stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pascal Bruckner
Van-e a kapitalizmusnak alternatívája ?

Nem sokkal a Fal leomlása után furcsa rajz jelent meg az International Herald Tribune-ban: két vastag bundás bankár odakiált a hóban, szemétben hentergő koldusnak: "Győztünk!" A rajz remekül sűríti ezeknek az éveknek jellegzetes félreértését. 1989 másnapján a kapitalizmus valóban a lenyűgöző győztes szerepében jelent meg az egész emberiség szemében. Végül valódi ellenség híján már-már mindenütt ontotta jótéteményeit és virágzást fakasztott, ki akarta ragadni az embereket elmaradottságukból, bolygónkat utólérhetetlen civilizációs szintre akarta emelni.
Hamarosan azonban más belátásra kellett jutnunk, mert a piacgazdaság visszaélt ígéreteivel, amikor az út mentén hagyta az emberek százmillióit, és a kapitalizmus pusztán javakat termelő gépezetnek bizonyult, amelynek nincs egyéb végcélja, mint további javakat termelni. Ha a kapitalizmus csődbe kerül, felháborodunk, mennyire egyenetlen, vagy milyen egyenlőtlenségeket tart fenn; ha sikeres, viszolygunk a ránk szabadított ocsmány bóvli áruk özönétől. Fölösleges árukat halmoz fel, mintha a korlátlan fogyasztói érdekvédelem képezné a nyugati civilizáció utolsó nagy eszméjét, következésképp az egyén önmagára figyel, a világ kevéssé érdekli, a politika pedig Franciaország, Németország és Olaszország közigazgatásának szintjére degradálódik. Egyszóval tíz évvel a kommunizmus összeomlása után a kapitalizmussal kapcsolatosan súlyos kételyek merültek fel; mi pedig a kapitalizmust elviseljük ugyan, de nem ülünk fel a fejlődéséről szóló meséknek és érveknek.
A rászedettek menete
Sohasem voltak ekkora egyenlőtlenségek, a háttérben pedig látványos meggazdagodás. Ismerjük a számokat: a Föld 6 milliárd lakosának 20 %-a nem egészen egy dollárból él meg naponta, minden negyedik gyermek alultápláltságtól szenved. A hatvanas évektől kezdve Afrikában a lakosok átlagjövedelme drámaian lezuhant. 1997-ben a földgolyó 225 legvagyonosabb emberének évi jövedelme annyi volt, mint a legszegényebbek 47%-ának egy éves jövedelme együttvéve, 2,5 milliárd emberről van szó. Az aránytalanságok azonban a gazdag országokban is súlyosbodtak - a legvagyonosabb 2,7 millió amerikai ugyanannyit birtokol, mint a százmillió legszegényebb - és szinte kilátástalan, hogy utolérjék: egyes internetes játékokban ki lehet számítani, vajon hány évszázadot kellene élnie egy létminimumon élő egyénnek, hogy elérje a legnagyobbak éves jövedelmét. A menedzsment guruja, Peter Drucker mintegy harminc éve még úgy számolt, hogy a bérek még elviselhető szélsőségeinek egy 1-től legfeljebb 23-ig terjedő skálán kell elhelyezkednie. Napjainkban 1-től 100-ig vagy 200-ig vibrál a skála, és fennáll a veszély, hogy - a keresztény szerzőkkel szólva - véget vet az emberi közösségi érzésnek.
 A társadalmi mobilitás leállni látszik, a középosztályok az Atlanti óceán mindkét oldalán a proletarizálódástól rettegnek, a jövedelemkülönbségek lassanként úgyszólván metafizikai szélsőségeket érnek el: a gazdagok és a szegények szinte kiválasztott - kiátkozott viszonyban vannak, ugyanaz a jéghideg teológia emel ki egyeseket és taszít ki másokat. Szigorral és mérséklettel bánnak a bérből élőkkel, a tehetőseknek az adóterhekkel kapcsolatban türelem és könnyítés jár. Az utóbbiak úgy lépnek fel, mint a kor új arisztokratái, az új földesurak, csúfot űznek a jogszabályokból, mértéktelen hatalmat élveznek, minden rendszerhez alkalmazkodnak, mivel kedvük szerint élhetnek benne. Jó lelkiismerettel mutogatják, sőt fitogtatják a hallatlan bőséget, miközben közvetlenül mellette ott a lesújtó nélkülözés, és mindezt, ahogy Polányi Károly már 1944-ben megállapította, a legtöbb embernek jutó legnagyobb boldogság nevében. A morzsaelmélet jóvoltából a dúsgazdagok asztaláról vagyon-darabkák potyognak, és a legkiszolgáltatottabbak sorsát közvetett javuláshoz segítik. Franciaországban a magas jövedelem átláthatóságát egyfelől progresszívnek állítják be, másrészt ebből az következik, hogy a kicsiket agyonnyomja a vezetők elképesztő tiszteletdíjának súlya. Talán üdvös a tisztaság, de azonkívül, hogy porhintés, elismerteti a természetesnek feltüntetett aránytalanságot. Ahol a hajdani gátlás csökevénye némi diszkrécióra késztette a kivételezetteket, most a kérkedés uralkodik: egyáltalán nem akarnak elrejtőzni, a nép kénytelen magáévá tenni és elfogadni a mesés távolságot, amely elválasztja az evilági istenektől (akik nem a szakértelmük miatt, hanem egyszerűen a kaszthoz tartozás alapján vágják zsebre ezeket az összegeket).
 Nálunk a fényes nyugaton mindenhová visszatér a bőség mélyén rejlő nélkülözés réme, a fiatal nemzedékben mindenütt felmerül a gondolat, hogy nem a megélhetésért, hanem a túlélésért dolgozik az ember, miközben a gondviselő állam szociális védelme nem biztosítja azokat a garanciákat, amelyek a 80-as évek közepéig adva voltak. Ha hozzátesszük, hogy a termelékenység nevében tönkretették a munkafeltételeket, a holt időt pedig ész nélkül üldözik (Daniel Cohen), s emiatt mindenkinek nő a személyes felelőssége, ha hozzávesszük egyesek rekordprofitját, miközben mások bére csökken vagy stagnál, valamint a nemzeti kedélyt szabályozó tőzsdemámort (ezért nem is azt kérdik, hogy megy a sorod, hanem azt, hogy megy a tőzsde), akkor érthető, hogy a biztonságérzet hiánya uralkodik. Talán a sorsfosztottság érzését keresztelték el a globalizáció elmosódott fogalmával, azt, hogy tekintélyes valódi vagy képzelt hatalmaknak vagyunk kitéve, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Az összesség kényszere mindnyájunk felett, a kényszerösszességek egyforma külsőségeket erőltetnek ránk, és megállás nélkül büntetnek, mivel kontrolálnunk lehetetlen, legalább védekezni igyekszünk. A messze történtektől oltalmat adó távolságok eltűntek, cserébe viszont lehetetlen válaszolni a kívülről jövő agresszióra. Sebezhetővé váltunk és nélkülözünk.
 Ekkor diadalmaskodik a rászedettek félelmetes menetének eszméje: a meghirdetett Éden úgy fest, mint a purgatórium, a csodás holnapok poszt-totalitárius hanyatlásba fordultak. Annál is inkább, mivel a (már derekasan megvénült) új gazdaság feltette az idillre az utolsó ecsetvonást a tablón: a részvényesek kis köztársaságára támaszkodva követeli, hogy a szabad vállalkozás utolsó stádiuma öltsön testet, s az internetnek hála, meghatározatlan növekedést, a csőd kockázatától tökéletesen mentes szédítő ciklust indítson. Ám az eufória inkább hadüzenet: követtek, vagy tünés! Az elkerülhetetlenség terrorizmusával lépnek fel, amivel hajdan a marxisták is visszaéltek, emiatt az ásatagok az újítókkal, a bénák a menőkkel szembekerülnek. Ez a törvénytáblák hatalma: akinek nem tetszik, azt kiközösítik, a történelem szemétdombjára hajítják vissza.
Az antiglobalizmus zsákutcái
Ilyen körülmények közt miért lepődnénk meg, hogy a lázongások új kora kezdődik, amelyek világszerte szaporodnak, és mindehhez Seattle-ben adták meg a kezdőlökést? Ám az elmúlt századbeli felkelésekhez képest ezekben a ribilliókban újdonság, hogy semmiféle átfogó megoldást nem kínálnak: a dolgok menetét ugyan elutasítják, de nem vázolják fel egy másik univerzum sémáját. Olyanok, mintha a falba vernék a fejüket, ahelyett, hogy ajtót vágnának a falon, hogy átmehessenek. "Hogyan lehetünk antikapitalisták?" tűnődik el egy harcos folyóirat 1997-ben, és ez azt bizonyítja, hogy a kérdés már fel sem merül önmagától. Ahogy halványulnak az emlékek a szovjetrendszerről és elkövetett aljasságairól, az ellenséges magatartás a rendszerrel szemben egyre erősebb; sőt tovább fokozódik, mivel a kapitalizmus alternatívák hiányában végzetes súllyal nehezedik a világra. A kapitalizmus egyetlen jótéteményét sem fogadjuk el, minden rosszat a rovására írunk. De a hasábokon át ostorozott Leviatánunk sok tekintetben elvont marad. Azon fáradozunk, hogy nevet, arcot adjunk a betegségnek. Vajon feltűnt-e közben, hogy manapság már nem osztályok vagy személyek ellen, hanem elsősorban a betűszavak ellen folyik a tiltakozás, mint WTO, IMF, FRIENDLY vagy a Világbank? Talán még rosszabb, hogy a kór azonosíthatatlansága miatt külön szenvedünk, mert képtelenek vagyunk megfelelő távolságba kerülni tőle.
 Ekkor elszabadul a sebfeltáró kritikai düh. Már csak azért is éget az alkohol, mert nem konkrétumokra árad, hanem ellenszenve tárgyával steril édes kettesben megfeneklik, egyúttal az ókorhoz méltón tollát epébe mártja. Távol vagyunk az 1989 másnapján felülkerekedő szerénységtől, amely felállította a szigorú és mértékletes intellektuális párbeszéd aranyszabályát. Ájuldoznak a boldogságtól, ha vádolhatják a társadalmat, ha ördögöt űzhetnek, lexikálisan még rá is tesznek egy lapáttal, újra előszedik az antifasiszta nagyágyúkat. Viviane Forrester viszi el e téren a pálmát, aki "a gazdasági horrort" (1995) a koncentrációs táborokhoz hasonlítja, és előre látja a világ urainak "kulcsrakész népirtásait", mi pedig áthágjuk az alapvető tabut, a józan észt. A kapitalizmus se nem több, se nem kevesebb, mint a nácizmus ikertestvére, társaságba vihető mása, annyi, mint a másik igazi arca...
 A náci metafora elszaporodásának kezdete a Kelet-Nyugat összeütközésének szép korszakához vezet vissza, C. Dejours pszichiáter a Szenvedés Franciaországban című munkájában a vállalat működésében részt vevő kádereket úgy hasonlítja a "kollabókhoz", ahogy számos német részt vett a zsidók kiirtásában. Marcos parancsnok-helyettes a "liberális fasizmust" ostorozza, mindenki odatartozik, aki nem tart vele a szélsőbalon (mint Octavio Paz, aki elég arcátlan volt, hogy megbírálja). Ez a narcisztikus Che Guevara a globalizációt a "neoliberális megapiacot" szolgáló IV. világháborúnak tartja. Egy szándékosan provokáló sikeres fiatal regényíró, aki Göbbels propagandájához hasonlítja a reklámot, még komolyabb ellenvetést sem váltott ki.
 Mint mindig, ha apokaliptikus érveléshez folyamodnak, megúszhatják a magyarázkodást. Egyre durvábban dorongolnak, mert már nem a valóságot bírálják, a közönség pedig passzívan fogadja a legvadabb végleteket. A szörnyűség és a közöny konvergál. Az aránytalan tirádák következtében megerősödik, amit leszóltak. A maximalizmus együtt jár a fatalizmussal: ha mindörökre rabok maradunk, ha kezünk-lábunk acélketrechez kötve a totalitárius rabszolgaságban, többé nincs mit tennünk: csupán verbális mértéktelenségbe, fokozódó túlzásokba menekülhetünk.
 Általánosabban fogalmazva a nagytőkét és légionáriusait felelőssé tenni (Susan Georges) olyan, mintha egy családi perpatvart, a nemzeti kérdéseket galaktikus méretűre nagyítva intéznénk el. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hivatalos baloldalra hárítjuk a reformizmus és a rendszerrel szembeni megalkuvás bűnének terhét. A média léggömbjében keményen elítéljük a mindenható "új házőrző kutyákat", de tulajdonképpen határvonalat húzunk a rohadt rühös őrebek és önmagunk, tiszta lázadók közt. Megemlítenék valami Franciaországra roppant jellemző esetet, hogy a 68 éppen a régi hatvannyolcasok ellen tér vissza immár bohózatként, a későn születettek szeretnének újra fellépni egy már eleve más történelmi eseményeket plagizáló komédiában. A radikális magatartás lett a menő azoknál, akik az antikapitalizmust mint új zászlót lobogtatják. Mivel azonban a liberális társadalom saját folyamatos önvizsgálatából táplálkozik, ez a magatartás klisévé korcsosul: meglepő-e, hogy a korszak nagy költséggel ünnepli a szembeszállókat, a társadalomból kitaszított figurákat, vagyis éppen azokat tömjénezi, akik nyilvánosan sárba tiporják a normákat? Így virágoznak folytonosan a hitelesített, szabványosított túlkapások: a hirdetéseket reklámokkal, a tömegkommunikációt a médiában, a látnivalókat látványosan kritizálják. Kiváló és jövedelmező érv a levesbe köpni, az egész árut az áru elutasításának jegyében adják el. Nálunk a globalizáció-ellenes gúnyiratok a szélsőjobbtól a szélsőbalig valamiféle nemzeti halandzsa nyelven íródnak, egyszer-egyszer mindenkinek illik rázendítenie. Az átállás konformizmusa épp annyit ér, mint a belenyugvás konformizmusa: a hivatásos lázadó szerepében pózolnak, az ellenfelet úgy kezelik, mintha inasuk vagy lakájuk volna. Különleges dicsfényben tündökölnek, ha száműzöttnek tekintik őket, az igazi előkelő renegátot játszik, mindenki politikailag tisztességtelennek vallja magát. Mindenképpen nyerni szoktak, fél lábuk kint, fél lábuk bent. A perlekedés posztmodern esztétikájában a lázadó képe busás szimbolikus haszonnal kecsegtető befektetés. A luxus páriák rengetegen vannak, a szegények és a kirekesztettek nevében nyilatkoznak.
Az intellektuális zűrzavar
Ez a verbális szertelenség főleg az ellenség azonosításának nehézségét jelzi. Szédítő kor, mert minden osztályozást felforgattak: a játékszabályok megváltoztak, éppen csak megértettük őket, máris elavultak. Nem sikerül többé összebékítenünk a jelen érthetőségét a jelen teljességének tiszteletben tartásával. Mint Luc Boltanski és Éve Chiapello hangsúlyozzák, "nem a kapitalizmus, hanem annak kritikája él át valódi krízist", tehát ahogy Marx felismerte, csupán a kritika a rendkívüli forradalmi erő; semmi szükség az élet megváltoztatására, a világ átalakítására, a kapitalizmus a feladatot remekül magára vállalta, szakít a hagyományokkal, új lapot nyit, felforgatja az előítéleteket, a szokásokat, az illemet. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy egyedül a tőke antikapitalista, hogy szüntelenül korábbi feltételeinek lerombolásán munkálkodik, és struktúrájának teljes mutációja révén megújul. Emiatt az értelmes konzervativizmusnak baloldali értékké: a világot az eljövendő nemzedék számára megóvó akarattá, egy emberi élet esélyeit megőrző igyekezetté kellene átalakulnia, hogy a múltat az ismeretek és ne csupán az obskurantizmus forrásának tekintsük.
 Amióta ellenkezőjére fordult az összes paradigma, amióta a kapitalizmus jókora előnnyel rendelkezik a pocskondiázókkal szemben, és áttetszővé, megfoghatatlanná vált, ellenzői nagy kísértést éreznek, hogy félelmetes emlékművet állítsanak neki, és minden pillanatnyi csapást rá hárítanak. Rendkívül tisztánlátó entitásként emlegetik, amely minden csapást ki tud számítani, minden támadást el tud hárítani, a gonosz intuícióját és mindenhatóságát tulajdonítják neki. Neve nincs, de mindenütt erőszakoskodik. A kapitalizmus egy a bennünket letaglózó fáradtsággal, félresikló szerelmeinkkel, a terjedő betegségekkel, a fanatizmust, a háborúkat is mindig a nyakába varrják. Páratlan képességgel a legmeghittebbtől a legnyilvánvalóbbig minden létezőt megront, és könyörtelenül uralkodik sorsunkon. Miért is csodálkoznánk, hogy Lady Di halálakor ismét felröppen a mindig kézre eső összeesküvés-elmélet éppúgy, mint amikor az AIDS terjed, melyet egyesek az afrikaiak, a homokosok és a narkósok kirekesztésére szolgáló határozott szándéknak tüntetnek fel. Minél homályosabbak a következmények közötti összefüggések, annál könnyebben működik a paranoia, emiatt minden zavaros szöveget bölcsnek vagy éles szeműnek tekinthetnek, és kényszerítő gépiességgel folytatódik tovább, mivel észérvekkel megcáfolhatatlan. Az üvegtornyok vak homlokzatai mögött a "világ urai" átfogó fondorlatokat eszelnek ki, eldöntik, mit fogunk enni, mit hordunk, mit szívunk be és mit iszunk, manipulálják az agyunkat és a legmeghittebb érzelmeinket is. Az összeesküvés ideológiája, mint mindig, elsősorban a megfosztottság logikájáról árulkodik: ha sorsunkat nem tartjuk a kezünkben, szívesen képzeljük, hogy sötét erő munkálkodik vesztünkön a homályban.
 Még meglepőbb, ha az elővigyázatosnak hitt politikai elemzőknél is hasonló jellegű gondolkodással találkozunk, akik a piac fekete kezét ismerik fel az integrizmus, a szekták, a bűn, a terrorizmus visszatérésében. A piac a felelős ex-Jugoszláviában az etnikai tisztogatásért, az algériai polgárháborúért, a libériai és a Sierra Leone-i öldöklésekért, valamint a piac gátolja meg a népeket szabad önrendelkezési joguk érvényesítésében, mint ezt egy baszk szeparatista szóvivő 2000 októberében a biarritzi csúcsértekezleten kijelentette. A tőke abszolút oksággá válik: bírálói abban bíznak, hogy egyhangú véleményt alakítanak ki az ellenség totális rosszindulatáról, ám a mesterséges egyetértés csupán súlyos szellemi tunyaságot árul el, valamint hogy nem hajlandók minden helyzetet a maga egyediségében fontolóra venni. Akár tetszik a globalizációt ellenző dühöngőknek, akár nem, a 20. század végi legnagyobb népirtások - Bosznia, Ruanda, Algéria, Csecsenföld, Timor - nem annyira pénzügyi vagy gazdasági kérdésekhez, mint faji, vallási, identitásbeli és birodalmi fanatizmushoz kapcsolódnak. Ha az "ultra-liberális világlobby" mindenhatóságára hivatkozunk, hogy a hazafiság lohadását, a politikai válságot, a drogkereskedőket, a magánháborúkat, a munkában elcsigázott egyén kimerültségét, az adóíveket és a televíziós játékokat megmagyarázzuk, akkor az összkép felállításának örve alatt voltaképpen bevalljuk, hogy már nem értünk belőle semmit. Ha sokat akarunk bizonyítani, akkor eltévedünk egy Prévert-féle katalógusban, és a kapitalizmus feneketlen térséggé alakul át, mint a Marx-fivérek híres hajókabinja, ahová bármit be lehet tenni. A haladó gondolat már régóta gyarló, mert az ember súlyos helyzetének csupán egy - kizárólagos - okát keresi, mert akkor egyetlen lobogó alatt kovácsolhatná frigybe az összes elégedetlenséget, zászlaja pedig elkülöníthetné a kárhozottakat egyfelől, a kizsákmányolókat másfelől. Így aztán feledésbe merül, hogy többféle baj van, a barbárság nem egy alakban jelenik meg, és nem azonos tőről fakad minden emberi szenvedés. Végül is ki nagyobb bálványimádó, aki a piacot bálványozza, és benne látja a boldogság gondviselő eszközét, vagy aki kárhoztatja és leleplezi, mivel szerinte minden súlyos helyzet forrása? Jótékonyság emitt, gonoszság amott, ezek is, azok is egyazon posztulátumnak a foglyai maradnak: mégpedig annak, hogy a gazdaság kulcshelyzetet élvez, és minden mást meghatároz.
Az ellenség nyelve
Mi a kapitalizmus? Vég nélküli pénzfelhalmozási folyamat "kifejezetten békés eszközökkel" (Boltanski-Chiapello), a piacnak mint a javak megtermelési és a tehetségek kibontakozási szférájának megteremtése. Ám a gazdaságot egyúttal autonóm területen, a társadalmi szövedék többi részétől elkülönítve is létrehozza (Louis Dumont). Tudjuk, hogy "a vagyon megnövelésével" a "sorsunkon javítás" vágya (Adam Smith) egy Európára jellemző újabb történelmi jelenség (17. század), amely a gazdaságot minden vallási, etikai vagy politikai vonatkozástól elválasztva a legjobb helyzetbe hozza. A számító szellem elterjedése, a természet szisztematikus kizsákmányolása, a - láthatatlan kéz jóvoltából - mindenki javára szolgálónak tartott magánérdekek mindennél többre értékelése - mindezen elképzelések a felvilágosodásban keletkeztek, s mi apránként törvényerőre emeltük őket. Ettől a pillanattól fogva a gazdasági logika a többi tevékenység fölé emelkedett - abban az egyes liberális áramlatokra jellemző reményben, hogy az erkölcs és az érdek, a technikai és szellemi haladás, az egyéni és az együttes meggazdagodás, a kereskedelem és az erény összebékíthető: minden emberi rendet visszatelepített a piac kizárólagos szférájába, amely a cserével és a laisser-faire-rel abszolút érték a szemében. Márpedig a globalizácó-ellenes aktivisták krédója pontosan a fordítottja: ahol a "természetes rend" tömjénezői Eldorádót hirdetnek, ők poklot és sorozatos katasztrófákat látnak. Emitt a megváltás, amott a romlás: a hozsannázók és a gyalázkodók egyhangú balettjében egyforma katekizmusra lelni. Legyen a piac a történelem gondviselő megoldása vagy minden szenvedés kútfeje, avassák szentté vagy sátánnak átkozzák, egyre megy, mert mindenképpen a piac áll a középpontban.
A kordában tartás stratégiája
Természetesen mindig gondolhatunk olyasmit, hogy meginogtak az alapok, hogy az individualizmus és a prosperitás már nem döntő értékek; hogy a század folyamán szokatlan borzongás, az új szellemiség látóhatára virrad fel, ahol a nárcizmus, a materializmus és a pszicho-miszticizmus, a modern Nyugat istenségeinek szentháromsága vereséget szenved. Ahhoz, hogy kikeveredjünk a kapitalizmusból, az egyént alá kellene rendelni a közösségnek, a gazdaságot egy másik - vallási, politikai, közösségi - rendnek. Álmodhatunk a pénz és a magántulajdon eltörléséről, ám akkor fennforog a veszély, hogy újrateremtjük az emberek közti függési viszonyokat, amely alól a pénz segítségével szabadultak föl (azon az áron, hogy egy másik függés, a pénztől való függés intézményesült). Az ilyesfajta fordulat ma inkább regresszív, mint utópikus jellegű.
Igaz, hogy egy olyan korban, amikor a neoliberális és hajdan a marxista örökségre pályázó ideológia kifulladóban van, itt-ott láthatóan tömeges méretekben pártolnak át és viselkednek hűtlenül: amikor a bérből élők - nevezetesen a 35 órás törvény keretében dolgozók - a jövedelem növelésével szemben előnyben részesítik a szabadidő javait; amikor egyre több városlakó lép fel ismételten a környezetszennyező és költséges autó önkényuralma ellen; amikor számtalan művész, író és polgár vitatja, hogy az igazi élet nem más, mint anyagi sikerek végtelen sorozata; és az őrjöngő merkantilizmussal, a televízió szemetesládájával a kultúra és a kifinomult ízlés évszázadaiban kialakult életművészet virágait helyezik szembe; vagy amikor a Wall Street egyik pénzügyi elemzője azt ajánlja az olvasóknak, hogy utasítsák el a hitel csapdáját, vessék el a hivatali hagyományt és hűséget, és főleg a mértékletességet, a 21. század új jelszavát gyakorolják, mindez jól mutatja a rendszer posztulátumaiból való kiábrándulást az amerikai középosztály egy részénél. Az átpártolás azonban nem lerombolást akar jelenteni; más stratégiáról van szó: megfékezni és kordában tartani, nem pedig megdönteni akarják a rendszert.
A kilátásba helyezett és be nem váltott ígéretek nevében vitatjuk és támadjuk a kapitalizmust és a demokráciát, nem mintha hazudna, hanem mert önkéntelenül is igazat mond, és ezt tudatosítani kell, segíteni kell ezernyi lehetőségének kibontakoztatásában... Ha a növekedés eredményeinek jobb újrafelosztását, a klimatikus egyensúlyok tiszteletét, a big business bizonyos etikával való egyeztetését követeljük, akkor elfogadjuk a piac előnyeit a káros következmények nélkül. Más szóval: szívesen fogadjuk a kapitalizmust mint (komoly korrekciókkal kiegészített) gazdasági logikát, de  nem óhajtjuk a kapitalizmust mint civilizációt. Félelmetes ellentmondás. Erre vonatkozólag továbbra is találó a Lionel Jospin ajánlotta megkülönböztetés ("Igent a piacgazdaságra, nemet a piaci társadalomra"). Egyetlen olyan ország sincs a földön, amelyet egyedül a konkurencia, a fizetőképesség, az integrális merkantilizáció törvényei irányítanának. Még az ipari forradalom értékeit lelkesedéssel átvevő Amerika is olyan köztársaság, ahol a szigorú nacionalizmus, a puritanizmus, a közösségi szolidaritás, a vallásos szellem ellensúlyozza a pénzsóvárságot, a gazdasági törekvéseket.
Lehet, hogy a kapitalizmust olyan stratégiával kell "kordában tartani", amelyet a szovjet birodalommal szemben alkalmazott a szabad világ 1948-tól kezdve; nem a lerombolására kell törekedni, hanem féken kell tartani, hogy mindnyájunk szolgálatában jobban felhasználjuk. Ahogy Pascal az észtől megkövetelte, hogy "magába fogadja ellenségét", a demokrácia is képes kell legyen, hogy ellentéteit, a nyereségvágyat, a versenyhez és a profithoz való kedvet magába foglalja, ezeknek az értékeknek, amelyek a demokráciát megfojthatják, de paradox módon meg is erősíthetik, pontos helyet kell teremteni. A kapitalizmus és a demokrácia között mindig megkövetelt szövetség - az előbbi szabadsága valamilyen szédítő automatizmussal maga után vonja a személyek és az intézmények szabadságát -, eldönthetetlen kérdés marad. A hidegháború tündérmeséje (szabad vállalkozás plusz pluralizmus) nagyon hatásosan működött a totalitárius szörny ellen: napjainkban azonban már aligha tartható.
A piac minden rendszerhez alkalmazkodik, a diktatúrákban éppúgy virágzik, mint a jogállamokban; az Öböl olajmonarchiái, a Szingapúri Köztársaság, a népi Kína többé-kevésbé engedelmeskedik szabályainak, de attól még nem a politikai tolerancia modelljei. Kapitalizmus és demokrácia nem egymást kiegészítő komplementerek, inkább helyettesítik egymást, tehát szuplementerek. Annyira támogatják, amennyire gátolják egymást, éppen konfliktusos viszonyuk válik a javukra, csupán látszólag hasonlítanak. A demokráciának az a szerepe, hogy a kapitalizmust rávegye a közjóról való gondoskodásra. Ugyanígy semmi okunk, hogy osztozzunk abban a kereskedelmi derűlátásban, amely a cserétől és a kommunikációtól az emberek elérését és a viták elsimítását várja. Egy ismert különbségtétel szerint a pénzügyi vagy piaci tranzakciók közös problémákat, nem pedig emberi közösségeket teremtenek, megközelítik ugyan az embereket, de nem kötik újra össze őket, és nem kerülik el sem a gyűlöletet, sem a háborúkat.
A legnagyobb figyelemmel kell tehát fogadni a kortárs tiltakozás minden formáját. Bármi esztelenek is bizonyos szándékok, újra felvetik a végső célok kérdését, és csupán egyetlen követelményt hirdetnek, az ellenhatalomét. Akármilyenek is a javasolt intézkedések - egy európai szuperállam létrehozása az amerikai hegemónia ellensúlyozására, az IMF és a Világbank reformja a pénzügyi rendszer jobb ellenőrizhetőségére, új megegyezések a tőke és a munka között, a bérezés jelenlegi feltételeihez alkalmazott gondviselő állam újra feltalálása, a jogszabályok exponenciális fejlődése -, mind arra törekszik, hogy egy meghatározott útvonalra terelje az ördögtől megszállott kapitalizmust, amely képtelen magát korlátozni, és elképesztően közömbös minden jogos és méltányos törekvéssel szemben. Végül is a globalizáció kiteljesítéséről és nem az eltörléséről van szó. A globalizációban a glóbusz szó fölösleges: valójában csupán a bolygó bizonyos hányadára vonatkozik, és teljes földrészekről feledkezik meg. Még a kereskedelmi csere korlátozott szférájában is mellőzi azokat, akik nem tudnak részt venni a díszlakomán.
Az ember ember általi kizsákmányolásának jelmondatával ellentétben a gazdagoknak már régen nincs szükségük a szegényekre, hogy rajtuk hízzanak. Az északi lakosság egyes csoportjait és sok déli nemzetet napjainkban a neo-imperializmus kevésbé fenyegeti, mint az, hogy feltétel nélkül magukra hagyják őket. A nagyhatalmakat csupán az egymás közti kereskedés gondja izgatja, elfeledkeznek az egy helyben toporgó, tébláboló emberiségről, a éppen zajló történelem nagy veszteséről. Ha az erősek boldogságát a gyengék mostoha sorával akarjuk igazolni, bajos lenne a kirekesztettség fogalmát a kizsákmányolás fogalmával szóról szóra összeegyeztetni. Az extraprofit kizsarolása a főnököt és az alkalmazottat olyan szoros viszonyra, egymásrautaltságra kényszeríti, amely konfliktushelyzet esetén közös nevezőre hozza őket. A kizsákmányoltságot a jövőben egy sokkal súlyosabb csapás követi, mégpedig az, hogy az ember nem lesz többé kizsákmányolható, a legcsekélyebb fizikai munkából is kizárják. Manapság nem az a legszörnyűbb, hogy az embereket leigázzák, hanem hogy magukra hagyják, és akik ily módon kiszorultak a közös társadalomból, humanitárius szervezetek és karitatív kereskedők áldozataivá lesznek.
Tehát kulturális, politikai és ökológiai téren nem kevesebb, hanem éppenséggel több globalizációra lenne szükség, hogy mindenütt megfékezzük a merkantilizáció terjedését és a közös nemzeti örökség néhány multinacionális cég mohóságából fakadó állandó jogtalan meghurcolását. José Bové és FranÇois Dufour híres címét megfordítva pedig úgy is fogalmazhatunk, hogy az áru önmagában véve nem a világ, nem teremt világot, az emberi viszonyoknak csak igen csekély töredékét fejezi ki, miközben mindent kizár, ami a tehetség, a szembeszállás, az érzelmek, a hiedelmek és a kultúra körébe tartozik.
Anélkül, hogy szélsőségesen voluntaristák lennénk, elmondhatjuk, hogy a piacgazdaság azzá lesz, amit az emberek akarnak: a prosperitás példa nélkül álló tényezője vagy gyógyíthatatlan viszály. Kezdetnek talán meg kellene fosztani a kapitalizmust szent mivoltától, ne tekintsük baljós vagy jótékony bálványnak, jobb felhasználni, mint sátánnak kikiáltani. Nem merül ki mai bevett gyakorlatában, még nem merítette ki teljesen sokoldalúságát, folytatnunk kell lehetséges meghatározásairól a lezáratlan párbeszédet. És vitathatjuk a jelenleg elterjedt párbeszédet az alapítók kapitalizmusa nevében, akiknek a nyereség és harácsolás nem volt kizárólagos törekvése: ne feledjük, hogy a liberalizmus először is a szociális igazság doktrínája. "Az ember őrült - mondotta Pascal, - mert ki akarja gyógyítani magát nyomorából". Az egész újkor az ellenkezőjére fogadott: okosabb az emberi nem helyzetét megszépíteni, ezt a világot a kínok kertjéből a gyönyörök kertjévé átalakítani. Most viszont az emberiségen a sor, hogy alkalmazkodjék a technika és a gazdaság új istenségeihez, hogy a tudománnyal támogatott erők, az ipar és a kereskedelem segítségével felszabaduljunk a fanatizmus, a nélkülözés és a tudatlanság alól. Nem szakadtunk ki a tragikus függőségből. Az egyik láncot a másikra cseréltük, de semmiről sem akarunk lemondani; - alkalmazkodnunk kell ehhez a szétszakítottsághoz, mivel senki sem akar visszapottyanni a szűkölködő és ínséges korábbi évszázadokba. Valami titkos hang azt súgja, hogy a két pozíció egyikét sem lehet külön fenntartani, s még hosszú ideig kénytelenek vagyunk a kétség és a csatlakozás egy-egy lábán haladni. A disszonancia marad a végzetünk.

LÓRÁNT ZSUZSA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

BRUCKNER, Pascal
"Franciaország és az alakuló Európa"
Magyar Lettre Internationale, 4

"Balkáni dilemmák"
Magyar Lettre Internationale, 5

"Főváros-e még Párizs?"
Magyar Lettre Internationale, 6

"Író a televízióban"
Magyar Lettre Internationale, 7

"Európa nem elég egoista"
Magyar Lettre Internationale, 8

"Disney világa"
Magyar Lettre Internationale, 9

"A vénülő Európa"
Magyar Lettre Internationale, 10

"Szexuális demokrácia"
Magyar Lettre Internationale, 11

"A kozmopolitizmusról"
Magyar Lettre Internationale, 21
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret