazmán, melyben a képzelet egyesül a bennünk lakozó isteni elemmel: éspedig - egyszerű, de nem szükségképpen helytelen szavakkal - túl a valóság hiteles átélésén. Az irodalom teremt ilyen értelmet. A legkedvezőbb esetekben lehetővé teszi az olvasó számára az ismert világ legvégső határáig való eljutást, mely világ szüntelenül változik, és a fantáziánk használatára késztet bennünket.
Nem igaz, hogy vannak fantáziátlan emberek, csak keveset edzik a képzeletüket, alig figyelnek  rá, és nem lüktetnek együtt annak ritmusával. A fantázia ritmusa - érintve bár az ismeretlent és a még nem tapasztaltat - ott hullámzik az anyának földdé és a napnak szívvé, az északi erdők feletti mennydörgésnek az asztali lámpa remegésévé való metaforikus átalakulásában, valójában ott csapkod mindannyiunk körül. A kinyilatkoztatás, hogyan lehet megragadni a hullámok taraját e ritmus közepette, nem  adatott meg bárkinek. Némely kiválasztottak íróként fogják ezt megénekelni kevés kiválasztott olvasó és írástudók kicsiny csoportja számára, oly hangon, melyet a különbségtételhez és figyelemhez  szokott  fül aligha keverhet össze e hullámok zúgásával.
Fölösleges hangsúlyozni, hogy nem hihetünk a katasztrófák megjóslóinak, akik a mai világot a metafizikai nihilizmus betetőzéseként fogják fel. És épp oly kevéssé érdekelnek a "korszellem" szolgálatkész prókátorai, akik a szimbolikus meg a társadalmi rend status quo-ját értelmezik az egyedüli lehetőségként. Sokkal szívesebben olvasom az olyan műalkotásokat, melyekben háttérbe szorul a kor minden dilemmája,  mivel az ilyen művekben domináló hangban ott az álmok minősége és azon egzisztenciális átalakulásoké, melyeken keresztül fölfoghatom tulajdon korlátok közé szorított életem dilemmáját. Nem a kinyilatkoztatás a megfelelő kifejezés. A fokozatos fölismerés, bár nem pontról pontra. Inkább a tartás elsajátításának folyamata, mely lehetővé teszi, hogy az órák kényszerű múlása ösztönözze a haj növekedését, ám nem képes betörni a képzelet tüdejének tereibe. Az ajándékba kapott szabadság elsajátításának és gondozásának folyamata, e gyöngéden pihegő szabadságé, melyet a kiválasztott műalkotások, melyeknek ideje "örök", gyöngédséggel írnak le, talán mert ez az önmagáért való szabadság tudja, hogy valószerű és nem kell megszakítania kapcsolatait a külvilággal.
Nem  a szükség mindennapi kényszere által kiváltott visszavonulás valamely "elvarázsolt" változatáról beszélek tehát. Itt nincsenek aszkéták sem misztikusok, csak a kisvárosi történet, melyben egy éjszakai magányos írja és legalább egy másik ilyen magányos olvassa az érzékeny elmélkedést egy másféle szükségszerűségről, amely megsúgja nekünk, hogy a belső ritmussal való összhang megköveteli a külső valósághoz való alkalmazkodást. Az ilyen művet így bizonyára nehezebb leírni történelmi, politikai és társadalmi dimenziók nélkül, bár e dimenziók gyakorta jó keretet kínálnak a szövet azon lüktetéséhez, amiről tulajdonképpen beszélek. Benne összpontosul a figyelem az elégikus idő metafizikájára,  a megbízhatóság új szabályainak és új formáinak elfogadására, a barátság nagyszerűségére és az árulás mélységére, a reszkető intim képekre, időlegességükre és az abszolút valószerű szövetség utáni vágyakozásra.
Az ilyenfajta szövetséget, melyben nem volna célszerű nem észrevenni az etikai összhang keresését, a jellem tapasztalata szüli meg a műalkotásban. Azaz hús-vér emberek irodalmi szempontból tökéletesen megrajzolt élete kell hogy magával ragadjon bennünket. Magány és vágy, emlék és szenvedély, kollektív előítéletek és befelé néző következetesség szólítja egymást a meg-nemértés sötétjéről, lüktető szövetét alkotva a megváltás lehetősége tapinthatóan valós tapasztalatának, ami épp annyira intelligibilis, mint amennyire  titokzatos.
Amikor az irodalmi vízió képes mindkettőre, túléli korát. Mondhatom, hogy hiszek az ilyen többlet lehetőségében. De minden további nélkül elismerem, hogy elfogult vagyok, hiszen számomra teljesen világos, hogy a talányos jelek híradásai az irodalmi műben csak azon kisebbség számára hozzáférhetőek, akik különbséget akarnak tenni a pillanat mint az örökkévalóság lírai kristályosodása és a tegnapi hírekről szóló tetszőleges locsogás között, amit  ma gyakran  értelmeznek a kor ízlésével, a millennium diktátumával való összhang netovábbjának, De a jövő hangjai csak azon kisebbségek öléből születhetnek, melyek fenntartják a különbözéshez fűződő jogukat, hiszen ahol mindenki beszél, nem beszél senki. A kisebbségi hangok talán valóban a fájdalom és a remény leírásából erednek, de a fájdalom és a remény arra ösztökél bennünket, hogy elgondolkodjunk létezésünk lehetőségeiről, az elgondolkodás pedig elviselhetőbbé teszi életünket. Ilyen rekord  pedig csöppet sem elhanyagolható az irodalom szempontjából.

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

DEBELJAK, Ales
DEBELJAK, AleŠ
A csend szótára
Jelenkor, 1996

Otthon és külföld
Jelenkor, 1998

Az eltört korsó
Szlovén esszék
Jelenkor, 1992

"Az elfelejtett nyelv:
természet és költészet"
Magyar Lettre Internationale, 20

"Ljubljanai mákvirág"
Magyar Lettre Internationale, 33


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret