Nem sokkal a Fal leomlása után furcsa rajz jelent meg
az International Herald Tribune-ban: két vastag bundás bankár
odakiált a hóban, szemétben hentergő koldusnak:
"Győztünk!" A rajz remekül sűríti ezeknek
az éveknek jellegzetes félreértését.
1989 másnapján a kapitalizmus valóban a lenyűgöző
győztes szerepében jelent meg az egész emberiség
szemében. Végül valódi ellenség híján
már-már mindenütt ontotta jótéteményeit
és virágzást fakasztott, ki akarta ragadni az embereket
elmaradottságukból, bolygónkat utólérhetetlen
civilizációs szintre akarta emelni.
Hamarosan azonban más belátásra kellett jutnunk,
mert a piacgazdaság visszaélt ígéreteivel,
amikor az út mentén hagyta az emberek százmillióit,
és a kapitalizmus pusztán javakat termelő gépezetnek
bizonyult, amelynek nincs egyéb végcélja, mint további
javakat termelni. Ha a kapitalizmus csődbe kerül, felháborodunk,
mennyire egyenetlen, vagy milyen egyenlőtlenségeket tart
fenn; ha sikeres, viszolygunk a ránk szabadított ocsmány
bóvli áruk özönétől. Fölösleges
árukat halmoz fel, mintha a korlátlan fogyasztói érdekvédelem
képezné a nyugati civilizáció utolsó
nagy eszméjét, következésképp az egyén
önmagára figyel, a világ kevéssé érdekli,
a politika pedig Franciaország, Németország és
Olaszország közigazgatásának szintjére
degradálódik. Egyszóval tíz évvel a
kommunizmus összeomlása után a kapitalizmussal kapcsolatosan
súlyos kételyek merültek fel; mi pedig a kapitalizmust
elviseljük ugyan, de nem ülünk fel a fejlődéséről
szóló meséknek és érveknek.
A rászedettek menete
Sohasem voltak ekkora egyenlőtlenségek, a háttérben
pedig látványos meggazdagodás. Ismerjük a számokat:
a Föld 6 milliárd lakosának 20 %-a nem egészen
egy dollárból él meg naponta, minden negyedik gyermek
alultápláltságtól szenved. A hatvanas évektől
kezdve Afrikában a lakosok átlagjövedelme drámaian
lezuhant. 1997-ben a földgolyó 225 legvagyonosabb emberének
évi jövedelme annyi volt, mint a legszegényebbek 47%-ának
egy éves jövedelme együttvéve, 2,5 milliárd
emberről van szó. Az aránytalanságok azonban
a gazdag országokban is súlyosbodtak - a legvagyonosabb 2,7
millió amerikai ugyanannyit birtokol, mint a százmillió
legszegényebb - és szinte kilátástalan, hogy
utolérjék: egyes internetes játékokban ki lehet
számítani, vajon hány évszázadot kellene
élnie egy létminimumon élő egyénnek,
hogy elérje a legnagyobbak éves jövedelmét. A
menedzsment guruja, Peter Drucker mintegy harminc éve még
úgy számolt, hogy a bérek még elviselhető
szélsőségeinek egy 1-től legfeljebb 23-ig terjedő
skálán kell elhelyezkednie. Napjainkban 1-től 100-ig
vagy 200-ig vibrál a skála, és fennáll a veszély,
hogy - a keresztény szerzőkkel szólva - véget
vet az emberi közösségi érzésnek.
A társadalmi mobilitás leállni látszik,
a középosztályok az Atlanti óceán mindkét
oldalán a proletarizálódástól rettegnek,
a jövedelemkülönbségek lassanként úgyszólván
metafizikai szélsőségeket érnek el: a gazdagok
és a szegények szinte kiválasztott - kiátkozott
viszonyban vannak, ugyanaz a jéghideg teológia emel ki egyeseket
és taszít ki másokat. Szigorral és mérséklettel
bánnak a bérből élőkkel, a tehetőseknek
az adóterhekkel kapcsolatban türelem és könnyítés
jár. Az utóbbiak úgy lépnek fel, mint a kor
új arisztokratái, az új földesurak, csúfot
űznek a jogszabályokból, mértéktelen
hatalmat élveznek, minden rendszerhez alkalmazkodnak, mivel kedvük
szerint élhetnek benne. Jó lelkiismerettel mutogatják,
sőt fitogtatják a hallatlan bőséget, miközben
közvetlenül mellette ott a lesújtó nélkülözés,
és mindezt, ahogy Polányi Károly már 1944-ben
megállapította, a legtöbb embernek jutó legnagyobb
boldogság nevében. A morzsaelmélet jóvoltából
a dúsgazdagok asztaláról vagyon-darabkák potyognak,
és a legkiszolgáltatottabbak sorsát közvetett
javuláshoz segítik. Franciaországban a magas jövedelem
átláthatóságát egyfelől progresszívnek
állítják be, másrészt ebből az
következik, hogy a kicsiket agyonnyomja a vezetők elképesztő
tiszteletdíjának súlya. Talán üdvös
a tisztaság, de azonkívül, hogy porhintés, elismerteti
a természetesnek feltüntetett aránytalanságot.
Ahol a hajdani gátlás csökevénye némi
diszkrécióra késztette a kivételezetteket,
most a kérkedés uralkodik: egyáltalán nem akarnak
elrejtőzni, a nép kénytelen magáévá
tenni és elfogadni a mesés távolságot, amely
elválasztja az evilági istenektől (akik nem a szakértelmük
miatt, hanem egyszerűen a kaszthoz tartozás alapján
vágják zsebre ezeket az összegeket).
Nálunk a fényes nyugaton mindenhová visszatér
a bőség mélyén rejlő nélkülözés
réme, a fiatal nemzedékben mindenütt felmerül a
gondolat, hogy nem a megélhetésért, hanem a túlélésért
dolgozik az ember, miközben a gondviselő állam szociális
védelme nem biztosítja azokat a garanciákat, amelyek
a 80-as évek közepéig adva voltak. Ha hozzátesszük,
hogy a termelékenység nevében tönkretették
a munkafeltételeket, a holt időt pedig ész nélkül
üldözik (Daniel Cohen), s emiatt mindenkinek nő a személyes
felelőssége, ha hozzávesszük egyesek rekordprofitját,
miközben mások bére csökken vagy stagnál,
valamint a nemzeti kedélyt szabályozó tőzsdemámort
(ezért nem is azt kérdik, hogy megy a sorod, hanem azt, hogy
megy a tőzsde), akkor érthető, hogy a biztonságérzet
hiánya uralkodik. Talán a sorsfosztottság érzését
keresztelték el a globalizáció elmosódott fogalmával,
azt, hogy tekintélyes valódi vagy képzelt hatalmaknak
vagyunk kitéve, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Az összesség
kényszere mindnyájunk felett, a kényszerösszességek
egyforma külsőségeket erőltetnek ránk,
és megállás nélkül büntetnek, mivel
kontrolálnunk lehetetlen, legalább védekezni igyekszünk.
A messze történtektől oltalmat adó távolságok
eltűntek, cserébe viszont lehetetlen válaszolni a kívülről
jövő agresszióra. Sebezhetővé váltunk
és nélkülözünk.
Ekkor diadalmaskodik a rászedettek félelmetes menetének
eszméje: a meghirdetett Éden úgy fest, mint a purgatórium,
a csodás holnapok poszt-totalitárius hanyatlásba fordultak.
Annál is inkább, mivel a (már derekasan megvénült)
új gazdaság feltette az idillre az utolsó ecsetvonást
a tablón: a részvényesek kis köztársaságára
támaszkodva követeli, hogy a szabad vállalkozás
utolsó stádiuma öltsön testet, s az internetnek
hála, meghatározatlan növekedést, a csőd
kockázatától tökéletesen mentes szédítő
ciklust indítson. Ám az eufória inkább hadüzenet:
követtek, vagy tünés! Az elkerülhetetlenség
terrorizmusával lépnek fel, amivel hajdan a marxisták
is visszaéltek, emiatt az ásatagok az újítókkal,
a bénák a menőkkel szembekerülnek. Ez a törvénytáblák
hatalma: akinek nem tetszik, azt kiközösítik, a történelem
szemétdombjára hajítják vissza.
Az antiglobalizmus zsákutcái
Ilyen körülmények közt miért lepődnénk
meg, hogy a lázongások új kora kezdődik, amelyek
világszerte szaporodnak, és mindehhez Seattle-ben adták
meg a kezdőlökést? Ám az elmúlt századbeli
felkelésekhez képest ezekben a ribilliókban újdonság,
hogy semmiféle átfogó megoldást nem kínálnak:
a dolgok menetét ugyan elutasítják, de nem vázolják
fel egy másik univerzum sémáját. Olyanok, mintha
a falba vernék a fejüket, ahelyett, hogy ajtót vágnának
a falon, hogy átmehessenek. "Hogyan lehetünk antikapitalisták?"
tűnődik el egy harcos folyóirat 1997-ben, és
ez azt bizonyítja, hogy a kérdés már fel sem
merül önmagától. Ahogy halványulnak az emlékek
a szovjetrendszerről és elkövetett aljasságairól,
az ellenséges magatartás a rendszerrel szemben egyre erősebb;
sőt tovább fokozódik, mivel a kapitalizmus alternatívák
hiányában végzetes súllyal nehezedik a világra.
A kapitalizmus egyetlen jótéteményét sem fogadjuk
el, minden rosszat a rovására írunk. De a hasábokon
át ostorozott Leviatánunk sok tekintetben elvont marad. Azon
fáradozunk, hogy nevet, arcot adjunk a betegségnek. Vajon
feltűnt-e közben, hogy manapság már nem osztályok
vagy személyek ellen, hanem elsősorban a betűszavak
ellen folyik a tiltakozás, mint WTO, IMF, FRIENDLY vagy a Világbank?
Talán még rosszabb, hogy a kór azonosíthatatlansága
miatt külön szenvedünk, mert képtelenek vagyunk megfelelő
távolságba kerülni tőle.
Ekkor elszabadul a sebfeltáró kritikai düh.
Már csak azért is éget az alkohol, mert nem konkrétumokra
árad, hanem ellenszenve tárgyával steril édes
kettesben megfeneklik, egyúttal az ókorhoz méltón
tollát epébe mártja. Távol vagyunk az 1989
másnapján felülkerekedő szerénységtől,
amely felállította a szigorú és mértékletes
intellektuális párbeszéd aranyszabályát.
Ájuldoznak a boldogságtól, ha vádolhatják
a társadalmat, ha ördögöt űzhetnek, lexikálisan
még rá is tesznek egy lapáttal, újra előszedik
az antifasiszta nagyágyúkat. Viviane Forrester viszi el e
téren a pálmát, aki "a gazdasági horrort" (1995)
a koncentrációs táborokhoz hasonlítja, és
előre látja a világ urainak "kulcsrakész népirtásait",
mi pedig áthágjuk az alapvető tabut, a józan
észt. A kapitalizmus se nem több, se nem kevesebb, mint a nácizmus
ikertestvére, társaságba vihető mása,
annyi, mint a másik igazi arca...
A náci metafora elszaporodásának kezdete
a Kelet-Nyugat összeütközésének szép
korszakához vezet vissza, C. Dejours pszichiáter a Szenvedés
Franciaországban című munkájában a vállalat
működésében részt vevő kádereket
úgy hasonlítja a "kollabókhoz", ahogy számos
német részt vett a zsidók kiirtásában.
Marcos parancsnok-helyettes a "liberális fasizmust" ostorozza, mindenki
odatartozik, aki nem tart vele a szélsőbalon (mint Octavio
Paz, aki elég arcátlan volt, hogy megbírálja).
Ez a narcisztikus Che Guevara a globalizációt a "neoliberális
megapiacot" szolgáló IV. világháborúnak
tartja. Egy szándékosan provokáló sikeres fiatal
regényíró, aki Göbbels propagandájához
hasonlítja a reklámot, még komolyabb ellenvetést
sem váltott ki.
Mint mindig, ha apokaliptikus érveléshez folyamodnak,
megúszhatják a magyarázkodást. Egyre durvábban
dorongolnak, mert már nem a valóságot bírálják,
a közönség pedig passzívan fogadja a legvadabb
végleteket. A szörnyűség és a közöny
konvergál. Az aránytalan tirádák következtében
megerősödik, amit leszóltak. A maximalizmus együtt
jár a fatalizmussal: ha mindörökre rabok maradunk, ha
kezünk-lábunk acélketrechez kötve a totalitárius
rabszolgaságban, többé nincs mit tennünk: csupán
verbális mértéktelenségbe, fokozódó
túlzásokba menekülhetünk.
Általánosabban fogalmazva a nagytőkét
és légionáriusait felelőssé tenni (Susan
Georges) olyan, mintha egy családi perpatvart, a nemzeti kérdéseket
galaktikus méretűre nagyítva intéznénk
el. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hivatalos baloldalra hárítjuk
a reformizmus és a rendszerrel szembeni megalkuvás bűnének
terhét. A média léggömbjében keményen
elítéljük a mindenható "új házőrző
kutyákat", de tulajdonképpen határvonalat húzunk
a rohadt rühös őrebek és önmagunk, tiszta
lázadók közt. Megemlítenék valami Franciaországra
roppant jellemző esetet, hogy a 68 éppen a régi hatvannyolcasok
ellen tér vissza immár bohózatként, a későn
születettek szeretnének újra fellépni egy már
eleve más történelmi eseményeket plagizáló
komédiában. A radikális magatartás lett a menő
azoknál, akik az antikapitalizmust mint új zászlót
lobogtatják. Mivel azonban a liberális társadalom
saját folyamatos önvizsgálatából táplálkozik,
ez a magatartás klisévé korcsosul: meglepő-e,
hogy a korszak nagy költséggel ünnepli a szembeszállókat,
a társadalomból kitaszított figurákat, vagyis
éppen azokat tömjénezi, akik nyilvánosan sárba
tiporják a normákat? Így virágoznak folytonosan
a hitelesített, szabványosított túlkapások:
a hirdetéseket reklámokkal, a tömegkommunikációt
a médiában, a látnivalókat látványosan
kritizálják. Kiváló és jövedelmező
érv a levesbe köpni, az egész árut az áru
elutasításának jegyében adják el. Nálunk
a globalizáció-ellenes gúnyiratok a szélsőjobbtól
a szélsőbalig valamiféle nemzeti halandzsa nyelven
íródnak, egyszer-egyszer mindenkinek illik rázendítenie.
Az átállás konformizmusa épp annyit ér,
mint a belenyugvás konformizmusa: a hivatásos lázadó
szerepében pózolnak, az ellenfelet úgy kezelik, mintha
inasuk vagy lakájuk volna. Különleges dicsfényben
tündökölnek, ha száműzöttnek tekintik
őket, az igazi előkelő renegátot játszik,
mindenki politikailag tisztességtelennek vallja magát. Mindenképpen
nyerni szoktak, fél lábuk kint, fél lábuk bent.
A perlekedés posztmodern esztétikájában a lázadó
képe busás szimbolikus haszonnal kecsegtető befektetés.
A luxus páriák rengetegen vannak, a szegények és
a kirekesztettek nevében nyilatkoznak.
Az intellektuális zűrzavar
Ez a verbális szertelenség főleg az ellenség
azonosításának nehézségét jelzi.
Szédítő kor, mert minden osztályozást
felforgattak: a játékszabályok megváltoztak,
éppen csak megértettük őket, máris elavultak.
Nem sikerül többé összebékítenünk
a jelen érthetőségét a jelen teljességének
tiszteletben tartásával. Mint Luc Boltanski és Éve
Chiapello hangsúlyozzák, "nem a kapitalizmus, hanem annak
kritikája él át valódi krízist", tehát
ahogy Marx felismerte, csupán a kritika a rendkívüli
forradalmi erő; semmi szükség az élet megváltoztatására,
a világ átalakítására, a kapitalizmus
a feladatot remekül magára vállalta, szakít a
hagyományokkal, új lapot nyit, felforgatja az előítéleteket,
a szokásokat, az illemet. Még azt is megkockáztathatjuk,
hogy egyedül a tőke antikapitalista, hogy szüntelenül
korábbi feltételeinek lerombolásán munkálkodik,
és struktúrájának teljes mutációja
révén megújul. Emiatt az értelmes konzervativizmusnak
baloldali értékké: a világot az eljövendő
nemzedék számára megóvó akarattá,
egy emberi élet esélyeit megőrző igyekezetté
kellene átalakulnia, hogy a múltat az ismeretek és
ne csupán az obskurantizmus forrásának tekintsük.
Amióta ellenkezőjére fordult az összes
paradigma, amióta a kapitalizmus jókora előnnyel rendelkezik
a pocskondiázókkal szemben, és áttetszővé,
megfoghatatlanná vált, ellenzői nagy kísértést
éreznek, hogy félelmetes emlékművet állítsanak
neki, és minden pillanatnyi csapást rá hárítanak.
Rendkívül tisztánlátó entitásként
emlegetik, amely minden csapást ki tud számítani,
minden támadást el tud hárítani, a gonosz intuícióját
és mindenhatóságát tulajdonítják
neki. Neve nincs, de mindenütt erőszakoskodik. A kapitalizmus
egy a bennünket letaglózó fáradtsággal,
félresikló szerelmeinkkel, a terjedő betegségekkel,
a fanatizmust, a háborúkat is mindig a nyakába varrják.
Páratlan képességgel a legmeghittebbtől a legnyilvánvalóbbig
minden létezőt megront, és könyörtelenül
uralkodik sorsunkon. Miért is csodálkoznánk, hogy
Lady Di halálakor ismét felröppen a mindig kézre
eső összeesküvés-elmélet éppúgy,
mint amikor az AIDS terjed, melyet egyesek az afrikaiak, a homokosok és
a narkósok kirekesztésére szolgáló határozott
szándéknak tüntetnek fel. Minél homályosabbak
a következmények közötti összefüggések,
annál könnyebben működik a paranoia, emiatt minden
zavaros szöveget bölcsnek vagy éles szeműnek tekinthetnek,
és kényszerítő gépiességgel folytatódik
tovább, mivel észérvekkel megcáfolhatatlan.
Az üvegtornyok vak homlokzatai mögött a "világ urai"
átfogó fondorlatokat eszelnek ki, eldöntik, mit fogunk
enni, mit hordunk, mit szívunk be és mit iszunk, manipulálják
az agyunkat és a legmeghittebb érzelmeinket is. Az összeesküvés
ideológiája, mint mindig, elsősorban a megfosztottság
logikájáról árulkodik: ha sorsunkat nem tartjuk
a kezünkben, szívesen képzeljük, hogy sötét
erő munkálkodik vesztünkön a homályban.
Még meglepőbb, ha az elővigyázatosnak
hitt politikai elemzőknél is hasonló jellegű
gondolkodással találkozunk, akik a piac fekete kezét
ismerik fel az integrizmus, a szekták, a bűn, a terrorizmus
visszatérésében. A piac a felelős ex-Jugoszláviában
az etnikai tisztogatásért, az algériai polgárháborúért,
a libériai és a Sierra Leone-i öldöklésekért,
valamint a piac gátolja meg a népeket szabad önrendelkezési
joguk érvényesítésében, mint ezt egy
baszk szeparatista szóvivő 2000 októberében
a biarritzi csúcsértekezleten kijelentette. A tőke
abszolút oksággá válik: bírálói
abban bíznak, hogy egyhangú véleményt alakítanak
ki az ellenség totális rosszindulatáról, ám
a mesterséges egyetértés csupán súlyos
szellemi tunyaságot árul el, valamint hogy nem hajlandók
minden helyzetet a maga egyediségében fontolóra venni.
Akár tetszik a globalizációt ellenző dühöngőknek,
akár nem, a 20. század végi legnagyobb népirtások
- Bosznia, Ruanda, Algéria, Csecsenföld, Timor - nem annyira
pénzügyi vagy gazdasági kérdésekhez, mint
faji, vallási, identitásbeli és birodalmi fanatizmushoz
kapcsolódnak. Ha az "ultra-liberális világlobby" mindenhatóságára
hivatkozunk, hogy a hazafiság lohadását, a politikai
válságot, a drogkereskedőket, a magánháborúkat,
a munkában elcsigázott egyén kimerültségét,
az adóíveket és a televíziós játékokat
megmagyarázzuk, akkor az összkép felállításának
örve alatt voltaképpen bevalljuk, hogy már nem értünk
belőle semmit. Ha sokat akarunk bizonyítani, akkor eltévedünk
egy Prévert-féle katalógusban, és a kapitalizmus
feneketlen térséggé alakul át, mint a Marx-fivérek
híres hajókabinja, ahová bármit be lehet tenni.
A haladó gondolat már régóta gyarló,
mert az ember súlyos helyzetének csupán egy - kizárólagos
- okát keresi, mert akkor egyetlen lobogó alatt kovácsolhatná
frigybe az összes elégedetlenséget, zászlaja
pedig elkülöníthetné a kárhozottakat egyfelől,
a kizsákmányolókat másfelől. Így
aztán feledésbe merül, hogy többféle baj
van, a barbárság nem egy alakban jelenik meg, és nem
azonos tőről fakad minden emberi szenvedés. Végül
is ki nagyobb bálványimádó, aki a piacot bálványozza,
és benne látja a boldogság gondviselő eszközét,
vagy aki kárhoztatja és leleplezi, mivel szerinte minden
súlyos helyzet forrása? Jótékonyság
emitt, gonoszság amott, ezek is, azok is egyazon posztulátumnak
a foglyai maradnak: mégpedig annak, hogy a gazdaság kulcshelyzetet
élvez, és minden mást meghatároz.
Az ellenség nyelve
Mi a kapitalizmus? Vég nélküli pénzfelhalmozási
folyamat "kifejezetten békés eszközökkel" (Boltanski-Chiapello),
a piacnak mint a javak megtermelési és a tehetségek
kibontakozási szférájának megteremtése.
Ám a gazdaságot egyúttal autonóm területen,
a társadalmi szövedék többi részétől
elkülönítve is létrehozza (Louis Dumont). Tudjuk,
hogy "a vagyon megnövelésével" a "sorsunkon javítás"
vágya (Adam Smith) egy Európára jellemző újabb
történelmi jelenség (17. század), amely a gazdaságot
minden vallási, etikai vagy politikai vonatkozástól
elválasztva a legjobb helyzetbe hozza. A számító
szellem elterjedése, a természet szisztematikus kizsákmányolása,
a - láthatatlan kéz jóvoltából - mindenki
javára szolgálónak tartott magánérdekek
mindennél többre értékelése - mindezen
elképzelések a felvilágosodásban keletkeztek,
s mi apránként törvényerőre emeltük
őket. Ettől a pillanattól fogva a gazdasági
logika a többi tevékenység fölé emelkedett
- abban az egyes liberális áramlatokra jellemző reményben,
hogy az erkölcs és az érdek, a technikai és szellemi
haladás, az egyéni és az együttes meggazdagodás,
a kereskedelem és az erény összebékíthető:
minden emberi rendet visszatelepített a piac kizárólagos
szférájába, amely a cserével és a laisser-faire-rel
abszolút érték a szemében. Márpedig
a globalizácó-ellenes aktivisták krédója
pontosan a fordítottja: ahol a "természetes rend" tömjénezői
Eldorádót hirdetnek, ők poklot és sorozatos
katasztrófákat látnak. Emitt a megváltás,
amott a romlás: a hozsannázók és a gyalázkodók
egyhangú balettjében egyforma katekizmusra lelni. Legyen
a piac a történelem gondviselő megoldása vagy
minden szenvedés kútfeje, avassák szentté vagy
sátánnak átkozzák, egyre megy, mert mindenképpen
a piac áll a középpontban.
A kordában tartás stratégiája
Természetesen mindig gondolhatunk olyasmit, hogy meginogtak
az alapok, hogy az individualizmus és a prosperitás már
nem döntő értékek; hogy a század folyamán
szokatlan borzongás, az új szellemiség látóhatára
virrad fel, ahol a nárcizmus, a materializmus és a pszicho-miszticizmus,
a modern Nyugat istenségeinek szentháromsága vereséget
szenved. Ahhoz, hogy kikeveredjünk a kapitalizmusból, az egyént
alá kellene rendelni a közösségnek, a gazdaságot
egy másik - vallási, politikai, közösségi
- rendnek. Álmodhatunk a pénz és a magántulajdon
eltörléséről, ám akkor fennforog a veszély,
hogy újrateremtjük az emberek közti függési
viszonyokat, amely alól a pénz segítségével
szabadultak föl (azon az áron, hogy egy másik függés,
a pénztől való függés intézményesült).
Az ilyesfajta fordulat ma inkább regresszív, mint utópikus
jellegű.
Igaz, hogy egy olyan korban, amikor a neoliberális és
hajdan a marxista örökségre pályázó
ideológia kifulladóban van, itt-ott láthatóan
tömeges méretekben pártolnak át és viselkednek
hűtlenül: amikor a bérből élők -
nevezetesen a 35 órás törvény keretében
dolgozók - a jövedelem növelésével szemben
előnyben részesítik a szabadidő javait; amikor
egyre több városlakó lép fel ismételten
a környezetszennyező és költséges autó
önkényuralma ellen; amikor számtalan művész,
író és polgár vitatja, hogy az igazi élet
nem más, mint anyagi sikerek végtelen sorozata; és
az őrjöngő merkantilizmussal, a televízió
szemetesládájával a kultúra és a kifinomult
ízlés évszázadaiban kialakult életművészet
virágait helyezik szembe; vagy amikor a Wall Street egyik pénzügyi
elemzője azt ajánlja az olvasóknak, hogy utasítsák
el a hitel csapdáját, vessék el a hivatali hagyományt
és hűséget, és főleg a mértékletességet,
a 21. század új jelszavát gyakorolják, mindez
jól mutatja a rendszer posztulátumaiból való
kiábrándulást az amerikai középosztály
egy részénél. Az átpártolás azonban
nem lerombolást akar jelenteni; más stratégiáról
van szó: megfékezni és kordában tartani, nem
pedig megdönteni akarják a rendszert.
A kilátásba helyezett és be nem váltott
ígéretek nevében vitatjuk és támadjuk
a kapitalizmust és a demokráciát, nem mintha hazudna,
hanem mert önkéntelenül is igazat mond, és ezt
tudatosítani kell, segíteni kell ezernyi lehetőségének
kibontakoztatásában... Ha a növekedés eredményeinek
jobb újrafelosztását, a klimatikus egyensúlyok
tiszteletét, a big business bizonyos etikával való
egyeztetését követeljük, akkor elfogadjuk a piac
előnyeit a káros következmények nélkül.
Más szóval: szívesen fogadjuk a kapitalizmust mint
(komoly korrekciókkal kiegészített) gazdasági
logikát, de nem óhajtjuk a kapitalizmust mint civilizációt.
Félelmetes ellentmondás. Erre vonatkozólag továbbra
is találó a Lionel Jospin ajánlotta megkülönböztetés
("Igent a piacgazdaságra, nemet a piaci társadalomra"). Egyetlen
olyan ország sincs a földön, amelyet egyedül a konkurencia,
a fizetőképesség, az integrális merkantilizáció
törvényei irányítanának. Még az
ipari forradalom értékeit lelkesedéssel átvevő
Amerika is olyan köztársaság, ahol a szigorú
nacionalizmus, a puritanizmus, a közösségi szolidaritás,
a vallásos szellem ellensúlyozza a pénzsóvárságot,
a gazdasági törekvéseket.
Lehet, hogy a kapitalizmust olyan stratégiával kell "kordában
tartani", amelyet a szovjet birodalommal szemben alkalmazott a szabad világ
1948-tól kezdve; nem a lerombolására kell törekedni,
hanem féken kell tartani, hogy mindnyájunk szolgálatában
jobban felhasználjuk. Ahogy Pascal az észtől megkövetelte,
hogy "magába fogadja ellenségét", a demokrácia
is képes kell legyen, hogy ellentéteit, a nyereségvágyat,
a versenyhez és a profithoz való kedvet magába foglalja,
ezeknek az értékeknek, amelyek a demokráciát
megfojthatják, de paradox módon meg is erősíthetik,
pontos helyet kell teremteni. A kapitalizmus és a demokrácia
között mindig megkövetelt szövetség - az előbbi
szabadsága valamilyen szédítő automatizmussal
maga után vonja a személyek és az intézmények
szabadságát -, eldönthetetlen kérdés marad.
A hidegháború tündérmeséje (szabad vállalkozás
plusz pluralizmus) nagyon hatásosan működött a totalitárius
szörny ellen: napjainkban azonban már aligha tartható.
A piac minden rendszerhez alkalmazkodik, a diktatúrákban
éppúgy virágzik, mint a jogállamokban; az Öböl
olajmonarchiái, a Szingapúri Köztársaság,
a népi Kína többé-kevésbé engedelmeskedik
szabályainak, de attól még nem a politikai tolerancia
modelljei. Kapitalizmus és demokrácia nem egymást
kiegészítő komplementerek, inkább helyettesítik
egymást, tehát szuplementerek. Annyira támogatják,
amennyire gátolják egymást, éppen konfliktusos
viszonyuk válik a javukra, csupán látszólag
hasonlítanak. A demokráciának az a szerepe, hogy a
kapitalizmust rávegye a közjóról való
gondoskodásra. Ugyanígy semmi okunk, hogy osztozzunk abban
a kereskedelmi derűlátásban, amely a cserétől
és a kommunikációtól az emberek elérését
és a viták elsimítását várja.
Egy ismert különbségtétel szerint a pénzügyi
vagy piaci tranzakciók közös problémákat,
nem pedig emberi közösségeket teremtenek, megközelítik
ugyan az embereket, de nem kötik újra össze őket,
és nem kerülik el sem a gyűlöletet, sem a háborúkat.
A legnagyobb figyelemmel kell tehát fogadni a kortárs
tiltakozás minden formáját. Bármi esztelenek
is bizonyos szándékok, újra felvetik a végső
célok kérdését, és csupán egyetlen
követelményt hirdetnek, az ellenhatalomét. Akármilyenek
is a javasolt intézkedések - egy európai szuperállam
létrehozása az amerikai hegemónia ellensúlyozására,
az IMF és a Világbank reformja a pénzügyi rendszer
jobb ellenőrizhetőségére, új megegyezések
a tőke és a munka között, a bérezés
jelenlegi feltételeihez alkalmazott gondviselő állam
újra feltalálása, a jogszabályok exponenciális
fejlődése -, mind arra törekszik, hogy egy meghatározott
útvonalra terelje az ördögtől megszállott
kapitalizmust, amely képtelen magát korlátozni, és
elképesztően közömbös minden jogos és
méltányos törekvéssel szemben. Végül
is a globalizáció kiteljesítéséről
és nem az eltörléséről van szó.
A globalizációban a glóbusz szó fölösleges:
valójában csupán a bolygó bizonyos hányadára
vonatkozik, és teljes földrészekről feledkezik
meg. Még a kereskedelmi csere korlátozott szférájában
is mellőzi azokat, akik nem tudnak részt venni a díszlakomán.
Az ember ember általi kizsákmányolásának
jelmondatával ellentétben a gazdagoknak már régen
nincs szükségük a szegényekre, hogy rajtuk hízzanak.
Az északi lakosság egyes csoportjait és sok déli
nemzetet napjainkban a neo-imperializmus kevésbé fenyegeti,
mint az, hogy feltétel nélkül magukra hagyják
őket. A nagyhatalmakat csupán az egymás közti
kereskedés gondja izgatja, elfeledkeznek az egy helyben toporgó,
tébláboló emberiségről, a éppen
zajló történelem nagy veszteséről. Ha
az erősek boldogságát a gyengék mostoha sorával
akarjuk igazolni, bajos lenne a kirekesztettség fogalmát
a kizsákmányolás fogalmával szóról
szóra összeegyeztetni. Az extraprofit kizsarolása a
főnököt és az alkalmazottat olyan szoros viszonyra,
egymásrautaltságra kényszeríti, amely konfliktushelyzet
esetén közös nevezőre hozza őket. A kizsákmányoltságot
a jövőben egy sokkal súlyosabb csapás követi,
mégpedig az, hogy az ember nem lesz többé kizsákmányolható,
a legcsekélyebb fizikai munkából is kizárják.
Manapság nem az a legszörnyűbb, hogy az embereket leigázzák,
hanem hogy magukra hagyják, és akik ily módon kiszorultak
a közös társadalomból, humanitárius szervezetek
és karitatív kereskedők áldozataivá
lesznek.
Tehát kulturális, politikai és ökológiai
téren nem kevesebb, hanem éppenséggel több globalizációra
lenne szükség, hogy mindenütt megfékezzük
a merkantilizáció terjedését és a közös
nemzeti örökség néhány multinacionális
cég mohóságából fakadó állandó
jogtalan meghurcolását. José Bové és
FranÇois Dufour híres címét megfordítva
pedig úgy is fogalmazhatunk, hogy az áru önmagában
véve nem a világ, nem teremt világot, az emberi viszonyoknak
csak igen csekély töredékét fejezi ki, miközben
mindent kizár, ami a tehetség, a szembeszállás,
az érzelmek, a hiedelmek és a kultúra körébe
tartozik.
Anélkül, hogy szélsőségesen voluntaristák
lennénk, elmondhatjuk, hogy a piacgazdaság azzá lesz,
amit az emberek akarnak: a prosperitás példa nélkül
álló tényezője vagy gyógyíthatatlan
viszály. Kezdetnek talán meg kellene fosztani a kapitalizmust
szent mivoltától, ne tekintsük baljós vagy jótékony
bálványnak, jobb felhasználni, mint sátánnak
kikiáltani. Nem merül ki mai bevett gyakorlatában, még
nem merítette ki teljesen sokoldalúságát, folytatnunk
kell lehetséges meghatározásairól a lezáratlan
párbeszédet. És vitathatjuk a jelenleg elterjedt párbeszédet
az alapítók kapitalizmusa nevében, akiknek a nyereség
és harácsolás nem volt kizárólagos törekvése:
ne feledjük, hogy a liberalizmus először is a szociális
igazság doktrínája. "Az ember őrült -
mondotta Pascal, - mert ki akarja gyógyítani magát
nyomorából". Az egész újkor az ellenkezőjére
fogadott: okosabb az emberi nem helyzetét megszépíteni,
ezt a világot a kínok kertjéből a gyönyörök
kertjévé átalakítani. Most viszont az emberiségen
a sor, hogy alkalmazkodjék a technika és a gazdaság
új istenségeihez, hogy a tudománnyal támogatott
erők, az ipar és a kereskedelem segítségével
felszabaduljunk a fanatizmus, a nélkülözés és
a tudatlanság alól. Nem szakadtunk ki a tragikus függőségből.
Az egyik láncot a másikra cseréltük, de semmiről
sem akarunk lemondani; - alkalmazkodnunk kell ehhez a szétszakítottsághoz,
mivel senki sem akar visszapottyanni a szűkölködő
és ínséges korábbi évszázadokba.
Valami titkos hang azt súgja, hogy a két pozíció
egyikét sem lehet külön fenntartani, s még hosszú
ideig kénytelenek vagyunk a kétség és a csatlakozás
egy-egy lábán haladni. A disszonancia marad a végzetünk.
LÓRÁNT ZSUZSA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BRUCKNER, Pascal
"Franciaország és az alakuló Európa"
Magyar Lettre Internationale, 4
"Balkáni dilemmák"
Magyar Lettre Internationale, 5
"Főváros-e még Párizs?"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Író a televízióban"
Magyar Lettre Internationale, 7
"Európa nem elég egoista"
Magyar Lettre Internationale, 8
"Disney világa"
Magyar Lettre Internationale, 9
"A vénülő Európa"
Magyar Lettre Internationale, 10
"Szexuális demokrácia"
Magyar Lettre Internationale, 11
"A kozmopolitizmusról"
Magyar Lettre Internationale, 21
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu