stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kazimierz Brandys
Rondó
(részletek egy regényből)

Eszembe jut a háború. Ez nem jelenti azt, hogy előre láttam volna, hogy ki fog törni. Nem, azokban az években látszólag nyugodt volt az élet, amíg csak el nem jött a vég, áltattuk magukat festett díszleteivel és természetes szépségével.
Varsón a háború előtt megmutatkoztak a jólét jegyei, modern házakat építettek, márvány előcsarnokokkal a régi kapualjak helyett, tereket, villanegyedeket alakítottak ki, virágokat ültettek, autóbuszok jártak stb. A mindennapi életben semmi nem jelezte előre a katasztrófát, egyik napról a másikra tört ránk. A háború előtti nap reggelén a hivatalba induló emberek nyugodtan várakoztak a megállókban, sütött a nap, a fiatal nők, még lebarnultan a nyaralás után, könnyű színes ruhákat viseltek. Nemrég olvastam valakinél egy leírást a városról, hogy milyen volt augusztus 31-én, a reggeli órákban, a szerző rengeteg részletre emlékezett, többek között egy szép útitársnőre, aki a villamoson festette a száját. A jelen végig megtévesztő volt, majd egy pillanat alatt széthullott. Nem tudok másképp fogalmazni: véget ért a jelen. Ha a tejivóban, ahova kefirt inni tértünk be, sebesültek fekszenek, az azt jelenti, hogy egy bizonyos valóság már soha nem tér vissza. És pontosan így is történt. Bedeszkázott kirakatok, frissen ásott árkok keresztben az utcákon; kapualjakban és pincékben összezsúfolt emberek, felborított villamoskocsik és egy döglött ló a cukrászda bejárata előtt - mindez önmagában is elég szörnyű volt, érzékeltette, hogy kizökkent az idő. Megáll az ész, milyen könnyen felborul a napok és évek megszokott rendje, eltűnik az életről alkotott jól ismert kép. Örökre megjegyeztem, hogy elég néhány széllökés, és kialszik minden fény, csikorog az üveg a lábunk alatt; másnap pedig az ember már úgy tekint korábbi életére, mint valami optikai csalódásra. Egyetlen ilyen nap után elvész a mindennapi életbe vetett hit, eztán már soha nem lesz teljesen reális a lét, ha pedig a tapasztalat ellenére megint visszatér, az illúzió régi erejével, ezt a gondviselésben rejlő paradoxonnak kell tekintenünk, amely a megsemmisüléstől óvja az emberiséget.
 Nem éreztem hát előre a robbanást és a káoszt. Csak valami meghatározatlan másképpre számítottam tudat alatt, arra, hogy nem olyan logikusan történik minden, mint ahogyan azt a dolgok jelenlegi állása diktálná, más szóval, hogy a jövő nem vezethető le egyszerűen, matematikai módszerekkel a jelenből, legalábbis az én személyes szférámban nem. Bár, ismétlem: az utolsó években nem voltam tudatában annak, hogy közeleg a vég. Azt hiszem, az államférfiak sem. Csak a naiv történészek tulajdonítanak ilyen mondást a vizigótok királyának: "Ideje véget vetni az ókornak, kezdjük el a középkort!". Nem is gyanítottam, hogy bármi véget érhet, mint ahogy az sem fordult meg a fejemben, hogy bármi elkezdődhet.

 (Romok között üldögéltünk, gyertyafényben)
1950-ben sokszor kihallgattak, kényszerítettek, hogy határozzam meg, milyen volt a szemléletem és a gondolkodásmódom a harmincas években. Tíz-tizenöt részletes önéletrajzot írattak velem, miután beadtam a kiegészítő magyarázatokat, kezdhettem elölről. A háború előtti évekről szóló rész mindig bizalmatlanságot keltett, azzal gyanúsítottak, hogy bizonyos körülményeket eltitkolok. Elvileg politikai világnézetemet firtatták, valójában azonban kapcsolataimat és ismeretségeimet akarták feltérképezni. Amikor megmagyaráztam, hogy nem voltak nézeteim, és nem tartottam fenn kapcsolatokat, barátságtalanul reagáltak, hiába bizonygattam az igazamat.
 Nincs kizárva, hogy alkalmasint Ön is hasonlóan reagálna. Közvetlenül a háború után én is hihetetlennek, értelmiségi szűklátókörűségnek tartottam a társadalmi-politikai kérdések iránti közönyömet. Akkortájt végigbeszélgettünk néhány éjszakát Wladek Sznejjel, értékelése szerint a kommunizmus győzelme dialektikusan szükségszerű, a történelem logikájából következik. Romok között üldögéltünk, gyertyafényben, a múltba révedő tekintettel. Lesújtó érzés fogott el, mintha a bőrömet kéne levetnem. Másodszor életemben: emlékszik a galériában folytatott beszélgetésünket követő éjszakára?... Különösnek találhatja, hogy mindkét eset Wladek Sznejhez kötődik. De alapjában véve nem volt ebben semmi meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy épp ő rendelkezett ezzel a tulajdonsággal, amely belőlem hiányzott: villámgyorsan, érzékenyen reagált a valóságot rendszerező elméletekre, megvolt benne a képesség, majdnem azt mondtam, tehetség, hogy megértse a történelmet, s egyúttal azonosuljon is vele. Végeredményben ezek a viták határozták meg az új rendszer társadalmi alapjaihoz való viszonyomat. Elfogadtam azt az érvet, hogy fel kell számolni a megkésett fejlődésből fakadó hátrányokat és a javak elosztásában megmutatkozó aránytalanságokat. Beszélgetéseink alatt (pedig nem volt fűtés, fáztunk, hiába volt rajtunk kabát és fülvédős sapka) Wladek Sznej belelkesedett, tomboló intellektuális dühében kérlelhetetlenül, gúnyos kegyetlenséggel pusztította közös múltunk egészét, én pedig valami hasonló műtétet végeztem önmagamon, némán cigarettadohánnyal töltött pipámat harapdálva. Egyszercsak bizonygatni kezdte, hogy ifjúkorunktól kezdve arra készítettek fel minket, hogy kizsákmányoláson alapuló társadalomban éljünk, és kijelentette: - Már gimnazista korunkban romlottak voltunk. - Éreztem, hogy a hajam alatt a tarkómig elvörösödöm. - Na nem - szóltam - , a gimnáziumban ártatlanok voltunk. - Nem figyeltem rá tovább, mert eszembe jutott apám, magam előtt láttam szikár, csontos alakját, amint járkál a katedra és a tábla között, hallottam száraz, kissé ironikus hangját, amint arról beszél, hogy a görögök mindent tudtak az életről, a rómaiak pedig mindent tudtak a hatalomról. Egy pillanatig megint ott ültem a második padban, az udvarra nyíló ablak mellett, tőlem balra a juharfa ágakkal szabdalt ég egy darabja, előttem meg Wladek egyenletesen nyírt és buzgón előrenyújtott feje. - Nem - ismételtem -, akkor ártatlanok voltunk. - Nyilván zavarta valami a hangomban, mert elhallgatott.

(Minden megváltozott: újságok, lakcímek, hivatalok, intézmények, villamosvonalak)
A háború utáni években még nem a mostani helyemen dolgoztam, csak 1958-ban kerültem ide; eleinte a színház titkárságán voltam közönségszervező, fizetésem szerénynek is alig mondható. Mokotówban laktunk, átvittem oda néhány bútort, ami megmaradt a Topolowa utcai lakásból. Három embert kellett eltartanom, kulturális életem akkoriban egy csésze feketére korlátozódott, az Aleje Jerozolomskiére, egy kilyuggatott bérházak közt elhelyezkedő presszóba jártam, később meg a Három kereszt térre. Főként éjszaka olvastam. Nehéz időszak volt, azelőtt gondtalanul éltem éveken át, most pedig egy tökéletesen védtelen lényről kellett gondoskodnom, számomra azelőtt ismeretlen felelősséggel találtam magam szemben, mintha az út kezdetén állnék. Ismerőseim, akikkel találkoztam, tönkrementek (szó szerint, vagy átvitt értelemben), árkok maradtak a régi utcákból, zsúfolt teherautón jártam dolgozni. Minden megváltozott: újságok, lakcímek, hivatalok, intézmények, villamosvonalak, semmi sem kötődött a múlthoz, és mindenre ránehezedett az a kifordított perspektíva, amely aljas hazugságnak mutatta azt, ami egykor magától értetődően igaznak látszott. Kaotikus, elkapkodott és rögtönzött volt minden, kivéve a legfőbb eszmét, amely a romok felett üvöltött, az új rendről, és a régi rend végleges pusztulásáról beszélt.
 Mint mondtam, nehezen éltem át ezt az időszakot. Tíz évvel azelőtt e jelszavakat hallva - ha egyáltalán meg akartam volna őket hallani - utópiának tekintettem volna mindazt, amit hirdetnek. Most, amikor e megrendült világból semmi sem maradt a korábbi helyén, pontosan ezek az egykor felforgatónak és életidegennek tetsző eszmék változtak tolakodóan erőszakos realitássá. Volt ebben valami döbbenetes. Láttam embereket, akiket magával ragadott a lelkesedés, meg másokat is, akiken eluralkodott a kétségbeesés, nem tudták megérteni, mi történt. Csak néhányak tudták a tényeket valódi mértékük szerint értékelni: száz év evolúció. Egyszer télen - 1946-ban lehetett - elmentem a Szász ligetbe, hogy elbúcsúzzam Nina Willmantól. Hat vagy hét évvel korábban, néhány hónappal a németek bevonulása után, apja, kapcsolatai és pénze segítségével, mexikói állampolgárságot szerzett neki. Emlékszem, úgy volt, hogy Nina szülei is nemsokára elutaznak, Rómában kellett volna találkozniuk a lányukkal. Nem ismerem pontosan a körülményeket, lehet, hogy Nina nem akart elszakadni tőlük, elég az hozzá, hogy nem utazott el, és Willmanék hamarosan a gettóba kerültek. De a lány megőrizte mexikói papírjait a megszállás évei alatt, és most, a háború után, a konzulátus érvényesnek ismerte el azokat. Elővette táskájából a papírokat: - Nézd, ilyen a sors, a harisnyakötőmbe volt belevarrva. - Nem kérdeztem, miért döntött úgy, hogy elmegy. Mindenről egyértelmű, határozott véleménye volt, és egy adott pillanatban magától kezdte kifejteni az érveit. Megint a régi Nina Willmant láttam magam előtt, a művelt, intelligens kisasszonyt, aki jártas a közgazdaságtanban, a történelemben és az irodalomban. Nem tudnám most mindegyik érvét idézni, csak az egyik szempontjára emlékszem: A korszak lehet új, de én nem lehetek az. Száz év alatt változik meg a társadalom, nekem legfeljebb tíz, na jó, tizenöt évem maradt, ennyi idő alatt nem változom meg. És aztán engem is meggyűlölnének: én is meggyűlölnék mindenkit. - És szoknyáját kisimítva hozzátette: - Épp ezt nem akarom. - Kedvtelve nézegettem napbarnított bőrét, ovális kezét, gondosan rendben tartott körmét, és észrevettem, hogy a szoknyáját külföldi tweed anyagból varrták. Nem tudom, milyen csoda folytán tudta megőrizni költségesen egyszerű eleganciáját, az utóbbi időben egy sajtóirodában tolmácskodott; de még a háború negyedik évében is, amikor Tolával a pincéken át kivezettük a fal túlsó oldaláról, makulátlan bézs kosztümben lépett elő, mi ketten viszont sokáig poroltuk széntől fekete ruhánkat.
 Ugyanilyen vonzó volt hét évvel azelőtt is, amikor először láttam az egyetemen. Épp az indexemet készültem aláíratni, a kapunál rögtön felkeltette a figyelmemet egy lány, aki velem egyszerre lépett be. Ismerős volt látásból, ahogy mentem utána, azon törtem a fejem, hol találkozhattunk. Három lépéssel előttem ment, emlékszem, tetszett a rövid, sportos burberry kabát alatt domborodó meglehetősen széles csípő harmonikus és biztos mozgása. Amikor közelebb értünk az épülethez, ahol az előadótermek voltak, váratlanul megállt, mintha előre akart volna engedni, és bátran rám nézett sötét szemével. Aztán benn az épületben, a ruhatárnál, a tömeg elválasztott bennünket. A teremben már nem igen akadt üres hely, de alighogy megjelent a professzor az ajtóban, hirtelen zűrzavar támadt: néhányan felugrottak a padból, gyorsan, mint a kisiskolások, egymás szavába vágva beszélni kezdtek, és egy üres helyet mutogattak hátul a teremben. Eleinte nem tudtam kivenni, miről van szó, aztán megértettem, hogy a lány miatt van az egész: a falnál állt, nem messze az ajtótól. Mielőtt bármit is gondolhattam volna, lábdobogás támadt körülöttem, több felől kiáltások hangzottak. Egész idő alatt a mozdulatlan lányt néztem, háttérben a fallal, amikor egy pillanatra elcsitult a zaj, meghallottam a katedráról a professzor kérdését. A lányhoz intézte. Aztán néma csendben elhangzott a lány válasza, három vagy négy mondatot mondott nyugodtan és nem túl hangosan. A szavaiból kiderült, azért maradt állva az előadás alatt, hogy így tiltakozzék a rendelkezés ellen, amely felosztja a helyeket az előadótermekben; válaszában a gettó és a faji megkülönböztetés szavakat használta. Egy másodperc múlva a falon, a haja mellett, szétfröccsent egy üveg tinta. Amikor felemelkedtem a helyemről, még nem hívtam fel magamra a közfigyelmet, azt hitték, az ajtó felé indulok. És tulajdonképpen tényleg ki is akartam menni. Csak amikor odaértem, és odaálltam mellé a falhoz, akkor támadt bizonytalan csend. A professzor megragadta az alkalmat, és elkezdte az előadást.

(Az volt a benyomásom, titokban figyel valaki)
Előrejelzek itt bizonyos tényeket, nem tartom magam a kronológiához. Észrevettem, hogy az emlékezet nem követi az események sorrendjét, szétszórt pontok körül összpontosul, mintha a civilizáció fókuszpontjai köré sűrítené anyagát, amelyek közt a senkiföldje terül el. De valószínű, hogy ez a rendszertelenség sem véletlen. Az a falun töltött nap Wladek Sznejjel például néhány mondat miatt maradt meg az emlékezetemben, amely a mezőn tett sétánk alatt hangzottak el.
 A malomban lakott, helyesebben a malom mellett egy földszintes, kertes házban, a kert mögött tehenek legeltek. Miután üdvözöltük egymást, rögtön sétálni hívott, elindultunk hát az ázott mezőn át, és Wladek beszélni kezdett magáról. Tél óta rostokol itt, korrepetitori munkát kapott a jómódú molnárcsaládnál lakással és ellátással. Azt állította, hogy ez az új életmód nagyon kedvére való. - Lengyelországban olyan elmaradott a falu - bizonygatta -, hogy a megszállás sem képes mélyebbre taszítani, abszolút lehetetlen, a szalmát és a dunyhát nem lehet fejszével szétverni. És ezért jobb itt, mint a városban.
 Észrevettem, hogy meghízott, poros, kitaposott szandál volt a lábán, lábujjai oldalra csúsztak. Ha Wladek Sznejjel beszélgettem, rendszerint inkább hallgatóság voltam, mint beszélgetőtárs, most is elég ritkán szólaltam meg. Ezen a környéken a táj ősi vidéki benyomást keltett, körülöttünk mindenhol rét, gyümölcsös, az erdőbe mély, kátyús utak vezettek, enyhén dombos volt a táj, az itt-ott leszakadó domboldal feltárta agyagos, nyírfagyökerekkel hálózott belsejét. Fölfelé kaptatva lassítottunk, és arra a gondolatra jutottam, hogy a természet szabályossága most különösen lélekemelő a maga megbízható állandóságával ebben az eltiport, elcsúfított világban. Feltöltődtem a természet békés harmóniájával, és ebben nem zavart Wladek monológja, aki egy Heidegger nevű filozófus nézeteit magyarázta, amelyekkel nemrég ismerkedett meg. Mert itt sem hanyagolta el az olvasást, két-három hetente Varsóba utazott, és egy csomag könyvvel érkezett vissza.
 Nehezen szedtem a lábam, elégedetten sóhajtoztam, mechanikusan helyeselve nyugtáztam megjegyzéseit, de valójában csak Wladek hangja jutott el hozzám, intelligensen csattogó, a foglyokat riogató hangja - a madarak nem várták meg, míg odaérünk, tíz-húsz lépésnyire tőlünk, felröppentek. Hosszabb ideje olyan állapotban voltam, amelyet manapság "a tartalékok felemésztéseként" határoznak meg - ez esetben lelkiállapotra gondolok - és ha csak egy-két percre is elengedhettem magam, oldódott a feszültségem. Lelkemet megnyugvás töltötte el, ahogy mentem, csak úgy, sietség, cím és eligazítás nélkül, mintha teljesen felszabadultam volna kötelmeim alól.
 Mert meg kell mondanom, hogy a Raboczynnal való együttműködés állandó készenléti állapotra kényszerített, nem csak fizikailag. Időnként beteges bizalmatlanságnak adta tanújelét, gyanítottam, hogy nemegyszer próbára tett lojalitásomat vagy éberségemet ellenőrzendő; nota bene meg vagyok győződve, hogy valóban ellenőrzött bizonyos általa kidolgozott módszerekkel, amelyekről sejtelmem sem volt. Ugyanez az érzés nyugtalanított, amíg Nowe Miasto közelében tartózkodtam egy birtokon, ahol a földbirtokosnő rokonaként mutattak be, és szigorú inkognitómat még a bizalomgerjesztő személyek előtt is meg kellett őriznem. Az volt a benyomásom, titokban figyel valaki, és mire visszamegyek, és jelentést teszek Robczynnak, őt már addigra értesítik arról, mit csináltam, és kivel találkoztam. Ez nagyon fárasztó.
 Ezeket az észrevételeket nem azért tettem, hogy kritikai elemzést adjak a konspirációs viszonyokról, a csoportról, amelyben tevékenykedtem. Csak azt akartam megjegyezni, hogy a konspiráció általában, a konspiráció mint olyan törvényszerűen elkorcsosítja az embert, mivel lényege szerint - titkos, veszéllyel járó tevékenység - eleve antidemokratikus. Vagyis elvileg ellentétes a szabadon és legálisan élő nyitott társadalom sajátosságaival. Az efféle fegyveres csoportokban gyakoribb a hősiesség, mint a gondolkodás természetes szabadsága és a kétkedés iránti érzék. A konspirációban még a hősöket is potenciális gyanúsítottként tartják szemmel, mivel általában és elvileg gyanúsíthatók mint elmélkedésre hajlamos, vagyis a kétség és a félelem által könnyen kikezdhető, esendő emberek. Minden tapasztalt konspiratív szervezet előre és elvből számol azzal, hogy a hősiesség és az árulás közt minimális a távolság, és minden hőst elsősorban ebből a szempontból muszáj ellenőrizni. Mert a lánc szemekből van összekovácsolva, s ugyanez a lánc kapcsolja egyúttal a szemeket is össze, ezt nem szabad elfelejteni, én ezt mindenesetre jól az emlékezetembe véstem.
 És nem vádolhattak azzal, hogy ne lettem volna elég lelkiismeretes, általában megcsináltam mindent, amit elvártak tőlem. Említhetnék különféle feladatokat, amelyekkel megbíztak, ma is magam előtt látok néhány arcot a titkos fegyverraktárakból vagy "körletekből". Jól emlékszem arra a boltra a Narutowicz téren, ahol házi süteményt árultak, néhányszor találkoztam ott egy emberrel, akinek a fedőneve néhány évvel a háború után állandóan előfordult a földalatti ellenállás parancsnokai elleni perek aktáiban. Rabczyn nem kímélt, ha néha mégsem vett igénybe a személyemet, annak a magasságom és a hajam színe volt az oka. Állítólag olyan volt a külsőm, amit könnyű megjegyezni. A pipám is nyugtalanította Rabczynt, ha rágyújtottam a jelenlétében, kék szemében baljós fény villant, komoran nézett maga elé. Egyszer azt mondta nekem: - Idefigyeljen, "Tom", a katonák nem pipáznak...
 Rabczyn, azt hiszem, érezte, hogy van bennem valami olyan anyag, amelyet nem tud teljesen átvizsgálni, gondolom, töprengett rajtam eleget. Néha rám nézve furcsán hallgatott; feltételezem, hogy ezekben a pillanatokban megint túl magasnak talált, vagy az öltözékem nem volt megfelelő, vagy úgy általában, más, mélyebb értelemben nem voltam megfelelő.
Sajátos módon kölcsönös rokonszenv kötött bennünket egymáshoz. Rabczynban rejtett, mondhatnám féltő érdeklődés volt irántam, én pedig becsültem hajlíthatatlan jelleméért. Kevés hozzá foghatú lelkierejű embert ismertem. Sem előtte, sem utána nem találkoztam a példás személyiség ilyen abszolút megvalósításával, az erkölcsi modell ilyen rettenthetetlen megtestesülésével, és talán csak apám szolgálhatott a maga idejében a vasakaratú önmegvalósítás hasonló példájával. Úgy gondolom, ugyanazon jelenség két - civil és katonai - oldalát személyesítették meg, együtt alkották azt a régi, kemény pénzérmét, amelyet épp akkor vontak ki a forgalomból.
 Nina Willman,, miután kihoztuk a gettóból, egy kisüstivel élénkített társalgás alkalmával, a kijárási tilalom alatt megjegyezte, hogy az emberek közti legigazibb hasonlóságok nem az arcvonásokban vagy a jellembeli tulajdonságokban rejlenek, hanem társadalmi eredetűek, az azonos környezethez és korszakhoz való tartozásból adódnak. A "kulturális formáció" kifejezést használta. Példát is mondott: nyilvánvalóan rokon típusokat képviselt az a három férfi - ez még külsejükben is megnyilvánult -, aki 1914-18 között a francia hadsereget vezette, Foch, Joffre és Pétain. Rabczynt másfajta rokonság kötötte össze apámmal: a kontinuitás. Egyikük a másik folytatása volt, az adott esetben Rabczyn volt apám folytatása. Mindkettejüket a függetlenségi formációba sorolnám. Amikor apám elkezdte tanári pályáját, legfiatalabb tanítványai lehettek Rabczynnal egykorúak. Azt hiszem, ha harminc év múltán együtt dolgoztak volna a konspirációban, a korkülönbség ellenére kitűnően megértették volna egymást, bár apám feltehetőleg enyhe iróniával kezelte volna Robczynt. Nem véletlen, hogy a lengyel földalatti mozgalom jellegét pontosan ez a két nemzedék határozta meg. Ezen kívül mindketten különböztek, méghozzá valami nagyon lényeges dologban kortársaim némelyikétől. Ne menjünk messzire, vegyük például Wladek Sznejt. Sőt, talán ő a legjobb példa. Mert Wladek Sznej már az új formációhoz tartozott. (Apám úgy mondaná: "más mentális szférához". A terminológia is változik a környezetnek és a kornak megfelelően...)
 Ritkán használok osztály-kategóriákon alapuló meghatározásokat, de Wladekben régóta bántónak találtam a kispolgári szemléletet. Nem tudok rá más kifejezést. Az volt a benyomásom, hogy Wladek nem különbözteti meg a valódi értékeket az áruktól. Wladek Sznej szüleinek férfiruha üzletük volt, nadrágot és felöltőt "Sznejnél, a Grodzka utcában" vásároltak az emberek, édesanyám három-négy évenként szintén ott vásárolt nekem megbízható kártolt gyapjúszövetből készült télikabátot.
 Nem tudom, miért beszélek erről, mi köze ennek valójában a dolgokhoz, hisz tudjuk, hogy a tisztes apának lehet elvetemült cinikus fia, a minden hájjal megkent kereskedő fiából lehet hittérítő. És talán alaptalan az a feltételezésem, hogy Wladek nem hozhatott hazulról olyan erkölcsi megalapozást, amilyenek az én családomban természetesek voltak. Arra az áthagyományozott, örökül kapott belső etikettre gondolok itt, amely figyelmen kívül hagyja azt, ami a világban kelendő, aminek ismert a márkája, ami iránt nagy a kereslet. Gyerekkoromban többször hallottam, hogy bizonyos emberekről azt mondta anyám, hogy "kufár erkölcsök" mozgatják őket. Igaz, apám kerülte az efféle kifejezéseket, ilyesmit hallva összevonta a szemöldökét, de én ebben hallgatólagos helyeslést éreztem.
 Vajon Wladek Sznejt is "kufár erkölcsök" mozgatták? Szó sincs róla. Szószátyár volt magas szinten, kiváló intellektussal. Valami többlettel vagy valaminek a hiányával... Ez a kiváló, a gyakorlati élettől távol álló intellektus rendelkezett a konceptuális számítás képességével. Véleményem szerint Wladek a jelenségek értékelésekor az értékek bonyolult tőzsdéjén érvényes árfolyamot vette alapul, de számomra e tőzsde játékszabályai ismeretlenek voltak. Egyébként, úgy gondolom, nem volt tudatában annak, miféle szellemi tartalmak irányítják, ahogy a háború után sem tisztázta azokat a valós motívumokat, amelyek miatt belépett a pártba. Hol alakulnak ki az effajta ismertetőjegyek? És mikor? Fogalmam sincs. Lehet, hogy már a magzat nukleinsavaiban, a képződő fehérjében... vagy benne van a kor levegőjében? Ez a többlet vagy fogyatékosság. És, mint mondtam, kiváló intelligenciája segítségével Wladek koncepciókká, tézisekké dolgozta ezt fel. De a koncepciók és tézisek mögül hiányzott az abszolút ideák alapzata.
 Erre felhozhatná valaki, hogy egy olyan ember esetében, akit több éven át csak egy fal választott el a szomszédságában emberek százezrein végrehajtott gyilkosságtól, enyhén szólva nevetséges volna az egyéni jellem fogyatékosságait kifogásolni. És ha ez a fogyatékosság végső gondolati konzekvenciájával azzal a veszéllyel fenyeget, hogy elmosódik a gyilkosság mint abszolút rossz fogalma? Ez nem tisztán intellektuális feltételezés, ez néha a megváltozott kor új terminológiájának a kérdése.
 A háború után, amikor bekerült a nyelvbe az objektiválás szó, a bűntetteket történelmi, politikai szükségszerűségükkel igazolták. És nem csak az erre szakosodott elméleti szakemberek. Igen, különösen a háború után. Akkoriban gyakran találkoztam olyan emberekkel, akiket a "közvetítők fajtájába" lehetne sorolni. Nem gyakorlati tevékenységükre gondolok, hanem arra, hogy hajlamaikat tekintve született stricik, propagandisták és kerítők, s e tevékenységüket amolyan játékként űzik. Nem mindig személyek között közvetítettek, nemcsak információkat hajtottak fel. Az igazság és a hazugság, a tisztesség és a félelem, a lelkiismeret-furdalás és a siker közt közvetítettek. Meg - tán ez volt a leggyakoribb eset - önmaguk és az objektív helyzet között. Ha ezt a hajlamot játéknak nevezem, az azért van, mert figyelembe veszem, hogy van benne néhány százaléknyi kockázat és szenvedély. Ezen kívül szinte minden embernek volt egy elgondolkodtató tulajdonsága: elmosták a határt igazság és hazugság között. Rendkívül fejlett volt bennük az értékek relativitásának érzése (akkoriban ezt "dialektikus gondolkodásnak" hívták), de valójában olyan emberek voltak, akik nem találtak támaszt önmagukban, lelkiismeretüknek mindig kezesre volt szüksége, olyan emberek voltak, akik a belső hiányt különleges műveletekkel kompenzálták. Rendszerint kerülték a szilárd elvi állásfoglalást. Elkenték a végleteket, egymáshoz hasonlóvá tettek ellentétes dolgokat, igyekeztek azonosítani az életet a saját lelkivilágukkal, amelyből kitörölték a plusz és a mínusz jelet. A dolog tulajdonképpen vallási természetű. Azt mondhatnám, külön fajtát képeztek. Mintegy társadalmi réteget. Az önmagában a legkevésbé biztos réteget, amely biztosítékokat és garanciákat keres. Templomba járó, de nem hívő. Mert a paraszti jámborság és a nagypolgári vállalkozó szellem alapját egyaránt az a szilárd meggyőződés képezi, hogy a létezésnek van értelme és célja, a közvetítőkben nincs meg ez a sarkalatos meggyőződés. Ez előtt az emberfajta előtt csak a háború után nyíltak nagy, váratlan lehetőségek.
 Megítélésem szerint Wladek is ehhez az emberfajtához tartozott, de közvetítőként a beavatás legfelső szintjén állt. Ezt a következőképpen fogalmaznám meg: Wladek az egyén gyengesége és a történelem ereje között közvetített. Amikor a mezőn sétáltunk, és bölcsen elkelepelt expozéjában objektiválta a hitlerizmus társadalmi okait, nem voltam annyira szórakozott, hogy nézetei iránt teljesen közömbös maradjak. Emlékszem, a nyírfaliget szélén ültünk, Wladek kirázta a port a szandáljából, én pedig megtöltöttem a pipát. Megkérdeztem, mit gondol, megnyerhetik-e a németek ezt a háborút. Azt mondta, hogy nem, most már késő, szerinte Hitler jóvátehetetlen hibát követett el, először is, háborút indított Nyugaton, másodszor felszámolta a nemzeti önrendelkezést Kelet-Európa olyan legyőzött országaiban, mint Lengyelország vagy Ukrajna. Megdöbbentett hangjának komolysága, ahogy Hitler e jóvátehetetlen hibáját elemezte, egyfajta szigorúan kritikus hangvétel, mintha Hitler kizárólag e hibája miatt nem igazolná az ő vitathatatlan tézisét és előrelátó feltevéseit. - Érted, ugye - nevette el magát - , az ördög nézőpontjába helyezkedem.
 Felkeltette a figyelmemet, hogy Wladek pontosan így fejezte ki magát: "az ördög nézőpontja", és csak annyit mondtam: - Lehet, hogy igazad van, de nekem ez soha nem jutott volna eszembe.
 Szavaim szárnyakat adtak Wladek ékesszólásának. Levette a szemüvegét, hogy megtörölgesse a zsebkendőjével, és összehúzott szemmel felfelé nézve arról beszélt, milyen az itteni parasztok viszonya a németekhez. Tizenöt éves tanítványa, a molnár fia, azt írta a fogalmazásában, hogy a háború után Berlinben, a műszaki egyetemen szeretne tanulni. Wladek azt állította, hogy a német megszállás alatt prosperál a falu, és hagyja, hogy a németek pszichológiailag fölébe kerekedjenek: - Gyűlölik őket, természetesen, de kisebbségi érzés van bennük a német technika és szervezés láttán. - Nagyon érdekesen adta elő az amerikai modellen alapuló farm elképzelését, vagyis azt a koncepcióját, hogy a parasztot modern földműves-állattenyésztővé, termelővé kell alakítani. Állítólag már a 15. században is születtek ilyen tervek koronás főkben. Wladek véleménye szerint Jan Olbracht a középnemesi rétegből akarta kiépíteni a farmerek osztályát, és a lengyel társadalom szerkezetét az erős, dinamikus agrár-ipari gazdasági egységre akarta helyezni. Wladek meg volt győződve arról, hogy ha nem jön közbe Olbracht korai halála, Európa történelme másként alakul, és nem kerül sor Lengyelország felosztására.
 Komoly érdeklődéssel hallgattam. Wladek mindig akkor volt a legrokonszenvesebb, amikor meg akarta mutatni valakinek újonnan felfedezett horizontjait. Olyankor, tekintet nélkül a pillanatra és a beszélgetőpartner személyére, bőkezű volt, legalábbis nem fukarkodott az intelligenciájával, ellenkezőleg, úgy kezelte partnerét, mintha az ő szintjén állna, mintha eleve feltételezné, hogy mindketten ugyanazzal a tudásanyaggal, ugyanolyan tárgyi ismeretekkel rendelkeznének. Naivabb hallgatóit ezzel sokszor levette a lábáról.
 Mindenesetre valóban elgondolkodtató volt, amit mondott. Visszafelé menet azt javasoltam, hogy írja le ezeket a megfigyeléseit. - Tudod, Wladek - mondtam -, készíthetnél egy beszámolót a falu hangulatáról, viszonyairól, értékes információs anyag lenne. - Tetszett neki az ötlet. Hirtelen megállt, és suttogva megkérdezte, felhatalmaztak-e arra, hogy ilyen ajánlatot tegyek neki. Zavarba hozott, de nem tagadtam. - Értem - bólintott. És hozzátette, örül, hogy kapcsolatba léphetett velem.
 Aztán témát változtattunk. Wladek meghívott uzsonnára, árpakávéval és vajas császárzsemlével kínált. Akkor ismertem meg későbbi feleségét, a molnár feltűnően csúnya, Wladeknál néhány évvel idősebb unokahúgát. Alkonyodott már, amikor elbúcsúztam.
 Érdemes megjegyezni, hogy a háború után e találkozás helyét és időpontját többször is említették a kihallgatások során. Minden alkalommal aprólékos pontossággal kellett felidéznem beszélgetésünkből azt a részletet, amelyben felajánlom, hogy "működjön együtt a hírszerző szolgálattal". Mivel határozottan tagadtam, hogy bárkinek is ilyen ajánlatot tettem volna, a nyomozás hatodik hónapjában, miután átvittek Miedzeszynből a Koszykowa utcába, felolvasták nekem Wladek vallomását, amelyben beszélgetésünket többé-kevésbé az igazságnak megfelelően mutatta be. Csak éppen a megfogalmazások voltak pontatlanok. Írásos vallomásában azt állította, hogy azon a napon instrukciókat kapott tőlem, feladatokkal bíztam meg a "Rondó" szervezet hírszerző-felderítő ügyosztálya nevében, bár a szervezet céljáról és nevéről csak bizonyos idő múlva értesült, miután visszatért Varsóba. Ez utóbbi állítása szintén igaz volt.
 Nem voltak tanúim, magyarázkodásom nem hangzott meggyőzően. A hazugságot lehet helyesbíteni, az igaztalan vádakat vissza lehet utasítani, de a valós tényekből és körülményekből összetákolt hazugság ellen nem lehet védekezni. A beszélgetésünkről szóló beszámoló abban a formában, ahogyan azt Wladek Sznej vallomásában leírta, nem volt hazug, a hamisítás csak a hangsúlyok áthelyezésében rejlett. Wladek közölte, hogy eszmecserénk során aktuális témákat érintettünk, többek között "hangsúlyoztuk, hogy a lakosság rokonszenvezik a német megszállókkal, és Hitler esélyeit latolgattuk a háborút lezáró végső győzelemre..." Tiltakozásomra, miszerint egyetlen épelméjű lengyel sem kívánhatta Hitler győzelmét, válaszul megmutattak egy újságkivágást. 1938-ban jelent meg a cikk egy újonnan alapított társadalmi-irodalmi hetilapban. A szerző rámutatott a nemzeti szocializmus szerepére Németország és Európa morális újjáteremtésében. A cikket Wladek Sznej írta alá, címe: "Hitler nagy esélye".
 Végül zsákutcába kerültem. Nem tagadhattam a végtelenségig a tényt, hogy "együttműködést" ajánlottam, nem maradt más hátra, mint hogy a vallomásban használt kitételek hitelét, a diverzáns-kettősügynök jelleget vonjam kétségbe. De stilisztikai jellegű vitába bonyolódni abban a helyzetben kissé nevetséges lett volna. Akkor még nem sejtettem, hogy Wladek újabb vallomása váratlan fordulatot idéz elő a kihallgatásokban. Ő sem láthatta előre, hogy e tizenvalahány sor segítségével új tényezőt vezet be komor egzisztenciámba: egy karton "Wawel" cigarettát és grúz konyakot.

(a fikció néha fontosabb)
Vallomásaimnak a Rondó alapítására vonatkozó része mindig felkeltette a X. Ügyosztály kihallgatásomat vezető nyomozótisztjeinek az érdeklődését. Kezdetben, mint már említettem, megvető hitetlenkedést keltettek a magyarázataim, úgy gondolták, a kihallgatások közti magányos óráimban agyaltam ki ezt a mesét. Mivel azonban állhatatosan hajtogattam a magamét, következetesen tartottam magam ugyanazokhoz a tényekhez és lélektani magyarázatokhoz, egy idő után meggyőződhettek róla, hogy elbeszélésem nemcsak a képzelet szüleménye. Annál is inkább, mivel szigorú belső logikája volt, és a sokszor megismételt kihallgatások alatt egyszer sem tudtak ellentmondást kimutatni az előző vallomásokhoz képest. Egyik alkalommal elfogadták magyarázatomat munkahipotézisnek. Ha így volt, ahogy mondom, és ha a "Rondó" ügyében kizárólag személyes indítékok vezettek, akkor e szervezet működését színlelve, amely állítólag nem is létezett, nem voltam-e kénytelen eszmei-politikai programot létrehozni a számára.
 Azt feleltem, soha semmi nem kötött a politikához, ami pedig a "Rondó" ötletét illeti, állítom, hogy egyéni és szubjektív érzéseimből adódott, amelyek a lehető legtávolabb állnak mindenféle programtól. Igyekeztem megmagyarázni, hogy szervezeti kapcsolataim azokra a feladatokra korlátozódtak, amelyeket a konspirációban bíztak rám - ezeket pedig már a nyomozás elején leírtam. A kihallgatások első, bevezető szakaszában igyekeztem meggyőzni az államvédelmi hatóságot vallomásaim igazáról; ma már úgy gondolom, ez volt a legjobb módja annak, hogy aláássam azok hitelét. Azzal vádoltak - beszéltem már erről - , hogy "Rondó" álnéven működő titkos felderítő-diverzáns egységet vezettem. Határozottan állítottam, hogy a "Rondó" fiktív szervezet. Szavaimat kínos csend fogadta, s végül egy fanyar megjegyzéssel szakítottak félbe: nincs kizárva, hogy egy degenerált értelmiségi fejéből kipattanhat hasonló ötlet, de azt senki sem hiszi el, hogy hasonló gondolatra juthat egy magamfajta ember; aki tevékenyen részt vesz a fegyveres konspirációban, nem foglalkozik fikciókkal.
 De hisz pontosan arról van szó, ellenkeztem, hogy színházi munkám évei alatt elsősorban fikciókkal volt dolgom...! Arról nem is beszélve, hogy a fegyveres konspirációban is észleltem bizonyos fiktív vonásokat. A háború alatt az országban működő konspirációt hadseregnek nevezték, holott a korszerű hadászati fogalmak értelmében nem volt hadsereg. Fegyverzetét, felszerelését és operációs körzetét tekintve valami más volt, nem olyan, mint a fronton harcoló hadseregek. Mi volt hát? A közös tudat szükséglete és önigazolása. A konspiratív fegyveres akciók nem befolyásolhatták a frontvonalon végzett csapatáthelyezéseket, nem védték az állam határait, és nem óvták a lakosságot az ellenség agressziójától. Stratégiai szempontból ezek a fegyveres akciók gyakorlati hasznukat és értelmüket tekintve fiktívek voltak. De a társadalmi pszichében a fikció néha fontosabb szerepet tölt be, mint a technika és a fegyver ereje. Hadsereget kellett létrehozni, amely nem is volt hadsereg, hogy eleget tegyenek a nemzet igényének, mert részt akart vállalni a harcban. Így hát elvileg én sem tettem mást, amikor megszerveztem a "Rondót". Azzal a különbséggel, hogy az én fikcióm csak egy személynek szólt, kizárólag saját céljaimat szolgálta.

PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret