stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hannes Böhringer
Emberek a dobozban

(BERLIN) -  Nemrégiben betévedtem egy kiállításra, és láttam Santiago Sierra, spanyol képzőművész egy munkáját, az volt a címe, hogy "Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek".
 Kartonpapírból ragasztószalaggal csináltak dobozokat, elég nagyokat ahhoz, hogy felhúzott lábbal lehessen ülni benne. A papírdobozok le vannak zárva. Ha nem tudja az ember, hogy emberek ülnek benne, csak a felállított dobozokat látja egy üres, fehér kiállítóteremben, kocka alakú testeket, olcsó, használt kartonpapírból összeragasztva: minimalista, dokollázsszerű, modern. Csak a címet elolvasva, és pontosabb, hosszasabb vizsgálódás után figyeltem fel kisebb mocorgásra, neszezésre az egyik papírláda felől, ami a benne kuporgó embernek volt tulajdonítható. A doboz résein át láthattam is. Amikor én voltam a kiállításon, csak az egyik ládában volt valaki. Az embereknek a dobozokban nyilvánvalóan csendben és mozdulatlanul kellett ülniük. Így nem lehet észrevenni a különbséget az üres és a foglalt papírládák között.
 A papírdobozokba a művész a menekültstátusz megadására várókat ültetett. Ők azonban nem kereshetnek pénzt. Innen a cím: Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek. Ott ülnek, és nem csinálnak mást, csak ülnek. Nem szabad mást csinálniuk, mint várni, amíg elismerik őket politikai üldözöttnek, tehát  tartózkodási engedélyt kapnak vagy csak megtűrik vagy megint kitoloncolják őket. Ülni azonban nemcsak helyhez kötöttséget jelent, hanem szemlélődést is. A láthatatlanul a papírdobozban ülő ember az elmélkedő magatartást sugározza a körbe sétáló művészetszemlélőnek. A papírláda jelentések hordozójává válik.
 A művészi tér nem a szép és a fenséges szigete, ami kivonhatná magát a történelem, a politika és gazdaság köréből, mentes maradhatna a világ nyomorától. Politikai és vallási üldöztetés, háborúk és gazdasági ínség emberek áradatát indíthatja el zugokat és réseket keresni a bőség tereiben. Ki van bent, és ki van kint: a gazdag vagy a nélkülöző? Ki a gazdag és ki a nélkülöző? A jóléti konténerekben előállított bőségből alig csordul kifelé, belülről azonban sosem érzik elégnek, sőt elszegényedésnek észlelik.

Diogenész
A menedékre várók errefelé nem hajléktalanok. Menekültszálláson vannak elhelyezve. Ott üldögélnek, és várnak egy hatósági döntésre. A hajléktalanok arra használják a papírdobozokat, hogy azokra feküdjenek, azzal takarózzanak. Ha mi ülünk és várunk, kézbe veszünk egy újságot, vagy előkapjuk a mobilunkat, egy magunkkal hozott könyvet, feltesszük a fülhallgatót és zenét hallgatunk. Megpróbáljuk kihasználni vagy elverni az időt. Nem vagyunk képesek a semmittevésre. Vajon a menedékre váróknak sikerül az, amit a régi filozófusok próbáltak: semmit sem csinálni, semmitől sem félni, semmit nem remélni, semmi különösre nem gondolni? Egy hordó, egy láda, egy papírdoboz van mindenütt. A világon mindenütt lehetek otthon, mondták a régi filozófusok, ha nem remélek semmit, és nem félek semmitől, ha elhallgattam, és a világban a szférák zenéjét hallgatom. Ők is menedéket kerestek. Az ataraxiát, a rendíthetetlenséget, egy szenvedés nélküli állapotot, apátiát, a kettős tagadás móduszát. Azílum: sértetlenség, kifosztatlanság. sylao: az elvenni, elrabolni igéből származik. Homérosz akkor használja ezt a szót, amikor azt mondja el, hogyan veszik el egy megölt harcostól a fegyverzetét.
 A fegyverzet azonban a jogokkal, jó szokásokkal és erkölcsi érzékkel való felszereltség nélkül csak papírból van. Volna még bennünk részvét, ha sértetlenek volnánk? Vagy csak akkor volnánk képesek valódi együttérzésre? Vajon a sértetlenség  felfedezése a nyomorúság közepette, az élet mindig támadott, de érinthetetlen szépségéé és kecsességéé nem tartozik-e a művészet elsőrendű feladatai közé?
 A menekült ül és vár. Őrködik. Nem a kiállítás képeit őrzi. Elrejtőzik a ládában és vár, sérült életének sértetlenségéről elmélkedik. Ebben a rejtőzködésben befelé irányuló vártán ül a menedékre váró filozófus. Ez van neki. Ezt a fegyverzetet senki nem veheti el tőle, csak ő maga. Ez a belső szabadság és külső nem-szabadság a menedékre várónál egybeesik abban a kétértelmű mondatban, hogy nem tehet semmit, hogy nem szabad semmit csinálnia.
 Szabadság és nem-szabadság kapcsolatát azonban lehet hibridnek nevezni, mert a hibrid a rómaiaknál nemcsak egy háziasított és egy vad állat keresztezését jelentette, hanem egy római és egy rabszolganő, egy szabad és egy nem-szabad ember utódát is. A hibriditás jelenleg olyan kulcsszó, amely szigorúan elválasztott kultúrákat megnyit egymás irányába, keresztezi és elegyíti őket. (Conclini, 1995)
 Így aztán a Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek a képzőművészet két különböző műfaját halmozza egymásra: egy élő szobor performanszát - hat ember ül csendben és mozdulatlanul minimalista, pauperista szobrokban: papírdobozokban. A performanszt azonban eredetileg a művész adja elő. Azzal, hogy másokkal csináltatja, a teatralitás vonását adja a műalkotásnak. A képzőművészet már régen nyitott a színház felé. A térbeli installációk egyre inkább inszcenírozottá, színházszerűvé és ezzel retorikussá: barokká váltak.
 A jelentés csúcspontját a hibrid fogalma eddig összeférhetetlen kultúrák keverékében éri el, mint az avantgárd és a tradíció, a nyugati modernség és az Európán kívüli kultúrák, autokton és koloniális elemek, saját és idegen egymást áthatásában. Ebből a szempontból is úgy jelenik meg Santiago Sierra műalkotása, mint egy szimbólum. A modern művészet szobrai között menekültek, idegenek bújtak el és ugorhattak elő hirtelen a látogatók riadalmára. A ládák csak papírból vannak. A papírdobozok arte poveráját valódi szegények foglalják el. Az egzotikus már nem odakint van, hanem régóta saját kultúránkon belül mint ennek saját produktuma.
A papírdobozokban idegen ülnek, menekültek. Gazdátlan javakat vettek birtokba. Senki nem akarja elvenni tőlük ezt a papírfegyverzetet. Amit birtokba vesznek, elsajátítják, a saját tulajdonuk lesz. Az eltulajdonításnak ez a gesztusa, az expropriáció általi appropriáció, a kisajátítás általi elsajátítás. Az expatriáltakat most, úgy látom, a kortárs művészek veszik birtokba. A sajátunk magától értetődő bizonyossága mintha elveszett volna. Így az elsajátítás aktusát egyre inkább a sajátunkként tapasztaljuk meg anélkül, hogy közben az elsajátításnak irányt és formát adó reziduumokra kellene figyelni. Az ember arra figyel, amit lát, nem arra, hogy mire ül. Ily módon az ember mindig egyszerre birtokolja és el is nyomja az idegent és a sajátot. A megszelídített és a vad benne magában is keveredik, a sajátunktól idegenkedünk, az idegen meghittnek tűnik. Kölcsönösen száműzik egymást, és egymásban keresnek menedéket. Ázsianizmus, orientalizmus, egzotizmus és primitivizmus a kulcsszavak az európai szellemtörténetben.
 Az elsajátítás fogalma veszélyes közelségbe kerül a kizsákmányolás és a kihasználás, elhasználás, elfogyasztás, a konzum fogalmához, ha nem az érzések és a megismerés által növekvő összetartozásként értelmezik. Szabadság és nem-szabadság, vadság és domesztikáltság, civilizáltság és barbárság ilyen globális kereszteződése az oikeiozisz sztoikus fogalmára futtatható ki, a világban otthonossá válásra, a világ elsajátítására és meghitté tételére. A kartondobozban ülő emberen megint a régi hordóban lakó filozófus sejlik át, akinek nincs szüksége tulajdonra, mert otthon van a világban. De lehet-e az ember bármikor egészen otthonos a világban? Nem marad-e meg mint egész mindig az idegenség is, ideiglenes száműzetés és menedék átmeneti életünk számára? A sürgető valóságtól egyre-másra elfordulunk, egy közömbös térbe zárkózunk be, még ha az papírból van is, és átengedjük magunkat a képzelőerő fantazmagóriáinak, amelyek irreálissá teszik azt, ami odakint történik. Így menekülünk más világokba.

Barokk
Az elsajátítás (antropofágia) Oswald de Andrede szerint bekebelezés, testi történés. Jelenleg a test tűnik a saját végső bizonyosságunknak, a végső támasznak a világ realitástól való megfosztódásában. A testünk legalább valóságos, mert gyönyört és fájdalmat érez. Emberek láthatatlan testi jelenléte a kartonládákban nagyban fokozza a műalkotás jelenvalóságát. És az intenzívebbé válás alapjában véve csak a képzelőerő által történik. A modern absztrakció levegősen könnyű papír vagy karton hajtogatással előállított teste egy ember jókora testét rejti magában. A modern művészet egy paradigmatikus testét foglalja el az emberi test, a modern művészetnek magának az újra elfoglalása ez.
 Ez az elfoglalás nekem barokknak tűnik, Joachim Küpper és Werner Weisbach barokkfelfogásának analógiájára, akik szerint a történelmi barokk a reneszánsz vívmányok kolonializálása és használatba vétele, kísérlet arra, hogy újra felállítsanak egy tartós, tradícióhoz kötődő rendet, de a modern esetlegesség-élmény, a modernitás tapasztalata alapján. Az avantgárd absztrakt sokjelentésű, átalakuló jelek nyalábja volt, amelyek sok más mellett a régi világ végére és egy egészen új világ, egy igazi újkor kezdetére utaltak. Ezek a jelek üres tartályokká váltak, amelyeket új, egyértelmű jelentésekkel lehet feltölteni. A modern hieroglifa hogy úgy mondjam, barokk feliratot subscribtiot kap. A művészet vádol, a világon változtatni kéne, de a művészet nem várja többé ennek a világnak a végét és egy új világ felvirradását. A világ megint tartóssá vált. A menedékre váró ott marad a ládában, és nem tör ki belőle. De milyen súlya van a vádló művészetnek egy tartós világban?
 A barokk művészet egy lényegi elemeként emeli ki Weisbach a kegyetlenséget. A mártírok ábrázolása jellemzi elsősorban. Sierra Hat embere is mártírábrázolás. Az embertelenség egy mai, civil formájának tanúit mutatja meg. A művész gyötör minket drasztikus képekkel, egy láthatatlan és hangtalan kegyetlenséggel a képzelőerőnket kínozza. Az a feltételezés is kegyetlenség a néző számára, hogy kénytelen ezt az inszcenírozást a magáévá tenni.
 A barokk kegyetlenség az affektusok fájdalmas fokozásával kezdődik. Ez azonban irreálissá teszi a valóságot. Az illuzionizmus érzését ezért egyre erőteljesebb retorikával és teatralitással kell túlharsogni, míg végül apatikusan csak a megkínzott, puszta test marad; a fájdalmat érző hús - arc és személyiség nélkül. A kegyetlenség is hibrid, a magas szintű mesterkéltség és a nyerseség keresztezése.
 A Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek ereje a visszafogottságban, egyszerűségben és jelképiségben van. A jelentéshordozó egy papírdoboz, abban kuporog a menekült. A műalkotás sokatmondóan hallgat. A művész, aki sokkal gyengébb munkákban megmutatja, mi mindenre kaphatók szegény emberek egy kevéske pénzért, a mű címében, úgy tűnik, afölötti felháborodásának ad hangot, hogy a menedékre váróknak mint darabja szereplőinek még csak nem is fizethet. A menekültekre utalva, akik régóta képviselik a művészeket a társadalomban, a cím arra utal: még ha a művész jól meg van is fizetve, ha a műveit megvásárolják, az mégis mindig ingyen van, ajándék. Minél inkább célja van vele, annál kegyetlenebb a célkitűzésben kockáztatott hiábavalóság. A kép minden szándékot keresztező sokértelműségében a mű eltalál a vádiraton keresztül egy olyan világ felpanaszolásáig, amely mozgásban van ugyan, de amelyben a nyomor tartósan fennmarad, és ez a panasz azonosul a rejtett menedékkel és sérthetetlenséggel.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret