(BERLIN) - Nemrégiben betévedtem egy kiállításra,
és láttam Santiago Sierra, spanyol képzőművész
egy munkáját, az volt a címe, hogy "Hat ember, akiknek
nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek".
Kartonpapírból ragasztószalaggal csináltak
dobozokat, elég nagyokat ahhoz, hogy felhúzott lábbal
lehessen ülni benne. A papírdobozok le vannak zárva.
Ha nem tudja az ember, hogy emberek ülnek benne, csak a felállított
dobozokat látja egy üres, fehér kiállítóteremben,
kocka alakú testeket, olcsó, használt kartonpapírból
összeragasztva: minimalista, dokollázsszerű, modern.
Csak a címet elolvasva, és pontosabb, hosszasabb vizsgálódás
után figyeltem fel kisebb mocorgásra, neszezésre az
egyik papírláda felől, ami a benne kuporgó
embernek volt tulajdonítható. A doboz résein át
láthattam is. Amikor én voltam a kiállításon,
csak az egyik ládában volt valaki. Az embereknek a dobozokban
nyilvánvalóan csendben és mozdulatlanul kellett ülniük.
Így nem lehet észrevenni a különbséget az
üres és a foglalt papírládák között.
A papírdobozokba a művész a menekültstátusz
megadására várókat ültetett. Ők
azonban nem kereshetnek pénzt. Innen a cím: Hat ember, akiknek
nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek. Ott
ülnek, és nem csinálnak mást, csak ülnek.
Nem szabad mást csinálniuk, mint várni, amíg
elismerik őket politikai üldözöttnek, tehát
tartózkodási engedélyt kapnak vagy csak megtűrik
vagy megint kitoloncolják őket. Ülni azonban nemcsak
helyhez kötöttséget jelent, hanem szemlélődést
is. A láthatatlanul a papírdobozban ülő ember
az elmélkedő magatartást sugározza a körbe
sétáló művészetszemlélőnek.
A papírláda jelentések hordozójává
válik.
A művészi tér nem a szép és
a fenséges szigete, ami kivonhatná magát a történelem,
a politika és gazdaság köréből, mentes
maradhatna a világ nyomorától. Politikai és
vallási üldöztetés, háborúk és
gazdasági ínség emberek áradatát indíthatja
el zugokat és réseket keresni a bőség tereiben.
Ki van bent, és ki van kint: a gazdag vagy a nélkülöző?
Ki a gazdag és ki a nélkülöző? A jóléti
konténerekben előállított bőségből
alig csordul kifelé, belülről azonban sosem érzik
elégnek, sőt elszegényedésnek észlelik.
Diogenész
A menedékre várók errefelé nem hajléktalanok.
Menekültszálláson vannak elhelyezve. Ott üldögélnek,
és várnak egy hatósági döntésre.
A hajléktalanok arra használják a papírdobozokat,
hogy azokra feküdjenek, azzal takarózzanak. Ha mi ülünk
és várunk, kézbe veszünk egy újságot,
vagy előkapjuk a mobilunkat, egy magunkkal hozott könyvet,
feltesszük a fülhallgatót és zenét hallgatunk.
Megpróbáljuk kihasználni vagy elverni az időt.
Nem vagyunk képesek a semmittevésre. Vajon a menedékre
váróknak sikerül az, amit a régi filozófusok
próbáltak: semmit sem csinálni, semmitől sem
félni, semmit nem remélni, semmi különösre
nem gondolni? Egy hordó, egy láda, egy papírdoboz
van mindenütt. A világon mindenütt lehetek otthon, mondták
a régi filozófusok, ha nem remélek semmit, és
nem félek semmitől, ha elhallgattam, és a világban
a szférák zenéjét hallgatom. Ők is menedéket
kerestek. Az ataraxiát, a rendíthetetlenséget, egy
szenvedés nélküli állapotot, apátiát,
a kettős tagadás móduszát. Azílum: sértetlenség,
kifosztatlanság. sylao: az elvenni, elrabolni igéből
származik. Homérosz akkor használja ezt a szót,
amikor azt mondja el, hogyan veszik el egy megölt harcostól
a fegyverzetét.
A fegyverzet azonban a jogokkal, jó szokásokkal
és erkölcsi érzékkel való felszereltség
nélkül csak papírból van. Volna még bennünk
részvét, ha sértetlenek volnánk? Vagy csak
akkor volnánk képesek valódi együttérzésre?
Vajon a sértetlenség felfedezése a nyomorúság
közepette, az élet mindig támadott, de érinthetetlen
szépségéé és kecsességéé
nem tartozik-e a művészet elsőrendű feladatai
közé?
A menekült ül és vár. Őrködik.
Nem a kiállítás képeit őrzi. Elrejtőzik
a ládában és vár, sérült életének
sértetlenségéről elmélkedik. Ebben a
rejtőzködésben befelé irányuló
vártán ül a menedékre váró filozófus.
Ez van neki. Ezt a fegyverzetet senki nem veheti el tőle, csak ő
maga. Ez a belső szabadság és külső nem-szabadság
a menedékre várónál egybeesik abban a kétértelmű
mondatban, hogy nem tehet semmit, hogy nem szabad semmit csinálnia.
Szabadság és nem-szabadság kapcsolatát
azonban lehet hibridnek nevezni, mert a hibrid a rómaiaknál
nemcsak egy háziasított és egy vad állat keresztezését
jelentette, hanem egy római és egy rabszolganő, egy
szabad és egy nem-szabad ember utódát is. A hibriditás
jelenleg olyan kulcsszó, amely szigorúan elválasztott
kultúrákat megnyit egymás irányába,
keresztezi és elegyíti őket. (Conclini, 1995)
Így aztán a Hat ember, akiknek nem szabad fizetni
azért, hogy egy kartondobozban ülnek a képzőművészet
két különböző műfaját halmozza
egymásra: egy élő szobor performanszát - hat
ember ül csendben és mozdulatlanul minimalista, pauperista
szobrokban: papírdobozokban. A performanszt azonban eredetileg a
művész adja elő. Azzal, hogy másokkal csináltatja,
a teatralitás vonását adja a műalkotásnak.
A képzőművészet már régen nyitott
a színház felé. A térbeli installációk
egyre inkább inszcenírozottá, színházszerűvé
és ezzel retorikussá: barokká váltak.
A jelentés csúcspontját a hibrid fogalma
eddig összeférhetetlen kultúrák keverékében
éri el, mint az avantgárd és a tradíció,
a nyugati modernség és az Európán kívüli
kultúrák, autokton és koloniális elemek, saját
és idegen egymást áthatásában. Ebből
a szempontból is úgy jelenik meg Santiago Sierra műalkotása,
mint egy szimbólum. A modern művészet szobrai között
menekültek, idegenek bújtak el és ugorhattak elő
hirtelen a látogatók riadalmára. A ládák
csak papírból vannak. A papírdobozok arte poveráját
valódi szegények foglalják el. Az egzotikus már
nem odakint van, hanem régóta saját kultúránkon
belül mint ennek saját produktuma.
A papírdobozokban idegen ülnek, menekültek. Gazdátlan
javakat vettek birtokba. Senki nem akarja elvenni tőlük ezt
a papírfegyverzetet. Amit birtokba vesznek, elsajátítják,
a saját tulajdonuk lesz. Az eltulajdonításnak ez a
gesztusa, az expropriáció általi appropriáció,
a kisajátítás általi elsajátítás.
Az expatriáltakat most, úgy látom, a kortárs
művészek veszik birtokba. A sajátunk magától
értetődő bizonyossága mintha elveszett volna.
Így az elsajátítás aktusát egyre inkább
a sajátunkként tapasztaljuk meg anélkül, hogy
közben az elsajátításnak irányt és
formát adó reziduumokra kellene figyelni. Az ember arra figyel,
amit lát, nem arra, hogy mire ül. Ily módon az ember
mindig egyszerre birtokolja és el is nyomja az idegent és
a sajátot. A megszelídített és a vad benne
magában is keveredik, a sajátunktól idegenkedünk,
az idegen meghittnek tűnik. Kölcsönösen száműzik
egymást, és egymásban keresnek menedéket. Ázsianizmus,
orientalizmus, egzotizmus és primitivizmus a kulcsszavak az európai
szellemtörténetben.
Az elsajátítás fogalma veszélyes
közelségbe kerül a kizsákmányolás
és a kihasználás, elhasználás, elfogyasztás,
a konzum fogalmához, ha nem az érzések és a
megismerés által növekvő összetartozásként
értelmezik. Szabadság és nem-szabadság, vadság
és domesztikáltság, civilizáltság és
barbárság ilyen globális kereszteződése
az oikeiozisz sztoikus fogalmára futtatható ki, a világban
otthonossá válásra, a világ elsajátítására
és meghitté tételére. A kartondobozban ülő
emberen megint a régi hordóban lakó filozófus
sejlik át, akinek nincs szüksége tulajdonra, mert otthon
van a világban. De lehet-e az ember bármikor egészen
otthonos a világban? Nem marad-e meg mint egész mindig az
idegenség is, ideiglenes száműzetés és
menedék átmeneti életünk számára?
A sürgető valóságtól egyre-másra
elfordulunk, egy közömbös térbe zárkózunk
be, még ha az papírból van is, és átengedjük
magunkat a képzelőerő fantazmagóriáinak,
amelyek irreálissá teszik azt, ami odakint történik.
Így menekülünk más világokba.
Barokk
Az elsajátítás (antropofágia) Oswald de
Andrede szerint bekebelezés, testi történés.
Jelenleg a test tűnik a saját végső bizonyosságunknak,
a végső támasznak a világ realitástól
való megfosztódásában. A testünk legalább
valóságos, mert gyönyört és fájdalmat
érez. Emberek láthatatlan testi jelenléte a kartonládákban
nagyban fokozza a műalkotás jelenvalóságát.
És az intenzívebbé válás alapjában
véve csak a képzelőerő által történik.
A modern absztrakció levegősen könnyű papír
vagy karton hajtogatással előállított teste
egy ember jókora testét rejti magában. A modern művészet
egy paradigmatikus testét foglalja el az emberi test, a modern művészetnek
magának az újra elfoglalása ez.
Ez az elfoglalás nekem barokknak tűnik, Joachim
Küpper és Werner Weisbach barokkfelfogásának
analógiájára, akik szerint a történelmi
barokk a reneszánsz vívmányok kolonializálása
és használatba vétele, kísérlet arra,
hogy újra felállítsanak egy tartós, tradícióhoz
kötődő rendet, de a modern esetlegesség-élmény,
a modernitás tapasztalata alapján. Az avantgárd absztrakt
sokjelentésű, átalakuló jelek nyalábja
volt, amelyek sok más mellett a régi világ végére
és egy egészen új világ, egy igazi újkor
kezdetére utaltak. Ezek a jelek üres tartályokká
váltak, amelyeket új, egyértelmű jelentésekkel
lehet feltölteni. A modern hieroglifa hogy úgy mondjam, barokk
feliratot subscribtiot kap. A művészet vádol, a világon
változtatni kéne, de a művészet nem várja
többé ennek a világnak a végét és
egy új világ felvirradását. A világ
megint tartóssá vált. A menedékre váró
ott marad a ládában, és nem tör ki belőle.
De milyen súlya van a vádló művészetnek
egy tartós világban?
A barokk művészet egy lényegi elemeként
emeli ki Weisbach a kegyetlenséget. A mártírok ábrázolása
jellemzi elsősorban. Sierra Hat embere is mártírábrázolás.
Az embertelenség egy mai, civil formájának tanúit
mutatja meg. A művész gyötör minket drasztikus képekkel,
egy láthatatlan és hangtalan kegyetlenséggel a képzelőerőnket
kínozza. Az a feltételezés is kegyetlenség
a néző számára, hogy kénytelen ezt az
inszcenírozást a magáévá tenni.
A barokk kegyetlenség az affektusok fájdalmas fokozásával
kezdődik. Ez azonban irreálissá teszi a valóságot.
Az illuzionizmus érzését ezért egyre erőteljesebb
retorikával és teatralitással kell túlharsogni,
míg végül apatikusan csak a megkínzott, puszta
test marad; a fájdalmat érző hús - arc és
személyiség nélkül. A kegyetlenség is
hibrid, a magas szintű mesterkéltség és a nyerseség
keresztezése.
A Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy
kartondobozban ülnek ereje a visszafogottságban, egyszerűségben
és jelképiségben van. A jelentéshordozó
egy papírdoboz, abban kuporog a menekült. A műalkotás
sokatmondóan hallgat. A művész, aki sokkal gyengébb
munkákban megmutatja, mi mindenre kaphatók szegény
emberek egy kevéske pénzért, a mű címében,
úgy tűnik, afölötti felháborodásának
ad hangot, hogy a menedékre váróknak mint darabja
szereplőinek még csak nem is fizethet. A menekültekre
utalva, akik régóta képviselik a művészeket
a társadalomban, a cím arra utal: még ha a művész
jól meg van is fizetve, ha a műveit megvásárolják,
az mégis mindig ingyen van, ajándék. Minél
inkább célja van vele, annál kegyetlenebb a célkitűzésben
kockáztatott hiábavalóság. A kép minden
szándékot keresztező sokértelműségében
a mű eltalál a vádiraton keresztül egy olyan világ
felpanaszolásáig, amely mozgásban van ugyan, de amelyben
a nyomor tartósan fennmarad, és ez a panasz azonosul a rejtett
menedékkel és sérthetetlenséggel.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu