Egy hallgatólagos feltételezésből indulnak
ki azok kérdések, melyek oly gyakran követelik meg a
velük való foglalkozást az idő külsődleges,
vagyis kronológiai és technikai mértékének
végpontján (e pillanatban éppen az ezredfordulón,
e széthullott "fin de millennium" idején). E feltételezés
azt sugallja, hogy a korszakhatár az üresség képernyőin
nem más, mint a szükségszerűként erőltetett
uralkodó mentalitásról szóló előadás
kezdetét jelző csengőszó. Az ilyen feltételezésekből
eredő kérdések lényegében kitartanak
azon meggyőződés mellett, hogy az irodalom mint
az elbeszélés időbeli folytonosságának
és a pillanat egyidejű rögzítésének
művészete eleve kapcsolatban áll korának
szellemi és materiális formáival: hogy - még
jobban kiélezve e feltételezést - az irodalom eleve
a produkció uralkodó formáitól függ. Ezért
a jövőbeli lehetőségeinek leírása
iránti jogos igényt elutasítják és félretolják,
amilyenekkel telve vannak a jelen pillanat egyéni olvasatai (mivel
valójában mindig a jelen pillanatra megy ki a játék,
ezt elemezzük, noha behatolunk egyfelől a történelmi
időbe, vagy másfelől a tapasztalat határaiba),
ezek jelzik a horizontot, ahol a képek szabadon mozoghatnak.
Hogyan lehet előállítani ezt a szabadságot,
ezt az egészen különös szabadságot? Hogyan
lehet előállítani annyi szabadságot, azt hiszem,
ez az a lényegi kérdés, mely sürgetőbb
az idő külső mértékeinél, hogyan
lehet a művészetben előállítani annyi
szabadságot, hogy egyedüli támaszunk, a képzelet
alkotóereje világra hozhassa a pillanatra való koncentrálás
felszabadult gyöngédségét? Vajon azt jelentené
ez, hogy rá kellene kérdezni, miként lehet előállítani
azt a gyöngédséget, amely egy nő kitárt
karjából árad, ahogy ott áll kobaltkék
ruhájában, remegőn, a ljubljanai vasútállomás
peronján, két évvel annak a háborúnak
a kezdete előtt, melyben a dunai monarchia beleveszett az emlékek
futóhomokjába. Vár és ugyanakkor halványan
sejti, hogy már minden megtörtént, a szeretett férfi
minden pillanatban felbukkanhat a provinciális városkában
kiszálló kevés utas között, és függetlenül
az erőszakolt befejezéstől, amely majd elszakítja
tőle egyenruhás kedvesét, és az majd messze
az otthoni tájtól elesik egy, az orosz sztyeppébe
vesző kis falusi templom sáros fala mellett. Hogyan lehet
előállítani a nemtudás édes báját,
melynek az odaadó szerelem ad értelmet, hogyan lehet azt
átváltoztatni az élet vizévé a műalkotás
stilizált metaforáiban, és legalább egy valakire
ráhinteni (olvasóra, beszélgetőtársra,
egy távol reszkető rokonlélekre), és szerzőként
csak annyira befolyásolni őt, amennyire a képek
felismerhetősége szempontjából, az olvasói
azonosulás kedvéért szükséges, és
ugyanakkor remélni, hogy az esztétikai kifejezés parancsa
elég határozottan felfedi majd, hogy az önelégült
beszéd cselei - legyenek bár formái még oly
csodálatosak a maguk "öncélú célszerűségében"
- mennyire nem képesek kiváltani azt az erős benyomást,
a művészi feszültség és a hiteles vonások
láttán érzett átható erőt, ami
csak a könyvek sajátja, melyekhez még visszatérünk.
Éspedig azon könyveké, amelyek rászolgáltak
"a nagy szöveg" jelzőre.
Amint a könyvek, a "párhuzamos valóság" e
megtestesítői mindig másként viselkednek,
valahányszor elővesszük őket és elmerülünk
bennük, újra meg újra felfedezve az ingatag egyensúlyt
az olvasói élmény, mármint egyfelől
a felismerhetőség és az ismerttel való
azonosulás, másfelől pedig az ismeretlen iránti
szabad vágy között, így olvasásunk jövője
is mindig más, hiszen függ a szubjektív nézőpontunktól.
Nem azért használom a "nézőpont" kifejezést,
mintha azt gondolnám, hogy az irodalomnak alkalmazkodnia kellene
a vizuális média feltételeihez, ami a "korszellem"
foglyainak nyomasztóan gyakori követelése, hanem azért,
mivel a kreatív olvasás számára éppenséggel
a tapintható tapasztalati otthon és a száműzött
képzelet egybeolvadása az a kulcsszféra, amelyből
aztán az autentikus látomás fakadhat.
Lehetővé tenni a szövetet, melyben megszületik
az ilyen látomás, melynek átalakító
ereje van, egyidejűleg romboló és gyógyító
hatása, lehetővé tenni az áramlást a
medencében, melyből nem merítünk mindig elég
figyelmesen, ha egyáltalán azok akarunk lenni, amik vagyunk:
lehetővé tenni a megismételhetetlen világ megszületését,
vagy hadd legyek direkt: a lehetővé tételnek ezt a
funkcióját fogja ellátni az irodalom véleményem
szerint a jövőben is.
Tulajdonképpen kevésbé érzem fontosnak,
hogy milyen műfajok, milyen formák, milyen stílusok
fogják majd többé kevésbé népszerű
módon feltálalni ezt a funkciót. Persze egyetértek
a fenntartással, amely itt teljesen helyénvaló lehet.
Elvégre magam is tudom, hogy az elméleti kategóriák
és a tipológiai sémák a befogadás szükségszerű
támpontjai, de arra nem nagyon alkalmasak, hogy teljes lényünkkel
átéljük azokat. Danilo Kis, a múlt század
talán legnagyobb jugoszláv írója, aki tíz
évvel ezelőtt a halálba vitte a megíratlan
oldalakat, melyekkel ez a század egy kis szeletében szegényebb
lesz, "Változatok közép-európai témákra"
című esszéjében nagyon is közvetlenül
ír erről: "Az irodalmat nem a nyelv eszközével
írjuk, hanem egész létünkkel, mítosszal,
tradícióval, tudattal és tudatalattival, belső
szerveinkkel, emlékeinkkel, mindennel, ami egy intésre automatizmussá
alakul, spontán metaforává, asszociációvá,
irodalmi allúzióvá, idiotizmussá, akaratlan
vagy átgondolt idézetté." Ilyen irodalom születik
ma. Így készül ma az irodalom. Ezért van sok
nagy szöveg. És lesz még több. Szilárdan
hiszek ebben, bár Tertullianus módjára: "credo
qui absurdum est".
Persze nem állítom, hogy a "sikeres
szöveg" már automatikusan "nagy szöveg" is lenne. Ma,
amikor az etika és az esztétika iránt közömbös
tőke benyomul az emberi lét szinte minden pórusába,
mintha a "sikeres szöveg" sokkal inkább kötelező
volna a szerzőre nézve, mint az a cél, melyhez közelíteni
szükséges. Az ilyen szöveg a észlelések
és a retorikai aktualitás manírjaiból épül,
hiszen "az igazság hadseregének" vak drilljéből
fakad, melyről Rilke beszélt. A sikeres szöveg talán
valóban az egy bizonyos felismerhető ízlés
utáni vágy formája, mely uralkodik az ezredforduló
képernyőin és lelkeiben. De ha ebben hiszek, mert
én is "korunk gyermeke" vagyok, és kevésbé
kételkedem abban, hogy az időbeli kiterjedés nekem
mint írónak és olvasónak megmarad mint szükséges
rossz, elhomályosítja tekintetünket a "nagy szöveg"
felismerésére, melyben a történelmen túli
dimenzió egy fedél alatt tanyázik az aktuális
társadalmi-kulturális viszonyok szerzőnként
egyénített pillanatával.
Ezért nem akarnám eretnek módon kijelenteni: ha
a következő évezredben is a nyilvános felismerés
fog megfelelni a "nagy szöveg" fogalmának, mint a kinyilatkoztatás
titkának, mely megváltoztatja az észlelés feltételeit,
és az emberi lét megvalósítása előtt
új, imaginárius tereket nyit, vagyis ez a nyilvános
felismerés olyan módon felel meg majd az olvasói és
írói ambícióknak, ahogyan (ha egyáltalán
feltétel még a "nagy szöveg") észlelni fogjuk
még annak a tekintélynek a nyomát, amellyel rendelkezik
a félelem és az együttérzés, a szerelem
és a művészi képzelet tétova egyensúlya,
ha tehát így megy tovább, akkor éppen a külső
"siker" (a díjak, a státusz, az ismertség, a nemzetközi
tekintély, stb.) kérdése válik elhanyagolhatóvá.
Akarom mondani, elhanyagolható lesz oly mértékig,
amennyire a "nagy szöveg" nemcsak az egyéni álmodozás
lehetőségeit rejti magában, hanem a közös
lelkület formáinak ihletét is. Az ilyen forma, amely
nem nagyon különbözik a kanonizált formák
csoportjától, véleményem szerint a következő
korszakban nagy keresletnek fog örvendeni. Keresett lesz nemcsak azért,
mert az ember egyszerűen nem létezhet a másik nélkül,
mert másság nélkül és másféleség
nélkül nem bírja ki, hanem talán azért
is, mivel a valóság reázúduló technikailag
kitűnő képei fölötti lamentálás,
amiért önkényes, egyszersmind mindenütt jelenlévő
sokféleségük ellenére sem fedik fel a létezésnek
és kimondhatatlanságának több titkát,
a végső szükséglethez kötődik, mellyel
a kollektív reménybe kapaszkodik: hogy tudniillik ennek az
egész kommunikációnak mégiscsak van értelme.
Ez a remény ott van minden kommunikáció mélyén,
az irodalmi alkotásokban meg különösen, függetlenül
az egyes szerzők áhított vagy tényleges eredményeitől.
Tehát arról az egyszerű vágyról van szó,
hogy emberi mivoltunk megtartsa jogát ahhoz, hogy részesüljön
az értelemben. Legyen bár időleges és változtassa
helyét egy szempillantás alatt élményeink pályáin,
mellyel fölfogjuk a fölöttünk szálló
madárraj röptét, és a könyvolvasás
lassúságával is, de ezt az értelmet még
mindig nem lehet megsejteni túl a tapasztalatokkal teli, vérbő,
lüktető plazmán, melyben a képzelet egyesül
a bennünk lakozó isteni elemmel: éspedig - egyszerű,
de nem szükségképpen helytelen szavakkal - túl
a valóság hiteles átélésén. Az
irodalom teremt ilyen értelmet. A legkedvezőbb esetekben
lehetővé teszi az olvasó számára az
ismert világ legvégső határáig való
eljutást, mely világ szüntelenül változik,
és a fantáziánk használatára késztet
bennünket.
Nem igaz, hogy vannak fantáziátlan emberek, csak keveset
edzik a képzeletüket, alig figyelnek rá, és
nem lüktetnek együtt annak ritmusával. A fantázia
ritmusa - érintve bár az ismeretlent és a még
nem tapasztaltat - ott hullámzik az anyának földdé
és a napnak szívvé, az északi erdők
feletti mennydörgésnek az asztali lámpa remegésévé
való metaforikus átalakulásában, valójában
ott csapkod mindannyiunk körül. A kinyilatkoztatás, hogyan
lehet megragadni a hullámok taraját e ritmus közepette,
nem adatott meg bárkinek. Némely kiválasztottak
íróként fogják ezt megénekelni kevés
kiválasztott olvasó és írástudók
kicsiny csoportja számára, oly hangon, melyet a különbségtételhez
és figyelemhez szokott fül aligha keverhet össze
e hullámok zúgásával.
Fölösleges hangsúlyozni, hogy nem hihetünk a
katasztrófák megjóslóinak, akik a mai világot
a metafizikai nihilizmus betetőzéseként fogják
fel. És épp oly kevéssé érdekelnek a
"korszellem" szolgálatkész prókátorai, akik
a szimbolikus meg a társadalmi rend status quo-ját értelmezik
az egyedüli lehetőségként. Sokkal szívesebben
olvasom az olyan műalkotásokat, melyekben háttérbe
szorul a kor minden dilemmája, mivel az ilyen művekben
domináló hangban ott az álmok minősége
és azon egzisztenciális átalakulásoké,
melyeken keresztül fölfoghatom tulajdon korlátok közé
szorított életem dilemmáját. Nem a kinyilatkoztatás
a megfelelő kifejezés. A fokozatos fölismerés,
bár nem pontról pontra. Inkább a tartás elsajátításának
folyamata, mely lehetővé teszi, hogy az órák
kényszerű múlása ösztönözze a
haj növekedését, ám nem képes betörni
a képzelet tüdejének tereibe. Az ajándékba
kapott szabadság elsajátításának és
gondozásának folyamata, e gyöngéden pihegő
szabadságé, melyet a kiválasztott műalkotások,
melyeknek ideje "örök", gyöngédséggel írnak
le, talán mert ez az önmagáért való szabadság
tudja, hogy valószerű és nem kell megszakítania
kapcsolatait a külvilággal.
Nem a szükség mindennapi kényszere által
kiváltott visszavonulás valamely "elvarázsolt" változatáról
beszélek tehát. Itt nincsenek aszkéták sem
misztikusok, csak a kisvárosi történet, melyben egy
éjszakai magányos írja és legalább egy
másik ilyen magányos olvassa az érzékeny elmélkedést
egy másféle szükségszerűségről,
amely megsúgja nekünk, hogy a belső ritmussal való
összhang megköveteli a külső valósághoz
való alkalmazkodást. Az ilyen művet így bizonyára
nehezebb leírni történelmi, politikai és társadalmi
dimenziók nélkül, bár e dimenziók gyakorta
jó keretet kínálnak a szövet azon lüktetéséhez,
amiről tulajdonképpen beszélek. Benne összpontosul
a figyelem az elégikus idő metafizikájára,
a megbízhatóság új szabályainak és
új formáinak elfogadására, a barátság
nagyszerűségére és az árulás mélységére,
a reszkető intim képekre, időlegességükre
és az abszolút valószerű szövetség
utáni vágyakozásra.
Az ilyenfajta szövetséget, melyben nem volna célszerű
nem észrevenni az etikai összhang keresését,
a jellem tapasztalata szüli meg a műalkotásban. Azaz
hús-vér emberek irodalmi szempontból tökéletesen
megrajzolt élete kell hogy magával ragadjon bennünket.
Magány és vágy, emlék és szenvedély,
kollektív előítéletek és befelé
néző következetesség szólítja egymást
a meg-nemértés sötétjéről, lüktető
szövetét alkotva a megváltás lehetősége
tapinthatóan valós tapasztalatának, ami épp
annyira intelligibilis, mint amennyire titokzatos.
Amikor az irodalmi vízió képes mindkettőre,
túléli korát. Mondhatom, hogy hiszek az ilyen többlet
lehetőségében. De minden további nélkül
elismerem, hogy elfogult vagyok, hiszen számomra teljesen világos,
hogy a talányos jelek híradásai az irodalmi műben
csak azon kisebbség számára hozzáférhetőek,
akik különbséget akarnak tenni a pillanat mint az örökkévalóság
lírai kristályosodása és a tegnapi hírekről
szóló tetszőleges locsogás között,
amit ma gyakran értelmeznek a kor ízlésével,
a millennium diktátumával való összhang netovábbjának,
De a jövő hangjai csak azon kisebbségek öléből
születhetnek, melyek fenntartják a különbözéshez
fűződő jogukat, hiszen ahol mindenki beszél,
nem beszél senki. A kisebbségi hangok talán valóban
a fájdalom és a remény leírásából
erednek, de a fájdalom és a remény arra ösztökél
bennünket, hogy elgondolkodjunk létezésünk lehetőségeiről,
az elgondolkodás pedig elviselhetőbbé teszi életünket.
Ilyen rekord pedig csöppet sem elhanyagolható az irodalom
szempontjából.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
DEBELJAK, Ales
DEBELJAK, AleŠ
A csend szótára
Jelenkor, 1996
Otthon és külföld
Jelenkor, 1998
Az eltört korsó
Szlovén esszék
Jelenkor, 1992
"Az elfelejtett nyelv:
természet és költészet"
Magyar Lettre Internationale, 20
"Ljubljanai mákvirág"
Magyar Lettre Internationale, 33
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu